A borotva éle
Ivan Jefremov


A “borotva éle” — szimbólum: azt a szinte érzékelhetetlen határt jelenti, amely a tudat és a tudatalatti között húzódik, vagyis amely a teljesen egészséges én pszichikai tengelye. Így magyarázza meg regényének címét maga a szerző, a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom klasszikusa, aki ezúttal a legújabb biológiai kutatások és felfedezések fényében boncolgatja az ember pszichofiziológiájának időszerű kérdéseit. Csodával határos, de megtörtént esetek, valóságos jelenségek hiteles leírásával igyekszik feltárni az emberi test és lélek rejtett tartalékait, energiaforrásait.

A történések középpontjában egy titokzatos fekete korona, annak különös kisugárzása áll. Több csoport is meg akarja szerezni, hajszákat rendeznek érte. E kalandok leírásával válik a mű térben és időben több dimenziójúvá. Visszanyúl a régmúltba is, például Nagy Sándor korába, vagy az óindiai művészet kezdeteihez, hogy pontosabban megvilágítsa a tegnap, a ma, sót a holnap eseményeit. Oroszországból kiindulva, Itálián, Dél-Afrikán át a forró Indiáig és a jeges Tibetig húzódik a cselekmény fonala.

A bőven áradó események egzotikus környezetben, titokzatos templomokban, lámakolostorokban, tengerfenéken stb. játszódnak le. Szemünk előtt zajlik le egy kalandos nőszöktetés; látjuk, hogyan verekszenek meg erőművészek túlerőben lévő fogdmegekkel; megismerjük a különleges, bénító folyadékot kilövő pisztolyt.

A mű hősei sarkított jellemű, különleges képességű férfiak, hősnői egzotikus szépségű és rendkívüli sorsú nők. Tanúi vagyunk hipnózissal való csodálatos gyógyításnak, az önszuggesztió nem mindennapi eseteinek. Csak egy példa a sok közül: a tibeti önsanyargató reszpáknak melegük lesz, amikor a fagyos szélben meztelenül állva locsolgatják magukat — a vizes törülköző megszárad rajtuk!

Jefremov a tudománynak és a valóságban gyökerező fantasztikumnak olyan tájaira vezet el bennünket, amelyeken szovjet írók még nemigen jártak.


Ivan Jefremov

A borotva éle


AZ EREDETI MŰ CÍME:

Иван Ефремов

Лезвие бритвы Роман приключений

Издательство ЦК ВЛКСМ


Fordította: Sárközy Gyula

1982


A SZERZŐ ELŐSZAVA


A borotva éle című regényt olyan kísérleti műnek nevezhetjük, amely megpróbálja bemutatni a tudománynak az életben betöltött szerepét.

A regény tudományos cselekménye — három fantasztikus feltevés kivételével — nem tartalmaz az ismeretek mai szintje mellett semmi lehetetlent, ezért nem nevezhető szűkebb értelemben vett tudományos-fantasztikus műnek.

A regény célja: bemutatni, mennyire fontos megismerni napjainkban az emberi lélektan lényegét a kommunista társadalomban élő emberek tudományos nevelő alapjának megteremtése szempontjából.

Az emberről szóló tudományokat nemrégiben még a teljes pangás jellemezte hazánkban. Ugyanakkor az életritmus, a technikai haladás, a közlekedés felgyorsulása, az emberek életébe parancsolóan behatoló temérdek tudományos felfedezés miatt a művésznek ma már nincs lehetősége a komótos gondolkodásra. Az új kifejező eszközöknek, de még az egyszerű leírás technikájának kimunkálása is azért marad el a gyors sodrású élettől, mert megköveteli a lezajló folyamatok alapos megértését és visszatükröződését az emberi lélekben. Ezért beszélnek oly sokat a regény válságáról, ezért jelennek meg absztrakt művek Nyugaton.

A társadalmi-filozófiai kérdéseket érintő tudományos-fantasztikus irodalom megjelenésével új, egyre jobban erősödő áramlat hatolt a művészetbe. Ez természetes is, hiszen a tudomány mind jelentősebb szerepet játszik minden ember életében, aki nem a tudósok életéből merített melodrámákra kíváncsi, hanem a tudomány segítségével el akar igazodni az őt körülvevő világban, az érzelmek, az érzetek és a vizuális képek világában, tisztázni akarja saját viselkedését és azt, hogy melyek a jogai és kötelességei őneki mint a társadalom tagjának és a Föld fiának.

Be kell vallanunk, hogy az irodalom még távolról sem készült fel arra, hogy ténylegesen megértse azokat az új létfeltételeket, amelyek oly váratlanul keletkeztek a háború utáni években, amikor a tudomány egyrészt végtelen hatalommal kecsegtette, másrészt ocsmány és értelmetlen pusztulással fenyegette az emberiséget.

Számos művész érzelmi zűrzavara nemcsak rengeteg pesszimista mű születését idézte elő, hanem azt is, hogy az írók és művészek bizonyos része teljesen elszakadt a reális élettől és érzékfeletti, egzisztencialista, absztrakt meg ehhez hasonló önkifejező próbálkozásokba fogott.

A jelen pillanatban különös figyelmet kell fordítani arra, hogy megismerjük az ember lelkiségét, világérzékelésének és társadalmi magatartásának törvényszerűségeit. Ez a megismerés alapvetően fontos lesz a magasabb típusú: a szocialista, de még inkább a kommunista társadalom szempontjából, mert ezekben majd nemcsak a társadalmi viszonyok; hanem maguk a termelő erők is az emberek tudatától és nevelésétől függenek.

A legújabb biológiai felfedezések fényében az ember pszichofiziológiájának kérdései megoldhatatlanul nehéz problémának bizonyultak a művészi igényű irodalmi kompozíció számára. Egy angol zoológus kijelentette, hogy az ember biológiájánál nincs bonyolultabb tárgy. Annak, aki a tanulmányozásába fog, egyszerre antropológusnak, demográfusnak, genetikusnak, történésznek, pszichológusnak és szociológusnak kell lennie. Ez pontosan ráillik az én regényemre is. A kelleténél jobban megterheltem tudományos adatokkal és magyarázatokkal, jóllehet megpróbáltam az anyagot ráépíteni egy dinamikus, kissé Haggard-féle kalandregény cselekményre.

Nehéz olyan művet írni, amelyben művészi szempontból egyensúlyban lennének az emberek bonyolult tudományos elképzelései, alakjai és érzelmei. Mindenesetre egy ilyen jövőbeli ideális regény megírása meghaladta az én erőmet. De ha ezt a regényt kísérletnek, helyesebben olyan műnek tekintjük, amely első ízben próbálja megközelíteni a jövő irodalmát, akkor szerintem megérdemli az olvasó figyelmét.

Befejezésül szeretném őszinte hálámat kifejezni azoknak az olvasóknak, akik — miután a regény folyóiratban megjelent — felkerestek soraikkal és hozzásegítettek ahhoz, hogy korrigáljam néhány hibáját és pontatlanságát, nevezetesen L. U. Dimarszkij, B. L. Efraimszon, B. P. Rappoport, L. P. Galkin és M. A. Beljajev orvosoknak, G. G. Permjakov írónak és keletkutatónak, Sz. I. Szkingyernek és sokan másoknak.


Moszkva, 1963 októbere.

I. Jefremov


PROLÓGUS


1916. március 5-én a pétervári Morszkaján megnyílt Alekszej Kozmics Gyenyiszov-Uralszkijnak, a neves szobrász- és ötvösművésznek, az uráli drágakövek gyűjtőjének a kiállítása.

Már odalent, a ruhatárban is — ahol az előzékenyen hajlongó szolgák nyüzsögtek, francia parfümök finom illata érződött és hölgyek vonultak méltóságteljesen suhogó, feszes ruhában — megállapíthatta az ember, hogy a kiállításnak nagy a sikere.

A Beszéd és a Pétervári Közlöny elismerően nyilatkozott a “hazafias művészetről”, így hát a főváros “előkelőségei” szintén hazafias tettnek tartották a kiállítás látogatását.

Pétervár borús nappali világánál komornak és üresnek hatottak az alacsony termek. Minden szoba közepén egy vagy két üvegezett tárló állt; bennük a legszebb uráli drágakövekből faragott kis méretű szoborcsoportok voltak láthatók. A kövek az időjárás szeszélyeitől és az emberi hajlék homályától független, saját fényüket sugározták.

Az a fiatal, sovány mérnök, aki kétsoros, hosszú ünneplő kabátot viselt, olyan mélyen elgondolkodott egy tárló előtt, hogy csak akkor fordult meg és üdvözölte szívélyes mosollyal a kecskeszakállú, piperkőc öltözékű, nagy darab embert, amikor az megérintette a vállát.

— Ivernyov — kiabálom, Makszimiljan Fjodorovics — kiabálom, de rám se hederít. Megdobogtatták bányászszívét a kövek? Vajon Alekszej Kozmics hol bányássza ezeket?

— Sok száz ember több évtizeden át gyűjtötte őket — válaszolt helyesbítőén a mérnök az utolsó kérdésre. — Valóban szépek… De amint itt állok, az jár a fejemben…

— Aha! Nem lett volna szabad ezeket a köveket és ezt a tudást semmiségekre fecsérelni!

A fiatal mérnök felrezzent.

— Milyen igaza van, Eduárd Eduardovics! No de menjünk, nézzük meg még egyszer.

Végigjárták a kiállítást, rövid időre megálltak egy-egy miniatűr szoborcsoport előtt, amelyeket maga a művész nevezett így. Egy ritka szép holdkőből faragott jegesmedve ült szelenitjégtáblán, mintegy védelmezve a lazúrkőből, vörös jáspisból és fehér márványból kimunkált háromszínű zászlót, a jégtábla körül pedig ametiszthullámok csapkodtak. Bársonyos zöld onixtalapzaton két, vörös kvarckőből faragott emberarcú disznó — Ferenc József, Ausztria-Magyarország császára és Abdul Hamid török szultán — egy szekeret húzott, ebben fekete turmalinból készült holló ült, német sisakban, hegyes dárdával felszerelve. A holló II. Vilmos híres, felfelé kunkorodó bajuszát viselte.

Aztán: az arany macskaszemű brit oroszlán; Franciaországot jelképező kecses leányalak, rendkívül sokféle árnyalatú amazonitból és jáspisból; az orosz állami címer sasa arannyal díszített hegyi kristályból, nagy smaragdszemekkel…

És végül: Kozma Krjucskov a nevezetes dárdájával és a rászúrt németekkel — kígyókőből, szokatlanul sötét színű ritka malachit talapzaton; csiszolt morionból faragott kövér szultándisznó, amely a Fekete-tenger partján felállított, topázból mintázott angol ágyú elől iszkol; a tengerpart széles hematit (vörös vasérc) lemez, csiszolt fekete színében vérpiros árnyalat, amely mintegy a Dardanellákban kiontott vérre emlékeztet…

A kőfaragó művészete lenyűgözte a látogatót. Legalább ilyen elbűvölőek voltak a figurák köveinek ritkaságszámba menő tulajdonságai is. Ugyanakkor sajnálatos volt, hogy ezt a művészetet és anyagot kérészéletű lapocskákba való olcsó karikatúrákra fecsérelték…

— Ebből talán elég ennyi — sóhajtott fel Ivernyov mérnök.

— Elég — bólintott a társa, Anyert, a neves geológus, és a távoli falra mutatott, amelyen képek: az uráli fejtéshelyek modelljei függtek. A természetes kőzetekből kiképezett gipszféldomborművek bányák és barlangok keresztmetszetét ábrázolták, görnyedt alakú, fekete drágakőkeresőkkel.

A falak és ablakok mentén sorakozó tárlókban az érintetlen természetes szépség csillogott: kristálytömörületek, ametisztdrúzák[2 - * A drúza — kívülről befelé növő, oszlopos kristályokkal borított falú réteg]*, malachitlerakódások, zsidókő tarka törései…

— Látja, Makszimiljan Fjodorovics? — Anyert egy nyolcéves forma, kerek, szőke fejű, sápadt kisfiú felé intett, aki nagy-nagy kék szemével megbűvölten nézte a gorkás tárlót — az ott az igazi, és egy csecsemő számára is érthető…

A gorkák, amelyeknek hírét a régi jekatyerinburgi mesterek alapozták meg, különösen jól sikerültek Gyenyiszov-Uralszkijnak és nagy volt a keletjük, akárcsak a nagy és kis ládák sejtágyaiban heverő uráli kőgyűjteményeinek.

A gorka a kövek kiállításának különleges módszere, amely a század elején még igen elterjedt volt, de ma már sajnálatosan feledésbe merült. A szebbnél szebb hegyi kőzetek különböző darabjait úgy ragasztják össze, hogy csúcsos sziklamodellt — gorkát, vagyis kis hegyet alkossanak, amelynek lábánál mély, néha több barlangocska is tátong. A berill, a turmalin tüskés kristályai, olykor pedig a ráragasztott különálló gipsz-szelenit csapok sztalaktitokat formálnak a kis barlangok boltívein. A barlangocskák mélyén a hegyi kristály, ametiszt, topáz vagy kék korund kristályszemcséi csillognak. A “szikla” kiszögelléseit achát, malachit, azurit, vörös vasérc, amazonit ízlésesen összeválogatott, csiszolt darabkái díszítik. Helyenként beépített fekete csillámtükröcskék, a “barlang” falain pedig fehér csillámlemezkék csillognak és alulról szórják fényüket az áttetsző kövekre.

Éppen egy ilyen gorka előtt, amely az ásványok számát illetően a leggazdagabb volt, cövekéit le megbabonázva a kisfiú.

— Hogy hívnak? — simogatta meg kerekded fejét Ivernyov.

A kisfiú kelletlenül pillantott fel.

— Ványának. Miért kérdi?

— Tetszik a gorka?

— Uhum!

— Hát még mi tetszett?

— Az — bökött a kisfiú egy ércdarabra, amelyet egy ismeretlen mester ki tudja, melyik Ilmeny-tó környéki hegy gödréből ásott elő: lapos, sárga szemcsés kvarcdarab volt, amelyen apró csillámfényfoltok játszottak és rövid csillogó fekete turmalin csapok meredeztek szeszélyes összevisszaságban — és ez — szaladt át a kisfiú egy másik vitrinhez.

Selyemsuhogás hallatszott, és a mérnök megpillantott egy magas fiatal hölgyet, aki hamvasán arányló, dús hajkoronát viselt, és akinek ugyanolyan nagy világoskék szeme volt, mint a kisfiúnak.

— Ványa, Ványa, gyere már, mennünk kell! Nagyon késő van! — És a kisfiú orra alá tartotta apró karkötős óráját.

— Elnézést, uraim, de el kell vinnem a fiamat. Csodabogár ez a gyerek, nem tud elszakadni a kövektől. Már másodszor vagyok itt a kedvéért…

— Ne tartsa csodabogárnak a fiát, hölgyem — mosolyodott el Ivernyov. — A szokatlan érdeklődés mögött gyakran szokatlan képesség rejtőzik. Mi rajta keresztül ellenőriztük saját benyomásaink helyességét.

– És nem csalódtunk! — hajtotta le kopaszodó fejét Anyert, akit láthatóan elbűvölt a hölgy szépsége.

Anya és fia eltávozott, a két barát pedig ráérősen folytatta a kiállítás körbejárását.

— Nem mennénk ki rágyújtani? — kérdezte Ivernyov, de Anyert mozdulata megállította.

— Várjon csak, Makszimiljan Fjodorovics! Emlékszik, amikor ön visszatért Turkesztánból, azt mondta, hogy olyan köveket talált, amelyeket talán a tudomány sem ismer. Csiszolás végett át akarta adni őket Gyenyiszov-Uralszkijnak. Mi lett az eredmény?

— Az eredményt ön is láthatja, itt vannak a kiállításon.

— Hogy kerülhették el a figyelmemet?

— Márpedig ez azt jelenti, hogy semmi különös nincs rajtuk.

Odaléptek egy oszlopszerűen magas vitrinhez, amelynek belsejében fekete bársonyon kész ékszerek csillogtak: mind ugyanannak a kőmetszőnek a vázlatai alapján készültek.

— Tessék! Itt vannak — mutatott a mérnök a négy kicsiny kőből álló függőre, amely egy oly élénk fényű, sárgatopáz nyakékről fityegett, hogy az ajtóból is látni lehetett.

A köveken, amelyekre a mérnök mutatott, az első pillantásra nem volt semmi vonzó. A sík “tükörlapokra” csiszolt és az akkoriban oly divatos platinába ágyazott kövek szürkéknek látszottak, és színük összeolvadt a foglalat meg a lánc matt fémanyagával. Csak egy hozzáértő szem képes felismerni ennek a drágakőnek rendkívüliségét: áttetsző, ugyanakkor alig észrevehető fémes fényű pontokkal van teli. Az áttetsző alapon szétszórt pontok árnyéka furcsa szürke színt ad a kőnek: olyan, mint egy kristályszerűen átlátszó fém, amely a platina tompa szürkeségével harmonizál.

— No de ez nem egészen így van — felelte hosszas hallgatás után Anyert. — Én is bányamérnök vagyok és szintén szeretem a köveket. Ami Alekszej Kozmicsot illeti, derék ember, és ön sokkal tartozik neki. Rögtön felismerte az ön drágaköveinek az értékét, l-igen… Aztán mi a szándéka velük?

— Igazán nem tudom. Szeretném megtartani őket, de attól félek, sokba fognak kerülni. Ostoba voltam, amikor nem állapodtam meg előre Alekszej Kozmiccsal, aki — hiszen ön jól tudja — zsugori kereskedő. Félek, hogy a bőrömet is lenyúzza a munkadíj fejében…

Anyert bosszúsan elkomorodott.

— Zsugori, de ön is tudja, miért: sok pénzre van szüksége, de nem a saját maga számára, hanem ahhoz a harchoz, amelyet az uráli kőművészetért folytat. Ezen meg hol nyer, hol veszít. Nem bűn megadni érte az árát, elvégre önnek szép fizetése van! Alekszandr Pavlovicstól hallottam, hogy az Ásványtani Társaság a turkesztáni kutatásaiért önnek szánja az Antyipov mérnök érdemérmet. Bizonyára a pénzjutalom sem késik sokáig.

— Ez mind így van — bólintott Ivernyov —, de… — Aztán kis tétovázás után kibökte: — Megnősülök, Eduárd Eduardovics!

— No hát! Gratulálok! Bocsánat, de az idősebb jogán megkérdem: olyan sürgős? Ami a korát illeti, helyénvaló a nősülés… de háború van!

– Épp ez az, hogy háború van! Háború, amely oly visszataszító, hosszadalmas és amelyre senkinek sincs szüksége. Az én Verám meg ápolónővérként akar szolgálni a fronton. Ő már ilyen. És mi sül ki ebből: én Szibériában, ő meg a fronton? De a házassággal visszatartom! — A mérnök elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy félresikerült.

Anyert válasza komolyan csengett:

— Ha így áll a dolog, áldásom rá! Lakást már talált?

— Egy szépet, a Vaszilij-szigeten.

— Hívjon meg a lakodalomba, Makszimiljan Fjodorovics! Vallomása hízelgő számomra, a barátság jelének tartom. De ami a köveket illeti, valamit nem értek. Ha nem váltja ki a függőt, otthagyja Gyenyiszov-Uralszkijnak? Akkor már inkább én vásárolom meg! Apropó, milyen nevet adott az új kőnek?

— Még semmilyet! El akartam készíteni a leírását, de tudja, ezek a mai idők! Nekünk, geológusoknak nincs nyugtunk a termelő erőktől, attól a bizottságtól, aztán a Távol-Keleten is terveznek valamit, ön ezt nálam jobban tudja. Ha befejeződik a háború, isten segedelmével, nekivágunk a tudománynak!

— Ok van huszonkettő is, de a lényeg, hogy kifogyott a puskapor! — mosolyodott el Anyert. — Attól tartok, hogy nem a puskapor hiánya itt a fő ok. Cherehez la femme… No de a régi barátságunk kedvéért ez egyszer teljesítse a kérésemet.

— Jól van. De Alekszej Kozmics úgy megnyúzza Anyert tényleges államtanácsost, hogy a kőmetszés hasznosságáról szóló összes prédikációját elfelejti! Következésképpen, a köveket én váltom ki az ön számára! Még mindig ott lakik, ahol régen?

— Ugyanott, a Troickaja 23-ban. De itt jön maga Gyenyiszov. Most emlegettük, és máris megjelent.

A terembe belépett a minden drágakőkedvelő által jól ismert Gyenyiszov-Uralszkij, az ősi bányászfamília sarja, a berjozovszkiji ércbánya munkásának fia, Jekatyerinburg szülötte. Ez az orosz őstehetség volt a “kőmetszés utolsó kiemelkedő mestere Oroszországban” — írták róla a lapok. Kamaszkorában apa nélkül maradt, de azért eltartotta a családot, és a “mozaikképeivel”, vagyis kövekből kirakott tájképeivel még hírnevet is szerzett magának. A múlt század végén Gyenyiszov-Uralszkij, az akkor már neves kőfaragó művész a Műpártoló Egylet iskolájában tanult jóformán ingyen.

Ivernyov nézte a közeledő ismerős alakot, akinek engedetlen sörénye örökké kócos volt az óhitűekére emlékeztető, magas homlokú arcát keretező szakálla meg csomókban állt.

Gyenyiszov-Uralszkij már messziről azt kiáltotta: “Jónapot, Ivernyov!” — majd nyomban a mellette haladó magas férfihoz fordult és folytatta a félbeszakított beszélgetést.

— Ki az ott mellette, Eduárd Eduardovics, hiszen ön jól ismeri a petyerburgi, ejnye no, a pétervári társaságot?

— Elég fontos személyiség: Wittgenstein herceg!

— Ohó, a multimilliomos?

— Nem az! Az unokafivére. De ez is gazdag!

— Hát akkor várunk egy keveset. Menjünk le és szívjunk el egy cigarettát, este majd felhívom Alekszej Kozmicsot a lakásán.

— Nem, én máris megyek. Be kell néznem még az Orosz Orientalisták Társaságába, itt van a szomszédban, a Morszkaján — köszönt el Anyert.

Gyenyiszov-Uralszkij ahhoz a tárlóhoz kísérte a herceget, amelynek bársonyán a furcsa szürke kövek csillogtak.

– Íme, fenséges uram, a soha nem látott ritkaság — mondta, szokásához híven az “o” betűket hangsúlyozva, mivel szerette fitogtatni egyszerű népi kiejtését-ezekből a kövekből az egész Oroszországban, de valószínűleg az egész világon sincs több!

Az a mérnök találta őket, akit az imént üdvözöltem, ő maga sem tudja, miféle drágakövek ezek, és ideadta nekem, hogy vizsgáljam meg. Még az ásványtan sem ismeri őket!

A herceg lehajolt és sokáig vizsgálgatta a platina függőt, végül kiegyenesítette fáradt hátát és végigsimította festett bajuszát.

A művész mohón fürkészte a herceg arcát, szerette volna kilesni, mennyire keltették fel érdeklődését a kövek, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte:

— Tegnap itt járt Nyikolaj Nyikolajevics Letunovszkij, tudja, az a milliomos, akinek a Pokrovszkaján van a villája. Ma el akarta hozni a feleségét, hogy megmutassa neki.

— Adnék értük… — kezdte Wittgenstein herceg, és rövid tétovázás után megnevezte az összeget.

A művész elképedt arca elárulta neki, hogy sokkal nagyobb összegre számított. Ez baklövés volt. A kövek megtetszettek a hercegnek. Ha a reális értéket megközelítő árat mond, a művész természetesen meghátrál, de ezek után neki kell kapitulálni, és a kapitulálás, mint mindig, sokba kerül majd a legyőzöttnek.

A herceg — hogy időt nyerjen — hirtelen közelebbről szerette volna látni a köveket. Gyenyiszov-Uralszkij elküldött a kulcsért, kinyitotta a vitrint, és a kövek az ablakból rájuk eső fénytől még élénkebben, furcsán-fémesen csillogtak.

A művész ravaszul mosolygott a bajusza alatt. A herceg összehúzta szemöldökét, az ablakra nézett és így szólt:

— Rendben van, máris magammal viszem a köveket. Hozasson egy tokot.


Első rész

A HARAG GYÖKEREI


1. FEJEZET

Anna


Girin lába csúszkált a latyakos hóban. Egész talpával a földre nehezedve, katonásan lépkedett, sárgás lét fröccsentett szét. Két hónap telt el azóta, hogy Moszkvába érkezett, de csak most tudja teljesíteni barátjának kérését. A két hónap zsúfolva volt félreértésekkel, vég nélküli kérdezősködésekkel és instanciázásokkal. “Ki rendelte fel? Miért rendelték fel?” — ezzel fogadták mindenütt. Gyanakvóan méregették, mint valami ügyeskedő törtetőt, aki “vidékről” mindenáron fel akar jutni a fővárosba. Girin nem jött rá rögtön, hogy leszerelése és felrendelése ügyes húzás volt egy játszmában, amelynek lényegét nem értette. Csak annyit tudott meg, hogy jelölésével, mint egy gyaloggal a sakktáblán, lezárták egy olyan valakinek a lépését, akinek az előbbrejutása a tudományos ranglétrán kellemetlenné vált egy ismeretlen személy számára, aki viszont elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy elintézze Girin moszkvai meghívását.

Girin biztosra vette, hogy majd mindenre rájön, de egyelőre az a rossz érzés, hogy csaló és bitorló, megakadályozta abban, hogy istenigazában kiálljon a jogai mellett. “Hagyjuk ezt egyelőre…” Girin elővett zsebéből egy gyűrött levelet, amely — tizenhat évvel ezelőtt a fronton elesett — szobrász barátjának utolsó kívánságát tartalmazta. A kérés teljesítése sokáig váratott magára, de magának Girinnek is sokáig kellett várnia erre, hiszen ő, katonai sebész és egy hadikórház parancsnoka lévén, nem tudott időt szakítani rá.

No de itt is van ez a Dinamó stadionja mögötti utca! Girin még egyszer megnézte a művész által gondosan megrajzolt vázlatot.

A Művészek Házának Maszlovka utcai nagy szürke épülete komornak tűnt. A földszinti műtermekben emberek mozogtak a nagy poros ablakok mögött. Girin belépett a széles kapun, és befordult a lépcsőnél jobbra nyíló folyosóra, amely tele volt zsúfolva szobrok, mellszobrok, fejszobrok gipszöntéseivel, és teljesen formátlan gipszdarabokkal, amelyekből rozsdás vázhuzalok meredeztek ki. Kellemetlen emlékeket idéztek fel Girinben, mert a gipszkötések törmelékeire emlékeztették, amelyekből nagy rakás halmozódott fel hadikórházának udvarán egy sarokban. Girin a sötét folyosón tapogatózva haladt előre, olykor elővette zsebéből az elemlámpáját. Első, második, harmadik ajtó… ez az! Ám az ajtón karikára fűzött lakat függött. A szemközti ajtón kell bekopognia, amelyen beszélgetés hangjai szűrődtek ki.

Egy apró emberke, aki gipsszel teljesen összemaszatolt köpenyt viselt, kérdőn rámosolygott.

— Megmondaná, hol találom Pronyin műtermét? — kérdezte Girin.

A mosoly eltűnt az apró emberke arcáról, beszélgető társa pedig — egy borostás arcú, szemüveges férfi, aki elnyűtt fekete kabátban volt — elkomorodott.

— Pronyin, tudja… — dörmögte mogorván.

— Tudok mindent — szakította félbe Girin. — Meg kell találnom a műtermét.

— Műtermét elfoglalta egy másik szobrász… én — felelte a kabátos férfi.

— Régen?

– Ötvenben. Már tizenegy esztendeje!

— De mi lett Pronyin szobraival?

— Mit tehettünk, kiraktuk őket a folyosóra. Azt gondoltuk, hogy majd elviszi valamelyik rokona, de vagy nincsenek hozzátartozói, vagy ha vannak is, nem érdekli őket.

— Maga is szobrász, és ilyen nyugalommal beszél erről? Hiszen ez barbárság!

— Ugyan, hagyja már, ilyesmi sokszor előfordul az életben. Hová jutnánk, ha mindennel törődnénk? Jómagam, amikor hazatértem, a saját szobraimat ott találtam! — mutatott a szobrász az udvar sarkába, ahol szintén nagy halom szobortörmelék tornyosodott, mint az alkotói küzdelem és a beteljesületlen remények emlékműve.

— Különben — folytatta — Pronyinnak jóformán semmije sem volt, csak egy tucatnyi kisebb vázlata. A háború kitörése előtt egyetlenegy szobron dolgozott…

— Igen, igen, de hol az a szobor? — élénkült fel Girin.

— Itt van.

— Hogyhogy itt?

— Hát hol lenne? Amott a folyosó végében. Épségben megúszta, mert nem adtuk oda tüzelőnek a háború alatt.

— Tüzelőnek? — Még a mindig tartózkodó Girin sem tudta leplezni felháborodását.

— Kinek kell az?! Közülünk egyedül csak Pronyin erőltette az aktot. A háború előtt nagyon rosszul ment neki. No de ma sem… hm, nem dívik a művészetben a meztelenség. Naturalizmus, polgári csökevény…

— Köszönöm, mindent értek. Engedelmükkel megnézem azt a szobrot. Minden jót!

Girin elindult a folyosón s nem törődött a csodálkozó tekintettel, amelyet a két szobrász váltott egymással. Magasba emelte az elemlámpát és nyomban megpillantotta az utolsó ajtón túli válaszfalnál a másfél méter magasságú nagy faszobrot. Ott állt a megcsonkított szobrok jellegtelen limlomjai között fesztelen, leplezetlen pózban, és élő faanyaga élénken kiválta fehéren vakító gipszhalmaz közül. Fája megrepedezett: mély fekete repedések szántották végig a szobor kezét és jobb arcát, végighasították teljes hosszában a bal oldalát és a bal csípőjét, az egész alakot apró hosszanti vonalak borították. Girin a szobor arcára irányította lámpáját. Ez ő, Anna! A távoli múltból, a halottat az élettől elválasztó feneketlen mélységet áthidalva előlépett és újraéledt benne a veszteség emléke. Sűrű sötét por borította a szobor fejét és vállát, mint a bánat ősi jele, és leplezetlen meztelensége oly védtelenné tette itt, ennek a piszkos folyosónak hűvös sarkában, hogy Girin szíve összeszorult, mint azokban a régi tovaszállt években, amikor megesett a szíve az élő és fiatal Anna védtelenségén.

A lámpa eleme hamar kimerült, a fény kialudt, de Girin már megszokta a folyosó sötétségét, és zsebre dugta a lámpát. A penészszagú félhomály elrejtette a környezet szánalmas látványát, a szobor repedéseit és porrétegét, a szobor pedig határozatlan és titokzatos körvonalai révén feléledt. Arca az árnyékok vibráló játékában annak az Annának az arca volt, akit sok évvel ezelőtt pillantott meg először… A következő pillanatban a magas, árkádos ablakú, boltíves szobában állt: tanítómestere, Mednyikov professzor dolgozószobájában, a leningrádi katonaorvosi akadémia egyik épületében…

A tizenkilenc esztendős elsőéves élete első önálló kutatóútjára indult. A professzor, bízva a képességeiben, megkérte, hogy szerezzen mintákat abból az ivóvízből, amelynek fogyasztása okozta — szerinte- a Cachin-Beck-kórt három Volga menti faluban. A titokzatos betegség megtámadta a láb-, főleg a térdízületeket: eltűnt róluk a porc, és a porcrétegtől megfosztott csontfejek járás közben annyira kidörzsölődtek, hogy a csontfelület teljesen lecsiszolódott. Mondani sem kell, hogy az ilyen járás nagyon fájdalmas volt, az ember nehezen mozgott, recsegett-ropogott a térde. A betegség csupán egyetlen körzet három községében fordult elő, a szomszédos falvakban soha nem jelentkeztek még a tünetei sem. Arról már régóta tudtak, hogy a Bajkálon túl, az Urov folyónál fekvő falvak Cachin-Beck-kórral fertőzöttek, de ott e betegséghez a golyva is társult. Akkoriban úgy tartották, hogy a hegyi patakok igen tiszta vizének jódhiánya okozza a golyvát. Mednyikov gyanúja szerint a Cachin-Beck-kórt is az okozza, hogy a vízből vagy a talajból hiányoznak valamilyen vegyi anyagok. Girin feladata az volt, hogy vegyen talaj- és vízmintákat a földekből, a kutakból, a patakokból mind a kórral fertőzött falvakban, mind a teljesen egészséges szomszédos községekben — de okvetlenül. A professzor ezeknek az összehasonlításával akarta megállapítani e ritka elemek valamelyikének a hiányát és magyarázatot kapni erre a furcsa betegségre.

Girin elsőéves hallgató tehát 1933 forró nyarán a nagy orosz folyamon dolgozott. Már elvégezte a munka nagy részét, amikor egy borongós napon át kellett kelnie a Volga magas jobb partjára. Hosszadalmas dolog az átkelés egy ilyen hatalmas folyón, és a komposok hosszú ideig várakoznak, amíg elegendő nép gyűlik össze a révnél. Girin, akit egyenruhája miatt sokan katonának tartottak, vidáman évődött a tűzrőlpattant lányokkal, aztán morsanszki dohányt füstölgetve komolyan eldiskurált az öreg kompossal, míg végre az ütött-kopott komp ellódult a parttól. Csupán két szekeret vitt, így hát nagy volt a szabad hely rajta. Girin a komp tatján maradt a kompos mellett, aki olykor halk parancsokat osztogatott tapasztalt segédjeinek. Három menyecske elgondolkodva köpködte a szotyola héját a Volga sárgás vizébe, a lányok meg a komp orrában csoportosultak és élénken tereferéltek valamiféle bogorodszki fiúkról, akik nyilván sokkal csinosabbak, mint a falubeli legények. Csak egy lány állt külön egymagában és a vizet bámulta. Pózában volt valami feszült elkülönültség, és annak ellenére, hogy alig két-három méternyire állt a barátnőitől, Girin érezte, hogy egy egész szakadék választja el egymástól őket.

A langyos szellő összébb tömörítette a felhőket, a folyó felszíne ónszínű lett, apró, ködszitáláshoz hasonló eső kezdett permetezni. A jobb part összeolvadt az esőfüggönnyel és távolinak látszott. A lányok elhallgattak, és még az erős, komoly menyecskék is abbahagyták a szotyolahéj köpködését.

— Hé, nótát! — kiáltott az öreg kompos.

Az evezősök rázendítettek rekedtes hangon valami nótára, de aztán köhögés fogta el őket, és a második kísérlet után végleg elhallgattak.

— Tegnapelőtt dáridóztunk — kacsintott Girinre egy kék szemű, oldalgombos inget viselő legény — és, tudod, megerőltettük a torkunkat. Nem tudunk most énekelni. Mihail bácsi — fordult az öreghez —, itt utazik a kompon Nyuska Sztoljarova. Hadd énekeljen ő, ingyen átvisszük!

– Én amúgy is mindig ingyen szállítom — felelte a szakállasaz apja miatt. Nyusa!

A főnök hívására megfordult a külön álló lány. Girin megpillantotta sötét szemének simogató tekintetét, szempillájának rebbenését és arányló hajának a kendő alól kibuggyanó néhány göndör fürtjét. A lány kissé széles arcán magasan domborodtak a járomcsontok; nem lehetett szépnek nevezni, de volt benne valami, ami kiemelte a kompon tartózkodó nők közül. A riadt, szinte már zavart figyelem, a pajkosság, a jóság és a keserűség valahogy furcsa módon keveredett a lány arcán, pillanatonként váltogatta egymást. Vonzó, de nyugtalan arc.

– Énekeljek valamit neked, Mihail bácsi? — kérdezte a lány.

A szakállas ember kedvesen bólintott.

Abból, ahogy egyszerre fülelni kezdtek a lányok és felkapták fejüket a macskajajos evezősök, Girin megsejtette, hogy amolyan dalos kedvű lány lehet. Nem tévedett. A lány most a folyó alsó folyása felé fordult, belekapaszkodott a komp korlátjába és mezítelen, nedves lábát a peremgerendára tette. Talán egy percnyi némaság következett, aztán mély és erőteljes hangja — igazi mezzoszoprán hang — végigszállt a folyó szürke, ködös víztükre fölött.
		De sötét az éjszaka, csend honol a házban…


Tragikus erővel, csupa érzéssel telítve zengtek az ősi dal gyermekkorból ismert szavai a nő nehéz sorsáról. Girin, aki maga is szerette a zenét és egyetemi mércével mérve elég jól énekelt, megdermedt. Alighanem most hallotta először ilyen ragyogó előadásban a Kis szilácsot. Szomorú melódiája nagyon illett ehhez a széles folyóra leereszkedő, napfény nélküli, esős estéhez, a szénatörmelékes, ócska kompon ácsorgó, elcsendesült emberek hangulatához, a nyikorgó evezők ütemes csobbanásaihoz.

Nyusa hangja pedig szállt, zengett a Volga fölött:
		A faluban én példás feleségnek számítok,


		Ragaszkodom uramhoz, mint hű kutya gazdájához!


A dal szomorúsága olyan felháborító volt, hogy Girinnek akaratlanul is ökölbe szorult a keze. A lány elhallgatott, mélyen lehajtotta fejét, a komposok meg egyszerre fújták ki magukból: “Uff!”

— Hát ez tud… — somolygott tétován a kék szemű evezős. — No, Nyusa, énekelj még!

— Hagyd, hadd fújja ki magát, hogy lehetsz ilyen?! — szólt rá a fiúra az öreg kompos. — Danoljanak most mások. — Szeme huncutul villant Girinre. — Itt van például ez a diák, aki orvosnak készül… (Girin észrevette, hogy Nyusa összerezzent és felkapta fejét.) Bizonyára bemutatja nektek, hogy nótáznak a fővárosban.

— Nem vagyok fővárosi, csak leningrádi — javította ki az öreget Girin —, és orvos is csak nagyon soká lesz belőlem.

— Mindegy, annál jobb: az első városba való vagy. — A kompos egyáltalán nem jött zavarba. — Halljuk hát a nótádat, diák!

Girin néhány másodpercig töprengett, mit is énekeljen alkalmi útitársainak. Aztán hirtelen kedve támadt egy komoly dalra, amely jól illene ehhez az esti hangulathoz, de nem tombolna benne oly keserű bánat, mint Nyusa Kis szilácsában. És Girin rázendített Schubert szerenádjára:
		Dalom esdve, halkan száll az éjben…


Énekelt, de közben a lányt nézte, és észrevette, hogy arca szigorúbbá vált, hajlékony, formás alakja pedig egyre jobban kiegyenesedett, mintha egésztestével inná magába a dal melódiáját.

Soha még nem énekelt ilyen lelkesülten, tiltakozva a sötét, falusi sors ellen, amely csak nemrégiben kezdett az igazi fény felé fordulni.

Egyszerre olyan erő támadt benne, amely diadalittas, parancsoló hívással töltötte meg a szerenád utolsó sorait.
		Gyere, siess a titkos találkára!


		Gyere, gyere már!…


— Hé, szájtátók, mozogjatok, mert még vontatókötélre kell fogni a kompot! — szakította félbe a hallgatást az öreg bosszús, mély hangja. Az evezősök nekibuzdultak az evezésnek, és a komp kievickélt a sodrásból a meredek, vörös part alatti csendes kis öbölbe. Még néhány perc és a háncsköteleket ráakasztották a mederbe vert cölöpökre. Az evezősök lefektették a pallókat, hogy a szekerek le tudjanak jönni a kompról.

— Szépen énekelsz, diák! — kiáltott oda a kék szemű legény Girinnek, mint egy régi ismerősnek. — Párba kéne állítani téged Nyuskával! Gyere el máskor is, ingyen átviszünk, csak énekelj!

Girin rámosolygott a komposra, aztán belecsúsztatott egy tízkopejkást Mihail bácsi kérges markába, aki épp akkor fejezte be a pénz beszedését.

— Sietsz, doktor? — dörmögte az öreg. — Ugye, Nyikolszkojéba mégy?

— Oda, Nyikolszkojéba. Volna ott esetleg ismerőse? — kérdezte Girin.

— Csak nem szállás kéne? És a községi szovjethez akarsz menni?

— Két hétre szeretnék kvártélyt, jó embereknél.

— Nyusa, várj csak! — kiáltott az öreg a nótás kedvű lány után, aki már kiugrott a partra. — Nem vinnéd magaddal a diákot? Utóvégre nagy a házatok és üres!

Hirtelen sötét, forró pír öntötte el a lány arcát.

— Hát én szívesen… talán anyámnak is jó tanáccsal szolgálna a doktor… De maga is tudja, Mihail bácsi, nem láthatunk el vendéget, hiszen oda a gazdaságunk.

Girin hirtelen nagyon szeretett volna megismerkedni ezzel a vonzó és egy kissé talán furcsa lánnyal.

— Nem tesz semmit — szólt közbe — ínyencfalatokra nem vágyom, tejet és kenyeret meg csak tud szerezni? Ha nem zavarom…

— Ne törődjön vele — vidult fel láthatóan a lány. — Ha nem lesz ínyére… legfeljebb átköltözik máshová.

— Látom, megegyeztetek-mondta elégedetten az öreg, mintha csak siettetni akarná az alku megkötését. — Te doktor, ha nem sietős az utad, ülj ide mellém és gyújtsunk rá. Szeretnék kérdezni tőled valamit a tudományról.

— Jól van, gyújtsunk rá… Magát hol találom meg, Nyusa?

— Ha végigmegy ezen az úton, beér a faluba, s mindjárt a legszélső ház. A falu kicsi, két házsor, a bal oldali hosszabb, a jobb oldali rövidebb. Itt mindjárt túl ezen a kis völgyön jobbra egy domb, azon meg egy faragott tornádó kétszobás faház.

— Nézzétek csak, lányok, Nyuska már udvarlót is talált magának! — vihogott egy magas, bordó virágmintás kendőjű lány, aki szintén a kompon utazott. — Már meg is egyeztek! Majd kikapsz az urazovszki fiúdtól, Nyuska! De azt hiszem, a diáknak is kijut belőle!

A lány úgy fordult meg, mintha ostorral csaptak volna végig rajta és szaporán felfelé sietett. Lába csúszkált a felázott sárga agyagban. Többé vissza sem nézett.

— Hogy nem szégyelli magát! — kiáltott rá a csúfolódóra Girin.

— Miért szégyellném? Céda! Vagy tán neked épp ez tetszik?

— Tűnjetek el, kancák! — förmedt rájuk durván az öreg kompos. — Csak gyalázni tudják az embert, de mi miatt?

— Tudjuk azt mi jól! — kiáltották kórusban a lányok és nevetve folytatták útjukat.

Az öreg bosszúsan összehúzta szemöldökét, aztán Girin dobozából mahorkát szórt a tenyerébe.

— Miért csúfolódnak? — kérdezte Girin. — Pedig igencsak takaros leány.

— Ilyen bizony nem minden bokorban terem. Pedig nem könnyű a sorsa. Az egész családját ismerem.

— Talán valami csapás érte? Én rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendben nála.

— Ohó, látom már, diák, hogy megakadt a szemed a Nyusán! Hát igazán csak a vak nem veszi észre. Ellaksz náluk, talán segítsz is rajtuk, esetleg valamilyen orvosi tanáccsal. Jól van, az én ötletem volt, hogy bekvártélyozd magad hozzájuk!

— Hát akkor…

— Ne türelmetlenkedj, szép sorjában elmagyarázok mindent. Tudod. Nyuska apját, egy asztalost, aki a Volga felső folyásának vidékéről származott, befogadta a kislány anyja. A férfi harcolt a német, majd a polgárháborúban, nem egészen pártemberként tért vissza, de azért öntudatosan, és persze az az új rend hangadója lett minden tekintetben. Régi gazdag falu ez, sok volt a kulák, de még több a kulákbérenc, azoknak nem volt ínyükre Pavel, Nyuska apja. Hozzá még hírek keringtek a kollektivizálásról is, így hát kulákzavargás robbant ki… Az öreg kompos elkomorodott, aztán köhögni kezdett az újságpapírba csavart mahorka füstjétől.

— Lázadás? — kérdezte Girin.

— Nem, csak amolyan bandita csetepaté. Éjszakánként belőttek az ablakon, meg bokrokból lestek az emberre… Nos, a többi között leszámoltak Pavellal is. Egy este, amikor Pavel éppen az asszonnyal és Nyuskával vacsorázott, két forgópisztolyos férfi rontott be a házba és ocsmány káromkodás közben lelőtték Pavelt. Kiloccsant az agyveleje. Az asszony, Nyuska anyja elterült, mint aki meghalt, Nyuska pedig, aki akkor még egészen kis lány volt, úgy ugrott nekik, mint a vadmacska. Ekkor az egyik bandita megütötte, szegény sokáig nem tért magához.

— Senki sem hallotta a lövéseket?

— A házuk, majd te is meglátod, a falu szélén áll. No meg ha hallotta volna is valaki, féltette a saját bőrét.

– És aztán mi történt?

— Ezzel vége is a történetnek. Nyusa anyja azóta sem tud lábra állni, nem beszél, csak hörög. Keze-lába teljesen megbénult. Nyuska meg szinte oda van láncolva hozzá, utóvégre nem hagyhatja magára az édesanyját. A házuk takaros, de az egész gazdaságuk tönkrement. Mit is csinálhat egy lányka egyszál egyedül? Csak vergődik, mint a partra vetett hal, napszámoskodik, mos, kis veteményeskertjüket gondozza.

– És a kolhoz?

— Tudod, hogy van az. — A kompos cifrát káromkodott. — Addig csűrték-csavarták a dolgot, míg kisütötték, hogy részegen összeverekedtek, és Pavelt véletlenül lepuffantották. Így van ez minálunk mindig: ha meg akarják kerülni a törvényt, a részegségre fogják a dolgot. Ellátnám én a bajukat ezeknek a részegeknek… — Az öreg köpött egyet. — Egyszóval nem részesültek semmilyen anyagi támogatásban, mert melyik jó ember osztja meg a falat kenyerét másokkal. Meg aztán Nyuska is büszke teremtés, nem mindenkitől fogadja el a segítséget.

Megfeneklett hát szegénynek az élete, és nincs belőle menekvés!

— Aztán miért nevezik cédának?

— Magad is rájössz, ha van egy kis eszed. Különös egy teremtés ez a lány, az ilyen mindig csábítja a magunkfajtát. Minél szebb a róka prémje, annál furfangosabbak a vadászok! A legeslegtapasztaltabb szoknyapecérek rászállnak, mint a darazsak. A lányka meg még fiatal, éretlen, a vére meg tüzes, megrészegíti a forró éjszaka, és már el is bukik, szeretője lesz az illetőnek. Itt már mindenki, aki csak koslatott utána vagy a földön fetrengett előtte, vadállattá vedlett és kimutatta foga fehérjét. A fehércselédek meg addig gyalázzák a lányt, ments meg isten tőle, amíg könyörtelenül sírba nem kergetik! Azok meg, akik irigylik a szépségét meg a bátorságát, annyira gonoszak, hogy egyszerűen nem értem őket, pedig hát ők is fiatalok. Az a fiú pedig, aki Nyusát behálózta, csuda göndör, jóképű legény, de a lelkében kígyó fészkel, kulákbérenc! Nem csak hogy nem vette el a lányt de még csak leplezni sem akarta a gyalázatot. Azt fecsegik a faluban, hogy Nyuskát átjátszotta a komájának, akivel most jár együtt a lány, de én nem hiszem ezt! A fehérnép valósággal megvadult. Most aztán szegény teremtésnek pokol az élete, csak azért, mert hiszékeny, mert jó és szép! Pfuj!

Az öreg annyira felbosszankodott, hogy nem is válaszolt Girin többi kérdésére. A diák kiszórta a kompos markába a mahorkát, amelyet az öreg annyira megkedvelt, vállára vette a bőröndjét és elindult a magas parton rézsűt felfelé haladó felszikkadt úton.

A szakadékok árnyékából kiért egy tágas mezőre. Fölötte az egyenletes felhőtakarón a napnyugta tompa fénye szűrődött át, és vörösre festette a kerékvágások hosszúkás tócsáit meg az apró, bokorszerű tölgyfácskák még mindig nedves lombjait. A nemrég festett, fényes kupolájú, nagy, fehértemplom súlyosan terpeszkedett a domb tetején, amelynek lábánál húzódott a falu. A tágas, magas, fedett tornácos parasztházak, a néhány bádogtetős ház és a kőmagtárak a helybeli gazdák jómódú életéről tanúskodtak, a kék színűre festett nagy szatócsbolt, amelynek kőből épült a földszintje, kevélyen pöffeszkedett a parasztházak között, nem messzire a templomtértől. Girin rögtön megpillantotta Annáék házát, a lány pontosan leírta. Rég nem festették, szürke volt, mint a legtöbb régi faépület, ennek ellenére magán viselte a jó gazda keze nyomát. Faragott ajtó és ablakkeretek, — tokok, ízlésesen cifrázott tornác, rajta erős ajtó, amely nem egyenest a pitvarba nyílt, hanem a ház mentén húzódó nyitott és hosszú verandára: Anna meggyilkolt apja jó és szép munkát végzett. Jóllehet nem sok idő telt el halála óta, a tető már megroggyant, a kapu csáléra állt, a kerítés siralmasan mutatott a rosszul összeillesztett alkalmi deszka- és gerendadarabok miatt. Girin levakarta a sarat a csizmájáról, kopogott, és a következő pillanatban máris hallotta a meztelen talpak sietős dobaját. Abból, hogy milyen szélesre tárult előtte az ajtó és mennyire felragyogott a lány szomorú arca, Girin rögtön rájött, hogy szívesen látott vendég, és nyomban megfogadta magában, hogy segítségére lesz a lánynak, amiben csak tud.

– Épp hogy csak rendbe szedtem magam — mondta egy kissé lihegve Anna, és benyitott egy eléggé tágas szobába, amelynek közeli sarkában széles faagy állt, aztán egy tiszta, festetten asztal és néhány pad.

Az egész jobb oldali falat teleragasztották az “Oroszországi Távirati Iroda Ablakai” című plakátokkal és a polgárháború agitációs plakátjaival, amelyek eltökélt vöröskatonákat, óriási kalapácsot tartó, hatalmas erejű munkásokat, frakkot és csillogó cilindert viselő, nagy hasú burzsujokat, kulákokat, papokat ábrázoltak.

— Csend van itt nálunk — mondta mentegetőzve a lány.

— Nagyszerű, hisz nekem itt dolgoznom kell! — felelte Girin és határozott mozdulattal egy padra tette bőröndjét.

— Jöjjön, megmutatom, mi hol van — szólalt meg Anna még mindig bátortalanul és halkan.

Kimentek a hátsó fertályba, ahol egy nagy, színültig teli agyagmosdót látott Girin.

— Emidé — nyitott ki Anna egy megdagadt ajtót, amely az orosz kemencés, tágas konyhába nyílott. — Itt lakik az anyám, én meg balra, a kemence mögött, a kis szobában.

Girin orrát nyomban megcsapta a fojtó szag. Olyan helyiség szaga ez, amelyben fekvő beteg tartózkodik hosszabb ideje. Belépett és köszönt a még mindig fiatal, rettenetesen sápadt és sovány asszonynak, aki mozdulatlanul támasztotta hátával a párnahalmot a tarka kelmedarabkákból összevarrott takaróval borított ágyon. Az Annáéhoz hasonló, feszülten figyelő okos szeme hosszasan és szigorúan fürkészte Girint. Aztán lassan lágyulni kezdett kemény tekintete.

…Girin háta mögött nyikorogva nyílt az ajtó, és a félhomályos folyosó kissé kivilágosodott. Az előbbi két férfi lépett ki a műteremből. A kabátos szobrász dörmögve megszólalt:

— Vendégünk még mindig itt van. Vizsgálgatja! Tehát szép a szobor!

— Tűnjenek el! — rivallt rájuk Girin, akit rendkívül felbőszített ezek lábatlankodása és saját lobbanékonysága.

Az illető visszakiáltott valami epéset az intelligenciáról meg a jólneveltségről és eltűnt. Megszakadt az emlékek logikus lánca. Girin sietve elhagyta a sötét folyosót és elhatározta, hogy okvetlenül méltó menedéket keres Anna szobrának. Elképzelte még mindig jóformán teljesen üres szobáját, amelyben egy tábori ágy állt, meg a szerény cókmókja hevert, a mennyezetig érő szoborral, és mindjárt jobb kedve kerekedett. Volt még sok ideje addig, amíg meg kell jelennie az intézetben. Girin keresztülvágott az udvaron, megkerülte a Dinamó stadionját, és kijutott a Leningrádi sugarúira. Talált egy megszáradt padot, leült, és mert senki sem zavarta, ismét belemerült távoli ifjúkori emlékeibe…

Mihelyt beköltözött Anna házába, nyomban nekilátott a kutatómunkának, egymás után töltötte meg a hermetikusan záródó palackokat vízzel és földdel, majd gondosan elcsomagolta őket kis méretű dobozokba.

Még arra is maradt ideje, hogy kényelmes, magányos sétákat tegyen a Volga magas partján, meg arra is, hogy egynémely férfimunkát elvégezzen a ház körül. A csáléra álló kapu kiegyenesedett, a hátsó tornác lépcsőin új deszkák friss faanyaga fehérlett. A konyha és a szénapajta fölött mindig beázó tető most már az őszi esőket is kibírta.

Egy éjjel Girin furcsa zajra ébredt. Félálmában arra gondolt, hátha rosszul van a beteg, és hallgatózott.

Ajtó nyikorgóit, aztán két férfi halk morgása hallatszott: egymás szavába vágva fenyegetőztek. Majd újból néma küzdelem, és ekkor Girin meghallotta Anna lihegő, dühös suttogását:

— Eredj, nem akarom… vadállat… Meghallja az anyám, legalább őt kíméld!

— Ugyan, anyád egy fatuskó, csak a szeme él! — dörmögte a szándékosan orrhangon beszélő férfi. — Legfeljebb orról majd…

— Visszaélsz azzal, hogy anyám beteg, te, aljas gazember! Jaj!

Kinyílt Anna kis szobájának ajtaja, aztán becsapódott. Az egyik jövevény a csizmájával pimaszul dobogva eltávozott. Girin tétován ácsorgott, az egyik pillanatban fellángolt benne a düh, hogy szétverjen a gazemberek között, a másikban pedig attól félt, hogy olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze. De amikor elgondolkodott Anna súlyos tragédiáján, szégyellni kezdte habozását. Álmatlanul feküdt az ágyon, és azt sajnálta, hogy jóllehet magas és erős, mégiscsak egy tapasztalatlan kisfiú. Úgy szeretett volna olyan zord és szakállas lenni, mint a kompos. Akkor biztos lenne a dolgában és nem hagyná sorsára a lányt.

Girin csak hajnal felé aludt el, és akkor ébredt fel, amikor a nap már magasan járt a majdnem az ablakánál végződő irtás bokrai fölött. Anna behozta neki a szokásos reggelijét: hideg tejet, tojást, kenyeret. Kendőjét a szemére húzta, és lesütött szempillákkal járt-kelt. A titkos pillantások, Anna arcpírja elárulták, hogy szégyen gyötri. Nem, Anna egyáltalán nem hasonlított boldog szeretőhöz, és Girin elhatározta, hogy akcióba lép.

Egész nap, miközben sorra járta a földeket, kutakat és forrásokat, azon töprengett, hogyan szabadítsa ki Annát ebből a kegyetlen rabszolgasorsból. A kérdés megoldásának kulcsa anyja betegsége: Anna semmilyen körülmények között sem hagyhatta magára béna anyját. Leningrádba hozatni Annát a beteg anyjával együtt, meghaladta egy magányos diák erejét. Tehát mindenekelőtt az asszonyt kell elhelyezni egy rendes kórházba, vagy… meg kell gyógyítani. És ekkor emlékezetében felidézte mindazt, amit csak a pszichés bénulás gyógymódjáról tudott. Eszébe jutott Asztvacaturov professzor kísérlete, amely annak idején lázba hozta egész Leningrádot. A kiváló ideggyógyász főorvos — akinek idegklinikáját a katonaorvosi akadémia hallgatói csak “Dante poklának” nevezték, mert annyi ijesztően megnyomorodott idegsérült beteg zsúfolódott ott össze — egy vidéki asszonyt vett fel, aki gyermeke hirtelen halála után pszichés bénulást szenvedett. Pontosan ugyanúgy bénult meg, mint Anna anyja, vagyis hallott, látott, de nem tudott beszélni és mozogni. Ennek az asszonynak a neves Asztvacaturov volt az utolsó reménye: kezelőorvosainak minden erőfeszítése eredménytelen maradt.

Asztvacaturov egész hétig töprengett, szándékosan kerülte a beteggel való találkozást, míg csak meg nem találta a bátor és eredeti megoldást.

Hosszas és idegfeszítő várakozás után közölték a beteggel, hogy ma személyesen fogadja őt a professzor. Az asszonyt külön szobában helyezték el egy karosszékben, amely szembenézett az ajtóval. A béna asszony magánkívül volt az izgalomtól. A professzor asszisztensei azt mondták, hogy csak várjon nyugodtan, és nézzen az ajtóra, mindjárt belép rajta “maga” Asztvacaturov professzor, és természetesen meggyógyítja. Eltelt egy negyedóra, félóra, a várakozás egyre feszültebbé és gyötrőbbé vált. Végre nagy robajjal kitárult az ajtó, és a hatalmas termetű, nagy égő szemű, jóvágású professzor, aki fehér köpenyében és őszülő fekete fürtjein ülő fehér sapkájában még magasabbnak látszott, berontott a szobába, az asszonyhoz sietett és félelmetesen rárivallt: “Álljon fel!”

A beteg felállt, tett egy lépést és elvágódott… de a bénulás megszűnt. A leningrádi professzor legalább olyan jól idézte elő az azonnali felgyógyulást, mint a bibliai próféta. Ugyanazt a gigászi pszichikai erőt, a csodába vetett, már-már vallásos hitet használta fel.

Valami ehhez hasonlót kellene tenni Anna anyjával is: hiszen a pszichés bénulások csakis az ilyen nagyfokú idegmegrázkódtatással gyógyíthatók meg. De hogyan kényszerítse az immár több éve kilátástalan és kétségbeesett helyzetben levő asszonyt, akit még lánya tragédiája is nyomaszt, hogy higgyen egy diákocskában, mégha az egy “tudós” városból érkezett is? Nem, Asztvacaturov módszere nem alkalmas, de vajon ő, Girin mit tudna helyette kiötleni?

Két nap telt el, egyszer csak Girin (most már nem igyekezett rögtön elaludni, hanem a sötétben feküdt és feszülten hallgatózott az éjszakai csendben) újra kiugrott ágyából, mert meghallotta, hogy valami tolvaj be akar hatolni az udvar felőli ajtón. Makacsul próbálta félrehúzni a fareteszt. Girin máris kínt volt a pitvarban; abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy homályos árnyék Anna szobájának küszöbén termett.

– Állj vagy lövök! — szólt rá Girin halkan, de nyugodtan, összeszorított fogakkal.

— Na, na, mi ütött beléd? — dörmögte az alak, és félénken előrenyújtotta a nyakát.

— Tűnj el, mert lelőlek! — rikkantotta Girin, és felemelte a kezében levő fecskendői.

A sötét figura hanyatt-homlok rohant ki a sötét udvarra. Aztán elesett és feljajdult.

Anna égő gyufával kilépett a szobájából és megpillantotta Girint, aki az izgalomtól még mindig remegve jó erősen visszareteszelte az ajtót. A két-három másodpercnyi fényben Girin annyi hálát olvasott ki riadt, de az elragadtatástól csillogó szeméből, hogy valóban hősnek érezte magát.

— Köszönöm, kedves — mondta hangosan Anna. Girin dörmögött valamit.

— Meg kellene nézni a mamát — folytatta a lány, és intett Girinnek, hogy kövesse.

Átmentek a konyhába, amelyet egy kis mécses világított meg — a beteg miatt egész éjjel égett — és máris a béna asszony tágra nyílt szeme szegeződött rájuk. Egész biztosan tudott mindenről, mert amint megpillantotta a belépőket, tekintetéből eltűnt a gyűlölet, és helyét a diadal foglalta el. Anna megigazgatta a párnákat, közben suttogott valamit anyjának. Girin feleslegesnek érezte magát, köszönt, de rájött, hogy valahogy ostobán, városiasan tette, zavarba esett, és kiment. Amikor megpillantotta az asszony szemét, hirtelen eszébe jutott egy még eléggé homályos gondolat. Most, hogy már az ágyon feküdt és kifelé bámult az apró ablakon a csillagokra, a gondolat még mindig nem szállt ki a fejéből, sőt kezdett alakot ölteni.

Anna anyja nem hitt sem Girin hatalmában, sem a saját felgyógyulásában. De egy másik, hatalmas erejű emóció talán kiválthatta volna a kellő megrázkódtatást, mégpedig a gyűlölet ereje. Gyűlölete azokkal szemben, akik megölték a férjét, oly borzalmasan megnyomorították életét, és még ma is gúnyt űznek lányának fiatalságából és tisztaságából. Igen, ez reális remény volt! És ezt az egyetlen gyógyítási kísérletet a lehető leggondosabban kell megrendezni!

Szürke volt a nap. Girin a magas Volga-parton ment. Célja egy távoli község volt, az utolsó a jobb parton, amelyet még meg kellett vizsgálnia. A szél szomorúan zizegtette az érett zabot, széles hullámokban ringatta a kalászokat. Alig távolodott el Girin fél versztányira a falutól, amikor előtte, a szakadék peremén álló bokrokból két férfialak ugrott ki az útra. Girin szíve a torkában kalapált: közeledett a pillanat, amikor fizetnie kell az éjszakai hőstettéért. Szilárdan eltökélte magában, hogy nem hátrál meg, és komótosan lépkedve közeledett a várakozó alakok felé. Jobbját a zsebébe csúsztatta és megállt. A bárányprémkucsma alól kikandikáló szőke göndör fürtökről Girin felismerte Anna csábítóját, aki valóban jóképű legény volt. Kidülledt világoskék szemének azonban bántóan pimasz volt a tekintete. A másik, aki alacsonyabb és testesebb volt nála — és malacszeme fürgén ide-oda repdesett —, semmivel sem tűnt ki, ha csak az öltözékével nem: elsőosztályú seviotszövetből készült zakója alatt elegáns ing feszült, s hasonló anyagú lovaglónadrágot viselt a csizmájába begyűrve, amelynél különbet a Katonaorvosi Akadémia parancsnoka sem viselt.

A két ellenfél habozott. Gyors mondatokat váltottak egymással, de hogy mit, azt Girin nem hallhatta. Merőn bámulták a diák zsebébe süllyesztett jobbját, és Girin ekkor észbekapott. Ellenfelei biztosra veszik, hogy fegyver van nála. Valóban: katonai egyenruhája, rejtélyes foglalatossága valószínűleg titokzatossá tették, következésképpen veszélyessé a rossz szándékú emberekre nézve. Diák, mégpedig amolyan katonaféle és doktor, a falvakat járja, a kutakat, forrásokat keresi… Girin határozottan előrelépett, s olyan mozdulatot tett, mint aki mindenkit félreseper az útjából. A két legény kelletlenül bár, de visszahúzódott az út szélére. Girin elhaladt előttük, de közben a szeme sarkából figyelte ellenségeit.

— Hé, diák vagy vöröskatona, vagy akármi! — kiáltott utána a göndör hajú szép legény. Girin megállt.

— Ide figyelj — folytatta a fiú színlelt jóindulattal, de fenyegetően —, ne üsd bele az orrod mások dolgába, és ne sündörögj a lány körül. A munkád idegen nekünk, csak átmeneti, fejezd be, aztán — takarodj! Mert különben…

— Mert különben? — Girin egyenesen a szeme közé nézett: elfogta a harci düh, amely csak akkor támad fel a rendes emberben, ha elállatiasodott sötét erőkkel találja magát szemben.

— Elintézünk a magunk módján — mondta vicsorogva az elegáns tömzsi alak — úgy, hogy az idén már aligha fogsz idegen lányok után koslatni!

— Ez az utolsó szavunk — vágott közbe a göndör hajú — ha nem veszed tudomásul, magadra vess. Vagyunk itt sokan, meg aztán sötét az éjszaka, és akkor a pisztolyod sem segít.

Girin komótosan folytatta útját és az iménti találkozáson járt az esze. Még ha volna is pisztolya, akkor is bárhol, bármelyik bokor mögül, kút mellett vagy egyszerűen az országúton megleshetik és leüthetik bármivel, ami a kezük ügyébe akad, és ha nem ölik is meg, úgy elintézhetik, hogy füstbe megy az Anna megmentésével és a saját gyors hazatérésével kapcsolatos minden terve. Érezte, hogy Anna megsegítése életének legközelebbi célja, amelyről semmiféle fenyegetésre sem mondhat le. De ugyanakkor esztelenség lenne nem számolni a nyilvánvaló veszéllyel.

Gondolataiba merülve már két versztányira eltávolodott a falutól, amikor hirtelen visszafordult. Nem minden nehézség nélkül kutatta fel a néhány falusi komszomolista vezetőjét, a gondterhelt, komor fiút, aki nagy buzgón varrogatta a hátszíjpárnát. Rosszalló pillantással hallgatta végig Girint, sodort egy cigarettát, mellre szívta a füstöt, aztán a lába elé köpött.

— Más dolgába ütöd az orrodat — mormolta a fogai közt a komszomolista vezető —, vagy tán belehabarodtál abba a Nyuskába? Hagyd az egészet, mint barátod mondom. Saját maga oka mindennek, csak azt kapta, amit megérdemelt! Neked meg nem érdemes a fejed kockáztatni.

Volt valami keserű íze a fiú válaszának, és Girin, akinek az utóbbi napokban rendkívül kifinomult az érzéke, kiérezte ezt a hangjából. Közelebb húzódott a komszomolistához és halkan kifejtette neki saját véleményét a becsapott lányról.

— Ha egyszer szeretted — szólt váratlanul Girin —, akkor ne fintorogj, mintha szent volnál, hanem komolyan légy a segítségére. Innen ki kell szabadítani, nem szabad hagyni, hogy szétmarcangolják. Azok csúfot űztek vele, te meg, szuka kölyke, csak nézted és örvendeztél.

– Álljunk meg! Erre te nem kényszerítsz engem — fortyant fel a fiú.

— Semmi álljunk meg! Ha gondolkozol, magad is rájössz… Csak egy kicsit gyorsabban gondolkozz.

— Hát nem vagyok ellene… De hát miben lehetnék, illetve lehetnénk a segítségedre? Testőrséget állítsunk melléd? Mit képzelsz? Hárman vagyunk, minket is állandó veszély fenyeget. — , Nem erre gondoltam! El kell játszani egy előadást. Két pisztoly kellene, meg egy nálunk idősebb, megbízható ember… — Girin a komszomolista felé nyújtotta nevezetes mahorkáját, közben elmagyarázta, hogy mihez szükségesek ezek a furcsa előkészületek.

A fiú fülelt s közben egyre szélesebben mosolygott, kimutatta nagy, egyenletes fogsorát.

— Micsoda koponya! — mondta Girin vállára csapva. — Lám csak, nem hiába tanítanak, ruháznak és kosztolnak ott titeket. Megérte… — Hát akkor gyerünk! — A komszomolista szegre akasztotta a hátszíjpárnát, gondosan elrakta az árakat meg a szíjakat, és felcsatolta övét.

Elindultak a falu túlsó végére, ahol egy apró kunyhóba Gavrilov párttag, egykori vöröskatona lakott. Sápadt és sovány volt, még nem jött teljesen rendbe a súlyos betegség után. Szerencsére otthon volt, és megörült, amikor látogatóján katonai egyenruhát látott.

Girin másodszor is előadta tervét. Gavrilov eleinte komoran hallgatta, ellenvetéseket tett, de aztán szélesen elmosolyodott, akárcsak a komszomolista az imént. Csakhogy a mosolya semmi jót nem ígért az erőszakoskodó és tilosban garázdálkodó banditáknak. Végigsimította gyér bajszát, összehúzta szúrós szemét és a komszomolistához fordult:

– Úgy látszik, hogy a jövevény… Ivan… mi is az apai neve?

— Nem kell, fiatal vagyok még!

— Szóval, Vanyuska erősebbnek bizonyult nálad, no meg több a sütnivalója is, mint neked!

— Azért tanult.

— Ne ravaszkodj, Fegyka! Nem tudsz te hazudni, az arcod elárulja. Ha nem jártál volna magad is Anna után, ”hamarabb rájöttél volna, mit kell tenned. De te, lám megvakultál!

— Jól van, Andrej bácsi, hagyja már abba. Ezt már megbeszéltük. Egyszóval, Ivan beavatja a dologba Nyuskát, mi meg holnap betoppanunk hozzájuk.

— Ez rendjén is volna — és Gavrilov hirtelen elbizonytalanodott — de mi lesz, ha az asszony nem bírja ki?

— A mindenit! — kiáltott fel Fjodor. — Akkor mindnyájunkat bíróság elé állítanak. Lám, erre nem is gondoltunk!

— Nem mindenkit, csak engem — vágott vissza határozottan Girin. — Írást adok róla. Írjam meg most?

— Jól van no, majd még meglátjuk. Előbb fogjunk hozzá, aztán jöhet a felelősség.

— Hát akkor hálás köszönet — sóhajtott fel megkönnyebbülten Girin. — Majd kiderül, sikerül-e vagy sem, de a segítséget és a barátságot köszönöm.

— Ugyan már, neked jár köszönet, amiért megokosítottál bennünket. Habár… az a sanda gyanúm, hogy te sem jársz rosszul — meredt Gavrilov az elvörösödő Girinre. — No de hát nincs abban semmi rossz! Ez — mutatott a volt katona a komszomolistára — nem jöhet számításba, Nyuskát elvesztette már.

— Egyáltalán nincs is szükségem rá — mentegetőzött a fiú —, mit kezdenék én most vele!

Girin hazafelé bandukolt és az Annával való beszélgetést gondolta át. Jó volna, ha a lány visszaemlékezne apja gyilkosainak arcára és elfogadná a szerepet a Girin által kiötlött kis jelenetben.

…Anna amint felfogta Girin ötletének értelmét, rettenetes izgalomba jött. Halántékát két tenyere közé szorította, lélegzetvisszafojtva hallgatta a diákot, és sokáig próbált visszaemlékezni apja gyilkosainak az arcára. De nem tudott róluk pontos személyleírást adni: a gazemberek egy ötös lámpa halvány világánál rontottak be szemükbe húzott sapkával, elnyűtt katonai egyenruhában. Ez viszont még jól is jön nekik, mert legalább nem kell kikészíteniük magukat, hiszen semmi kellékük és semmi gyakorlatuk nem volt hozzá. Girin úgy döntött, hogy az egyik “bandita” ő lesz, a másik meg Gavrilov. Majd Gavrilov ordít, mert a beteg asszony már ismerte lakójának hangját. Semmit, még a legkisebb dolgot sem szabad kockáztatni. Girin új reteszeket szerelt az ajtókra és az ablakokra, amelyeket egy ló sem tudott volna berúgni. Anna “barátainak” váratlan betoppanása ugyanis elronthatta volna a dolgot. Amikor már minden elő volt készítve, Girint szörnyű aggodalom fogta el. Jóformán alig aludt az éjszaka, és egész nap nem lelte a helyét, míg csak el nem indult Gavrilovért és Fjodorért. A komszomolista hajlandó volt átadni a pisztolyát, de csak azzal a feltétellel, hogy ő maga is a közelben lesz. Girin rendkívül bősz hangulatban találta Gavrilovot. Fjodornak is lángolt a füle, mint akit a sárga földig lehordtak.

— Nézd csak — fordult Gavrilov Girinhez és megmutatta neki a féltucat tönkrement forgópisztoly-töltényt —, megpróbáltam kiszedni a golyókat. Ki az ördög művelhette, nem tudom, de alaposan beszorultak, semmivel sem lehet kiszedni őket!

— Jó ötlet: nem marad golyó nélkül az ellenség —, mosolyodott el Girin.

— Neked, lehet hogy jó — vakkantotta Gavrilov —, de számomra és Fegyka számára a töltények drágábbak az aranynál…

— Reszeld le a töltényhüvely felét — tanácsolta Girin.

— Hát akkor hogy lőjek? Láng csap ki a dobból!

— Rá se ránts! Még félelmetesebb lesz a hatás. Csak minél távolabb tartsd a szemedtől…

— Hát persze! Okos beszéd… akkor most a tönkrement golyók következnek. Kettő elég lesz?

— Alighanem három kell… Jusson eszedbe: előbb te lősz a levegőbe, amikor beléptünk, aztán én Annára, majd célba veszed az anyját!

— Fura ez az egész! No de rendben van, megígértük, hát megcsináljuk! Máris mehetünk.

Sötétedett, amikor Anna teríteni kezdte az asztalt az anyja ágya előtt; szándékosan késleltette a vacsorázást. Mindig együtt ettek: Anna közelebb húzta az asztalt, felültette a beteget, megetette, aztán maga is evett. Anyja pedig aggódó, gyengéd és szomorú tekintettel követte minden mozdulatát. A lány ma alig tudta leplezni anyja előtt ideges remegését. Megetette a beteget, leült az asztalhoz és a kis lámpát áttette az asztal túlsó végére. Ez volt a jel. Girin csizmájának rúgásától nagy robajjal kivágódott az ajtó. Ocsmányul káromkodva, pisztollyal a kezében két bandita rontott be a konyhába: ingzubbonyuk kigombolva, sapkájuk a szemükbe húzva. Anna felordított és székét hátralökve felugrott. Lövés dörrent, és savanyú lőporfüst szag töltötte meg a konyhát. Anna anyja tátott szájjal, kerekre tágult szemmel meredt Gavrilovra, aki dühösen ráordított:

— Megvagy hát! Legutóbb nem sikerült agyonvernünk Pavel szukáját, most végre eljött a pillanat! Sztyopka (szólt Girinhez), lődd agyon azt a ringyót, én meg ezt intézem el! — ordította Gavrilov, és a beteg szeme közé célzott.

De a halottsápadt asszony nem rá nézett, hanem az ablakhoz ugró lányát figyelte. Elcsattant a második lövés, és Anna a lóca alá zuhant. Gavrilov és Girin vadul felordított. A katonaviselt Gavrilov már megcélozta a beteget, amikor megtörtént az, amire Girin számított. Az anya, aki a világon mindenről megfeledkezett és csak a leterített gyermekét látta, egyszer csak felkiáltott és kiugrott az ágyból.

— Ki-ki-kis-lányom! — hangzott fel üvöltése, amelyet Girin nem felejt el, amíg él.

A beteg asszony leroskadt a padlóra, alaposan beverte a fejét, de aztán — nyilvánvalóan rettenetes erőfeszítés árán — sikerült megkapaszkodnia a lócában, és megpróbált felállni. Girin és Gavrilov egyszerre ugrott hozzá, hogy felsegítse. Az anya összeszedte utolsó erejét, hogy szembeköpje Girint, aztán elvesztette eszméletét. Girin lefektette az ágyba, meghallgatta a pulzusát, a “feltámadt” Anna pedig vízért rohant ki a pitvarba, és beleütközött a kíváncsi és izgatott Fjodorba. A komszomolista berontott a konyhába és magához vette a pisztolyát, amelyet Girin az asztalra hajított.

— No? Mi van? Sikerült? Vagy teljesen megöltétek? — kérdezte Girintől, aki csak a fejét ingatta és megpróbálta eszméletre téríteni a beteget.

Végre a hideg víz, a dörzsölés, a szalmiákszesz megtette a magáét, és Anna anyja felnyitotta szemét. Tébollyal határos zavar tükröződött benne, amikor megpillantotta föléje hajló, élő, sértetlen lányát.

— An-nuska, kis-lá-nyom… — mondta a beteg asszony tompán, homályosan, akadozva és nagy erőfeszítéssel felemelte vékony, helyesebben: csupa csont és bőr karját.

Anna ráborult az ágyra, és egész testét visszafojthatatlan zokogás rázta. Girin hátralépett és körülnézett. Az izzadságban fürdő Gavrilov az arcát törölgette, aztán megigazította magán elnyűtt, de amúgy rendes egyenruháját, amelyet szándékosan zilált meg, hogy bandita külseje legyen.

— Hű, de berezeltem, amikor Marja… dühbe gurult. Azt hittem, teljesen elvesztette az eszét, és hogy mi lesz most? Kockázatos dolog ez, öcsém! Nem is tudom, hogy tudtál belekeverni ebbe. Hisz becsaptál — dörmögte mérgesen Gavrilov, de azért gyengéd helyesléssel nézegetett a diákra.

– Én jobban begazoltam — vallotta be Girin. — Elvégre én agyaltam ki az egészet! Hiszen ez olyan dolog, hogy igen könnyen agyon is lőhettük volna. Egész idő alatt Asztvacaturovot láttam magam előtt, azt a professzort, akiről beszéltem. Legalább úgy hittem benne, mint az a beteg asszony.

— Jól van, látom, szerencsésen végződött a dolog. Én megyek is — És ravasz mosollyal az ágyhoz lépett. — Jó egészséget. Marja! Most aztán állj talpra mielőbb! — mondta Gavrilov, és az elképedéstől megnémult Fjodorral kiment a konyhából.

Girin testében minden idegszál remegett, torkában csomót érzett, amikor az asszony homályos, fura idegenes akcentussal kiejtett szavait hallgatta. Az anya hosszú, gyötrelmes évek után először tudta kifejezni lánya iránti szeretetét, féltését és aggodalmát, mindazt, amit addig a szemével próbált tolmácsolni. A két összeboruló nő szeméből szakadatlanul peregtek a könnyek a megmenekülésnek eme csodálatos órájában. Girin lassan megfordult, és az ajtó felé indult. Anna felugrott, és a rendkívül zavart diák lába elé vetette magát.

— Ugyan már… nem szabad… micsoda butaság… — mormogta akadozva Girin, aztán egy erőteljes mozdulattal felemelte Annát, és eltűnt a szobájában. Aztán csak a zokogását hallotta: “Hálás leszek a sírig… soha nem felejtem el… míg élek…”

Az utóbbi nap szörnyű idegfeszültsége és szívszorongató aggodalmai annyira elgyötörték Girint, hogy elernyedt és elkábult. Gépiesen sodort egy cigarettát és leült az ágyára. Le sem vetkőzött, a csizmáját sem húzta le, Anna anyjának további gyógykezelésén törte a fejét és… napfényes reggel ébredt fel. Csodálkozva nézett körül, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és amikor felkelt nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. Túl van már a legnehezebb és legveszélyesebb dolgon, és győzött. Igazi győzelem, a legnagyobb öröm… Mert a legnagyobb boldogság, ha egy embert, illetve két embert megszabadítunk meg nem érdemelt nehéz sorsától, egy régi bűncselekmény következményeitől! Most már az idő — és nem is olyan hosszú idő — dolga, hogy a bénulásából kigyógyult asszony ép, egészséges emberré váljék.

Ajtaja előtt meztelen lábak óvatos léptei hallatszottak. Úgy látszik, Anna nem először jött ide hallgatózni, mert nem meri felébreszteni.

— Anna! — kiáltott ki Girin, és a lány szélvészként rontott be a szobába, aztán egy pillanatra megdermedt a vakító napfénytől, majd felkiáltott: “Kedvesem!” — és a nyakába ugrott. Girin ösztönösen átölelte a lányt, aki ajkát rátapasztotta a szájára, de aztán elszégyellte magát és kirohant.

Girint, akit nagyon meghökkentett az érzelmeknek ez a viharos kitörése, csak kis idő múlva indult át a konyhába, hogy megnézze Anna anyját. Egy tizenkilenc éves ember, aki ráadásul még szégyenlős is, nem szívesen hallgatja a már-már hódolattal felérő, ujjongó hálakitöréseket. Még nehezebb az ilyesmit elviselni, ha e szavakat megható és szánalmas erőfeszítéssel egy olyan száj mondja ki és olyan nyelv formálja, amely öt évi reménytelen hallgatás után még nehezen engedelmeskedik. De még kínosabb, ha egy bájos lány ül az ember mellett és minden pillantását, szavát úgy lesi, mint égi áldást. Girin nagy nehezen túlesett az elkerülhetetlen találkozáson. Megtudta, hogy a szomszédok körében nagy riadalmat okozott az éjszakai lövöldözés, ordítozás és káromkodás. Senki nem értett semmit, Gavrilov és Fjodor meg hallgatásba burkolózott. Az Annáék házában lezajlott titokzatos események mindenesetre kihatottak az éjszakai látogatásokra is, mert a lábadozó asszony nyugalmát többé senki sem háborgatta.

Girin elindult Korkinóba, abba a távoli faluba, amelyet még nem vizsgált meg, és csak négy nap múlva tért vissza. Ekkor látta, hogy Anna anyja már néhány lépést is tesz a házban, sőt a tornácra is kimerészkedik. Az újság megrázta az egész falut: úgy látszik, Girin valamelyik segítőtársa végül is csak elszólta magát. Még a rosszindulatúak is, akik addig átnéztek a diákon, mint az ablaküvegen, köszönni kezdtek neki. A pimasz legények sem adtak semmi életjelt magukról, de Girinnek már el kellett utaznia.

Anna az utóbbi napokban mintha kerülte volna a diákot egészen addig, amíg egy este Marja asszony be nem hívta lányát és a diákot amolyan családi tanácsra. Az alaposan kiszellőztetett, kitárt ablakú konyha teljesen átalakult. Girin csodálkozva állapította meg, hogy Anna anyja, akit ő már öreg asszonynak tartott, egyáltalán nem is öreg és sokat megőrzött a korábbi, lánya örökölte szépségéből. Az asszony napról napra életerősebb lett és egyre határozottabbá vált további sorsának megszabásában.

— Egyetlen felesleges napot sem akarok itt tölteni ebben az átkozott házban — mondta. — Itt, ahol megölték Ravelt, ahol lányommal együtt kilátástalanul gyötrődtünk majd öt esztendeig, nem, itt nem élek! Bárhol, csak itt nem.

Anna várakozó pillantást vetett Girinre. A diák megismételte a lánynak adott tanácsát: költözzenek a városba és iratkozzon be szakérettségis tanfolyamra. Anyja most már talál munkát a városban, Girin pedig megígérte, hogy keres nekik egy olcsó szobát Leningrádban. A Pavel által oly sok szeretettel felépített ház még jó állapotban van, úgyhogy az érte kapott pénzből futja az első időre, amíg minden rendbe nem jön.

Anna vidáman sürgött-forgott a konyhában. Marja asszony pedig még mindig lassan, de már teljesen érthetően így szólt:

— Jól van, hívd át holnap Objedkovot, aki már régóta abajgat téged azzal, hogy megvenné a házunkat. Én majd gyorsan nyélbe ütöm vele az alkut. Csak egy valamit szeretnék, lányom, hogy Ivan nélkül ne maradjunk itt, magad is tudod, miért! Vele együtt kell elindulnunk a kikötőbe. Bogorodszkojéban ideiglenesen szobát veszünk ki. Ha szüléidnél laknál, fiú, Leningrádban, akkor megkérnélek, hogy vigyél magaddal minket. De így jobb, ha Bogorodszkojéban várunk egy keveset, ott egy ujjal sem nyúl hozzánk senki. Meg aztán én magam is jobban megszokom az új helyzetemet — elképzelheted, nem könnyű a sír széléről visszatérni és újból kezdeni élni?

Ebben is maradtak. Összeszedni és összecsomagolni Sztoljarovék ingóságát már semmiség volt. Anna az utolsó két napon hajnal előtt kelt fel, eltűnt, és csak kora délelőtt jelent meg újra. Girin nem tudta elfojtani magában utálkozó gyanúját és akaratlanul kerülni kezdte a lányt, amíg Anna maga nem hívta, hogy tartson vele. A “hová?” kérdésre csak titokzatosan mosolygott, aztán forró, érdes kezébe szorította Girin kezét és azt súgta neki: “Majd meglátod!”

A diák megrémült: Anna boldog tekintetében az őszinte szerelem csillogott. Holnap lesz az utolsó napjuk a faluban. A megmentő lovag szerepében tetszelgő diák észre sem vette, hogy egyre gyengédebb lett Annához, mert elbűvölte a lány bája. Pedig Leningrádban a vele egykorú, nefelejcs szemű, büszke Nasztya, a biológiai fakultás hallgatója várta. Őszintén szólva egy kissé megfeledkezett róla kalandjai közepette, de most már mindez a múlté és… be kell vallania Annának. Girin tudta, hogy ez után a beszélgetés után minden másképp lesz, ezt viszont nem akarta és ezért halogatta a magyarázkodást. De holnap már biztosan késő lesz!

Még pirkadni sem kezdett, amikor Anna felébresztette Girint. Augusztus volt, és a csillagok rendkívül élénken, fényesen, barátságosan ragyogtak. Teljes hévvel folyt a gabona betakarítása, úgyhogy nappal kihalt volt a falu, csak a gyerekek és az öregek maradtak otthon, de ez az idő még az aratók számára is túl korai volt. A parasztházakban egymás után gyúltak meg a lámpák: a gazdasszonyok most fogtak hozzá az előkészületekhez. Anna és Girin egyetlen emberrel sem találkozott; észrevétlenül értek ki a határba, és elindultak a lesnovói országúton északnak. Nem messze kezdődött a sudár fenyőkből álló liget, amely már rég nem látott fejszét.

Az út letért a mezőről és ösvénnyé keskenyedett. Az erdei gyep és az apró bokrok a bőséges harmattól csillogtak. Anna magasan feltűrte a szoknyáját és szaporán emelgette vizes, csupasz lábát, Girin elnyűtt csizmája pedig cuppogott a vízben. A hűvös harmattól átázott a térde. Girin a némán siető Anna nyomában lépkedett, és az a jóleső érzés töltötte el, hogy a következő pillanatokban biztosan valami nagyszerű dolog vár rá. Keskeny holdsarló függött a közeledő erdő fölött, de fénye halványabb volt, mint a nagy csillagoké és az erdő mögött egyre szélesedő hajnalpíré…

A fenyves a hosszú homokháton terebélyesedett, amelyet valamikor jégár hordott össze. A terep itt száraz volt, fehér moha zizegett a talpuk alatt. Girin jól ismerte ezeket a fenyveseket fű vagy bokor jóformán nincs is bennük, jószágot nem lehet itt legeltetni. Ezek az erdők a gombaidény kivételével teljesen néptelenek. Most, amikor javában folyik az aratás, biztos hogy nem találkoznak egy teremtett lélekkel sem… Komor, szürke köd borította az erdőt, és az ágak között már átragyogott a rézvörös keleti égbolt.

Az erdő véget ért, és ők kiértek a domb tetején húzódó széles tisztásra A szürke homályba boruló térség váratlanul tárult eléjük a sötét erdőből. Friss szél szállt el a tisztás fölött és gyengéden végigsimította a harmattól csillogó magas füvet. A kora hajnali köd gyöngyház színű sávjai lepelként libegtek a harmatos tisztás fölött, és halványodtak, szétnyúltak és bele- vesztek a magas törzsű fenyőerdő szélén kezdődő sűrű fekete sötétségbe…

Csend és titokzatosság lebegett a tisztás fölött, amely némán búcsúzott a haldokló csillagoktól. Mozdulatlanságba dermedt minden, csak a köd folytatta tündérjátékát, és egyre rózsaszínűbb és halványabb lett. Girin érezte, hogyan tágul a mellkasa és szívja magába az éltető levegőt, milyen erősen kalapál a szíve. Anna Girin hangos sóhaját a türelmetlenség jelének vélte. A lány keze megtalálta a fiú kezét, és Girin meghallotta Anna suttogó hangját:

— Ez az, látod?

— Mi ez itt?…

— A szent tisztás. Én már sokszor szaladtam ki ide hajnalban, hogy megmosakodjak a harmatban.

— Hogyan szoktad csinálni?

— Egy öreganyó tanított rá. Nos, levetkőzöl anyaszült meztelenre és hanyatt-homlok keresztül rohansz a tisztáson, aztán meg vissza, majd jobbra, balra, amerre látsz. Eleinte megdermed minden porcikád, még a szíved is, a torkodban érzed dobogni elvégre a harmat hideg, tengernyi, csak úgy omlik rólad. De aztán felmelegedsz, tested lángolva ég, minden fáradtságod elmúlik. Felöltözöl és hazamész, lelked csupa nyugalom, és teljesen megtisztulsz, mintha az égben jártál volna! Ez nem akármilyen hely. Ősi hely, az öregek azt beszélik: ezer évvel ezelőtt itt bálványok álltak, azóta azt mondják, a jószág megbetegszik tőle — hatalmas erő lakozik ebben a gazban.

— Hát te nem félsz, hogy megbetegszel? Hiszen így meg is hűlhetsz?

— Dehogyis betegszek én meg, csak még erősebb leszek.

A lány fürkészően pillantott Girinre.

A sötét árnyékok titokzatossá tették Anna arcát, és az egész lány, amint kihúzott testtel emelkedett ki a hajnalpír hátteréből, fenségesnek tűnt fel Girinnek.

— Akkor már miért nem inkább a folyóban fürdesz? — kérdezte a diák, és igyekezett elvonni a figyelmét a benne egyre jobban elhatalmasodó félelemtől, hogy mindjárt meg kell magyaráznia mindent Annának és… akkor elveszti a lányt.

— Itt minden szenny letisztul az emberről, teljesen újjászületik — felelte halkan Anna —, márpedig nekem tisztának, tisztának kell lennem… — Elhallgatott. Aztán Girinhez lépett, és tágra nyitott szemét a fiú arcára szegezte. A diák nem is tudta, mennyi ideig nézték egymást.

A madarak zengő dalba fogtak az ébredező erdőben, a ferde napsugarak áttűztek a vörös törzsű fenyőfák között, mohahalmok fehérlettek a lehullott borzas tobozok között. A távolban felhangzott az aratók első, még bátortalan és bágyadt éneke. Anna oly sokáig bámult Girinre, hogy a diák már kínosan érezte magát. Nem tudott és nem is akart képmutatóskodni, de félt megbántani a lányt, és megpróbálta tréfával leplezni érzéseit, helyesebben azok hiányát.

– Üljünk le — mutatott a lány egy mohahalomra. — Mondd, én öreg vagyok hozzád vagy romlott?

— Ugyan már, Anna — jött őszintén zavarba Girin — én… tetszel nekem; de…

— Rendben van, egy szót se többet. Te még nagyon fiatal vagy, én meg céda vagyok- mondta keményen és keserűen Anna.

Girin hallgatott, átkozta magát amiatt, hogy nem tudta megmagyarázni a lánynak: egyáltalán nem erről van itt szó. Egyszerűen arról, hogy ő egy másikat szeret, aki várja őt.

Anna feje alá tett kézzel feküdt, és erősen gondolt valamire, miközben az élénk kék égbolton úszó felhőket figyelte. Girin, aki már lemondott arról, hogy felújítsa a beszélgetést, megpróbálta rábeszélni Annát, hogy énekeljen. A lány felült, de még mindig az eget, a magas fenyőfák ringó csúcsait figyelte. Aztán belekezdett egy régi szomorú dalba:
		Magasabbra nőjetek, gyantás fenyők,


		a ragyogó napon.


		De láncaimat vegyétek le rólam, dobjátok el,


		ne kínozzatok!


A hangjából kicsendülő jól ismert szomorúság a kompon való találkozást és a Kis szilácsot juttatta Girin eszébe. A diák hallgatta Anna magával ragadó énekét, és saját gondolataiba merült.

Az Annából kitörő kétségbeesett zokogásra ocsúdott fel. Girinnek már nem kellett vigasztalnia, mert a lány hirtelen felugrott megigazította szoknyáját, és mind a ketten némán elindultak hazafelé az erdőszegély mentén húzódó mezei úton. A diák lopva Anna büszke járását figyelte. A még mindig nedves kabátka szorosan rátapadt a testére, és a lány magát kihúzva, magasra tartott fejjel ment, és olyan sudár volt, mint egy fiatal fenyő. Melle teljes pompájában domborodott ki a vékony szövetből, mintha büszke indulattal előre akarna ugrani…

— Hé katona, ne tátsd a szádat, hanem markold meg a Nyuska cicijét! — hangzott fel a harsogó kiáltás a mezőről, ahol egy tagbaszakadt fiú dolgozott.

A gondolataiba merült Girin felrezzent, és megkérdezte Annától, mit óbégat az a fiú.

— Mindenféle sületlenséget — felelte az elpiruló lány, és lesütötte a szemét. Ugyanakkor a vállát is megeresztette, és egy pillanat alatt a régi falu leányává változott, aki szégyelli a szépségét.

…Az átható szirénázás betöltötte az egész fasort, úgyhogy Girint visszazökkentette a valóságba. A mentőautó a Belorusz pályaudvar felé száguldott, hogy megmentse valakinek az életét És máris eltűnt a diák Girin, a forró volgai nyár, a szép hangú és szomorú Anna. A nagy tapasztalatú tudós orvos lassan felállt a padról, és elindult a trolimegállóhoz. Hát bizony nagyszerű emlékezőtehetsége mindent megőrzött a sok évvel ezelőtti volgai történetből. A lány akkor kikísérte őt a hajóállomásra, és azt mondta, olyan tanult ember akar lenni, mint ő. És Anna megtartotta ígéretét. Leningrádban kezdett tanulni, aztán Moszkvába költözött és ha nem is híres, de jó népdalénekesnő lett belőle.

Anna rajongott a festészetért és a szobrászatért, s megismerkedett Girin barátjával. Pronyinnal, aki akkoriban az egyetlen aktszobrász volt. Összemelegedtek, később összeházasodtak A háború előtti utolsó napokban Girin, akit teljesen lefoglalt a kutatómunkája, ritkán fordult meg Moszkvában és valahogy elvesztette Annát a szeme elől. A háború alatt pedig egy nap megtudta közös ismerőseiktől, hogy Anna önkéntesként kiment a frontra, és Moszkva környékén elesett. A háború már a vége felé járt, amikor Girin levelet kapott Pronyintól, aki súlyos sebesüléssel feküdt egy hadikórházban. A régi barátságuk jogán arra kérte őt, hogy kutassa fel és őrizze meg legutolsó művét: a befejezetlen Anna-szobrot. Azt írta, hogy pár nappal felesége elutazása után bezárta a szobrot a műtermébe, mert ő is indult a frontra. Barátja meghalt, és Girin csak most tudja teljesíteni az utolsó kívánságát.

Bármilyen gyorsan repült is el az a nyár, amelyen első önálló kutatómunkáját végezte, mindaz, ami akkor történt, egész életére meghatározta kutató orvosi útját és érdeklődési körét, egész későbbi sokrétű tevékenységét. Bizonyára ezért emlékezik oly élénken annak az esztendőnek minden napjára, amelyek, mint a szilárdan levert cölöpök, megalapozták életfelfogását.

Anna anyjának csodálatos felgyógyulása arról győzte meg, hogy mind az egészséges, mind a beteg emberi szervezetében sokkal fontosabb szerepet játszik a lelkivilág, mint ahogy tanítómesterei hitték. Ebből eredt az a határozott véleménye, hogy az emberi szervezet annyira bonyolult biológiai gépezet, hogy a korábbi orvosi anatómia és fiziológia lényegében alig vázolta fel e hihetetlenül bonyolult szerkezetnek durva körvonalait. Még be sem várta az általa gyűjtött víz- és talajminták elemzésének eredményeit, máris elvetette magában azt a feltevést, hogy a ritka elemek hatása okozza a Cachin-Beck-kórt. Ha ez a hatás létezett is valamilyen formában, akkor csakis közvetve idézhette elő azt a zavaros folyamatot, amelyet a tudomány akkori módszereivel nem tudtak feltárni. Girinnek igaza lett: Mednyikov professzornak az a kísérlete, hogy feltárja a betegség okát, eredménytelennek bizonyult.

Annával való találkozása felhívta figyelmét az emberi test szépségére és felkeltette a vágyát, hogy tudományosan megismerje a szépség törvényeit, legalábbis azét, amelyet az emberi test fejez ki. De még fontosabbá vált számára, hogy megértse azokat a törvényeket, amelyeknek alapján egyrészt az ősi ösztönök, másrészt a társadalmi előítéletek a lelkivilágon megtörve, hatást gyakorolnak a fiziológiára. Mindebből kialakult az a világos elképzelése, hogy a pszichofiziológiára mint komoly tudományra éppen az embernek, a gondolkodó lénynek van szüksége, akinek az orvostudománya addig lényegében nem különbözött az állatorvos-tudománytól.


2. FEJEZET

Keskeny rés


Girin a zakója hajtókájához nyúlt, mert megszokta, hogy ott a zubbonya zsebe, de aztán észbe kapott, és belső zsebéből elővett egy iratcsomót. Rjabuskin professzor hanyagul átfutotta az igazolásokat és a bizonyítványokat.

— Ezt én mind nagyon jól tudom, de hát miért mondott le önről a Tyimukov-intézet? Igaz, a háború folyamán ön nem sokat fejlődhetett mint tudós.

— Szakterületet változtattam és sebész lettem. Azt hiszem…

— Girin meg akarta magyarázni, mi is a valódi helyzet, de aztán meggondolta magát.

— Persze, persze — ocsúdott fel Rjabuskin —, ez mind hasznos volt az ön számára, jól jött a kísérleteihez, de a doktori disszertációtól még nagyon messze van!

— Nem tartok igényt semmilyen vezető posztra, szívesen leszek akár tudományos segédmunkatárs is.

— Nagyszerű! — kiáltott fel megkönnyebbülten Rjabuskin.

— Akkor hát máris az én laboratóriumomba kerül. A fájdalom problémáját vizsgáljuk a fiziológia aspektusából, ön pedig majd a pszichológia szempontjából tanulmányozza.

Az intézet igazgatóhelyettese magyarázni kezdte a kidolgozás alatt álló probléma lényegét. Girin összevonta szemöldökét, és a professzor monológjában beállott lélegzetvételnyi szünetet kihasználva, így szólt:

— Nem, ez nem felel meg nekem.

Rjabuskin megtorpant, mint a vágta közben megzabolázott ló.

— Engedelmével, megtudhatnám, hogy miért nem?

— Helytelennek tartom a probléma tanulmányozásának módszerét. A fájdalomszérum: fájdalmat előidéző, nem pedig leküzdő szer.

– Értse meg már, hogy csak úgy tudjuk biztosan legyőzni a fájdalmat, ha megismerjük keletkezésének és fokozódásának mechanizmusát! — kiáltott fel ingerülten a professzor.

– Úgy látszik, ön nem tud dialektikusán gondolkodni.

— A dialektika bonyolult dolog — felelte nyugodtan Girin.

— Például lehetséges a következő dialektika is: az a világ, amelyben élünk, még távolról sincs jól berendezve, még erősek benne a minden rendű és rangú gazemberek, s az ön fájdalomszérumát nagyszerűen felhasználhatják rettenetes kínvallatásokhoz. Ami pedig a titkosságot illeti, önnek mint tudományos adminisztrátornak tudnia kell: a tudományos titkok kiszivárgása csak idő kérdése, amely annál rövidebb, minél általánosabb problémán dolgozik ön. Mindez pedig aneszteziológiai sikereink hátterén elég gyatra képet mutat.

— Ostobaságokat beszél itt össze! — robbant ki a professzorból. — Ön szerint tehát egyes dolgokkal egyáltalán nem szabad foglalkozni!

— Vannak dolgok, amelyekkel addig nem foglalkozhatunk, amíg nem lesz jobb a társadalmi berendezkedés az egész bolygónkon — felelte Girin. — A tudósoknak erre is gondolniuk kell. Engem például aggaszt, hogy egyes helyeken túl sokat foglalkoznak az enkefalográfokkal.

— Miért?

— Mert számos amerikai fiziológiai laboratórium erőteljesen tanulmányozza, milyen közvetlen hatása van a villanyáramnak az agy bizonyos szakaszaira. A félelem, a boldogság, a teljes kielégülés érzetét, eufóriát idéznek elő. Egyelőre patkányoknál, macskáknál, de a híd igen keskeny!

– Ön szerint tehát én ártalmas dolgokkal foglalkozom?

— Azt hiszem, igen.

– És ön éppen emiatt nem hajlandó az én laboratóriumomban dolgozni?

— Elsősorban emiatt.

A professzor megpróbálta elfojtani felháborodását és összeszedni a gondolatait.

— Más munka viszont nincs az ön számára az intézetben! Különben, nemhiába figyelmeztettek… — Rjabuskin észbekapott és elhallgatott. Girin azonban megkérdezte:

— Megtudhatnám, mire figyelmeztették? Hogy összeférhetetlen természetű vagyok?

— Természet, ugyan, az semmi! Sokkal rosszabbról van szó!

— Igazán? Akkor hát hadd közöljem önnel, hogy elmegyek akár a pártbizottságig is. Ott majd megtudom, miről van szó.

Rjabuskin arca elborult, aztán kelletlenül bár, de lassacskán felélénkült:

— Van önnek egy kis vétke, mit vétke, nagy bűne. Régebben az orvosi diplomájába került volna az ügy. Egy beteget állítólag rák ellen kezelt, a valóságban pedig érzéstelenítővel megmérgezte, az illetőnek nem is volt rákja, de ön akkora adagot fecskendezett bele, hogy a beteg meghalt. Ártatlanságát ugyan bebizonyította a bizottság előtt, de a rossz híre már megelőzte önt…

— Igen, mert a rossz hírek gyorsan terjednek a csúszómászó emberek jóvoltából — felelte Girin és felállt.

Rjabuskin is felemelkedett, de kerülte a másik tekintetét.

— Az önnek küldött meghívást tekintse semmisnek! — kiáltotta a professzor a távozó után.

— Majd én gondoskodom magamról. Minden jót! Girin az intézet igazgató-helyettesétől egyenesen a minisztériumba sietett.

— Aligha térhetek vissza, ez nem gyerekjáték: elszakítottak a munkámtól, leszereltek, hogy tudományos munkát végezhessek. Bármilyen kinevezést elfogadok, akár vidékre is, ha egyszer nem vagyok alkalmas Moszkva számára — mondta Girin a személyzeti osztály vezetőjének.

— Ki mondta önnek, hogy nem alkalmas? Rjabuskin?

— Nemcsak ő. A Tyimukov-intézetnek nem kellek. No meg Rjabuskinnak sem, miután nem voltam hajlandó a laboratóriumában dolgozni.

— Igen, igen. De ez még nem a legutolsó fórum. Találunk az ön számára rendes helyet. Mindjárt behívom konzultánsunkat, Medvegyev professzort. Talán ismeri is?

— Hallomásból.

– Üdvözlöm, Girin docens — köszönt az apró termetű, fürge járású professzor, akinek külseje sehogy sem vágott össze a nevével.[3 - * Medvegyev családneve a medvegy — medve szóból ered.]*

— Nem vagyok én docens, sohasem tanítottam, legfeljebb hadikórházban!

— Nem számít, ön akkor is az orvostudományok kandidátusa. No de ne vesztegessük az időt. Ön is, akárcsak én, ideggyógyász, olvastam a pszichológiai tanulmányait. Nyilván, most is ez minden vágya?

— A háború után még inkább. De…

— Most más idők járnak. Nem harminchetet és nem negyvenhetet írunk, hanem hatvannégyet.

— Igen, de még nagyfokú a tehetetlenség! Engem is megelőzött a rossz hírem, ahogy Rjabuskin mondta. Vajon honnan hallotta? Én természetesen beszéltem a tapasztalataimról a munkatársaimnak. Úgy látszik, valamelyik szükségesnek tartotta, hogy megírja önöknek.

– Ön eltúlozza a dolgot! — kiáltott fel egyszerre két beszélgető partnere. — Az embereket ismerni kell.

— Csakhogy a tetteik alapján, nem pedig szóbeszédekből.

— Jól van, értjük mi. De azért csak mondja el nekünk azt az esetet.

Girin nem nagy lelkesedéssel fogott bele a történetbe:

— A háború előtt a Vologdában, a területi kórházban dolgoztam… — Emlékezetében egymás után keltek életre kudarcának összes részletei.

…Konzultációt tartott a kerületben. Hazamenet pedig az országút mentén fekvő faluban töltött egy éjszakát. Éjfél után egy órakor két gyerek keltette fel, akik a szomszéd faluból érkeztek abban a reményben, hogy segítséget kapnak az átutazó vendégektől.

— Apánk nagyon beteg, rossz ránézni! — magyarázta lihegve a lenszőke hajú kislány. Tizenkét éves forma öccse pedig bizalmatlanul, de azért gyermeki reménnyel nézett az álmos Girinre.

A kérdezősködés során kiderült, hogy apjuk arcán az este váratlanul egy piros folt jelent meg, és az egészséges, negyvenéves parasztember oly erős fájdalmat érzett, hogy néha “felordított”. A folt pedig olyan piros lett, mint a parázs és rá sem lehetett nézni…

— Miért nem lehetett ránézni? — kérdezősködött tovább Girin és közben emlékezetében kutatott olyasmik után, amiket a kezelésekről, az üszőkről és az egyéb gennyes megbetegedésekről tudott.

— Siessen már, doktor bácsi, apánk nagyon kínlódik — nógatta a kislány Girint, aki már öltözött, aztán megvizsgálta orvosi táskáját, amelyben az elsősegélyhez szükséges holmikat tartotta.

És ekkor Girinnek eszébe jutott valami — nagyszerű memóriája most sem hagyta cserben.

— Ide figyelj — fogta vissza az ajtó felé induló kislányt —, én tudom, miért nem lehet ránézni a foltra. Csak még azt mondd meg: bűzlik?

– Ó, de még mennyire, az egész gyomrom felkavarodik tőle!

“Tehát noma vagy vízirák, olyan betegség, amellyel egy nem szakorvos életében egyszer, vagy egyáltalán nem találkozik!” — morfondírozott Girin, aki a sötétben botorkálva igyekezett lépést tartani a fürgén lépkedő gyerekekkel.

A noma ritka, gangréna jellegű gyermekbetegség, amely csak igen kivételes esetekben fordul elő felnőtteknél. A gyulladás a száj nyálkahártyáján kezdődik és kisebb élénkpiros színű daganat formájában gyorsan kifelé emelkedik. A daganattá henger alakú nyúlványok ágaznak szerteszét. A nyúlványok mentén az élő szövet felbomlik, sűrű péppé válik, amely elviselhetetlenül bűzlik.

A test beteg része szinte az ember szeme előtt bomlik fel, úgyhogy láthatóvá válnak a csontok. A noma néha szörnyű fájdalommal jár, de néha épp ellenkezőleg — a beteg jóformán alig érez fájdalmat. Girin megpróbálta felidézni emlékezetében a nomás betegek felgyógyulásának eseteit, de ilyenek nem voltak. A borzalmas vízirák csak abban az esetben hagyta életben — de megnyomorítva — az áldozatát, ha gyors sebészi ”beavatkozással kivágták az egész beteg részt és még egy nagy területet körülötte.

De hát mit kezd vele, ha valóban nomában szenved az illető? Abban az időben nem gyakorolta sebészi hivatását, legfeljebb egyszerű tályogokat nyitott meg, töréseket kezelt, szálkákat szedett ki, vagyis egyszerű sebeket kezelt, amelyek minden elsősegélynyújtással foglalkozó orvos praxisában előfordulnak. Táskájának egész orvosi műszerkészlete: műtőkés, érszorító, csipesz és olló.

Egy halálra rémült asszony fogadta a szép tiszta parasztházban. A házigazda az ágyon fetrengett és fojtottan nyögött. Az izzadság átnedvesítette ingét, sőt még a vállára és nyakára terített törülközőt is. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, kócos, nedves haja alatt. Mélyen ülő apró szeme oly örömteli hittel nézett Girinre, hogy az orvos a következő megnyugtató szavakkal igyekezett leplezni zavarát: “No, máris megnézzük”.

A szörnyű bűz, amely megcsapta Girin orrát, olyan förtelmes volt, amilyet még soha az életben nem érzett. Megpróbálta visszafojtani hányingerét, visszatartotta lélegzetét, de mivel az előbbi sietésből még mindig lihegett, nem sokáig bírta lélegzetvétel nélkül és a bűz újra és újra az orrába csapott. Igen, minden úgy volt, ahogy azt elképzelte. A rövid, homályos nyúlványokat eresztő vörös daganat a bal arc alsó részén dudorodott, majdnem az alsó állkapocs sarkában, a legnagyobb nyúlványa pedig elérte már a kulcscsont fölötti kis bemélyedés szélét, keskeny barázdát szántott a bőrön, amelynek alján homályosan fehérlett a csont. Elég volt egy futó pillantást vetni rá, hogy meggyőződjék, komplikált műtét szükséges a noma eltávolításához, amelyet a kerületi sebész biztosan el tudna végezni. De amíg a beteg eljut a kórházba, a daganat alaposan megnövekszik, és akkor már a területi klinika berendezéseire és személyzetére lesz szükség. De hogy jut el a beteg a klinikára?… Girin félbeszakította töprengését, mert észbekapott, hogy nem vesztegetheti idejét haszontalan morfondírozásokkal. Ahhoz, hogy a beteget megmentse, vagy azonnal be kell szállítani a kórházba, vagy… vagy lelassítani a daganat fejlődését. Az azonnali beszállítás lehetetlen, tehát csak egy marad hátra: a daganat lefékezése! De hogyan? Mi lenne, ha átvágna minden szövetet a megtámadott hely körül? De vajon milyen mélyen húzódnak a nyúlványok? És mi a garancia arra, hogy nem nőnek túl a vágásokon?

Girin leült az odakészített székre és elgondolkodott. Az egész család a szoba sarkában állt némán, dermedten. Még a házigazda is abbahagyta a nyögést, és a doktort figyelte.

Az orvos pedig minden lelkierejét összeszedve a helyes megoldást kereste. Az ellenség, amellyel szembetalálta magát, annyira félelmetes, hogy megengedhetetlen a legcsekélyebb pontatlanság is a megoldásban. Nem valami nagy magabiztossággal forró vizet és tiszta lepedőt kért, aztán kinyitotta a táskáját és elővette a fecskendőt a sterilizáló dobozból. És abban a pillanatban, amikor felnyitotta a dobozt, hirtelen belehasított a gondolat. Mi lenne, ha a szövetek felvágása helyett novokaint fecskendezne beléjük? Ha afféle novokain-blokádot alkalmazna? Ha ez noma, bakteriális megbetegedés, akkor a gyulladásnak nem kell okvetlenül az idegszabályozás részvétele nélkül lezajlania! Ha meg így van, akkor a novokain annyira lefékezi a folyamatot, hogy marad idő a beteg műtőbe szállítására. A legrosszabb, hogy nem tudni, milyen mélyek a daganat gyökerei: hiszen a daganat alatt is érzésteleníteni kell a szövetet! Ehhez ugyan sok érzéstelenítőszer szükséges, de nem baj, egy egész doboz van nála.

Girin lassú elbizonytalanodása hirtelen megszűnt. Rövid parancsszavakat kezdett osztogatni. Fogják be a lovat és vágjanak rá. Szaladjanak ki az országúira és állítsák meg az első arra jövő autót: rimánkodjanak, ajánljanak fel pénzt, fenyegetőzzenek, a lényeg az, hogy az autó máris itt legyen, nem pedig akkor, amikor már a gyógyszer hatása véget ér. Magabiztosan fogott hozzá az érzéstelenítéshez, fokozatosan itatta át a szöveteket, mert szem előtt tartotta Szpaszokukockij és Visnyevszkij tanítását. Rövidesen sápadt gyűrű vette körül a daganatot, amely lassan elzsibbadt, érzéketlenné vált. A beteg már nem dobálta magát, mosolygott és tejet kért.

Szerencsésen sikerült minden: megállítani a kocsit az országúton s a beteget gyorsan kiszállítani az útra. Még hajnal előtt beértek a kórházba és a sebész már éppen hozzá akart fogni a műtéthez, de… alig félórával a kórházba érkezése után kollapszus lépett fel a betegnél, úgyhogy meghalt. Girin nem tudta megállapítani, mi is történt tulajdonképpen: allergiás volt-e a beteg a novokainra, vagy az érzéstelenített terület elérte a tizedik ideg rendellenesen húzódó vastag ágát, vagy akkora mennyiségű érzéstelenítő szert fecskendezett a betegbe, hogy az nem bírta ki, jóllehet erős embernek látszott. De az a legfontosabb, hogy a daganat nem fejlődött tovább, sőt annyira lelohadt, hogy a sebész és, a kórház főorvosa nem volt hajlandó igazolni a noma diagnózist! Ebből nagy kellemetlensége támadt: azt mondták, hogy elhibázta a diagnózist és megmérgezte a beteget a túl nagy mennyiségű novokainnal, amelyet ráadásul ügyetlenül fecskendezett be! Girin be tudta ugyan bizonyítani igazát, bemutatta a daganat analízisének eredményét, és megmagyarázta a beavatkozását, de a kétely csak megmaradt, és úgy vonszolódott utána, mint a hírhedt krokodilfarok. Sem az őt vádoló, sem az őt felmentő orvosok még soha nem találkoztak nomával. Az egész vita tehát elméleti jellegű volt.

A két minisztériumi dolgozó figyelmesen végighallgatta elbeszélését, aztán némán összenéztek. Medvegyev a mosolyát leplezve azt kérdezte:

— Hát igaz-e, hogy diákkorában pisztollyal gyógyított valakit?

— Nem pisztollyal, hanem Asztvacaturov segítségével — tiltakozott hevesen Girin. — Lám csak, önök erről is tudnak!

— De hiszen ön ezt soha sem titkolta?!

— Persze, hogy nem. Csak hát ez olyan régen volt!

Senki sem reagált Girin kihívó hangjára. — Igen — mondta rövid hallgatás után a személyzeti főnök. — Ön bizonyára nagy tudású, tehetséges ember, és a kutatóintézeteknek szükségük van önre, de… — és elhallgatott.

— Fejezze be, ha már belekezdett.

— Magától is megérti, vagy majd később rájön. Mi az ön véleménye, professzor?

— Azt javaslom, hogy küldjük abba a fiziológiai laboratóriumba, amelyről beszéltem önnek. Elmenne az összehasonlító látószervi fiziológiával foglalkozó laboratóriumba segédmunkatársnak? — fordult Girinhez.

— El… egyelőre — felelte közömbösen Girin.

— Mit jelent az, hogy “egyelőre”?

— Amíg létre nem hozzák a speciális pszichofiziológiai laboratóriumot, amelynek létjogosultságát bebizonyítom, a létrehozását pedig kiharcolom!

— Hát akkor rendben is volnánk — zárta le a megbeszélést a személyzeti osztály vezetője.


“Balszerencsésen indult a moszkvai pályafutásom — töprengett Girin, miközben a sebtében összevásárolt bútordarabokkal berendezett szobáját nézegette. — Nem sikerült bejutnom abba az intézetbe, amelybe szerettem volna. A pénztelenség miatt képtelen vagyok restauráltatni Anna szobrát és elvitetni a kiállításra. A művészek közölték, hogy kiállítják, ha fedezek minden költséget. Ezért is köszönet.”

Girin másnap elment a geológiai intézetbe, ahol csaknem a fele dolgozott azoknak a geológusoknak, akiknek az ország az érceket és az olajat, a szenet és gyémántokat, a bauxitot és a cementet köszönheti. Girin a sötét, szekrényekkel zsúfolt folyosón haladt s izgatottan olvasta az ajtókon az újságokból ismert neveket, és azon háborgott, milyen szűk ez a harmincas években épült, kiöregedett épület. Andrejev a dolgozószobájának szekrényekkel elkerített átjárójában fogadta. Girin arra gondolt, hogy ez a keskeny rés semmiképpen sem illik egy olyan emberhez, aki egész életét a tágas kazah sztyeppéken, a szibériai tajga végtelen mocsarai közt, az Altáj és a Tien-San magaslatain töltötte. A geológus bizonyára a gondolataiban olvasott, mert elmosolyodott és így szólt:

— Nem vészes, a tajga után jó egy kicsit összezsúfolva ülni. Tudja, fárasztó fél évig nem látni falakat, nehezen koncentrál az ember.

– Ön még mindig a régi — felelte Girin szívélyesen, de komolyan. — Előfordult már önnel olyasmi, amit ön bajnak nevez?

A geológus szélesen elmosolyodott, aztán hirtelen rácsapott az asztalra.

— Baj mindig van! A bajt csak a teljesen ostobák nem ismerik. Vannak olyanok, akik mindennel elégedettek… de nézze meg, mi van nálam! Andrejev kitárta az egyszerű furnérszekrény hosszú ajtaját és kihúzott két, mély testetlen rekeszt.

Félhomályos aljukon felcsillantak a szögletes hegyi kőzetdarabok. Még a laikus Girint is elképesztette a kövek változatossága: hol komor sötétszürke, hol meleg vörös, sárga színük, hol a különféle nagyságú foltosságok társulása.

— Látja, mind tele van! — kiáltott fel Andrejev, és Girin nyomban rájött, hogy a geológus valóban arról beszél, ami a legfájóbb pontja. — Itt is, a folyosón is, és a koszos raktárban is. Pedig ezek mind igen ritka kövek, amelyek csak látszanak egyszerű kőzetnek.

Girin nagy tisztelettel nézegette az állványokat, amelyekben az egyforma rekeszek sorakoztak.

— Csakugyan nincs hol tárolni ezeket? — kérdezte. — Hogy lehet ez?

— Nincs! Valaha, az első ötéves tervek idején, polgárjogot nyert az a nézet, hogy a geológiai kollekciókat nem kell tárolni, túl sok helyet foglalnak el. Rögzítették a térképen a fellelés helyét, bemutatták a mintát, aztán ki vele! A mai napig sem lehet változtatni ezen a begyepesedett maradiságon. Pedig építhetnének egy nagy kőhodályt, néhány fűthető dolgozószobával, és az országnak biztos tárolóhelye lenne! A mai technika mellett ez semmiség, potom összeg és milyen értékeket őriznénk meg!

– Úgy látom, mindenkinek megvan a maga baja, még a tudomány olyan nagyjainak is, mint önök!

— Ilyen az élet! Mit csináljunk?! — A geológus ugyanolyan hirtelen csillapodott le, mint amilyen hamar felpaprikázódott.

Girin hallgatott egy darabig, aztán csendesen, mintha csak magában beszélne, így szólt:

— Irigylem a természetét Mi, pszichológusok ezt jól kiegyensúlyozott személyiségnek nevezzük. Gyors fékezés és máris visszazökken a rendes kerékvágásba.

— Bizonyára hozzászoktam már a legkülönbözőbb bajokhoz — felelte Andrejev és felsóhajtott. — Csak vándorolt volna annyit, mint én a szovjethatalom első éveiben, az első ötéves tervek idején, az akkor még gyengén fejlett közlekedési viszonyok között. Az isten vagy az ördög tudja, hány gyötrő órát és napot töltöttem a posta- és vasútállomásokon, kikötőkben és repülőtereken! Mennyi meggyőzésre, fenyegetőzésre, rimánkodásra volt szükség, hogy idejében elindíthassam expedíciómat, feladjam a rakományt, hazahozzam az embereimet. Ehhez képest a tajgai viszontagságok már semmiségek, ott az ember saját magától, egészségétől, a leleményességétől, erős fizikumától függ. De amikor egy embertől, mégpedig gyakran rossz embertől függünk… — a geológus összevonta szemöldökét — az ördög se tudja, véletlen-e vagy törvényszerűség az, ami történik?

— Látom, elege van már mindenből! — nevetett Girin, de a geológusból kitört a felháborodás.

— Képzeljen el egy hatalmas folyót a tajgában. Sekély kelet-szibériai hó borítja a néptelen partokat, korán beköszönt a fagy, a hó csikorog a lábunk alatt, a folyón köd lebeg, vizén zúgva, összeverődve úszik, a zuhogókon meg száguld a kásás jég, amely bármely pillanatban beállhat, és akkor a tajgából épp hogy kivergődött expedíció két hónapig várhat, amíg szánon folytathatja útját a folyón.

— Miért két hónapig? Hiszen az imént mondta, hogy a folyó minden pillanatban…

— Mert a sekély vizű szakaszon, a zuhogókon sokkal később áll be a jég, amelyen majd elszállítható a rakomány. Más út nincs, ha csak nem a rénszarvasfogatok, de az akkor induló vadászidényben nem áll össze egyhamar egy olyan karaván, amely mindent elszállítana: az embereket, a rakományt, a felszerelést, meg ezeket, ni, a kollekciókat, amelyeket nincs hol tárolni. Ez a helyzet! Mi történik, amikor kiköt a településen az utolsó gőzös? Mindenki tudja, hogy az utolsó, hogy zsúfolásig meg van rakva, az emberek mégis mindenáron fel akarnak jutni a hajóra. A szibériai tajgalakók keménykötésű, erős emberek, azért a kapitány válogatott matrózlegényeket — hathat embert — állít a hajóhíd két oldalára. Hatalmas szál legények, akik valósággal feldühödtek már a minden településen, minden kikötőben rájuk váró rohamoktól. Mi ilyenkor a megoldás?

— Hát van?

— Van! Munkásaim egy része mindig visszamarad a településen, vagy azért, hogy aztán visszamenjen a tajgába, vagy megvárja, míg szánúttá válik a folyó, de addig is eldolgozgat a telepen. Ezek a fiúk meg a helybeli lakosokból verbuvált önkéntesek, akik megkapják a megfelelő porciójukat, pimaszul megrohamozzák a hajóhidat és színlelt verekedést rendeznek a matrózokkal. A verekedés elhúzódik, az egész legénység — élén a kapitánnyal — a segítségükre siet a matrózoknak, a küzdelemben egyre többen vesznek részt, mert erősítés érkezik, beavatkoznak az utasjelöltek is. Végül a felbőszült kapitány parancsot ad az indulásra, amikor pedig a gőzös már elhagyta a települést és kiért a folyó közepére, egyszer csak felfedezik a hajón a mi expedíciónkat.

— Hogyan jutottak fel?

— Hát a verekedés mire való? Amíg a legénység a verekedéssel volt elfoglalva, csónakunk a folyó felőli oldalon hozzásimult a gőzöshöz, pillanatok alatt feldobáljuk rakományunkat a hajóra, elrejtőzünk valahol a kémény vagy a fedélzeti rakomány mögött, a csónak pedig gyorsan eltűnik a hajó közeléből.

– És mit csinál a kapitány, amikor felfedezi önöket?

— Van, illetve azelőtt volt egy íratlan törvény, amelyet szentül megtartottak minden tajgai folyón: ha valakinek egyszer sikerült feljutnia a gőzösre, onnan senki sem kergetheti le. Ez érthető is! Partra dobni embereket valahol a tajga kellős közepén a beálló folyón, annyit jelent, mint halálos veszélynek tenni ki őket. Visszafordulni velük pedig még rosszabb: olyankor minden perc drága, a gőzös bármikor befagyhat, így születnek a törvények, a létszükséglet szüli őket… — a geológus elhallgatott, az órájára pillantott és azt kérdezte: — No de mi ügyben keresett fel?

— Nem nagy dolog: adjon nekem kölcsön háromszáz rubelt, de legalább öt hónapra.

— Nem számít! Van a takarékban pénzem, egyhamar nem lesz rá szükségem. A geológusok ősszel vásárolnak be, amikor visszatértek expedíciós útjukról. Régi szokás. Hogyan is csináljuk? Az lesz a legjobb, ha ma este eljön hozzám. Elteázgatunk, jó erős teát készítek.

Andrejev felesége, Jekatyerina Alekszejevna tökéletes ellentéte volt férjének. A mokány, tömzsi, igen eleven geológus és a bojárnőkhöz hasonlóan testes, nagydarab felesége nagyszerű párt alkotott. Girin szerette könyvekkel telezsúfolt lakásukat, ennek a háznak a kényelmét és nyugalmát, amelyben oly jól lehet dolgozni és pihenni. A kis étkű Girin mindig olyan jóllakottan távozott Andrejevék házából, hogy alig bírt szuszogni…

Ez alkalommal Andrejev semmivel sem tudta megvendégelni Girint: felesége elutazott, egyetemista lánya, Rita pedig a geológus kifejezése szerint “valahol az idegen udvarokban kujtorgott”. De a szurokfekete tea nagyon ízletes volt.

— Nos, halljuk a történetet — szólt szigorúan Andrejev és másodszor töltött az opálosan áttetsző porcelán edényből.

— Egyelőre nincs mit mesélnem — felelte kelletlenül Girin.

— Hogyhogy? — kapta fel a fejét a geológus. — Ha egyszer az én öreg barátom, aki bizonyos eredményeket ért el orvosi praxisában, hirtelen megjelenik Moszkvában, amely se tanyája, se hazája, hozzá még pénzt is kér kölcsön, nem kell sok bölcsesség ahhoz, hogy rájöjjön az ember: komoly fordulat történt a sorsában. Világos, mint a nap, hogy ez a fordulat az elméleti tudomány szférájába való visszatérésével kapcsolatos. És megesküdnék, hogy válása óta még mindig nőtlenül ténfereg — nős ember ugyanis nem szokott hebehurgyán viselkedni. Azzal törődik, hogy jó fizetése, lakása legyen és jók legyenek a kilátásai. Mit tud mondani az új foglalkozásáról? Sikerült megszerveznie… hogy is hívják csak, emlékszik, amit régen akart, a fiziológiai pszichológiát?

— Ilyen jól megjegyezte?! Hiszen tíz esztendővel ezelőtt írtam erről önnek.

Megjegyeztem, mivel érdekelt a dolog, már csak azért is, mert a végzetszerűséget éreztem ki soraiból. És most azért jött fel újra, hogy itt, a fővárosban folytassa a harcot?

— Ezúttal igen! De végzetszerűségről szó sincs. Hogy miért? Még semmit sem tettem, egyelőre inkább csak kudarcok értek, pedig önbizalmam — van!

– Én tudom, hogy miért. Most kezdenek rájönni arra, amit az éles elméjű emberek már régen sejtettek: a tudomány gigászi fellendülésére!

— Igaza van! Nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány törvényei szerint kell építenünk a jövőt, különben… — Girin sokatmondó mozdulatot tett.

— De én azt akartam mondani, hogy nincs haszontalan tudomány, hogy a tudományoknak még nem is olyan régen fennállott megosztottsága teljesen elavult. Ma már a legelőrelátóbb ember sem tudja elhatárolni a fontos kutatást a nem fontostól. Az ön pszichofiziológiája, amelyet ön a háború előtt egyáltalán nem tartott megvalósíthatónak, manapság a biológia és az orvostudomány igen fontos ágává válhat.

— Tökéletesen igaz! Az új élet új szükségleteket teremt, az új gépek új embereket igényelnek, akik uralkodni tudnak érzelemvilágukon. De ezt a lelkivilágot edzeni, erősíteni, fejleszteni kell. Számunkra, materialisták számára azonban természetes, hogy a pszichikum a fiziológián alapszik, abból keletkezik és fejlődik ki, következésképpen elsősorban azoknak a kölcsönös kapcsolatát kell tanulmányozni, márpedig az bonyolultabb és szilárdabb, mint az automatizálás, vagyis a reflexek rendszere. De mi biológusok tehetetlenek voltunk, nem készültünk fel az agy munkájának tanulmányozására. Szinte már misztikus fogalmakat használtunk: ész, akarat, érzelem. Amíg a fizikusok és a matematikusok nem értek el eredményeket, bele sem szagoltunk a kibernetikába. Akkor vált világossá, milyen rendkívül bonyolult építménnyel van dolgunk. De az még mindig nem jutott eszünkbe, hogy létrehozzunk egy pszichofiziológiai intézetet, márpedig jó néhány ilyen tudományos központra volna szükség.

— Elég — emelte fel tréfásan a kezét Andrejev. — Apropó, ez itt az ön tanulmánya? — A geológus felvett az asztalról egy népszerű-tudományos folyóiratot.

— Az enyém — bólintott Girin.

— Milyen igaza volt Leninnek, amikor azt mondta, hogy a fantázia rendkívül értékes tulajdonság! Én egyeseknek a fantázia magisztere címet adományoznám — rázta meg a geológus a folyóiratot.

— Kevés itt a fantázia — vont vállat Girin. — A Természet című folyóiratban elolvastam neves paleontológusunk tanulmányát a dinosaurusokról. Meggyőző módon fejtegette, hogy ezek az óriási gyíkok, a Föld leghatalmasabb állatai, nem azért voltak nagyok, mert fejlett volt a nagy hipofízisük, az a belső kiválasztású mirigy, amely a többi között a növést is serkenti. Ellenkezően, a hipofízis azért volt nagy, hogy serkentse a gyors növekedést és a környezethez való alkalmazkodást. Ez tetszett nekem. Valóban, ha az állat nagy, gyorsabban kell, hogy növekedjen, különben elpusztul, mert olyan feltételek között él, hogy szüksége van a nagy méretekre. És ekkor nyomban a cetek jutottak eszembe. Az óriáscet kölyke nem is napról napra, hanem óráról órára növekszik, száz kilogrammot gyarapszik naponta. Ha pedig ez így van, akkor a cet hipofízisének aránylag nagynak kell lennie. Az elejtett cetekből ki kellene vonni a legfontosabb belső elválasztású mirigy, a hipofízis hormonját.

— Egy kilogramm hormon kinyeréséhez valóban…

— …négyszázezer sertés szükséges? Igen, ez így van. Persze ezt vágáskor nyerik mellékesen a húskombinátokban, de azért csak jó volna egy új, még gazdagabb forrást találni. Erre írtam egy cikket, hogy a cetekből, különösen a fiataljaikból kell kinyerni a hipofízist.

– És ezzel máris létrejön a híd, amely összeköti a paleontológiát, a réges-régen kihalt dinosaurusokat és a mai orvosi ipart!

— Ennek így is kell lenni minden tudományban. Ezeket a hidakat megtaláljuk mindenütt, kár, hogy nem mindig látjuk őket. De már késő van. Én mindig szívesen elbeszélgetek önnel és olyankor megfeledkezem az időről. Még egy pohárkával kérek, aztán továbbállok. Most már van tőkém, holnap pedig hozzáfogok egy kötelességem teljesítéséhez.


3. FEJEZET

Színtelen falak


Girin belépett a hosszú terembe és körülnézett. Igen, ott a legvégében áll Anna szobra. A sok éves porréteget letisztították róla, sebeit, a repedéseket begyógyították, újonnan fényezték és most élénken emelkedik ki a színtelen, szürke falak hátteréből. Girin csak most jött rá, hogy Pronyin miért csinálta a természetesnél nagyobbra a szobrot. Innen, sok méternyi távolságból különös hatást keltett. Nem a monumentalitása miatt, nem, a szobor egészen másfajta szempont szerint készült. A szobrásztechnikában járatlan Girin magában ezt úgy magyarázta volna, hogy azt a benyomást idézi elő, mintha élne. Ugyanakkor a méretei szinte kiemelik a szobrot a köznapiságból, akaratlanul is felkeltik a figyelmet, szembetűnővé teszik szépségét.

Girin felsóhajtott. Olyan érzés kerítette hatalmába, amely ritka egy középkorú férfinál, de megszokott jelenség egy fiatalembernél: mintha valami határozatlan, de nagyon szép dologra várna. Ez az érzés gyakran érkezik a tavaszi szellők szárnyán, a füstszaggal egy fagyos éjszakán, csalogat, mint a széles folyó víztükrén játszó holdfény, és ott neszez a durva sztyeppi fűszálakban…

A kiállításon ebben a kora délelőtti órában kevés volt a látogató. Girin végigment a termen, egyenesen a kocka alakú emelvényen álló szoborhoz. Egy kissé hajlott hátú, szemüveges férfi támaszkodott kezével az emelvény szélének, és szemét merőn szegezte a szoborra. Időnként oly közelről nézegette, hogy hegyes orra majdnem hozzáért a szobor térdéhez. Amikor észrevette a közeledő Girint, szemlátomást megörült a beszélgető partnernek.

— Látta? Ez aztán munka! — mutatott az idegen elragadtatva a szobor térdhajlatára.

Girin egyetértett vele abban, hogy nagyon szép munka. Az idegen ekkor ellépett a szobortól, Girinre pillantott és megvetően felhúzta az orrát.

– Én nem az egész szoborról beszéltem, hanem csak arról, milyen szépen megmunkált a felülete. Nézze. — Az idegen oly gyengéden érintette meg a fényezett fát, mintha a szeretett lény arcát simogatná. — Húzza csak végig rajta az ujját és ön is érzi majd, mert csak egy szobrász láthatja, hogy nem sima, sok száz, igen parányi dudor és gödröcske borítja. Önben mégis az élő test hatását kelti.

— Talán nem minden szobor…

— Persze, hogy nem. Ma már senki sem dolgozik így, ez régi módszer. — És az ismeretlen ember megint elfintorította az orrát.

— Miért?

— Sok oka van ennek! No persze, a legfontosabb, hogy ez az antik stílusú megoldás irgalmatlanul hosszadalmas munka. És sasszem kell hozzá. Aztán meg modellt is nehéz találni. Ön nem tudhatja, de én nyomban rájöttem, hogy ez a párját ritkító nő trikó nélkül állt modellt, hogy a szobrász észrevehesse mindazokat az igen parányi, bőr alatti izmocskákat és gödröcskéket, amelyek önben az élő test benyomását keltik. Ehhez pedig osztályon felüli modell szükséges, akinek ilyen élő a teste és a bőre.

— Hát trikóban szoktak modellt állni? Én ezt egyáltalán nem így képzeltem el.

– Ön természetesen azokra a képekre gondol, amelyeken a szobrász műterme a meztelen test hátteréül szolgál. A festők találták ki ezt a fogást, hogy védekezzenek a képmutatók ellen. A valóságban pedig a modell trikót visel, mint egy balerina… Egy szép test ábrázolásához jó ízlés, hozzáértés, tapasztalat és elsősorban művészi érzék szükséges. Nem tűri a sablonosságot, ez a fő oka látszólagos elavultságának. A szépség sokoldalú, bárki, bármely oldalról, bármilyen hangulatban nézi is, mindenkinek mindenhonnan szép, és ilyen a Pronyin-féle nő is.

A szemüveges férfi, aki biztosan jártas volta képzőművészetben, hangosan beszélt. Szavai odacsalogattak néhány látogatót.

— Engedelmével — szólította meg az illetőt az egyik látogató —, ön a sokoldalú szépségéről beszélt, és ha jól értettem, ezt a szobrot vette példának?

– Úgy van!

— Pedig szerény véleményem szerint kár az ilyen szobrokat kiállítani, de kifaragni is.

A szemüveges rámeredt az illetőre, aztán csodálkozó, zavart mosoly jelent meg az arcán. A másik makacsul leszegte fejét — ettől ráncok gyűrődtek rosszul kiborotvált állán —, majd ellenfelére szegezte mélyen ülő szemének súlyos tekintetét.

— Ez az ön dolga — mondta a szemüveges vállat vonva. — Szerencsére nem mindenki osztozik a véleményében. Az emberek óriási többségének nagy-nagy örömet és lelki gyönyört szerez az emberi test szépsége…

A szomszéd teremből egy csoport közeledett. A fölényes legyintgetések és a szobor szándékosan nyugodt szemlélése elárulta, hogy hivatásos művészek, akiknek hivalkodó közönye a szakemberek rosszindulatú féltékenységét és nagyfokú kíváncsiságát takarta.

— Nem értem: miért kellett oly hirtelen kiállítani a Pronyin-féle munkát! — jelentette ki Anna szobra mellett elhaladva egy vékony, keskeny arcú nő. — Nem szép, elavult, nincs benne gondolat, nyers primitivizmus.

— Egyetértek önnel, nem volt érdemes kiállítani — felelte a mögötte haladó testes, jól öltözött férfi —, ami elmúlt, az elmúlt. Napjainkban másfajta szépségnek kell dominálni.

Girin körbehordozta tekintetét a termen s közben a beszélgetést hallgatta. Egyszer csak felfigyelt egy középtermetű lányra, aki egy nagy pannó előtt állt. Egyenes, ugyanakkor könnyed, fesztelen testtartása a sporttal, tornával vagy tánccal kötött tartós kapcsolatáról tanúskodott. A fekete övvel szorosan összefogott, egyszerű világoskék ruha nem rejtette el alakját, amely annyira megegyezett a Girin szépségfogalmával, hogy az orvosnak ettől szinte elakadt a lélegzete. A gyermekien élénk fehére miatt sötétnek látszó nagy, szürke szeme a következő pillanatban összetalálkozott Girin tekintetével. A lány halványan elmosolyodott s megrázta rövidre nyírt fekete haját. Girin ezt néma bátorításnak vette és ennek a bizonyára csak képzelt ösztönzésnek engedelmeskedve a művészekhez lépett.

— Hallottam a véleményüket a szoborról — fordult az erősen őszülő, testes művészhez, aki láthatóan a csoport feje volt.

— Megmagyarázná nekem, mit ért ön szépségen? Kolléganője- Girin a sovány nő felé intett-kijelentette, hogy a szobor nem szép, holott én nagyon szépnek tartom. Ezek szerint én valamit nem értek?

A művészek doyenje leereszkedő részvéttel nézett Girinre.

— Különbséget kell tenni a szép és a tetszetős között — kezdte kioktató hangon. — A tetszetősség az, amit a köznapi emberek, akiknek az ízlése még fejletlen, szépségnek tartanak, a szépség pedig… — és sokatmondóan elhallgatott.

— Nos?

— Hogy is magyarázzam meg érthetőbben… — Magabiztossága ellenére hirtelen elvesztette a fonalat. — Ez… ez a művész kapcsolata az élettel. Ha az világos, ha átitatta a boldogságba vetett hit, a nép, az élet szeretete, ha mély gyökereket eresztett az életbe, akkor máris megkaptuk a szépséget.

— A művész alkotásaiban?

— Természetesen!

– Én nem ezt kérdeztem. Fellelhető-e a természetben a művész tudtán kívül álló szépség vagy tetszetősség, teljesen mindegy, vagy pedig az csakis a művészek munkájának gyümölcse, ami szerintem idealista kitalálás?

A művész elvörösödött. A látogatók, akiket a vita csalt oda, közelebb mentek.

— A szépség természetesen létezik a világon. De a megértéséhez fejlett ízlés, művészi érzék szükséges. A művész kötelessége azt feltárni és megmutatni az embereknek.

— No végre! Tehát a szépség létezik tudtunkon kívül, az objektív valóságban, ahogy azt a filozófusok mondják. Ha pedig ez így van, akkor ön miféle ismérvek alapján határozza meg a szépség fogalmát?

— Nem értem önt — motyogta a művész, aki már nem kezelte, szakmai fölénnyel Girint.

— Kár. Akkor vegyünk egy példát, íme, itt az ön kolléganője… — Girin kérdő pillantást vetett a rideg arcú kritikusnőre.

— Szemibratova, grafikus.

Girin meghajolt.

— Szemibratova azt mondta, hogy a szobor nem szép. Miért? Magyarázza meg nekem, milyen kritérium alapján jelentette ki ezt ilyen határozottan. Nézze — és kezével körbemutatott a hallgatóság egyre gyarapodó csoportján —, ezeknek az embereknek a többsége szerintem szépnek tartja a szobrot.

A hallgatóság helyeslően bólint.

A grafikusnő összeszorította keskeny ajkát.

— Nehéz nekem olyan emberrel beszélni, aki nincs tisztában a művészeti fogalmakkal. De azért megpróbálok szót érteni önnel. A nőt tisztán és világosan ábrázoló szobor nem hangsúlyozhatja nemének sajátosságait.

— Miért? Elvégre ez a neme!

— Ha állandóan félbeszakít, nem folytatom tovább! A nő az új társadalomban a férfihoz fog hasonlítani, vékony, sudár termetű lesz, mint egy fiú, hogy mindenben méltó társa lehessen a férfinak, hogy el tudjon végezni mindenfajta munkát. Ennek meg, nézze csak milyen széles, masszív a csípője. Ahhoz, hogy az alkotó megtarthassa az arányosságot, meg kellett vastagítania a lábat, erőteljesebbé kellett tennie a lábikra izmait és a térd fölötti izomcsomókat. Túlteng benne az állatiasság, a felesleges erő. Mi szükség erre a gépek korában? Hozzáteszem, hogy nem egyszerűen az erőről, hanem a női nem erotikus erejéről van szó. Hát csak ennyit akartam mondani.

— Hm! Mindenesetre most már legalább értem a gondolatmenetét. — Girin tisztelettel pillantott a grafikusnőre. — Általánosíthatom-e szavait oly módon, hogy ön olyannak látja a szépséget, amilyennek ön szerint lennie kell? És nem fogadja el azt, ami nem felel meg az ön elképzelésének?

– Úgy van.

— De hiszen akkor megint csak az derül ki, hogy a szépség valami olyasmi, amit ön saját magából, eszméiből, gondolataiból kiindulva fogalmazott meg: ilyeneknek kell lenniük az embereknek és a tárgyaknak. Tehát megint oda lyukadunk ki, hogy a szépség nem létezik a művész tudtán kívül, következésképpen, nem jelent objektív valóságot? A szépség relatív, és a művész feladata az, hogy feltárja újabb formáit. Ez nagyon téves felfogás. De honnan veszi ezt a művész: csupán a saját lelkéből? Feltárni a tárgyak és emberek végtelenül változatos szépségének törvényeit — így hangzik ez a dialektikus materialisták megfogalmazásában. De kifejezhető másképpen is: keressük a tudtunkon kívül létező objektív valóságból azt, ami kiváltja az ember szépérzékét.

— Ne csűrje-csavarja itt a szót, úgysem tud megfogni engem — lobbant haragra Szemibratova. — Elvégre választhattam volna egy olyan szépségtípust is, amely tetszik nekem, amilyennel valóban találkoztam!

– Én egyáltalán nem csűröm-csavarom a szót. Én jóformán semmit sem tudok. De ön mégiscsak találkozott olyan szépségtípussal, amely tetszik önnek, mert megfelel az elképzelésének. Én meg olyannal találkoztam, amely nekem tetszik: ezzel, ni — mutatott Girin a szoborra. — No de létezik-e objektív kritériuma annak, hogy közülünk kinek van igaza? Mi a véleményük erről neves művészeinknek?

— Semmi! No persze, létezik az anatómiai szabályosság. Ez egy nagyon régi könyv, amelyben egy apát összegyűjtötte az összes arányokat…

– És meg is magyarázza, vagy csupán felsorolja őket?

— Nem magyarázza meg!

— Akkor nem ér semmit. De lám, ön helyesen mondta: anatómiai szabályosság. Vajon mi akar ez lenni? Ki tud erre válaszolni? — kérdezte Girin éles hangon a némán álló művészektől. — Avagy talán ez önök szerint csupán a részek empirikus összefüggése?

— Netán ön felfedi nekünk ezt a titkot — jegyezte meg epésen a művészek doyenje — elvégre nagy szakértő.

— Nem vagyok szakértő, csak orvos, de sokat foglalkoztam az anatómia kérdéseivel. Ha leegyszerűsítjük a meghatározást, amely a valóságban sokkal bonyolultabb, mint általában minden a világon, akkor azt kell mondanom, hogy a szépség létezik mint objektív valóság, és nem az ember gondolatainak és érzéseinek a szülötte. A szépség a célszerűség legmagasabb foka, a minden szerkezetben, minden tárgyban, minden szervezetben meglévő ellentétes elemek harmonikus összhangjának és kombinációjának foka. A szép érzékelése pedig csakis ösztönös lehet… Ha ismerjük a materialista dialektikát, nem nehéz észrevennünk, hogy a szépség az a szabályos vonal az ellentétek egységében és harcában, az a mindenfajta jelenség, mindenfajta dolog két oldala közti abszolút középpont, amelyet már az ókori görögök is ismertek, és arisztonnak, a legjobbnak nevezték, mert szerintük e szó szinonimája a mérték, pontosabban a mértéktartás. Én ezt a mértéket sokkal finomabbnak, a borotva élének képzelem, mert megtalálni, megvalósítani, megtartani gyakran épp olyan nehéz, mint végigmenni a borotva élén, amely annyira éles, hogy szinte már láthatatlan. De ez már egy másik kérdés. A legfontosabb, amit mondani akartam, az az, hogy létezik egy objektív valóság, amelyet úgy érzékelünk, mint abszolút szépet. És ezt mindenki így érzékeli, nemre, korra, foglalkozásra, műveltségi szintre való tekintet nélkül. Van egy másfajta szépség is, de ez már mindenkinek az egyéni ízlése szerint való… A szépség titka lényünk legmélyén nyugszik, s ezért megfejtéséhez a pszichológia biológiai alapja: a pszichofiziológia szükséges.

A művészek csodálkozva néztek a váratlan szónokra.

— Tehát ön szerint — szólalt meg Szemibratova — ez a szobor…

— Szép, és szépsége első osztályú és abszolút — bólintott Girin.

A grafikusnő vállat vont és társaira pillantott. A testes, őszülő művész Girin elé lépett és a kezét nyújtotta. Az orvos bemutatkozott.

— Nagyon örvendek! Ön felkeltette a kíváncsiságunkat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mi máris egyetértünk önnel, de amit mondott, érdekes. Mondja csak — élénkült fel hirtelen —, nem tartana nekünk előadást erről? Mert látszik, hogy ön sokat töprengett ezeken a dolgokon, amelyekkel a természettudósok rendszerint nem törődnek. Mondjuk ez lehetne a címe: “A szépség mint biológiai célszerűség”. Ha jól értettem, valahogy így igyekszik megfogalmazni.

Girin nem sokáig habozott.

— Miért ne? Jelölje ki az időpontot és a helyet. Páros napokon reggeltől három óráig szabad vagyok, páratlan napokon pedig csak este.

Megállapodtak, hogy a Művészek Házának egyik termében találkoznak. A körülöttük álló látogatók felmorajlottak, s azt kérték, hogy hadd lehessenek ott az érdekes vita befejezésén. Szerencséjükre kiderült, hogy az ősz hajú művész a ház tanácsának tagja, ezért mindenkit meghívott az előadásra.

Girin búcsút vett az iménti ellenfeleitől és szemével a kék ruhás lány után kutatott. Ugyanott állt a pannó előtt és az orvos elindult feléje. Közben amiatt izgult, hogy csak el ne tűnjön a szeme elől. De a lány ekkor kilépett eléje. Girin rámosolygott, a lány arca viszont komoly maradt.

— Beváltottam a hozzám fűzött reményeit? — kérdezte Girin félig tréfásan.

— Nincs jelentőségük. De én nagyon, nagyon örülök. Tudja, az olyan nagyszerű, amikor az ember töpreng valamin és úgy érzi, igaza van, de nincs kitől megkérdeznie, mi a helyes, aztán egyszer csak kiderül, hogy minden helyes volt. És ettől megvilágosodik és közelebb kerül hozzánk minden!

— Hogyne tudnám!

— Elmegyek az előadására. — A mondat félig kérdésnek, félig állításnak hangzott.

— Feltétlenül jöjjön el! De előbb talán ismerkedjünk meg. — Girin bemutatkozott és várakozó pillantást vetett a lányra.

— Az én nevem Szima… Szerafima Jurjevna Metalina, ha a teljes nevemre kíváncsi. Tornatanár vagyok, de magam is sportolok. Ennyi az egész. Semmi közöm a művészethez.

— Talán jobb is. Olykor bizony nehéz zöld ágra vergődni a hivatásos művészekkel. Nagyon elfogultak… De úgy látom, maga még szeretne mondani valamit.

— Szeretnék kérdezni valamit, de maga valószínűleg siet. Meg nekem is mennem kell már az esti foglalkozásra.

— Akkor menjünk. Ha megengedi, elkísérem.

A ruhatárban Girin még egyszer leplezetlen élvezettel szemügyre vette a lányt, aki a tükörhöz ment, hogy megigazítsa a haját. Rég nem tapasztalt jóleső bizsergés futott végig Girin hátán. Szima könnyed, ugyanakkor gyors mozdulata, büszke testtartása és nyílt, figyelmes tekintete azt az érzést keltette Girinben, hogy ez a lány a jövőből csöppent ide. Valóban, Szima nem szégyellte és nem igyekezett rejteni nagy mellét, karcsú lábát, feszes csípőjét. Könnyed és rugalmas mozdulatai kihangsúlyozták erős testének függetlenségét. Fizikai szépsége összeolvadt lelkivilágával, feloldódott benne s elveszítette kihívó árnyalatát.

Szima felvette a kabátját és svájci sapkáját, amely egy kissé fiússá tette, aztán kilépett a Kuznyeckij Moszt folyjon hullámzó emberáradatába.

Az egymás utáni szélrohamok mindig eltávolították őket egymástól, úgyhogy a beszélgetés emiatt meg-megszakadt köztük. Girin, hogy a közelében maradhasson, karonfogta a lányt. Szima könnyen hozzáigazította lépteit a férfiéhoz és táncos, ruganyos járása határozott ritmust vett fel. Girin akaratlanul be akart kapcsolódni ennek a táncos járásnak a ritmusába és megpróbálta menet közben úgy rakni és forgatni a lábfejét, ahogy Szima csinálta, de aztán megbotlott és elnevette magát. A lány néma kérdésére Girin beismerte nevetséges szándékát. Szima egy kissé elpirult, aztán elkomorult és Girin bánatára átváltott a-szokásos aprózó lépésekre, ahogy a nők szoktak járni magas sarkú cipőben. Girin csak most vette észre, hogy a lány cipője kicsi és magas sarkú, és hogy alakja valamivel kisebb, mint ahogy hitte. Szima rövid hallgatás után így szólt:

– Én mindig így járok, ha öröm ér. Csak azt nem értem, mi ebben a nevetséges?

Girin sietett megnyugtatni a lányt, hogy saját magán nevetett. Szima azonban így válaszolt:

— Hát magával még nem fordult elő, hogy az egész teste dalolt? Olyankor az ember szinte táncolva lépked.

— Szeret táncolni? — tért ki Girin az egyenes válasz elől.

— Nagyon. És maga?

— Ugyan, miféle táncos lehet egy nehézkes, öreges, esetlen égimeszelő!?

Szima hátravetette fejét és hangosan felkacagott. Az anatómus tapasztalt szeme rögtön észrevette az abszolút szabályos fogsort, amelynek íveit mintha körzővel rajzolták volna meg.

— Miért kell mindjárt kategorikusan elzárkózni? Attól fél, hogy felkérem egy rock and rollra?

— Maga talán tudja?

— Azt a nyaktörőset, amelyről a lapok írnak, nem tudom. De azt is lehet szépen táncolni, mint minden bármi mást. Néha, ha jó a partnerem, csak átváltok erre a nyaktörősre, s olyankor úgy belelendülök, hogy szélvészként repdes a szívem meg a lábam.

Girint egy kissé mellbe vágták a “ha jó a partnerem” szavak, mert saját magát semmiképpen sem tekinthette “jó partnernek”.

— Az remek lehet, amikor szélvészként repdesnek a lábak! És helyes!

— Hát persze, maga doktor, és ezért helyesli!

— Az ember váltogassa a nyugalom vagy mozdulatlanság periódusait és az erőteljes mozgást. A zenei ritmusú táncoknak is igen komoly fiziológiai alapjuk van — folytatta Girin. — Ez szükséglet, nem pedig hóbort. Különben, a fiatalok számára igen hasznos a torna, főként a művészi torna a lányok számára: csupa szépség, csupa báj!

Szima elmosolyodott, egész arca felragyogott.

— Maga nagyon karakán ember. Örülök, hogy megismertem. Azt hittem, lehetetlen, hogy azt, amit én érzek, maga kimondja, méghozzá ilyen egyszerűen és világosan! Utóvégre is…

— Utóvégre is?… — kérdezte Girin.

— Utóvégre olyan jó a társaságában lenni. Pedig gyakran előfordul… — Szima elhallgatott, maga elé meredt és csak a legörbülő ajkának sarkában megjelent vékony redők árulták el a keserű percek emlékét.

Girin óvatosan megszorította a lány vékony csuklóját.

– Értem. De hát mit tegyünk? Emberek között élünk, akik oly különbözőek, és nagy részük oly rosszul nevelt.

– Ó, igen! Maga bizonyára nem is sejti, milyen sok ember, férfi vélekedik úgy, hogy elég néhány gyengéd és ostoba szó, és máris meghódította az idegen lányt, akivel akkor ismerkedett meg az utcán. Néha annyira belefáradok ebbe, különösen nyáron, amikor sokat mászkálok…

— Persze, könnyű nyári ruhában. Ehhez csak annyit teszek hozzá: sok olyan ember akad, akiben a szépség öntudatlanul rosszindulatot kelt. Ezek sértegetik, megalázzák a szép lányt, gorombaságokat kiáltoznak utána.

— Maga honnan tudja mindezt? Hiszen maga nem nő.

— Viszont egyik kedvenc tudományom az elmegyógyászat. Egyszer majd elmondom magának, mi irányítja az emberek tetteit, mert szinte mindenre van magyarázat. Minden törvényszerű.

— Nagyon hálás leszek érte! De máris megérkeztem. Köszönöm, hogy elkísért. Viszontlátásra a Művészek Házában.

— Egy pillanat! — Girin kitépett egy lapot a noteszéből, felírta a-telefonszámát és átnyújtotta a lánynak. — Ki tudja, hátha egyszer szükség lesz rá. Egy orvos, méghozzá sebész ismeretsége mindig jól jön.

Szima nagy-nagy szürke szemével oldalról ravaszkás pillantást vetett rá.

– És az én telefonszámom vagy címem nem érdekli?

— Nem, mert azt szeretném, ha nyugta lenne tőlem. Ha eszébe jutok, felhív, ha meg nem, hát nem. Mert még félreértem a dolgot, és esetleg zaklatni fogom.

— Nem túlontúl szerény maga, vesékbe látó pszichiáterem? — És a lány gyengéden végighúzta meleg tenyerét a férfi halántékán.

A kedves mozdulat annyira rövid volt, hogy Girin később azt kérdezte magától: nem álmodta-e csupán! Szima megfordult és eltűnt az iskolaudvar kapuja mögött magasodó otromba betonoszlopok között. Girin állt, és a semmibe meredt. Világosan érezte, milyen sokat jelent számára az, ami az imént történt. Aztán elmosolyodott, és elindult…

— Mára elég! — Girin kikapcsolta az encefalográfot. A műszeroszlopon kúszó széles milliméterpapír-szalag megállt. Az agy különböző részeinek bioáramait regisztráló, szögletes vonalakat rajzoló tollak rezgése megszűnt. Vera laboránsnő lenyomta a masszív fogantyút, majd kinyitotta a fény, hang, villamos rezgés és mágneses hatás ellen szigetelt, megfeketedett, leföldelt kamra vastag ajtaját. Az öblös karosszékben a kísérleti alany, egy egyetemista önkéntes ült. A laboránsnő kioldotta a vizsgált diák fején a szoros gumiszalagkötést, amely a húsz elektródás hálót tartotta. Az elektródákból tarka színű vezetékek húzódtak a kamra falán keresztül a hatalmas encefalográfba, abba a készülékbe, amely regisztrálta az agy bioáramait. Az egyetemista megvakarta az elektródoktól még mindig bizsergő fejét, lesimította haját, és vidáman felugrott a karosszékből. Elnézést kért, és jólesően kinyújtóztatta tagjait.

— Hurrá! Befejeztük. Bevallom, már nagyon untam! Hányadik is ez a mai kísérlet, Verocska?

— Az ötszázhetvennegyedik — felelte a laboránsnő.

– És hány lesz még, Ivan Rogyionovics?

– Összesen valószínűleg hétszáz. Aszerint, hogyan rendelkezik majd a professzor.

— Mondja csak, nincs még torkig ezzel az egy helyben topogással?

— Miért volna ez topogás? Hiszen még az általunk kapott negatív adatoknak is van értelmük.

– Értem — helyeselt unottan az egyetemista. — Pedig de jó volna már valami világrengetőt, valami teljesen újat produkálni. Méghozzá minél előbb. Hiszen a mai tudományunkban annyi a lehetőség, a járatlan út. Pedig maga, én látom, sok minden olyasmit tud, amiről mi még csak fogalmat sem alkothatunk a biológiai fakultáson. Földhözragadt, unalmas munkát kell végeznünk, mert az öreg teljesen a múltban él!

— Említettem már, hogy a tudományban két út lehetséges: a merész nekiiramlások, találgatások útja, amely tele van meghátrálásokkal, kudarcokkal, csalódásokkal és a lassú előrehaladás útja, amikor fokozatosan tapogatjuk ki az igazságot. Mind a kettő hasznos, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A tudomány olyan nehéz igáslovai nélkül sem, mint a mi professzorunk, akik a precíz tények hatalmas súlyú társzekerét húzzák. Tisztelje őket, Szerjozsa, mert ezek biztos támaszkövek!

– Így van, így van — motyogta az egyetemista.

Megszólalt a laboratórium sarkában lévő telefon, és a laboránsnő átadta a kagylót Girinnek.

— De jó, hogy még bent találtam, kedves Ivan Rogyionovics — hallotta Andrejev harsogó hangját Girin. — Nagy szükségem volna magára. Segítsen. Esetleg nem tudna eljönni hozzánk? Kátya még nem jött haza, de én szívesen várom egy jó teára… Az egyik kolléga (és egy neves geofizikus nevét említette) egy nagy tudású orvossal szeretne beszélni. Nem hivatalosan, vagyis hát minden hivatalos ceremónia nélkül, mint tudós a tudóssal. Nos?

Girinnek nem volt semmi kedve Andrejevékhez menni tizenegy óra munka után, de nem mondhatott nemet.

És most a jól ismert öblös fotelben ült a dohányzóasztalka mellett és hallgatta a geofizikus elbeszélését fia tragikus sorsáról. A műszaki-fizikai főiskola összes évfolyamán nem volt a fiúnál tehetségesebb matematikus. És ez a jóvágású, egészséges fiatalember — tehetséges muzsikus és sakkozó — egyszer csak megbetegedett. Bágyadt, fáradékony lett, jobb oldalát fájdalom hasogatta. Aztán nemsokára rá elbizonytalanodott a járása, megromlott kézmozdulatainak a koordinációja, erős fejfájások gyötörték. Sokáig keresték a betegség okát, s a fiatalembert már a harmadik kórházba szállították át, de csak rosszabbodott az állapota. Most viszont…

— Várjon egy pillanatra. Azt hiszem, sejtem már. Az öröklött szifilisz lehetőségét nyomban kizárták? Az agydaganatét is? A geofizika professzora némán bólintott.

– És akkor akadt egy okos orvos, aki elrendelte, hogy végezzék el a vizelet fémvegyületeinek elemzését és…

– És rezet fedezett fel benne!

— Tehát Wilson-betegség! — Girin hangulata szemmelláthatóan elromlott.

A geofizikus felállt, néhányszor végigsétált a szobán, aztán határozottan odalépett Girinhez. Az orvos tudta, hogy most következik az a kérdés, amely miatt ide kérették.

— Mi okozza a Wilson-betegséget? Csak a hibás átöröklés?

— Csakis az öröklődés az oka. De önt helytelenül tájékoztatták. Ez nem hibás öröklődés, hanem az öröklődés szeszélye.

— Hát ez nem egy és ugyanaz?

— Lényeges a különbség! Hibás öröklődésről akkor beszélhetünk, amikor az öröklődés! mechanizmusok károsodást szenvednek valamilyen betegségtől. Ezt számos, főleg olyan idegrendszeri rendellenesség okozza, mint például az örökletes mániás-depressziós lelki zavar, az amaurotikus és mongol idiotizmus, vagy pedig az olyan vérbeli rendellenesség, mint a thalassaemia. De vannak olyan betegségek, amelyek az új szervezet egész hajmeresztőén komplikált fejlődésében előforduló véletlen ellentmondások váltanak ki. Ezek nem a szülők vagy bármely ősök betegségei, nem az ő károsodást szenvedett öröklődési szerkezeteik összekapcsolódásai, hanem rossz kombinációk. Hiszen még a tökéletesen egészséges átöröklődés is természetes biokémiai ingadozásokra képes. Mi még csak most kezdjük kitapogatni ezeket az eltéréseket. Például az emberek egy része semmi különös ízt nem érez a feniltiourennek nevezett készítményben, a másik része pedig kibírhatatlanul keserűnek érzi. Egy-két molekula nem egyezik pontosan az öröklődési mechanizmusok spirális láncának fejlődésében, és az újszülött szervezetében kiesik egy parányi, általunk egyelőre megfoghatatlan részlet. Ennek a részletnek a hiánya nem szükségképpen rögtön jelentkezik, a csecsemő teljesen normális emberré fejlődik, aztán egyszer csak…

— Egyszer csak — kiáltott fel a geofizikus —, ilyen szörnyű csapás! De milyen csapás!

Az érzékeny lelkületű Andrejev sietve elfordult és gyorsan cigarettát vett elő. Girin pedig változatlan hangnemben így folytatta:

— De előfordulhat, hogy rögtön jelentkezik. Megesik, hogy a csecsemőnek tejcukorbaja lesz, amely szintén anyagcsererendellenesség, mert a szervezet nem dolgozza fel a tejcukrot, és az megmérgezi a csecsemőt. Az ilyen esetekben az anyatej halálos méreg! De ez a betegség gyógyítható, ha idejében felfedezzük. Gyógyíthatatlan viszont a fekete vizelet: az alkaptonuria, amikor a szervezet nem tud feldolgozni egyes anyagokat. Vannak esetek, amikor a csecsemő mája nem tudja átalakítani az egyik aminosavat, a fenilalanint egy másik aminosavvá, tirozinná. Az első tartalma a vérben rendellenesen megnövekszik, és a csecsemő lelki sérült lesz, hogy hogyan, ennek részleteit még nem ismerjük. Fontos az, hogy ha a legcsekélyebb, képletesen szólva, a hajszálvastagság egymilliomod részével megegyező eltérés mutatkozik a normáltól az anyagcsere rendkívül finom és összetett folyamatában, ez messzemenő következményekhez vezet. Csak nemrég kezdtünk képet kapni arról, milyen bonyolultak a biokémiai folyamatok a szervezetünkben, vagyis milyen bonyolult e folyamatok átadása öröklődés útján. És természetesen nagyon is lehetségesek a ritka véletlenek; a legmeglepőbb, hogy olyan ritkák. Különben már elnézést, ettől még nem lett könnyebb a helyzete!

— De sokkal könnyebb! Nem is képzeli, milyen súlyos terhet vesz le a vállamról és a feleségem válláról. Kétségbe van esve a bűntudattól, hogy mi okoztuk fiunk baját. Könyörgök, Ivan Rogyionovics, magyarázza el ezt az egészet a feleségemnek. Natasának. Átszólok neki telefonon, mindjárt itt lesz. El sem tudja képzelni, milyen fontos ez számára, mekkora segítséget jelent neki, hiszen szinte halálos sebet kapott.

Mit tehetett Girin? Húsz perc múlva megismételte magyarázatát, a még mindig fiatalos asszony pedig elkínzott arccal hallgatta, mint egy próféta égi kinyilatkoztatását.

Girin meggyőzte az elcsigázott anyát arról, hogy teljesen ártatlan a fia szörnyű sorsában. Elmondta, hogy milyen bonyolult kémiai rendszereket tárnak fel az emberi szervezet életműködésében, milyen kevés kell ahhoz, hogy a szervezet helyrehozhatatlan károsodást szenvedjen. Az élet ellentmondó vegyi folyamatok feszült harcának közepette folyik, és létünk attól az igen precíz szabályozástól függ, amelyet a szervezetben állandóan három rendszer végez. A legősibb, amelyet az első őslényektől örököltünk: a vegyi szabályozás, amelyet különleges anyagok: a vegyi folyamatok katalizátorai és gyorsítói végeznek. Ezek az úgynevezett fermentumok vagy enzimek és a hormonok, amelyeknek ezrei együttműködnek más ezrekkel, egységes logikus rendszert alkotnak, s azzal foglalkoznak, hogy átalakítják a táplálékot energiává, a test új sejtjeit építik, a testből könnyen eltávolítható, ártalmatlan anyagokká alakítják a mérgező melléktermékeket. Az enzimek — a betegség, különösen az öröklődő betegségek kulcsai. A másik rendszer — az automatikus vagy szimpatikus idegrendszer, amely független a tudattól és az akarattól. A harmadik a tulajdonképpeni idegrendszer, amely az impulzusos szabályozás elve alapján működik, és amelynek munkájában részt vesz a tudatunk.

Ez a háromrétegű szabályozó rendszer biztosítja nekünk az életet és a stabilitást még a legkedvezőtlenebb feltételek között is. Ugyanakkor a szervezetünk mint egy biológiai gép, nagyon szűk határok között dolgozik, és mi egész életünkben szinte borotvaélen egyensúlyozva járunk. Ha csak egy picivel több a cukor a vérünkben, elvesztjük eszméletünket, és ha ezen az állapoton nem javítunk, beáll a halál. Ha egy picivel kevesebb a cukor, elvesztjük eszméletünket, kollapszus lép fel, és beáll a halál. A közismert hőgutára csak nemrég találták meg a magyarázatot: csökken (természetesen elenyészően) a vér sótartalma, mégpedig azért, mert a nagy hőségben az izzadsággal együtt sok só távozik a szervezetből. A hőgutát egyszerűen úgy előzhetjük meg, hogy a hőségben sót fogyasztunk nehéz munka vagy túra előtt. Ezt az eljárást manapság már mindenütt alkalmazzák.

Változékony körülmények között életünk állandóan a halál szélén táncol, ennek ellenére élünk, óriási alkotásokat hozunk létre, hallatlan hőstetteket hajtunk végre, a fizikai szilárdság csodáit és a szellemi munka garmadáit produkáljuk: ilyen jól van szabályozva és egységbe foglalva az életműködési folyamatok változatos összessége. Nem csoda, hogy az új szervezet újrateremtéséhez, ahhoz, hogy ne csak az igen bonyolult struktúrákat, hanem az ösztönöket is örökölni lehessen, hihetetlenül komplikált öröklődési mechanizmusok szükségesek. Két parányi, csak mikroszkóp alatt látható szülői sejtben a molekulák dupla spirálláncait találjuk; ezek tartalmazzák mindazt az információt és azt az egész programot, amelynek alapján létrejön az új ember. Természetes, hogy a molekulavegyületekben előforduló, a legcsekélyebb, a mai technikánk által fel sem fedezhető pontatlanságok feltétlenül pontatlanságokként jelentkeznek a szervezetben.

— Ez történt az önök fiával is — folytatta Girin. — Ma még nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez miért van így, de tudjuk, hogy a beteg vérében a fehérjemolekulák rezét tartalmazó csekély mérvű coeruloplasmin-koncentráció fordul elő. A vérben kevés a réz, ugyanakkor jelentős mennyiségű réz található a vizeletben, tehát nem marad meg a szervezetben, mert kiveti magából. A kevés és a sok — relatív fogalmak, a valóságban a gramm ezredrészével fejezzük ki őket. Ez a rézhiány pedig lassan, de biztosan a máj és a kisagy elkorcsosodásához vezet… Azt nem tudjuk, hogyan, mert a bonyolult vegyi átalakulások egy vagy több stádiuma még mindig rejtve van előttünk.

Alighogy Girin befejezte a “prédikációját”, az anya máris feltette neki az elkerülhetetlen kérdést: meg lehetne-e menteni a beteget, ha valamilyen formában rezet adnánk neki?

— Nem — felelte Girin. — Hiszen azt a néhány milligrammnyi rezet, amely a rendes életműködéshez kellett, bármely táplálékkal megkapta a szervezete. De nem tudta feldolgozni, visszatartani magában. Viszont nem tudjuk, hogy a szervezet miképpen dolgozza fel a rezet, biztosítva ezzel a saját stabilitását, és nem tudjuk, milyen fermentum vagy hormon a felelős ezért.

— De hátha még nem késő tenni valamit? Talán ha ön… — A világ legrimánkodóbb szeme, a beteg gyermek édesanyjának szeme nézett Girinre. — Szeretnénk, ha megnézné. Nemrég került abba a kórházba!

Girin, a született orvos, már megint nem tudta kimondani a kegyetlen nemet, megmagyarázni, hogy az általában gyógyíthatatlan betegség már bizonyára olyan előrehaladott stádiumba került, hogy az ő látogatása éppannyira hasztalan, mint egy muzsikusé vagy bűvészé. De mint pszichológus tudta, hogy a legcsekélyebb esélyt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csökkentsük az anya bánatát, depresszióját és kétségbeesését, aki hiszi, hogy ezzel még tesz valamit a sír szélén álló fiáért. Girin szemrehányó pillantást vetett az elkeseredett és zavart geológusra, aki együttérzett barátaival is, az orvossal is, elbúcsúzott tőle, és a házaspárral a taxiállomásra sietett.

Mint ahogy gyakran előfordul, a kórház orvosai hűvösen fogadták a hívatlan konzultánst, és ez csak fokozta Girin félszegségét, amely mindig elfogta, amikor akarva-akaratlanul be kellett avatkoznia olyasmibe, amit ő teljesen szabályos dolognak tartott.

A fiú egy háromágyas kényelmes kórteremben feküdt az ablaknál — eszméletlenül. Girin félrehívta az osztályos orvost (szerencsére ő volt aznap este az ügyeletes) és suttogva elnézést kért tőle, majd bevallotta, hogy csak a szülők kérésének engedett, ő maga pedig tisztában van a Wilson-betegséggel. Az osztályos orvos ugyancsak halkan azt mondta, hogy akár tíz orvosnak is engedélyezi a beteg megvizsgálását, ha ezzel könnyít a szülők szenvedésén. Girin keményen kezet szorított vele, aztán a beteghez lépett. Határozott mozdulattal félrehajtotta a takarót, és leült a székre. A szülők pedig a nagy nehezen magukra húzott fehér köpenyben, a szomszédos üres ágy körül tébláboltak.

A szép arcú, arányos testalkatú fiú teljesen mozdulatlanul feküdt. Megduzzadt szemhéján látszott, hogy a beteg csak nagy erőfeszítéssel tudta behunyni, s arca emiatt kínlódást fejezett ki. Magas homlokán alig észrevehető izzadságcseppek gyöngyöztek, kifehéredett ajka szánalmas grimaszba merevedett. Girin felfigyelt a beteg szép tiszta bőrére, amely még a tavalyi lesülés nyomait viselte. Megtapogatta a lába- és a keze fejét, amelyek a várakozás ellenére forrók és szárazak voltak. Girin tapasztalt szeme a beteg egész külsején észrevette, hogy állapotában van olyasvalami, ami nem mutat végzetes bajra. A hisztéria végső katalepsziás fázisa, nem pedig egy súlyos betegség kóma-effektusa. Girin, aki még távol volt attól, hogy bármilyen következtetést vonjon le, óvatosan végigtapogatta a láb- és karizmokat. Meglepetésére az izmok rigidek: kemények és ruganyosak voltak, egyáltalán nem annyira kimerültek, mint amilyeneknek a Wilson-betegség esetében lenniük kellene.

E feltevés, a szinte képtelen sejtelem szikrája az új lehetőség örvendetes előérzetét sugalmazta Girinnek. Ez már nagyon messze volt mindattól, amit akkor érzett, amikor a beteg ágyához közeledett. Olyan mélyen elgondolkodott, hogy észre sem vette az osztályos orvos távozását. Arra ocsúdott fel, hogy a másik falnál álló ágyon valaki halkan megszólalt. Egy gyér szakállú, valószínűleg kazah nemzetiségű, öreg ember felkönyökölt az ágyon.

— Szép, fiatal, jaj, jaj, és elpusztul. Szomorú dolog, fáj érte a szívem. Nappal teljesen halottként fekszik, de éjjel felkel…

— Felkel! — Girin olyan hirtelen ugrott fel a székről, hogy a beteg édesanyja felkiáltott, az öreg kazah meg sértődötten összeszorította ajkát.

— Mondom, hogy felkel, mitől rémült úgy meg? Egy hete érkeztem, ő meg kétszer felkelt az ágyából. Hallgat, nem néz sehová, úgy zihál, mint az agyonhajszolt ló. Felkel, visszazuhan az ágyra, újból felkel. Aztán torkából bömbölés tör fel, és úgy zuhan hátra, mint egy zsák. Odamentem hozzá, megigazgattam, hogy le ne pottyanjon az ágyról.

– És mondott erről valamit az orvosoknak?

— Miért mondtam volna? Nem kérdezett tőlem senki semmit. A doktor magától is tudja. A fődoktor meg nagyon komoly ember!

– Ó, nagyon köszönöm neked, rahmat, akszakál! — Girin akaratlanul is kazah nyelvre tért át: kicsit beszélt kazahul, mert többször megfordult Kirgiziában és Kazahsztánban. — Kup dzsahszi!

— Mit jelent ez? Mit beszél az öreg? Ön azt hiszi, van remény? — Az anya akadozó beszéde arról tanúskodott, hogy az idegfeszültség végső határán van, és könnyen kitörhet rajta a hisztérikus roham.

— Kísérje haza — súgta oda Girin parancsolóan a geofizikus professzornak. — Ne mondjon neki egyáltalán semmit: a remény halvány szikrájáról van szó, amely ha nem válik valóra, tönkreteheti a feleségét. — És Girin rámosolygott az öreg kazahra, aztán elindult megkeresni az osztályos orvost.

Az elsápadt professzor kiugrott utána a folyosóra.

— Csak egyetlen egy szót: van remény?

— Szinte hihetetlen, de van: nagyon halvány. De ha elszólja magát… — és Girin megfenyegette súlyos öklével.

— Jól van, jól van — csuklott el a geofizikus hangja.

— Egy szót sem! — parancsolt rá mérgesen Girin, és a professzor eltűnt a kórteremben.

Az osztályos orvos és Girin sokáig ültek az osztály kis előcsarnokában. Aztán odament hozzájuk az osztályvezető főorvosnő, és az orvos bemutatta neki Girint, majd röviden kifejtette Girin elképzelésének lényegét. A főorvosnő leült a karosszékbe, kétkedő pillantást vetett a jövevényre és összehúzta gondosan vékonyra borotvált szemöldökét.

— Sajnos, én nem értek egyet az ön érveivel-jelentette ki határozottan, közben egyik kezével igyekezett eloszlatni a dohányfüstöt. — Szonya, nyissa ki az ablakot! — szólt oda a hűtőszekrény mellett szorgoskodó ápolónővérnek.

— Mit kockáztat azzal, ha megkíséreljük egy halálraítélt megmentését? — kérdezte makacsul Girin.

— Mit kockáztat az orvos, ha a gyógymódról kiderül, hogy hatástalan? Ha az orvostudományban teljesen járatlan hozzátartozók az állítólagos tönkretett életről kezdenek fecsegni? Ezt ne tudná?!

— Nagyon is jól tudom — felelte keserű mosollyal Girin. — Csakhogy itt semmi ilyesmi nem fenyegeti önt: a szülők nagyon intelligens, okos emberek, én megmagyarázok nekik mindent. Ha még ezt sem tartja elegendőnek, csinálhatjuk másképpen is. Holnap a szülők “nyugta ellenében” átveszik öntől a fiukat.

– És mi lesz, ha meghal…

— Azért már nem ön lesz a felelős. De mi lesz akkor, ha mégis felgyógyul? Felelősségre vonhatják a téves diagnózis és a, helytelen gyógykezelés miatt! Döntsön.

— Rendben van. Térjünk a tárgyra.

— No végre.

Girin kifejtette azt a feltevését, amely a kórteremben oly váratlanul született meg benne. Azt mondta, hogy a pszichiáterek számos olyan betegséget ismernek, amelyeknek keletkezése lelki okokra vezethető vissza. Még agyérelmeszesedés is kifejlődhet ily módon, s egyáltalán nem különbözik a korral járó szklerózistól. Az ilyen lelki betegségek száma ugrásszerűen megnövekszik járványok, háborúk, éhínség, terror idején. Ez azt bizonyítja, hogy ezeknek a betegségeknek a fő oka a nem hétköznapi, hanem orvostudományi értelemben vett hisztéria. Ez gyakran tudat alatti lelki konfliktus, de elsősorban olyasmi, aminek során elmélyül és kiszélesedik a tudatos és a tudatalatti elkülönülése; ezt az okozza, hogy a súlyos körülmények hosszabb ideig bizonyos hatást gyakorolnak a betegre, vagy az, hogy hosszú időn keresztül elfojtja erős érzelmeit. Az ember ösztönösen igyekszik megszabadulni a rá nyomasztólag ható, gyenge vagy legyengült lelki ereje számára elviselhetetlen életkörülményektől. Előfordulnak ijesztő esetek. Az erőteljes combizmok görcsös hisztéria esetében eltörik saját combcsontjukat, ezt nevezik öntörésnek. Számos hasonló megbetegedést észleltek mind a két világháborúban. Sajnos, az orvosok még csak igen ritka esetekben ismerik fel számos betegség hisztérikus, pontosabban pszichikai jellegét. Még ennél is kevesebbet tesznek megelőzésükre.

— A speciális kórházakra gondol? — kérdezte kíváncsian a főorvosnő.

— Még csak nem is kórházakra, hanem afféle külvilágtól elszigetelt gyógyintézetekre, amelyekben szigorú fegyelem mellett a fáradt, betegségének még legelején álló ember egyszerű munkával, főleg fizikai munkával foglalkozhat, mégpedig két-három évig, néha kevesebb ideig, míg vissza nem nyeri erejét… No de térjünk vissza a betegünkre. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy súlyos hisztériában szenved, amely katalepsziás jellegű önkívületi állapottal jár.

— De hiszen a vizelet kimutatta a Wilson-betegség biztos ismertetőjelét. És a többi tünet is mind…

— Próbáljunk meg dialektikusán gondolkodni. Az enzimszegénység rézveszteséget okoz, ez pedig az agy bizonyos részeinek károsodásához vezet. Fordítsuk meg a szituációt. Ugyanezeknek az agyrészeknek a károsodása vagy pszichikai elfojtása odavezet, hogy megváltozik a szervezet biokémiája, kárba vész az a bizonyos enzim, és kiválasztódik a réz. Vegyük például a Graves-betegséget vagy a pszichikai bazedov-kórt: ezeknél vajon nem bomlik fel komolyan a hormonális biokémiai egyensúly?

— Mivel kezdjük hát? — kérdezte a főorvosnő most már sokkal kedvesebben. — Én azt hiszem, elsősorban ellenőrizzük az ön feltevését. Megkérem Szinyicin doktort, hogy máris hívja fel Misa szüleit és kérdezze ki őket a betegséget megelőző időszakról. A lelki depresszió szempontjából. Az osztályos orvos felállt és a telefonhoz indult.

— Pompás! — kiáltott fel Girin. — Aztán valószínűleg nyugtatókkal kell folytatni. Azokkal az ernyőcskékkel, amelyek megbízhatóan védelmezik az agyat mindenfajta megrázkódtatástól: niamiddal, vagy ha szerezni lehet, mellarillal, amely a leghatásosabb szer.

— Ernyőcskék, milyen találó név! — nevetett a főorvosnő. — A biokémikusok valóságos költők. Én máris odaképzelem a szélesre nyitott ernyőcskét a beteg födetlen agya fölé!

— Tulajdonképpen így is van. Mindezek az atropinnal és kuraréval rokon nyugtatok nagyszerű hatást fejtenek ki még epilepszia esetében is. Tehát mellarilt vagy toridazint szokványos adagolásban, de kétszer.

– És aztán?

— Konzultálunk Rogacsov professzorral a hipnózist illetően. Szerintem egy jó hipnózis — és a Wilson-betegség, ha képzelt, eltűnik. Ezt én vállalom, ön pedig az ernyőcskéket. Rendben?

A főorvosnő bólintott és a folyosó túlsó végébe nézett, ahonnan az osztályos orvos közeledett.

— Sikerült kiderítenie?

— Semmi különös. A fiú a betegsége előtt komor és hallgatag volt, de semmit sem vallott be a szüleinek, nem igazolta édesanyjának egyetlen feltevését sem: a szerelmi bánatot, a rossz társaságot és a titkos betegséget. Ez a készlet minden anyánál egyforma.

– És a valóságban a leggyakoribb — mondta Girin. — De ez később majd kiderül, most viszont depresszióhoz hasonlít, bármi okozta is. És azt nem mondták meg, hogy milyen hosszú ideig tartott ez az állapot?

— De igen. Körülbelül egy évig.

— Teljesen elegendő. Ó, ezek a szülők! Hol túlzottan beavatkoznak a gyermek életébe és ezzel megrontják az életét és a lelkivilágát, hol meg szabadjára engedik őket, amikor ez nem volna szabad.

— Milyen furcsa ember ön — mondta a főorvosnő. — De nekikeseredett!

— Tehát mindenben megegyeztünk és most nekilátunk a munkának. De az anyjának egyelőre egy mukkot sem!

A főorvosnő és az osztályos orvos egészen a lépcsőig kísérték Girint, és a búcsúzásuk egyáltalán nem hasonlított a találkozásukhoz


4. FEJEZET

A siklók királynője


Szima feje alá rakott kézzel hevert a pamlagon, teljesen elengedte magát és kikapcsolta gondolatait…

Kis idő múlva felemelte karját és megnézte az órát. Rita rövidesen betoppan, hogy segítsen begyakorolni az új kompozíciót, ő meg még át sem öltözött. Ma valahogy nem képes koncentrálni és átgondolni a szerep második, lassú részét. Gondolatai vissza-visszatérnek a legutóbbi találkozásra a moszkvai képzőművészeti kiállításra. Újból, ki tudja hányadszőr már, felidézte emlékezetében ezt a jelenetet: egy csoport látogató a hatalmas faszobor talapzata előtt, szkeptikusan közönyös vagy gunyoros arcok, és köztük ott áll kissé lehajtott fejjel a hiszékeny, de ugyanakkor igen magabiztos, érdekes orvos-műtörténész, Ivan Girin, aki naiv arccal faggatja a hivatásos művészeket. Neve tipikus orosz, egész külseje is, mozdulatai, gondolatai fegyelmezettek, kiszámítottak, modora tartózkodó, hangja mély.

Megismerkedésük egyszerű és elkerülhetetlen volt, mint az is, hogy együtt távoztak, egyszerűen és őszintén beszélgettek mindarról, ami mind a kettejüket érintette és nyugtalanította. Szima először találkozott életében olyan emberrel, aki számára nyitott könyv volt a tudomány. Neki köszönheti, hogy ő, a közepes műveltségű, hétköznapi nő is megismerte mindezt. Neki bizony az edzett, ruganyos és erős test öröme, valljuk be, sokszor többet jelentett minden komoly könyvnél. Szima Girinnek köszönheti, hogy véget ért hétköznapi élete.

Szima gondolatait halk kopogás szakította félbe. Az ajtóban megjelent Rita Andrejeva, a magas, aranyhajú lány, akinek rokonszenves, kisfiús arcát szeplők tarkították.

– Ó, nagy és bölcs kalifa! Én alázatos muzsikusként sietek ide, felséged pedig keleti kényelemben heverész. Azt parancsolod vezírednek, hogy várjon a sorára? Vagy netán Harun al Rasid, kinek Allah nyújtsa hosszúra életét, gyengélkedik?

Szima úgy kacagott, mint egy kisdiák. Aztán felugrott és összecsókolta barátnőjét. Egy nagy naranccsal kedveskedett neki, majd a nyitott szekrényajtó mögé állt, hogy magára vegye sportöltözékét. Rita még csak elsőéves volt a testnevelési főiskolán, amikor összebarátkoztak és kieszelték ezt a félig mókás, félig komoly játékot, amely szinte gyermekkori álmaik folytatása volt. Szima, az arab mesék romantikus lelkületű kalifájának példájára, aki esténként parasztembernek öltözött és nagyvezírjének kíséretében a várost járta, hogy segítsen a bajba jutottakon, a Harun al Rasid nevet választotta. Szereztek egy vastag füzetet, amelybe feljegyezték az eseményeket: a legkülönbözőbb, lényegében igen szerény dolgokat, mert a jó szívén és két erős lábán kívül mi más lehetősége volt a két lánynak?

— Játssz valamit, hadd melegítsek be — mondta Szima és előjött a szekrényajtó mögül.

Rita megtörölte a narancs levétől ragadós ujjait, leült a pianínóhoz és a szobát máris betöltötte az ünnepi gavotte melódiája. Szima hozzáfogott a bemelegítéshez. Közben a tükörben nézte magát, amely teljesen betöltötte a szegényesen bútorozott, tágas szoba falát.

— Beszélgetni azért még lehet veled? — kérdezte Rita. — Volna egy komoly dolog, amely Harun al Rasidhoz illő, de erről majd később. Egyelőre pedig… tudod, mennyire szeretek fecsegni, ahogy a volt férjed megjegyezte.

– Én azonban hallgatok, hogy ne fulladjak ki.

— Rendben van. Most jutott eszembe, amit a nevelőmamádról meséltél. Régen, amikor először látogattalak meg, azon csodálkoztam, hogy lehet egy egyedülálló lánynak ilyen nagy szobája, pianínója meg ekkora tükre. Tőle örökölted, akárcsak az angol nyelvtudásodat és művészetismeretedet?

— Igen, ő nevelt fel és taníttatott. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy művelt legyek, de én nem bírtam sokáig. — Szima perdült egyet, aztán néhány ugrás és egy bukfenc után a pamlagon termett. — Most öt perc pihenő, aztán hozzáfogunk a számhoz. A kottán megjelöltem a kihagyható részeket. Játszottad már az Egle adagióját?

Szima arca most feszült összpontosítást tükrözött. Aztán a tükör elé állt megmerevedett pózban: jobb vállát előrehúzta, leeresztett és megfeszített kezét keresztbe tette.

— Mindjárt azzal az izével… azzal a lassított résszel kezdjem? — kérdezte Rita.

Szima némán bólintott. Rita játszani kezdett, de közben a kottát és barátnőjének a tükörképét figyelte egyszerre.

A szám, Szima ötlete, nem volt könnyű. Az akkordok szabályos ritmusát heves, hirtelen megtorpanásokkal váltakozó mozdulatok tükrözték, amelyek szaggatottaknak hatnának, ha nem tarkítanák egyenletes, szinte már elnyújtott átmenetek. Szima olyan tánckompozíciót akart létrehozni, amely megfelel a mai élet ritmusának és a gyakran, idegesen változó benyomásoknak…

— Játsszam a befejező részt? — kérdezte Rita, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a játékot.

— Igen, igen!

Szima gyors, szinte láthatatlan mozdulatait plasztikus bájjal telített hirtelen megtorpanások tarkították, s e póz mozdulatlanságát a kézhajlítások, fejfordulatok és ujjterpesztések hangsúlyozták, amelyek gyorsak, hevesek voltak és kihívóan zárták a jelenetet. A hirtelen magasba emelt és megmerevedett láb, a fej fölé hajlított kéz csuklójának begörbítése vagy kiegyenesítése egy kissé nevetségesen hatott a tánctornagyakorlat nehéz balettlépései után.

Szima remek alakjának köszönhette, hogy tánca egy élő szobor csiszolt produkciójáról készült filmhez hasonlított. A kifejező pózok ritmikus sorrendben követték egymást, az egész test hihetetlen egyensúlyozás közepette dermedt meg, a gyors befejező kézmozdulatok pedig a tornászlány felszabadultságát és vidámságát tükrözték. Az adagio véget ért.

— Még egyszer a befejező részt! — követelte Szima ziháltan.

— Pihenj!

— Nem! Még nem vagyok fáradt!

Rita pedig egyre csak játszott, míg csak Szima nem kérte, hogy pihenjenek. Rita megfordult a forgószéken és szemét a barátnőjére szegezte.

— Nagyszerű voltál! Piszokul nagyszerű!

— Miért mondod, hogy piszokul? Ez a te baráti elismerésed?

— Ugyan már! Ne tettesd magad, hogy semmit sem értesz! A piszokul azt jelenti, hogy nálad minden összhangban van: az alakod, a mozgásod, az ösztönöd alakítás közben. Mennyit küzd az ember, hogy összhangba hozza mindezt, nálad meg ez kész… Emlékszel arra az osztrák műkorcsolyázónőre, aki az áprilisi bemutató versenyeken szerepelt?

— Persze. Jól emlékszem szabadon választott gyakorlatára, a “modern” táncra. Mit akarsz vele?

— Ugyanolyan fekete, rokonszenves lány, mint te vagy, alakja is szakasztott olyan, mint a tiéd.

— Rita, drága vezírem — Szima leültette barátnőjét és átölelte a vállát —, én viszont magasabb szeretnék lenni, olyan, mint te vagy. Testem ugyanolyan könnyű legyen, mint a Ljuszjáé. Emlékezz csak vissza az ugrásaira! Ugyan, mit képzelsz! Hát Tamara? Csupa báj, olyan, mint egy japán porcelán szobor.

— Lebecsülöd magad! Alakod nagyon nőies, ez a te különlegességed, erősséged. A férfiaknak a lábad előtt kellene heverniük és a karjukban kellene cipelniük téged!

— Szívesen cipelnek is, de hamar leejtenek — nevetett Szima. — Akárcsak Georgij, a volt férjem. Nem kell bemutatnom neked!

— Hát a többiek? Hisz nem ő az egyetlen férfi a világon.

— Persze hogy nem. De mindegyik azt várja az embertől, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Megpróbál a saját ízlése szerint átformálni. De akkor csap be a villám, ha kiderül, hogy erősebb vagy nála! Most kellene aztán kimutatnia a fölényét, de ha hiányzik, megaláz, lealacsonyít a saját szintjére, de ha lehet, még annál is lejjebb.

— Tudom én ezt jól! — bólintott Rita komolyan. — Nos, teszünk fel teavizet? Befejeztük?

— Ha nem vagy még fáradt, vegyük át még egyszer. Kilencig befejezzük, jó?

Rita újra belekezdett Balszisz balettjének adagiójába és egy teljes órán át játszotta, Szima pedig gondosan csiszolta a szabadon választott gyakorlatot. Végül kiszaladt a zuhany alá. Rita ott maradt ülve a pianínó mellett és elgondolkodott.

— Mit szólsz a gyakorlatomhoz? — kérdezte Szima, amikor már a sűrű haját fésülte.

— Nagyon szép. De… — Rita megint elmerengett, mintha a gondolatait rendezgetné —…én azért mégis valami mást keresnék. Hiányzik ebből a kiteljesedés, valamiféle utolsó szárnyalás vakmerő felizzás, olyasvalami, ami lezárhatná ezt a kompozíciót. Mi több, azt mondanám, hogy egy kissé hideg tehozzád. Különben lehet… — Rita elhallgatott.

— Mi lehet? Talán engem látsz hidegnek?

— Néha. Mert ez olyan furcsa: ott, ahol lobognod kellene, nyugodt vagy, olykor meg vad szenvedélyességbe csapsz át.

— Ez nagyon érdekes! Pedig biztosan igazad van — felelte Szima és leült a pamlag szélére. — Nem tudom, miért, de mindig azt gondoltam, hogy az erős, egészséges emberek szerelme szükségképpen könnyed és világos. Nem torzul el és nem silányul el egy szemernyit sem. Ha viszont elmúlik, akkor az “önmarcangolás”, elkeseredés, kétségbeesés nélkül történik. Velem így is történt: könnyebben jutottam túl rajta, mint mások. De nem azért, mert ugráltam örömömben.

— Persze hogy nem azért — helyeselt Rita. — Elég jól ismerlek ahhoz hogy ne tételezzek fel rólad olyasmit, amit egyesek bizonyára gondolnak. Ha neked más az érdeklődési korod, ha leköt a munkád, akkor te biztosan nem az a nő vagy, aki számára csak ez a szerelem létezik.

— Lehet. Mert mindig így történt: fájt, gyötört a bánat, a keserűség, de ugyanakkor már valahol a lelkem mélyén érződött a megkönnyebbülés: lám vége az egésznek, és legalább tisztábban láttam.

– És magányosnak, üresnek érzed magad.

— Igen. A magánytól való félelem bennünk nőkben a legerősebb. Hány szép lány ment feleségül emiatt az útjába kerülő legelső férfihoz, és a mai napig bánja ezt a sietséget. A magány különösen akkor ijesztő, ha öregnek, betegnek képzeljük el magunkat. Ezt a félelmet bizony az anyatejjel szívjuk magunkba, és még abból a régi falusi életből származik, amikor valóban nyomor, keserves élet várt az egyedülálló nőre. De ma már nem. A nő ugyanúgy kenyérkereső, mint a férfi, emberek között van, és mindig akad munka számára öregkorában is. — Szima nyújtózott egyet, miközben gondolatai visszaszálltak a tegnapelőtti eseményekhez, de Rita megrázta a vállát.

— Mi van veled, te kis szerencsétlen? Ó, kalifa, csak nem szerettél bele valami távoli országbeli rabnőbe?

— Nem, csak összebarátkoztunk. Ilyen magas ni, és sokkal idősebb nálam.

— Ez számomra új, Szima! Te hiszel a nő és a férfi barátságában?

— Szeretnék hinni! Néha az az érzésem, hogy mi mai emberek, még nem nőttünk fel odáig. Mindenesetre két nagyszerű férfi is beszélt nekem a barátságról, és mi lett a vége… Az egyik hosszasan fejtegette, hogy mennyire vágyik egy nő-barátra; hogy manapság a kispolgári gondolkodásmód káros befolyása miatt teljesen megszűnt a nő és a férfi között a barátság; hogy milyen nagyszerű lenne barátkozni a szerelem minden kötelező igénye nélkül, mert ő már belefáradt a szerelembe. De semmi sem lett az egészből!

— Talán lett volna, ha csúnyább vagy.

— Nem tudom. De meggyőződésem, hogy a barátság más, mint a szerelem: a barátság kötelező viszonosságot igényel. És egyenlőséget bármi áron. De nem egyformaságot. Érted?

— Persze, és azt hiszem, igazad van, Szima. No de mesélj valamit a kalifa rabnőjéről?

— Azért szeretem az ilyen embereket, mert dolgosak — a szó legteljesebb értelmében!

— Mint az apám és az anyám! — kiáltott fel Rita. — Anya azt mondta, hogy sohasem érez fáradtságot, ha valami érdekes dologról vagy sürgős ügyről van szó.

— Elegem van már az olyan emberekből, akik azt tartják magukról, hogy mindent megtettek a családjukért, az államért, saját magukért. Ezek gyakran naplopók, csak titkolják…

— Aztán mégis hány éves a rabnőd?

— Már nem fiatal, őszintén szólva, sokkal idősebb nálam.

— Nem tudom, nem tudom — csóválta fejét Rita rosszallóan.

— Csalódottnak látszol. Mi nem tetszik?

— Meg mernék esküdni rá, hogy szerelmes vagy, Szima. De én mindig azt hittem, hogy egy igazi, hozzád való férfiba szeretsz bele, aki számára te istennő leszel, aki remeg majd a vágytól és a türelmetlenségtől. Aki csupa fantázia, leleményesség, aki szüntelenül imád és rajong érted. De egy idősebb… Tudom: a tudás, az élettapasztalat, a nagyfokú figyelmesség, rengeteg élmény… De akkor is eltörpül a nagyszerű ifjúi szerelem mellett.

— Megfeledkezel arról, hogy jómagam sem vagyok már oly fiatal, aztán meg… ezeket én már ismerem. És ha tudnád, milyen gyorsan kopik le az újdonság máza, ha nincs meg a kölcsönös megértés. És persze számomra még az is szükséges, hogy mindkettőnknek tág legyen az érdeklődési köre, a férfi pedig méghozzá nagy tudású is legyen.

– Én mást várok. Állandóan rólam ábrándozzon, szüntelenül rajongjon értem, legyen féltékeny, legyen benne bizonyos fokú férfias vadság, hogy egyszerre erezhessem magam istennőnek és alázatos rabnőnek!

— Az ilyesminek rossz vége szokott lenni, Rita! Rég a múlté már a kalózok és a lovagok kora. Életed párja főleg arra ügyel, majd, nehogy többet dolgoztasd, mint amennyit te magad végzel.

— Ne nevess, kalifa, én ezt nagyon is komolyan mondtam. Ha nem sikerül, újfent visszaszerzem a szabadságomat.

— A szabadság csak a legteljesebb magányban lehetséges. Ezt gyakran nem fogják fel az emberek, te sem. Inkább igyunk egy teát. Aztán miféle, a kalifát érdeklő ügyről van szó?

Rita elmesélte azt az esetet, amely izgalomba hozta minden tanítványát a leánykollégiumban. Egy fiatal, törékeny, halvány arcú lány, Nágya beleszeretett egy fiatal, délceg, öntelt “újsütetű” pilótába. Egyiküknek sem volt szobája, ezért Nágya barátnői összébbhúzták magukat és átengedtek egy kis szobát a fiatal párnak a leánykollégiumban arra az időre, amíg nem találnak lakást. Azon az éjszakán, amikor Nágya barátnői a lakodalom után a takarítást végezték, visszataszító jelenetnek voltak a tanúi. Kicsapódott a fiatal pár szobájának ajtaja. A sebtiben felöltözött pilóta a kezében bőröndöt tartva megfordult a küszöbön és ocsmányul elkáromkodta magát. Ifjú felesége, keservesen bőgött és belecsimpaszkodott bősz férjének karjába, de az durván félrelökte, úgyhogy Nágya térdre esett. “Kurva!” — ordított rá a pilóta, aztán kirontott a leánykollégiumból és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek.

A barátnői Nágyához szaladtak, felemelték a földről, az ágyra ültették, paplannal betakarták. Az összefüggéstelen szipogásból annyit sikerült kihámozniuk, hogy Nágya nem volt szűz, de ezt nem merte elárulni szerelmesének. Azt hitte, hogy valamiképpen csak sikerül eltitkolnia azt, ami egy kérészéletű és szerencsétlen szerelem nyoma volt. Ám a pilóta úgy érezte, hogy legszentebb érzéseiben sértették meg, hogy meglopták és becsapták. Semmiféle rimánkodás sem hatott a féltékeny férfira, nem is jelentkezett többé. Nágya pedig súlyos depresszióba esett. Szegény lány napokon át a sarokban gunnyaszt: barátnői visszavették régi szobájukba. Ha nincs otthon senki, Nágya nem gyújt villanyt, semmit nem eszik. Valamit tenni kell, fel kell rázni dermedtségéből.

– Én megpróbáltam, a lányok is, de nem sikerült. Mi volna, ha eljönnél és beszélnél vele? Nágya ezt az egyet hajtogatja: az élete nem ér semmit, saját maga rontotta el, kinek kell az ilyen?

— No de az a pilóta is milyen korlátolt! — háborgott Szima.

— Próbáld másképpen nézni a dolgot, őt így nevelték. A férfiak azt tartják: nagyon fontos, hogy ő legyen az első. Bármelyik regényben ezt olvashatod.

— Nem találsz mást, csak ócska könyveket, amire hivatkozz?

— Miért ócskák? Lapozz bele némelyik szovjet könyvbe-ott is minden főszereplő nagyon érzékeny ebben a vonatkozásban. Isten őrizz, hogy a hősnőnek a múltjában legyen egy férfi, mert akkor elkezdik kínozni, megalázni. Mit vársz te a pilótától? Azt várta, hogy minden úgy legyen, ahogy neki tanították. Az az ostoba Nágya pedig gyáva volt és nem merte neki megmondani!

— A könyvekkel kapcsolatban igazad van. Margarita. De ami a gyávaságot illeti… Mit csináljon? Álljon vigyázzba, és jelentse: tudod, én nem vagyok szűz, ha akarod, szeress, ha nem akarod, ne szeress? Van ebben valami undorító…

— Ugyanakkor semmit sem mondani szintén nem helyes. Mintha bujkálnál az elől, aki szívednek a legkedvesebb a világon — vágott vissza Rita.

— No igen, így sem jó, úgy sem jó. Hát akkor hogyan? — töprengett Szima. — Megvan, eszembe jutott valaki, aki a borotva éléhez hasonló legfinomabb vonalról beszélt, amely két bizonytalan szélsőség között húzódik. Margarita, én felhívom és megbeszélem vele Nágya dolgát.

— Ki az? Jaj, Szerafima, miért van egyszeriben szükséged mások tanácsára? Megbutultál volna?

— Te ne beszélj butaságokat!

— Végül is, ki az az ember? Akadémikus, professzor?

— Nincs ilyen magas rangja. Tudományos munkatárs vagy orvos, nem tudom pontosan.


A geofizikus professzor hevesen ostromolta Andrejevet, hogy közölje vele Girin címét. Andrejev azt hajtogatta, hogy még nem tudja, hol lakik a barátja, aki nemrég érkezett Moszkvába, és hogy a címnyilvántartó sem tud felvilágosítást adni: Girin bizonyára még csak ideiglenesen jelentkezett be. A geofizikus szitkozódásba tört ki.

— Natasa megöl, ha cím nélkül megyek haza. Azt mondja, hogy még soha senki iránt nem érzett ilyen határtalan hálát.

— Girin viszont azt mondaná erre, hogy ez a pszichikum túlterheltségének a következménye. Orvosságot javasolna, hogy megszüntesse ezeket a vad kitöréseket.

— Próbáld csak ezt mondani Natasának, amikor fiúnk már fel tud kelni. Egy rövid gyógyszeres kúra, kétszeri hipnózisos kezelés, és megtörtént a csoda! — kiáltott fel a geofizikus.

– Éppen az a szép, hogy nem történt csoda. Egyszerűen — az orvos józan esze, tudományos felkészültsége tette ezt. De már eszembe is jutott, hogyan tudhatod meg a címét: hívd fel az intézetét, véletlenül emlékszem a nevére. Csak hát megmondom neked, hiába fárasztod magad.

— De hiszen Natasa számára… Nem, nem, hazudok, az én számomra is fontos…


— Verocska, tessék egy óriási bonbon. A munka befejezésének örömére akár össze is csókolózhatnánk… Különben hát nem érdemes, mert a vőlegényed nagyon haragos — mondta elkomorodva Szergej, az egyetemista, Girin segédje. — És most mi következik, Ivan Rogyionovics? A maga kísérlete?

— Igen. Annyi anyagot dolgoztunk fel a professzorunk számára, hogy három hónapig ki sem látszik a munkából. A megállapodásunk értelmében most már használhatom a laboratóriumot… és igénybe vehetem magukat, ha kedvük van hozzá.

— De még mennyire van! Az eidetikára gondolt?

— Eltalálta. Érdekes embereket válogattam össze.

— Tulajdonképpen mi is az? — kérdezte a laboránsnő.

— Néha előfordult rendkívül erős vizuális képzelgés. A gondolati képek oly megdöbbentően élénkek és életszernek, hogy reálisabbaknak hatnak, mint a valóságos élet. Ha egy ilyen ember elé vásznat feszítünk ki, mesélés közben szinte kivetíti a vászonra a gondolati képeket, mintha csak egy ablakon keresztül látna valamit, ami a valóságban történik.

– És ez a létrejött kép változatlan marad az agyában?

— Rendszerint. De az is előfordul, hogy egymásután váltakoznak a képsorok, alkalmasint az elképzelt esemény fejlődésének megfelelően.

— Ez igen! Szeretnék ilyen képességgel rendelkezni.

— Nincs kizárva, hogy magánál is előfordult már. A belső látás egyáltalán nem ritka jelenség, sok gyereknél tapasztalható, akik később elvesztik ezt a képességüket.

— Fogadjunk, Verocska, hogy nálad még sohasem fordult elő — szólt közbe Szergej.

— Honnan gondolod?

— Különben okvetlenül belém szerettél volna.

Girin mosolyogva hallgatta fiatal munkatársainak baráti évődését, de közben az előtte álló kísérleteken töprengett. A vizsgált probléma lényege az, hogy egyes esetekben a gyerekek eidetikus képzelgése több információt tartalmazott, mint amennyit valamennyi — rendelkezésükre álló — módszer segítségével a külvilágból meríthettek. Az idealisták ezt az információ-többletet vagy az anyagtalan pszichikai érzékelések valamiféle világának létezésével magyarázták, ahonnan a kisgyerek lelke állítólag a legszokatlanabb értesüléseket kapja, vagy még inkább — a halál utáni lélekvándorlásról szóló tanításnak megfelelően — az előző élet emlékével. A tudomány természetesen nem fogadhatta el ezt az idealista “magyarázatot”. Ám a misztikum határozott megcáfolásához ki kellett dolgozni az igazi magyarázatot. A kibernetika fejlődésével kezdtek kirajzolódni a gondolkodás és memória sok érthetetlen folyamatának látható anyagi körvonalai. Girin most már hozzáfoghatott a kísérletekhez, jóllehet még csak kereste a módszert és nem érte el azt a céltudatosságot, amely a tudományos vizsgálatokra jellemző, de már számos tényt gyűjtött össze. Olyan felnőtt embereket kellett találnia, akik megőrizték eidetikus képességüket, akik önként alávetik magukat a kísérleteknek és akik le tudnák írni érzékeléseiket. Talált ilyeneket: egy egyetemista lányt egy mérnököt, egy festőművészt meg egy villanyszerelőt. Mindnyájan égtek a vágytól, hogy a tudomány hasznára lehessenek, úgyhogy Girinnek csak időre volt szüksége, helyesebben — szabad laboratóriumra. Most hát itt az alkalom!

— Magát keresik, Ivan Rogyionovics! — kiáltotta neki a laboránsnő a laboratórium túlsó végéből és átadta a kagylót.

Girin nem jött rá rögtön, hogy kié ez a halk hang, és hogy milyen nagy örömet jelent a számára ez a hívás. Beszélgető partnerének hangjából világosan kiérezte az izgalom árnyalatát, ami azt súgta neki, hogy a beszélgetés a hívó fél számára sem volt közömbös, és ettől még jobb kedve kerekedett. Azt felelte, hogy őneki a mai nap a legalkalmasabb, mert holnap megkezdődnek a kísérletek. A lány beleegyezett. Girin egy darabig még ott állt a telefon mellett és azt számolgatta, hogyan is áll az idejével. Itt talált rá az egyetemista, aki az előző munka után maradt feljegyzéseket, diagrammákat, látómezősémákat, a kísérletek jegyzőkönyvének fogalmazványait szedegette össze.

— Holnap elkezdjük, Ivan Rogyionovics?

— Okvetlenül. A szerelőt reggelre rendelem be. Majd felhívom.

— Mit készítsek be? Csak vásznakat, ceruzákat és a szokásos orvosi felszerelést?

— Nem. Vera készítse elő a nagy encefalográfot is. Elektródákat csak a fej hátsó részére rakunk, mégpedig tizenegyet. Gyógyszereket majd én hozok, fecskendőt is, jobban szeretem a sajátomat használni.

— A lyserginsavat tehát nem a szájon át juttatjuk a szervezetbe?

— De a szájon át. Csak hát minden előfordulhat. Milyen jó, hogy szóba került: mindenesetre készítsen be oxigént, palackot és maszkot, nem pedig párnákat.

— Tehát…

— A kísérletet emberen végezzük, így — jóllehet veszélytelen — semmiről sem szabad megfeledkeznünk-felelte türelmetlenül Girin. — A pszichikum néha nagyon furcsa dolgokat művel… No, nekem mennem kell. Maguk is fejezzék be a munkát, pihenjék ki magukat jól. Sétáljanak, menjenek moziba, vigye haza Verocskát vízibuszon. Ritka szép, meleg esténk van. A viszontlátásra.

Amikor az egyetemista és a laboránsnő kettesben maradtak, összenéztek.

— Méghogy ma szép meleg esténk van! Olyan hűvös az idő, hogy felöltő nélkül ki sem lehet lépni — mondta meglepődve az egyetemista.

Verocska mosolya oly sokatmondó volt, hogy Szergej felkiáltott:

— Csak nem a lány hívta fel?

— De igen. Hogy te még milyen buta vagy, Szerjozsa!

— Nem hiszem. Ezt te csak kitaláltad. Hát elcsavarhatja valaki a fejét egy ilyen gondolkozó gépnek, mint Ivan Rogyionovics? A fejemet teszem rá, hogy ez újabb kísérleti alany!

— Ha annyira fölöslegesnek tartod a fejedet, csak tedd rá. Én a te helyedben a kisujjamat sem kockáztatnám.

— Ejha! Aztán milyen… a hangjából ítélve?

— A hangja kellemes, udvarias és nyugodt.

– Én nem ezt kérdeztem. Hány éves — ha már ennyire belelátsz mindenkibe?!

— Hát hogy is mondjam… A hangja eléggé fiatalos. No de elég a locsogásból! Gyerünk, indulás! Teljesítsd a parancsot — vigyél haza vízibuszon.


Girin késő este ért haza.

Sokáig sétált Szimával a Vorobjevszkij műút hársfasorában. Szima a szerencsétlen Nágyáról beszélt. Girin megígérte, hogy mihelyt megtartja előadását a képzőművészeknek, utána megmutatja Szimának a középkor történelmének kevéssé ismert lapjait. Elmennek a könyvtárba és megismerkednek azzal a szörnyeteggel, amely a legnagyobb gyötrelmeket és károkat okozta Európa asszonyainak. A szelíd Nágya boldogságát szétromboló féltékenység és gonoszság gyökerei ide nyúlnak vissza. Girin arra gondolt, hogy ennek az összefüggésnek a megértése bátorságot önt majd Szimába és az ő révén Nágyába is, aki így könnyebben kiheveri szerelmi bánatát.

Girin feltette Szimát a trolira, aztán a lelkét felzaklató emlékein rágódva gyalog indult haza.

A lakásban már rég aludt mindenki. Girin óvatosan levetette felöltőjét, és az asztalhoz ment. A falon színes reprodukció függött. Háttal a sötét éjszakának, erősen megvilágítva egy fehér Pierrette — jelmezes lány ült keresztbe tett lábbal az asztal szélén, és hátradőlve egy rózsát tartott a magasba. A vékony anyagon áttűnt viruló testének vonala. Arcának egy részét félálarc rejtette el… A kurta, habkönnyű szoknyácska alig takarta a keresztbe tett és behajlított lábat…

Girin leakasztotta a falról a reprodukciót, aztán úgy tartotta, hogy az üvege ne csillogjon, és elolvasta a jobb alsó sarkában levő versidézetet:
		Ha megtudod, hogy konok barátod megtagadott.


		Ha megtudod, hogy Erósz íja nem volt elég feszes…


A fájó emlékek összeszorították Girin szívét, de elhessegette őket, mert eszébe jutott, hogy különösen a régi emlékek nagyon alattomosak…

Aztán sokáig elnézegette Szerebrjakova alkotását, a heverő fölött függő nagy balerinaportrét. A múlt századi romantikus mesék habkönnyű jelmezét viselő lány egy kissé lehajtja fekete hajfürtökkel keretezett arcát; tekintete szomorúan merengő. Girin elkomorult, mert eszébe villant valami, de aztán felderült az arca, az asztalhoz lépett és a mappából előhúzott egy rajzot, és felszögezte a leakasztott Pierrette-kép helyére. A kép, amelynek színei élénkek és tiszták voltak, egy táncosnőt ábrázolt, aki bal lábának ujjhegyén áll, jobb lábát pedig térdben behajlítva, magasra felhúzva tartja. Meztelen karjáról hosszú, vörösbarna színű sál omlik alá. Szeme hosszúkás, arca kerek, a jobb vállához simul. Girint meglepte, hogy ez az arc mennyire hasonlít a Szimáéhoz, és ennek megörült. A táncosnő sötétlila trikónadrágot, feszes zöld blúzt, hátán pedig áttetsző szárnyacskákat viselt. Truhanova a Bukott Angyal szerepében — hirdette a felirat rajta.


5. FEJEZET

Két lépcsőfok a szépség felé


A Kropotkinszkaja utcai kisterem a várakozás ellenére zsúfolásig megtelt, főleg fiatalokkal. A művészvilág idős és elaggott “fejeseit” — unott vagy szándékosan megvető arckifejezésükről — rögtön fel lehetett ismerni az első sorokban. Girin már nemegyszer találkozott olyan emberekkel, akik magukra öltik a szovjet társadalomtól oly idegen, ostoba kevélység álarcát. Fürkésző tekintetét végighordozta a termen, és az ő figyelmét sem kerülte el semmi, akárcsak egy naturalista festőét — ekkor a hatodik sorban meglátta Szimat, aki magasan feltartotta gömbölyű, kemény állat, hogy átnézhessen a fejek fölött. Az öröm halvány szikrája lobbant fel Girinben és ez elárulta, mennyire vonzónak találja ezt a lányt.

…Girin elfojtotta mosolyát és fellépett a katedrára, de közben le nem vette a szemét Szimáról, akinek arcát őszinte öröm ragyogta be.

Az elnöklő férfiú bejelentette, hogy kezdődik az előadás.

— Beszédemet nem nevezném előadásnak — kezdte lassan, jól hallhatóan Girin. — Amikor végigjöttem a termen, hallottam néhány megjegyzést, amelyeket énrám és az előadásomra tettek. Némelyek, a legfiatalabbak, azt mondták, hogy szívesen meghallgatják, hogyan vesézik” ki a nagyképű és ködösítő embereket. Mások, az idősebbek, kijelentették, hogy élvezettel készítik ki a doktorocskát, aki fejébe vette, hogy kioktatja a képzőművészeket. Biztosíthatom önöket, nem azért jöttem ide, hogy kioktassak, kivesézzek bárkit is, vagy hogy engem kikészítsenek.

Ez nem gyűlés, amelyen politikai ellenfelek mérik össze erejüket, nem ítélőszék és nem stadion. Értelmes és tudásra szomjas emberekkel együtt szeretnék eltöprengeni az emberi természet igen-igen nehéz kérdésein. Lehet, hogy a tudomány az emberiség egész eddigi történelme folyamán először teszi lehetővé e kérdések megoldását.

A hallgatóság lecsendesült — felkeltette érdeklődését a szokatlan előadás. Girin így folytatta:

— 1908-ban az Égei-tenger fenekén, Thíra sziget közelében a búvárok egy i. e. első századból származó ógörög hajó maradványaira bukkantak. Az időpont nincs pontosan megállapítva. A hajóból számos egyéb tárgyon kívül kiemeltek egy furcsa bronzgépezetet: a fogaskerekek bonyolult szövevényét, amely bizonyos mértékben a koloncos órára emlékeztet. A tudósoknak egy fél évszázadig nem sikerült megfejteniük ennek a gépezetnek a titkát. Csak most derült ki, hogy sajátságos számológép, amellyel a bolygók mozgását számították ki: ez igen fontos volt akkoriban a csillagjóslások szempontjából.

De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket. Évezredek óta állunk értetlenül nem egy primitív gép előtt, hanem az igen tökéletes és bonyolult biológiai gépezetek előtt, amelyeket ugyanazok a fizikai, kémiai, mechanikai törvények irányítanak, mint bármely általunk létrehozott gépet. Csak a legutóbbi években — századunk negyvenes-ötvenes éveiben — szárnyalt hallatlanul magasra a tudomány, és szélesedett ki határtalanul látóhatára. Az egész emberiség meggyőződhetett hatalmáról, amely tőlünk függ, hogy gonosz-e, vagy jó.

A tudomány lendülete erőt ad nekünk ahhoz, hogy hozzáfogjunk a természet legbonyolultabb alkotásának, a gondolkodó lénynek, az embernek a tanulmányozásához. Már korábban is tanulmányoztuk az embert, de naivul azt hittük, hogy egy közönséges műtőkés, egy mérleg és holmi primitív vegyi elemzés megoldhat olyan kérdéseket, amelyeknek a megértéséhez kvantummikroszkóp, elektronikus analizátorok és számítógépek szükségesek. A biológia és az emberről szóló összes tudomány számára lehetővé vált, hogy feltárja a szervezetnek számunkra azelőtt hozzáférhetetlen sajátosságait.

Girin beszélt az állatok történelmi fejlődésének mérhetetlen hosszú útjáról, amely végül az ember kialakulásához vezetett. Beszélt a sok millió igen finom kapocsról, amelyeknek a külvilággal összekötő szálai át- meg átszövik a szervezet valamennyi sejtjét, amelyek a fény, a hő, a hang körülöttünk száguldó és vibráló áramlataira és különböző molekuláris és mágneses kisugárzásokra reagálnak. Beszámolt az öröklési mechanizmusokról, amelyek nemcsak az új ember létrejöttéhez szükséges összes információt adják tovább, hanem a letűnt nemzedék rengeteg emlékét is, amelyek az ösztönökben és az agy tudatalatti működésében tükröződnek…

…Az ember tudatalatti területe igen nagy. Még elképzelnünk is nehéz a benne rejlő ösztönös emlékezet befogadóképességét. A vadember életében a tudatalatti pszichikai folyamatok elsőrendű szerepet játszanak a fajfenntartásban, és az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, “robotizáltak”, mint ahogy azelőtt képzeltük…

— A szépről, az esztétikáról, az erkölcsről alkotott fogalmaink alapjai mélyen a tudat alatt nyugszanak, és ahogy a gondolkodás folyamán érintkezésbe lépnek a tudattal, alakulnak át értelmes képekké és érzésekké. Elnézést, tudom, hogy nem eléggé világos a magyarázatom. Ezzel be is fejezhetném hosszúra nyúlt előadásomat. Csak még azt szeretném hozzátenni, hogy a szép érzékelése, az esztétikai élvezet és a jó ízlés mind a sok millió előttünk járt nemzedék tudat alatt elsajátított élettapasztalata, amely arra irányul, hogy kiválasszuk azt, ami a legtökéletesebben van felépítve, ami a leguniverzálisabb, a legelőnyösebb a létért való küzdelem és a fajfenntartás szempontjából. Ez a lényege elsősorban az ember vagy az állat szépségének, mivel számomra, a biológus számára ez könnyebben megfejthető, mint a hullámvonalak tökéletessége, az épület arányai vagy a hangok harmóniája.

Girin elhallgatott. A terem felmorajlott, és abban a pillanatban felállt egy rövid kecskeszakállas kövér férfi.

– Úgy látom, hogy ön az esztétikánkat holmi tudat alatti érzések szintjére süllyeszti. Ez kegyetlenebb, mint az egész Freud! — Aztán a hallgatóság felé fordult, mintha meg akarná osztani vele felháborodását.

Girin nem hagyta, hogy kimondja a következő, nyilván alaposan előkészített mondatát.

— A süllyesztés kifejezés nem felel meg a valóságnak. Ne játsszunk üres szavakkal. Azt hiszem, hogy a szép érzékelésének alappillérei a tudat alatti emlékezetünkben gyökereznek és nem holmi természetfölötti sugallat következményei, hanem számtalan nemzedék nagyon is reális, rendkívül hosszan tartó tapasztalatainak szülöttei. Ami pedig Freudot illeti, itt valami félreértésről van szó.

Freud és követői ugyanazt az anyagot használták fel, amelyet én, vagyis az ember pszichikai tevékenylégét. De Freud, aki lemerült a lélek mélyére, be akarta bizonyítani cselekedeteink állati, primitív motívumait. Freud azzal, hogy a pszichikum alapjait négy-öt érzékre egyszerűsítette le, a legprimitívebb módon eltorzította a valóságot. Elvetette az öröklődési információ egész roppant bonyolult kapcsolatát és teljesen figyelmen kívül hagyta a társas ösztönök nagymérvű befolyását, amelyet sok millió éves kiválasztódás rögzített. Ez amellett, hogy gondoskodott az utódlásról, lerakta pszichikumunkban az önfeláldozás, a gyengédség és az altruizmus szilárd alapjait, amelyek megzabolázták a sötét állati önzést. Freud és követői miért feledkeztek meg arról, hogy az ember már ősember korában ki volt téve a társadalmi jellegű természetes kiválasztódásnak? Hiszen főként azok a közösségek maradtak fenn, amelyeknek a tagjai szilárdabban kiálltak egymásért, képesek voltak a kölcsönös segítségnyújtásra. A freudisták az ember egész tényleges őstörténetét elhagyták, és megmaradt nekik — akárcsak a porig leégett ház kéményei — néhány elemi ösztön, amelyek inkább a bárgyú puhányokra, semmint a gondolkodó lény igazi pszichológiájára vonatkoznak. Nekem mint dialektikus materialistának, szovjet biológusnak az a feladatom, hogy rájöjjek: az érzések és a gondolkodás primitív alapjaiból hogyan képződik, válik reálissá és anyagivá mindaz a nagyszerű, szép és magasrendű, ami az embert emberré teszi és ami megkülönbözteti a freudi iskola szüleményeitől, a szörnyetegektől. Világos?

— Lehetséges — felelte homlokát elégedetlenül ráncolva a szakállas művész. — Csak nem azt akarja mondani, hogy a szépség, különösen az ember, a pompás emberi test szépsége csupán az anyatejjel magunkba szívott érzés, amellyel tisztázzuk, hogy a berendezés szabályos-e és alkalmas-e a fajfenntartásra? Ez már afféle állattenyésztés, és sértő, különösen a nőkre nézve!

— Tegye még hozzá, hogy embernek lenni is szégyen, mert vannak belei, azokkal együtt meg bizonyos szükséges funkciók, és hogy mindennap enni kell — válaszolta Girin nyugodt hangon és — ahogy azt Szima látta — egy kissé szomorúan. Szavai hangos nevetést fakasztottak a teremben.

Ez a felfogás nem új — folytatta. — Századunk elején a tudósok körében divatban volt szemére vetni az embernek a tökéletlenségét, a természetet pedig, amely létrehozta, ostobának tartani. Az emberi szem tanulmányozása közben például még Helmholtz is így kiáltott fel: “De rossz optikus az Úristen! Én sokkal jobb szemet alkottam volna!” A nagy tudós csak a formális gondolkodásmódja miatt mondott ostobaságot. Helmholtz még távolról sem ismerte a természet dialektikáját, különben rájött volna, hogy a szemnek többféle rendeltetése van, amelyek olykor teljesen ellentétesek, mint például a fényérzékenység és a látásélesség, ugyanakkor csodálatosan ki tudja egyensúlyozni ezeket az ellentéteket. Mi pedig, akik nagy utat tettünk meg Helmholtz óta, még mindig nem rendelkezünk olyan műszerekkel, amelyek a fénynek csupán két-három kvantumát érzékelik, mint a szem. A szem optikai tökéletlenségét pedig a látás tapasztalatával maga az agy csodásan korrigálja. Tehát az emberi szervezet igen bonyolultan és nagyszerűen van felépítve, de annak az anyagi világnak alkotása, amely kettős, dialektikus felépítésű. A szervezet maga is sok ellentmondásból áll, amelyeket kolosszálisán hosszú fejlődés útján küzdött le. A szervezetnek semmilyen lehetősége sincs arra, hogy túljusson az anyagi világ határain, ezért valamennyi érzésünk, fogalmunk, ösztönünk- reagálás a nagyon is anyagi dolgokra, így van ez a szép érzékelésével is: az a nagyon reális és fontos dolgok visszatükröződése, ha a nemzedékek öröklődési, tudat alatti emlékezetében rögződött és világszemléletünk egyik alappillérévé vált — másként ez nem lehet, különben visszasüllyednénk az idealizmus állóvizébe. Ha pedig így van, akkor a szép érzékelésének alapvető törvényszerűségei alávethetők a tudományos kutatásoknak. Azelőtt ez lehetetlen volt, de most eljött az ideje!

— Hihetetlenül nehéz! — kiáltott közbe valaki a hátsó sorokból.

— Persze, hogy nehéz! Minden, ami új és ismeretlen, nehéz. Nem kétséges, hogy ha önök, a szépség alkotói és felhalmozói összefognak a tudósokkal, közös erőfeszítésük hamarosan a szépnek alapos megismeréséhez vezet.

— De minek? — kérdezte hunyorogva és egy kissé gebeszkedve egy magas nő, aki közvetlenül a katedra előtt ült.

— Valóban, minek is? — kérdezték egyszerre többen. — Hányan állították, hogy az ész a beavatkozásával megöli az alkotói ihletet.

– Önöket, művészeket talán nem érdekli, önöknek nem fontosak azok az okok, amelyeknek alapján az egyik tárgyat szépnek tartjuk, a másikat meg nem? Önöknek talán nem kell tudniuk, hogy mi is a szépség, a jó ízlés kritériuma, min alapszik az esztétikai élvezet? Önök nem szeretnék tudni éppen ezt, hogy elkerüljék a középszerűséget, az egyéni tévedéseket; hogy még jobban felvértezzék magukat a művészet újabb, magasabb csúcsainak eléréséért vívott harcban?… — Girin körülhordozta tekintetét a termen és összerezzent, amikor meghallotta Szima izgalomtól csengő hangját:

— Elég, ne vesztegesse az idejét, beszéljen nekünk ezekről a törvényekről. Akit nem érdekel, elmehet, vagy aludjon…

A lány utolsó szavait elnyelte a helyeslő moraj, nevetés és taps. Girin is elmosolyodott, amikor Szimára pillantott. A lány zavarba jött, és gyorsan lehúzódott két zord külsejű férfi háta mögé, akik az előadás kezdete óta moccanatlanul ültek a helyükön.

— Rendben van! — Girin hangja váratlanul harsant fel. — Akkor állapodjunk meg, hogy önök nem szakítanak félbe, bármilyen furcsának is találják a mondanivalómat. A végén majd az önök rendelkezésére állok, kérdezhetnek, kételkedhetnek, bírálhatnak.

Tehát a szervezetünket csakis valami nagyon is reális dolog hozhatja mozgásba, csakis anyagi talajon állhat. Önök, művészek például szemre állandóan összehasonlítgatják a vonalak kölcsönösen összefüggő hosszúságait, de hogyan csinálják ezt? — A beállott csendben Girin úgy folytatta: — Nem azért tettem fel ezt a kérdést, hogy megalázzam önöket és szemükre vessem, hogy nem tudják, én meg a bölcsességemet fitogtassam. Kevesen tudják elképzelni az igazi mechanizmusát egy olyan egyszerűnek látszó folyamatnak, mint két vonal összehasonlítása. Szemünkkel előbb az egyik vonalon, majd a másikon futunk végig. A hosszabb vonalon a szem hosszabb ideig fut. A szemünket mozgató izmokban több tejsav — fáradtságtoxin halmozódik fel, s ez agyunk és idegrendszerünk tapasztalata alapján a viszonylag nagyobb hosszúság benyomását kelti. A pontosság itt meghökkentő, mert a fáradtság-toxin mennyisége közti különbség elenyésző, jóformán alig néhány molekulányi. De ugyanakkor tökéletes anyagi alap, amely felhasználja a test izommunkájának vegyi folyamatát.

Az egész magasabb rendű állatvilágból az ember rendelkezik a legfejlettebb formaérzékkel, és e formát arányítani és érzékelni az említett szemizmok segítenek. Ezt az érzéket a természet felhasználja egy igen fontos feladat végrehajtásához: a különböző nemek kölcsönös vonzalmához. A legősibb földi gerinceseknél, a hüllőknél és a velük rokon madaraknál a legfontosabb érzék a látás, amelynek élessége néha meglepő: a kondorkeselyűk majdnem száz kilométernyi távolságból észreveszik a síkságon heverő dögöt. Igen élesen látnak a krokodilok és az apró gyíkok, általában, az összes “gyíkszabásúak”, a Sauropsidák, ahogy a zoológusok nevezik őket. A pikkelyek, a tollak tarkasága, furánál furább színezete vagy finomnál finomabb színárnyalatai a felismerés, a megkülönböztetés és a csalétek jelzései náluk. A madaraknak sokkal fejlettebb az agyuk, mint a hüllőknek, a hím színpompás tollöltözéke elbűvöli és meghódítja a nőstényt. Minél értelmesebb az egyed, annál hatékonyabb eszközöket kell alkalmaznia ahhoz, hogy rákényszerítse a másik nem egyedeit, főleg a nőstényeket, hogy alávessék magukat a természet akaratának. A színek meghatározott skálája valósággal hipnotizálja az erre érzékeny állatot.

Menjünk feljebb a fejlődés lépcsőjén. A magasabb rendű gerinceseknél — az emlősöknél, amelyekhez mi is tartozunk, a legfontosabb érzék a szaglóérzék lett, amely a vadállatok fő érzéke, jóllehet náluk a látás is elég fontos szerepet játszik a külvilág érzékelésében. A szag a legfontosabb eszköz, amellyel a különböző nemű állatok elbűvölik egymást. Az ember, akinek sokkal gyengébb a szaglóérzéke, ezt a hiányt tárgyi, binocularis látással pótolta, amellyel élesen érzékeli a mélységet és a formát. Számos ragadozó és a majmok rendelkeznek hasonló látással: ahhoz, hogy iszonyatos magasságban egyik ágról a másikra ugráljanak át, nagyon pontosan kell látniuk, akárcsak a zsákmány üldözése közben. Az emberi agy magas fokú pszichikai ereje még jobban kiélezte a látás tárgyiasságát. A forma érzékelése az embernél nagyon fontossá vált, és ezt a természet azonnal felhasználta ismét csak a fajfenntartás céljára. Mivel élesen érzékeljük a formát, a színek, a hangok és a szagok érzékelésén kívül hozzájutottunk azoknak az érzeteknek egész skálájához, amelyekből a szép érzékelése tevődik össze. A természetnek, miután felhasználta a forma érzékelését a nemek kölcsönös vonzódására, biztosítania kellett az önműködően helyes választást, ezért a formában, a színekben, a hangokban és a szagokban rejtjelezte a legtökéletesebbnek az érzékelését. Az embernek a fejlődés igen alacsony, állati fokán álló őse ekkor kezdte helyesen kiválasztani a legkülönb nőket vagy férfiakat. A nemi kiválasztás nemcsak intenzívebb lett, hanem a helyes irányba is kezdett hatni, egyszóval minden úgy ment, ahogy kellett a gyors előrehaladáshoz a történelmi fejlődésnek, a szervezet egyre nagyobb tökéletesedésének lépcsőjén. Később, amikor gondolkodni kezdtünk, ez az ösztönös választás, amely úgy volt rejtjelezve, hogy örömet szerezzen nekünk, a szépség érzékelése, vagyis esztétikai élvezet lett. A valóságban pedig ez olyan tapasztalat, amely milliónyi nemzedékben halmozódott fel annak meghatározásakor, hogy mi tökéletes, mi szabályos felépítésű anatómiailag, mi felel meg a legjobban hasznos, funkcionális rendeltetésének… Mechanizmus-igen! De ebbe a mechanizmusba a hosszantartó történelmi fejlődés betáplálta a szükségszerű tökéletesedés, a szebb, a jobb felé haladás programját. Ezért oly nagy jelentőségű a szépség az ember számára.

— Hát ilyen egyszerű volna az egész: csupán anatómiai célszerűség?! — tört fel egy aranyszőke hajú, de fekete szemöldökű szép hölgy szájából, aki a katedra közelében ült.

— Igaza van — felelte Girin. — Egyáltalán nem olyan egyszerű. Ezek az érzékelésnek csupán azok a fundamentális vázai, alapjai, amelyekre pszichológiánk és immár az egyéni alkattól, vérmérséklettől, tapasztalattól függő egyéni ízlésünk egész bonyolult skálája épül fel. De ezekből az alapokból kell kiindulni, és ha megtaláltuk bennük a szál végét, fokozatosan, óvatosan, lassan le kell gombolyítanunk az egész gombolyagot. Ez elképzelhetetlen a képzőművészek segítsége nélkül.

— De hiszen a képzőművészek ősidők óta foglalkoznak a szépség törvényeinek megismerésével, nem értem hát, miről is beszél — vágott közbe ingerülten a szakállas férfi.

— Ezek szerint semmit sem tudtam megmagyarázni — felelte Girin alig észrevehető gúnnyal. — Sajnálom, hogy nem hangsúlyoztam már a legelején: a képzőművészet sok ezer éves létezése óta egyetlenegy valóban tudományos kísérlet sem akadt a szépség érzékelésének magyarázatára. Szabályok, felmérések, áltudományos, álantropológiai német könyvek születtek, a műtörténészek, akik a művészet nyelvéből racionális fogalmakat faragtak, olyan szavakkal zsonglőrködtek, mint “térfogat, összefüggések, törvények”. Az emberi test arányait a tizenhetedik században ezerszer felmérte egy tudós apát. Fejet kell hajtanunk az előtt a titáni erőfeszítés előtt, amellyel az ókori Indiában, az ókori és újkori Európában, Kínában és Japánban próbálták megérteni a szépséget! De észre kell vennünk ezeknek a próbálkozásoknak teljes eredménytelenségét is, mivel a magyarázatot az emberen kívül keresték. Ma már teljesen világos, hogy a szépség érzékelése lényünk legmélyén rejlik. Tovább kell lépnünk és meg kell állapítanunk azokat az okozati törvényszerűségeket, amelyeknek alapján a meghatározott formák, vonalak, színek “gyönyörű szépség” gyanánt tükröződnek tudatunkban…

Miből induljunk ki, amikor feltesszük a kérdést: szép ez az ember? Fényes, sima és feszes bőr, sűrű haj, világos, tiszta szem, élénkpiros ajkak. Csakhogy ezek az általános egészség, a jó anyagcsere, a kitűnő élettevékenység közvetlen mutatói. Szép, egyenes testtartás, kihúzott váll, figyelmes tekintet, magas fejtartás, amelyet büszkének nevezünk. Ezek az aktivitás, a tetterő, a jól fejlett és szüntelenül tevékenykedő vagy edzésben lévő test — ahogy a fiziológusok mondják — az alertitás jelei. Nem véletlen, hogy a színészeket, különösen a filmszínésznőket, a táncosnőket, a próbakisasszonyokat, tehát mindazokat, akiknek fontos, hogy elbűvöljék a másik nemhez tartozókat, külön tanítják az alertre, vagyis hétköznapi nyelven feszes tartású járásra, állásra vagy ülésre. Megfigyelték már, hogy az állatok — a kutyák, a lovak, a macskák — milyen testtartásban a legszebbek? A legmagasabb fokú álért állapot pillanatában, amikor az állat magasra felágaskodik, fülét hegyezi, izmait megfeszíti. Miért? Mert az ilyen pillanatokban domborodnak ki a legélesebben a test aktív tetterejének jelei!…

De ez a szépségnek csak az első, jóllehet fontos lépcsőfoka. Menjünk tovább. Mi az, ami kétségtelenül szép az emberen? Mondjuk a nagy szemek, amelyek egymástól távol helyezkednek el, nem túl dülledtek, nem túl bent ülnek. Minél nagyobb a szem, annál nagyobb a recehártya, annál jobb a látás. Minél távolabb vannak egymástól a szemek, annál nagyobb a látás térhatása, annál mélyebbek a síkok. A legjobb, ha a szem a szemgödör közepén helyezkedik el. Szép az egyenes, sűrű, szabályos ívelésű fogazat, amely mechanikailag a legtartósabb és a legalkalmasabb a kemény növényi eleség vagy a nyers hús megrágására. A szép hosszú szempillák jobban védik a szemet. Még szebbnek tartjuk a szempillákat, ha felfelé görbülnek. Helyes a meglátásunk, mert a végükkel felfelé görbülő szempillák nem ragadnak vagy fagynak össze.

Igen kifinomult a belénk táplált anatómiai érzék. Tudat alatt rögtön megkülönböztetjük és érzékeljük a két nem ellentétes vonásainak szépségét, sohasem tévedünk abban, melyik nemhez mi illik. A bőr alatt erősen kidudorodó izmok szépek a férfiaknál, de a nőknél már nem tartjuk előnyösnek. Miért? Mert egy normális alkatú, egészséges nőn mindig jobban kifejlődik a zsírréteg, mint a férfin. Ez köztudomású, de vajon azzal ugyanígy tisztában van-e mindenki, hogy ez nem más, mint egyhónapos élelemtartalék arra az esetre, ha váratlanul beköszönt az éhínség? Nézzük csak meg, hol helyezkednek el a nő testén ezek a bőr alatti táptartalékok. Az alhason és a medence körül, következésképpen ez a tartaléktápréteg ugyanakkor hő és ütés ellen szigeteli az anyaméhben lévő magzatot. Ez a bőr alatti réteg egyúttal biztosítja a női testnek, a természet legszebb alkotásának lágy vonalait…

És végül a nemek közötti egyik legfontosabb ellentét: a széles csípő, amely a férfinál kifejezetten csúnya, a női testnek pedig egyik legszebb vonása.

— Réges-régen volt így! Ma már minden megváltozott, ez bizonyítja az ön tévedését. A szépségnek nincsenek örökérvényű törvényei! — szólt közbe kihívóan a szavakat elnyújtó, lomha mozgású nő, aki az imént azt kérdezte: “De minek?”

— Már vártam ezt az ellenvetést. Valóban: az emberiség történetében sok olyan időszak akadt, amikor az egészséges szépségideálokat átmenetileg egészségtelenek váltották fel. Valamennyi kultúra legnagyobb virágzása és jóléte idején a szépségideál az egészséges, a mai szempontból talán túlságosan is egészséges test volt. Ilyenek például azok a nők, akiket Kréta anyajogú társadalma, az ősindiai, dravida civilizáció vagy az ókori és középkori India szült. Érdekes, hogy nálunk Európában a középkorban a művészek, amikor először ábrázoltak meztelen testet, angolkóros nőket festettek, akiken erősen látszottak a betegség tünetei: nyúlánk, magas termet, keskeny csípő, lapos mell, lógó has, kidudorodó homlok. És ez teljesen érthető: a feudális városokban bezárkózva élő nők voltak a modelljeik, akik jóformán soha sem láttak napot, a táplálékuk pedig kevés vitamint tartalmazott. Gyakori volt a ritkás haj, a kopaszodó fej; majd éppen divatból szabaddá tették a homlokot a hajtól. És ez így tartott több mint két évszázadon át. A nők abbéli igyekezetükben, hogy a legangolkórosabb külsejű városi arisztokráciához hasonlítsanak, leborotválták a hajukat a homlokuk fölött…

A mai divat szerint szép a meghosszabbított, mintegy megnyújtott emberi test, különösen a női test; ezek a nők városiak, törékenyek, gyengék, nem alkalmasak a fizikai munkára, a sikeres gyermekszülésre és kevés erőtartalékkal rendelkeznek.

— Egyszóval ósdi az ízlése! — vágta oda epésen az előbbi nő.

– Én nem beszélek itt semmit az ízlésekről, és nem is tudom megítélni, helyesek-e azok vagy sem. A rengeteg városi típusú, edzetlen alkatú nő megjelenése, akik soha nem végeztek hosszú ideig fizikai munkát, szükségszerűen hatással van korunk ízlésére. Ejtsünk még pár szót a széles csípőről, felejtsük el szépségét, jóllehet a hellének gyakran mondták szenvedélyesen a nőknek: “Legyetek büszkék a csípőtökre!”…

Az anyának széles csípőjűnek kell lenni ahhoz, hogy minél csekélyebb legyen a csecsemő agyának károsodása, akárcsak ahhoz, hogy a legjobb állapotban hordhassa ki. Amint az emberek letelepedett életmódot kezdtek folytatni — Dél-Európa, Észak-Afrika, Ázsia barlangjaiban — megkezdődött az erős, széles csípőjű anyák kiválasztódása, akik azokat az egyedeket adták az emberiségnek, akik joggal kiérdemelték a homo sapiens, az értelmes ember elnevezést. Ez így zajlott le a világ minden részében…

…Bármit mondanak is a divat diktátorai és a mindenfajta “eredetiség” kiagyalói, amikor önök, művészek a férfiakat meghódító csábító nőt akarják ábrázolni komoly vagy mókás, bidstrupi formában, kit festenek meg, ha nem a széles csípejű, telt keblű, darázsderekú nőt? Nézzék meg a balerinák, tornászlányok, műkorcsolyázónők alakját, vagy az egészséges, a mindenféle munkához szokott falusi lányokat, és azt tapasztalják, hogy esztétikai érzékünk itt is hibátlanul rátapint a legmagasabb fokú célszerűségre.

Ezzel tehát megvizsgáltuk a szépség második fő fokát — a látszólag káros ellentmondások harmonikus megoldását, az egyetlen tökéletes lehetőségét, amely mint a borotva éle, mint a mutató hegye, az ellentmondások között ingadozik. Úgy látszik, ennek a vékony vonalnak megkeresésén keresztül jutunk el a szép megismeréséhez; ez a vonal a hosszú történelem folyamán alakult ki, és azt a tökéletességet jelenti, amelyet az élő gondolkodó lény, az ember ért el a természetben való fennmaradásával járó óriási nehézségek sokoldalú leküzdése során. Engedjék meg, hogy ezzel befejezzem!

Egy ideig néma csend uralkodott a teremben, aztán először az utolsó sorokban, majd mindenütt felhangzott a taps, a közönség helyeslőén felmorajlott, itt-ott közbekiáltások hallatszottak: “Nagyon érdekes!”, “Köszönjük, doktor!” Girin meghajolt, amikor lelépett a dobogóról, fiatalok tömör gyűrűje vette körül. Szima oda szeretett volna menni Girinhez, de kénytelen volt megállni és csak messziről hallgathatta a vitát.

A rövid szakállú férfi nagyon nekiveselkedett, és Girin csak hatalmas termetének köszönhette, hogy a felizgatott képzőművészek nem rohanták le.

— Régen, maga még kisfiú volt akkor — harsogta a szakállas —, élt Leningrádban egy Nyemilov nevű biológus professzor! írt egy könyvet “A nő biológiai tragédiája” címmel, amelyben azt bizonygatta, hogy a gyermekszülés oly végzetszerűen nehezedik a nőre, hogy soha sem emelkedik fel a férfi színvonalára. Nem érződik a maga minden kijelentésén Nyemilov bizonyos ö… ö hatása?

– Ítélje meg saját maga. Én semmilyen tragédiát nem látok a nőnél. Ellenkezőleg, mi férfiak sok tekintetben irigyelhetjük a nőt. A nemek közti eltérés nagyon is reális, tehát okvetlenül számolnunk kell vele. Itt rejlik ugyanis minden félreértés gyökere. Nem követelhetjük meg a nőtől azt, amire képtelen, vagy ami káros neki, de minden másban felveszi a versenyt a férfival napjainkban, amikor sok száz szakma áll előtte nyitva, köztük a tudomány is…

— Nos, ez halomra dönti az ön összes szellemes érveit! mondta kihívóan az a festőművésznő, aki szüntelenül sértegetni próbálta Girint, és egy tapasztalt csábító nő magabiztosságával mutogatta karcsú és csupasz lábát, amelyen tűsarkú cipőt viselt. — Az egész világ női — folytatta —, bármilyen is a divat és az ízlés, magas sarkú cipőjükben egyre korrigálja a fölöttébb bölcs természetet. És próbálja letagadni, hogy ez kevésbé szép, mint a mezítláb járás!

— Dehogyis próbálom, hisz valóban szebb — felelte Girin vidáman. — De tudnunk kell, hogy miért? Ön mit tud azon kívül mondani, hogy a magas sarok meghosszabbítja a lábat, és magasítja az apró termetű nőt? Csakhogy a magas nők is jobban mutatnak magas sarkú cipőben. Miért oly fontos a láb meghosszabbítása? A sarok lényege: nem egyszerűen a meghosszabbítás, hanem a láb arányainak megváltoztatása. Meghosszabbodik a lábszár: hosszabb lesz, mint a comb. A sarok megemeli a lábfejet. A magas lábfej pedig könnyíti a járást, akadályozza az elfáradást.

Ekkor egy széles vállú fiatalember, aki egy percre sem vette le szemét az orvosról, odanyomakodott Girinhez.

— Szeretném megkérni, hogy mondjon még egy példát arról az ellentmondásról, amely a történelmileg kialakult ember felépítésében fordul elő.

— Nem merem feltartani a jelenlevőket. Inkább keressen fel a lakásomon, ott majd elbeszélgetünk.

A fiatalember idegesen gyűrögette a noteszát.

— Ha lehetne, inkább most. Nekem még ma be kellene számolnom róla a fiúknak…

— Rendben van — engedett Girin. — Az emberi test függőleges helyzetével a gerincoszlopra helyeződött át a súlya egész elülső részének, amely most a felső része lett. A csigolyák, különösen a derékcsigolyák vették át a függőleges megterhelés súlyát, és ez a megterhelés igen nagy, amikor nehéz terheket cipelünk vagy emelünk fel. Ennek következménye az egyik legjellegzetesebb emberi betegség — a mindenféle kóros elváltozások a derékcsigolyákban, például az úgynevezett spondylosist. Érdekes, hogy ugyanilyen betegségben szenvedett a kihalt kardfogú tigris is: felső állkapcsában hatalmas kardszerű agyarak fejlődtek ki, amelyeknek csapásai alighanem igen erős, ebben az esetben nem függőleges, hanem vízszintes, de ugyancsak nagy megterhelést jelentettek a gerincoszlop tengelye számára. A kaliforniai aszfalttócsákban talált sok száz csontváz közül igen sokban fedezték fel a kardfogú tigris spondylosisának jeleit.

– És mi egyenlítette ki ezt az ellentmondást?

— Az, hogy kifejlődött a hasprésizom, amely a haránt bordaközi izmokkal együtt újabb támasztékot jelentett a törzsnek. A szobrokról ítélve, az ókori görög atlétáknál fejlődtek ki a legjobban ezek az izmok. Az embernek okvetlenül fejlesztenie kell ezeket az izmokat, mert minden esetben életbevágóan fontosak…

— Elég! — Egy magabiztos, piperkőc férfi nem éppen udvariasan félretolta a noteszos fiatalembert. — Nem foglalhatja le ennyi ideig Girin doktort. Mindenkinek sok kérdése van. Mi az oka annak, doktor, hogy nekünk esztétikai élvezetet szereznek a vonalak, a formák, a színek absztrakt kombinációi? Hogyan függ ez össze azokkal az érzetekkel, amelyekről az imént beszélt?

— Sehogyan. Én a szépérzékünknek csak egy részével foglalkoztam. Aztán meg figyelmeztettem is önöket, hogy csak az emberi test szépségének érzékeléséről lesz szó.

— Elnézést, de nem voltam itt az előadás elején. De hát mégis mi a véleménye az absztrakt művekről? Csak nem akarja tagadni bizonyos esztétikai hatását.

— Persze hogy nem. De szerintem — hangsúlyozom, hogy csak mint biológus és pszichológus beszélek- az absztrakt tárgyak hatásának lényege az, hogy azok emlékeztető jelek. Vagyis az emlékezet támpontjai, kiinduló pontjai, mint amilyenek gyakran az illatok.

— Tehát megyünk az utcán, egyszer csak enyhe füstszagot érzünk, és agyunkban máris egy egész jelenet rajzolódik ki…

– Ön teljesen pontosan magyarázta meg az emlékeztető jel lényegét. Ilyen jelekből pedig rengeteg lehet. Egy részük a nemzedékeknek ugyanahhoz a tudat alatti emlékezetéhez tartozik. Például a tűz alakja, a méz színe, sebesen folyó víz hangja. Még több az ösztönös jel, amelyeket az egyedi élettapasztalat, néha elemzés nélkül, a gyerekkor óta halmozott fel.

— Hadd kérdezzek valamit-szólt közbe egy rikácsoló hangú nő. — Tehát az emberi test szépségének érzékelése — hogy úgy mondjuk — a fiatalságra épül? Igaz?

— Tökéletesen!

— De hát mi legyen az idősebbekkel? — A kérdés nem tartozott éppen ide, de őszintén hangzott.

— Maradjanak minél tovább fiatalok — válaszolta elmosolyodva Girin. — Az embernek erre minden lehetősége megvan. A fiatalság nemcsak egy életkor privilégiuma: a testszövetek erősségét és keménységét jelenti. Különösen a feszes, sima bőr fontos. Mindezek a nagyszerűen beszabályozott szervezet kitűnő fizikai állapotának mutatói, s ez a szervezet még öreg korban is meglepően fiatal tud maradni. A helyes és szigorú életrend, az edzések…

– Életrend, edzések! — kiáltott fel megvetően a hosszú lábú nő. — Hát a szabadság és a pihenés? Az ember boldogságra született, ön pedig életrendet ír elő neki!

– Én írom elő?! — tiltakozott Girin. — Az ember a fejlődés során súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül és győztesként került ki belőlük. De ennek a győzelemnek a másik, az árnyoldala, hogy szervezete igényli a megpróbáltatásokat és a nagy megterheléseket. És ha nem kényszerítjük munkára, s időnként nem korlátozzuk a táplálkozását, elkerülhetetlenek a rendellenességek és a megbetegedések. Ha ön egészséges és kemény életet élt, őseitől kitűnő szervezetet örökölt, az elkerülhetetlenül leromlik gyermekeinél vagy unokáinál, ha nem gondoskodik rendes tevékenységéről. Vagyis dolgozni kell, fizikai munkát is végezni, sportolni, diétázni. Mindezért cserébe kapjuk a szépséget és az egészséget, hát ez kevés? Gyakorlatilag mindenki elérheti, hogy teste szép legyen, olyan rugalmasan korrigálódnak fogyatékosságaink, ha még nem nagyok, és ha idejében hozzálátunk a kijavításukhoz. A példa itt áll önök előtt. A polgárháború idején árvaságra jutottam, sokat éheztem és nagyon girhes gyerek voltam. Ma pedig, láthatják… Girin kihúzta hatalmas vállát.

A hátsó sorokból előrefurakodott Girinhez egy vastag, fekete keretes szemüveget viselő, fekete képű fiatalember.

— Egy pillanatra, kérem! Ön arról a vékony határról beszélt, amely két ellentétes rendeltetés vagy folyamat között húzódik és azt képletesen egy mutatóhoz hasonlította, amely két ellentétes jel között rezeg. Csakhogy ez akkor matematikailag nulla, a szépség pedig mint tökéletesség, szintén matematikailag nulla. Avagy más szóval, a szépség célszerűség és életenergia együtt. A nulla kettősségét zárja magában.

Girin hirtelen megtorpant.

— Tudja, ez nagyon mély gondolat! Valóban, ez eszembe sem jutott. Az indiai matematikusok, akik sok évszázaddal az európai gondolkodók előtt felfedezték a nullát, abszolút tökélynek, olyan számnak tartották, amelyben az ő kifejezésük szerint “kettősség jön létre”. A szépség mint az ellentétek közötti nullavonal, mint egy dialektikus probléma legbiztosabb megoldásának vonala, mint olyasmi, ami egyszerre két oldalt, két lehetőséget tartalmaz — igen pontos dialektikai megfogalmazás. Maga remekelt, fiatalember!

Girin elővette kis noteszát, gyorsan felírta telefonszámát, átadta az örömtől elvörösödő fiatalembernek, aztán végképp hátat fordított a hallgatóságnak, nem törődött többé senkivel, egyenesen Szimához ment, aki zavarba jött, amikor észrevette, hogy az általános figyelem középpontjába került. Girin a leeresztett szempillái alá nézett.

— Ha nincs egyéb elfoglaltsága, akkor menjünk gyalog. Amikor előadást tartok, csupa izgalom vagyok, és ez sok idegi energiámba kerül.

— Nekem meg néha úgy tűnik, hogy maga olyan sokat bír és olyan higgadt, mint egy gondolkodó gép — felelte Szima. — Persze hogy menjünk gyalog, szabad vagyok egész nap.

Az utcán szél kavarta az esőt. Szima lehajtott fejjel lépkedett és oldalról rá-rápillantott Girinre. Közben fintorgott, mert az esőcseppek csiklandozták. Vízcseppek csillogtak sűrű, hullámos haján.

— Hát a szépség két lépcsőfoka nem rémítette el? Egy szép hölgy… — kezdte Girin.

– Észrevettem. Úgy nézett magára, mint valami Mefisztóra, vagy legalábbis mint egy hivő az istenkáromlóra. De engem a saját tudatlanságom ijesztett meg. Ez legalább olyan félelmetes, mint egy szakadék.

Girin elnevette magát, Szima pedig elpirult.

— Tudom, hogy nem jól fejeztem ki magam. Maga el sem tudja képzelni, hogyan is élhet valaki, aki ilyen keveset tud az életről és a világról. Tudja, mire emlékeztetett engem? — Szima már-már szomorkás, halk szavaiba váratlanul gúnyos árnyalat vegyült. — De nem haragszik meg rám?

— Nem. Csak előbb még hadd mondjam meg, hogy félreértette a nevetésemet. Gyakran fog el az az érzés, hogy keveset tudok, és a képzettségben tátongó szakadékok is ismerősek előttem. Igen, igen, látom, hogy nem hiszi el, pedig így van. Nos, mihez hasonlítottam?

— Egy kutyák által bekerített medvéhez vagy vadkanhoz. Az egyik kutya máris ugrik, egy villámgyors fordulat, csattognak az agyarak, és a kutya máris messzire repül, aztán a másik ugrik, és megismétlődik az előbbi jelenet.

— Szereti az állatokat? — kérdezte nevetve Girin. — Általában, vagy csak a kutyákat?

– Általában szeretem az állatokat, de a kutyákat nem mind. A fasizmus, a háború, a koncentrációs táborok óta nem szeretem a rendőrkutyákat. Förtelmesek: gonosz kutyák, üldözik, kiszimatolják, szétmarcangolják az embereket. Ha erről olvastam, vagy erről szóló filmet láttam, mindig sajnáltam, hogy az ember már nem olyan ügyes, mint az őskorban volt, amikor akár egy tucat ilyen förtelmes bestiát is könnyűszerrel szétkergetett…

Girin kíváncsian hallgatta a lány határozott szavait. Szima, úgy látszik, ha meggyőződés fűtötte, egy kissé szaggatottan beszélt.

— Menjünk el egyszer az állatkertbe. Szeretek ott csatangolni, nézegetni az állatokat és közben a biológiai törvényeken töprengeni.

— Menjünk el, okvetlenül! Kár, hogy rossz az idő, mert akár most is kimehetnénk. Felszállunk a trolira, és az ötödik megálló máris a Kudrinszkaja. Úgy látom, még nem nagyon ismeri ki magát Moszkvában?

— Több év is kell ahhoz, hogy az ember otthonosan mozogjon Moszkvában, ha csak nem lesz sofőr. Én annyira megszoktam már Leningrád szimmetrikus utcahálózatát.

Szima elgondolkodva nézett végig a szemerkélő esőtől homályos ködbe vesző Szadovaja körúton, amely a robogó teherautók dübörgésétől visszhangzón.

— Ha kedve tartja, jöjjön fel hozzám. Kap egy jó teát, minőségét garantálom. Nevelőanyám nagyon jó teát főzött, tőle lestem el a főzés fortélyát.

— Főzött? — hangsúlyozta a szót Girin.

— Meghalt ötvenhatban.

— Maga hány éves volt akkor?

— Huszonkettő. 1934-es születésű vagyok.

— Soha sem hittem volna! Azt gondoltam, hogy huszonkéthuszonhárom éves, márpedig én, a hivatásos orvos, ritkán szoktam tévedni.

— Pedig bizony huszonnyolc vagyok.

— Férjnél van?

Szima hirtelen Girin felé fordult.

– Úgy látom, kezd leszállni a magasból a földre!

— Ez nagyon jó, mert nem vagyok alkalmas égi lakónak. De miért mondta ezt?

— Gondolja, hogy egy férjes asszony sétálgatna magával az utcán ilyen rövid ismeretség után? Mi több: meghívná teára a lakására?

— Mi ebben a furcsa?

— Az én szempontomból semmi. Ezért is hívom meg. De én egyedül élek. Képzeljen el egy férjet, aki abban a kispolgári szemléletben nevelkedett, hogy férfi és nő között semmiféle barátság nem lehet; hogy ha egy ilyen pár megy az utcán, az csakis kivételes esetekben fordul elő. Nálunk még a híres nóta szerint is csak a férfibarátság önzetlen. Hát a női?

— Ez bizony így van — bólintott rövid hallgatás után Girin. — Rossz pszichológus vagyok én.

— Pszichológusnak biztosan jó maga, csak az a kár, hogy a tudománya olyan keveset foglalkozik az erkölccsel és etikával.

— Már megint igaza van, Szima, és nem is tudja, mennyire. Mi lesz a teával?

— Jöjjön. Itt lakom a közelben, abban a mellékutcában, jobbra.

Az út hátralévő részét időnként egymásra pillantva, némán tették meg. És Girinnek minden egyes alkalommal nagyot dobbánt a szíve, tudtára adva, hogy milyen jó, hogy ebben a számára még idegen nagyvárosban él ez a csodálatos lány, akivel a jó szerencséje hozta össze. Csodálatos? Látszólag semmi rendkívüli nem volt Szimában. Nagy szürke szeme? De hiszen van épp elég nagy szemű nő, jóllehet az olyanok, mint Szima ritkaságszámba mennek. Gyönyörű alakja? A divatmajmolók bizony kiselejteznék. A fekete haj, a szürke szem és a nagyon sima, barna bőr kombinációja? Nem, ez nem az igazi… Talán a legcsodálatosabb a nem szembetűnő vonások összessége, amely egészében véve sokkal szebb, mint a leghatásosabb külső… “Meg kell hagyni — mosolygott magában Girin —, józanul gondolkodom”. “Megfoghatatlan tökély”: talán ez volna Szima legbiztosabb meghatározása. Nem, helytelen, nem megfoghatatlan, hanem annyira szemmel látható, hogy valószínűleg nincs olyan férfi, sőt nő sem, aki ne követné Szimat kissé meghökkent tekintettel, bár eleinte semmi különöset nem lát a lányon. Hát igen, a szépség teoretikusa belezavarodott. Ó, megvan! Matematikai kifejezés, ugyanaz, amelyről a fiatal matematikus beszélt: “dialektikus kétoldalú harmónia, nullavonal”. Szima és a “nulla” — Girin ezt komikusnak érezte, és elmosolyodott.

— Eszébe jutott valami? — kérdezte Szima.

— Magára gondoltam, a vonzerőre általában és a magáéra különösen.

— Milyen lehet az a vonzerő, amely nevetséges?

– Én vagyok a nevetséges, nem pedig a vonzerő.

Szima vállat vont, s ezzel az egy mozdulattal jelezte, hogy nem érti sőt egy kissé komikusnak tartja a dolgot. Odaértek egy padlásszobás kis családi házhoz: szűk udvarban állt, ahol néhány csenevész fácska bóbiskolt. Vörösesbarna színe megkopott helyenként a vakolat is lehullott, alóla előtűnt a félig elkorhadt ferde farácsozat. A kis házzal, amelyet valószínűleg hamarosan lebontanak, nem sokat törődhetett az ingatlankezelő vállalat.

— Az én lakásomba erre kell menni — mondta Szima zavartan s elindult a kinti vaslépcső felé, amely az udvarra néző félemeletre vezetett. Kulccsal kinyitotta a fekete viaszosvászonnal borított ajtót.

— Nem valami takaros ház, de nekem gyakorlatilag különálló lakásom van. Itt vegye le a kabátját. — Szima felgyújtotta a villanyt és Girin egy szekrény nagyságú előszobában találta magát A gyakorlatilag különálló lakás” padlásszoba volt. Egy része le volt választva és apró konyhává alakítva, amelynek sarkában zuhanyozó volt elkerítve. De a moszkvai normákhoz képest Szima lakása mégiscsak tágas volt: szobája nagyobb, mint a Giriné.

Szima leültette vendégét a díványra, és eltűnt a konyhában. Girin kíváncsian körülnézett. Semmi sem fedi fel annyira egy ember természetét, mint a lakása. Széles pamlag, súlyos, sötét tölgyfából készült kisasztal, durva szőnyeg a padlón — minden rendesen le volt törölve-söpörve, és tökéletes tisztaság uralkodott a lakásban. A tisztaság kellemes meglepetés volt Girin számára, mert a mennyezeten látható, beázott tetőről árulkodó foltokból ítélve a szobát nem volt könnyű ilyen ragyogóan tisztán tartani.

A széles tükör a szoba szabadon hagyott végében és ugyanott a falhoz erősített gömbölyű rúd meghökkentette Girint de aztán eszébe jutott a művészi torna. Az egyetlen értékes bútordarab a pianínó volt, amely nyitva állt itt, és tartója kottát támasztott. A falon két reprodukció függött egyszerű keretben: az egyik Boriszov-Muszatov akvarelljét ábrázolta, a másik Andrej Szokolovnak egy távoli bolygóról festett fantasztikus és színpompás tájképét.

A berendezés leplezetlen szegénysége és egyszerűsége meghatotta Girint, aki maga is spártai módon élt. Felállt, a pianínóhoz lépett, s megnézte a kottát. Rahmanyinov Elégiája — lágy, csengő dallamok. Girin észre sem vette és ujjai már végigfutottak a billentyűkön. Magas hangok trilláztak, majd mélyebbre ereszkedtek.

Girin megérezte Szima jelenlétét, és megfordult. A lány örömteli csodálkozással nézett rá. Szeme elsötétült és még nagyobbra kerekedett. “Olyan, mint egy marsbeli királykisasszony” — futott át Girin agyán, majd így szólt:

— Rahmanyinovot nagyon szeretem.

— Ez nem az én kottám, hanem a Ritáé — felelte Szima. — Előadásra készül. Az Elégia nagyszerűen illik könnyed és szinte kígyószerű mozdulataihoz, mert annyira dallamos, és hangjai valósággal hömpölyögnek.

— Rita a barátnője? Ó, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe: Rita Andrejeva! Régóta ismerem, helyesebben az apját.

— Igazán? ö a legjobb barátnőm.

— Valóban kicsi a világ. És milyen zenét választott a maga számához?

— Az adagiót az Egle, a siklók királynője című balettből.

— Soha nem láttam és nem hallottam.

— Balsis litván zeneszerző legújabb alkotása. Ha akarja, eljátszom, de csak később, mert kihűl a tea. Üljön ide. Az az érzésem, hogy maga szereti az erős teát.

— Eltalálta, jóllehet nem jellemző egy otthon ülő emberre.

— De hiszen maga harcolt? Az is “vándorlással” jár.

— Megint csak igaza van.

…Szima teát töltött a tarka színű csészékbe és leült a pamlagra, Girin széke mellé.

— Tegye fel a polcra, legyen szíves, több helye lesz az asztalon. — Szima átadott neki két fehér papírral borított könyvecskét.

Girin mellett a sarokban egy festetlen fapolc húzódott, amelyen rengeteg könyv sorakozott. Girin a szeme sarkából a polcra pillantott és megállapította: “Egyetlen életmű sorozat sincs”. Aztán átvette a könyveket, amelyek ismerősnek tűntek, aztán felkiáltott:

— Skapszkaja! Szereti?

— Nagyon. Maga is? Furcsa…

— Miért?

— Női versek, sokan azt tartják róluk, hogy is mondjam csak…

— Tudom. Megénekli a primitív, szinte már állati érzéseket. Mint minden rosszindulatú vélemény, ez is túloz. Automatikusan eltúlozzuk azt, ami nem tetszik nekünk, de ezzel kevesen vannak tisztában. Különben kevésbé figyelnénk arra a rosszra, amit az emberekről mondanak. Nem tudom, észrevette-e, hogy a rossz véleményt mindig súlyosabbnak tartjuk, mint a jót, holott a legcsekélyebb okunk sincs rá. Ennek alapja ugyanaz a pszichológiai hatás, amely arra kényszerít bennünket, hogy megijedjünk a váratlan hangtól: ez a vadak világában élő állatnak, vagy a civilizált világban élő tulajdonféltő individualistának félelme és óvatossága… De térjünk vissza Skapszkajához. Én azt mondanám, hogy tudományos hitelességgel ábrázolja a nemzedékek kapcsolatát, jelene a múltat tükrözi. Hogy is van ez nála:
		Hosszú, nehéz, súlyos lépcső,


		Rengeteg sok, számtalan sok!


		Belőletek vagyok, és nem tudok


		Kiszabadulni erős, hús-vérbörtönömből…


— Ez az egyik legszebb verse — örvendezett Szirma. — De nekem még ennél is jobban tetszenek ezek a magasztos sorok:
		De minden gyermek, ki szívünk alatt piheg,


		Az utolsó ítélet harsonája lehet!


— Az anya jövőbeli mindenhatóságának tudata. Ami azt illeti, hamarosan eljön az idő, amikor a nő felismeri igazi erejét, és minden nő boszorkány lesz.

— Ugyan már! — nevetett Szima, és Girin megint elgyönyörködött rendkívül szabályos fogsorában.

– Én nem tréfálok. A “boszorkány” szó az oroszban a “tudni”, ismerni szóból ered és azt a nőt jelölte, aki többet tudott, mint a többiek, és aki emellett tisztára női intuícióval volt felvértezve… Én mindig kész vagyok, képletesen szólva, poharamat emelni a boszorkányokra, az éleslátású, vidám, bátor nőkre, akik egyenrangúak a férfiakkal!

Szima rátette meleg, száraz kezét Girin ujjaira:

— Nem is tudja elképzelni, milyen szép ez! — Hirtelen fülelni kezdett, sőt felkelt a pamlagról és ügyesen kikerülte az asztal sarkát.

Girin is meghallotta a sietős, inkább szaladó lépteket a lépcsőn. Szima kinyitotta az ajtót, cuppanós csók hallatszott. Aztán egy magas, vöröses hajú lány a mindennapos vendég magabiztosságával rontott be a szobába a háziasszony kíséretében. Amikor megpillantotta a vendéget, megtorpant.

— No nézd csak, Ivan Rogyionovics? Maga az — és éppen itt Szimánál? Miért?

— Rita, miket beszélsz? — szólt zavartan Szima. — Még azt gondolod…

— Semmit sem gondolok, csak éppen bolond vagyok! Én ugyanis régóta ismerem Ivan Rogyionovicsot, és apa sokat beszélt nekem róla. És most egyszerre… — Mosolyogva bámult Girinre — itt van Szimánál. Hi! Hi! De ne haragudj rám, és ne hegyezd a füledet. Azért szaladtam fel hozzád, kalifám, hogy megosszam veled a felháborodásomat. Egész csoportunk segített egy építkezésen, ahol alaposan összevesztem valakivel. Még most is tombol a düh bennem!

— Előbb ülj le. Kérsz egy teát?

— De még mennyire. De én megzavartalak benneteket. — Rita felkapta a teáskannát és kiszaladt vele a konyhába. Girin az órájára pillantott.

— Hová siet? — kérdezte Szima csalódottan, aminek viszont Girin megörült.

— Mennyi idő alatt lehet innen eljutni a Lenin sugárútra?

— Pontosan melyik részére? A Lenin sugárút nagyon hosszú.

— Az Építők harmadik utcájába.

— Hát legalább negyven perc.

— Akkor van még húsz percem. Azt ígérte, hogy eljátssza nekem Eglét, a siklók királynőjét.

— Miért érdekli ennyire?

— Szeretném tudni, milyen zenét választott a leendő szerepéhez.

Szima engedelmesen leült a pianínóhoz s fellapozta a kottát. Szépen játszott, legalábbis Girin műkedvelői fogalmai szerint. Rita, vigyázva, nehogy zajt csapjon elhelyezkedett a pamlagon és egyik teát a másik után itta. A magas hang hirtelen megszakadt, és Szima a forgószéken Girin felé fordult. A férfi megdicsérte az adagiót.

— Azt hittem, nem fog tetszeni magának — mondta a pamlagon ülő Rita. — Modern alkotás. Maga biztosan a klasszikus műveket kedveli, mint a legtöbb magakorú ember.

Szima Girin háta mögött a fejét csóválta. De a férfi, akárcsak az imént, őszintén nevetett.

— Maga aligha ismeri ezt a spanyol közmondást: “A férfiak csak színlelik, hogy szeretik a száraz bort, a vékony lányokat és Hindemith zenéjét. Valójában mindnyájan az édes bort, a telt nőket és Csajkovszkij muzsikáját kedvelik.”

— Valóban nem ismertem! — nevetett Rita.

— Tréfán kívül, nagyon szeretem Csajkovszkijt és általában a dallamos, melodikus műveket…

— Megértem — mondta Szima.

— Ismerőseimnél egyszer végignéztem a televízióban a műkorcsolya-világbajnokságot. Két pár szerepelt, mind a kettő kanadai és mind a kettő kiváló versenyző volt. Nem emlékszem már, hogy hányadik helyen végeztek, de közel az elsőhöz.

— Láttuk! Tudjuk, kikről van szó! — kiáltott fel Szima és Rita szinte egyszerre.

— Nagyon rokonszenves lányok voltak! — folytatta Rita —. Hasonlítottak egymáshoz, alacsonyak, feketék, igazi franciák voltak. Alakra meg majdnem olyanok, mint a Szima.

— Jól van, ne szakítsd félbe Ivan Rogyionovicsot.

— Ha emlékeznek rájuk, nincs is mit magyaráznom. Az egyik pár valamilyen klasszikus zenerészletre végezte a gyakorlatát, és minden egyes finomra csiszolt mozdulatuk simán, elegánsan, bravúros könnyedséggel olvadt össze a muzsikával. Nagyszerűek voltak! De aztán kifutott a másik pár, és lendületes, gyors, pattogó ritmusú táncba kezdett. Nem értek hozzá és nem tudom, melyikük tudása volt magasabb színvonalú. De valami azt súgta nekem, hogy a pattogó, gyors ütemű tánc a szebb.

— Ez remek — jelentette ki Rita. — Mert akkor Szima is tetszeni fog magának. Mi egymás ellentétei vagyunk. És közülünk éppen Szima az, aki lendületes, gyors, csupa pattogó ritmus. Ezért választotta ezt az adagiót.

– Én Rahmanyinov szimfonikus táncait szerettem volna — mondta Szima —, van azokban egy rész, amely roppant tetszik nekem… Elnézést, Ivan Rogyionovics, mi csak beszélünk, beszélünk, magának pedig már menni kellene.

– Ő maga az oka, hisz olyan érdekes dolgokat mond — jegyezte meg Rita.

— Nagyon szívesen maradnék, de vár egy betegem. Beteghez nem szabad késve érkezni, se régi orvosetikai szabály.

— Maga praktizál, gyógyít is? — kérdezte Szima, miközben kikísérte Girint a szekrényszerű előszobába.

– Ó, nem! Így is alig van időm a kutatásra. Ennek ellenére előfordul, mert stafétabotként adnak át az egyik súlyos beteg hozzátartozói a másik beteg rokonainak. Arról van szó, hogy jó diagnoszta vagyok. Mikor látjuk egymást.

— Ha akarja, holnap. Nincs telefonom, de fel tudom hívni. Mondja meg, hogy mikor.

Másnap Girin éppen lefelé ballagott a sötét lépcsőházban az intézet alagsorába, amikor úgy érezte, hogy aznap valami kellemes meglepetés éri. Ez nem volt kapcsolatban a monoton kísérletsorozattal. Nem volt napirenden semmiféle érdekes tudományos vita, az újabb “áldozatokat” — Szergej így nevezte a kísérleti alanyokat — csak a jövő héten rendelik be a laboratóriumba. Verocskát már két napja elengedte valami tanulmányi beszámolóra, ma Szergejjel rendbe raknak mindent, ő meg… Szima telefonját várja.

A telefon nem este szólalt meg, ahogy Girin várta, hanem akkor, amikor éppen benyitott a laboratórium vaskos ajtaján. Szima hangja a visszafojtott türelmetlenségtől idegesen csengett. Nagyon komolyan azt kérdezte Girintől, mennyire van elfoglalva ezen a héten, majd miután megkapta a választ, így folytatta:

— Ma csütörtök van. Szabaddá tudja tenni magát péntekre és szombatra? Elutaznánk!

— Akár a világ végére is! — felelte Girin tréfásan, de Szima nem vette tréfára a dolgot.

— Tudtam, így hát egyedül utazom.

— Maga semmit sem tudott — vágott közbe Girin. — Valóban szabaddá tudom tenni magam két napra és még vasárnapra is. Hová és mikor utaznánk?

— A repülőgép éjjel indul, és én máris megyek megvenni a jegyeket. Szeretek éjszaka utazni, repülni, úszkálni, amikor minden oly titokzatos, szokatlan és sokat ígérő.

— De mégis…

— Mégis találkoznunk kell, várni fogom az utcájukkal szemben, az emlékműnél. Maga ötkor végez — Szima szokásához híven félig kérdezve, félig állítva fejezte be a beszélgetést, és visszaakasztotta a kagylót.

Girin meglepődött, de ugyanakkor örült is, és csak áldhatta a sorsát azért, hogy Szima meghívása akkorra szólt, amikor munkájában bizonyos fokú pangás állt be. Öt órakor ott állt az emlékműnél, és tekintetével Szima fekete kabátját kereste a padon ülők között.

— Maga igazi lovag — szólalt meg a háta mögött lágy hangon Szima —, és ez is van olyan szép, mint a maga boszorkány pohárköszöntője. De attól tartok, hogy még egy megpróbáltatás vár magára. — Aztán elmesélte Girinnek, hogy tegnap Ritával megnézték négy sorsjegyüket. Kiderült, hogy Szima egy százhúsz rubel értékű szőnyeget nyert. — Maga is látta, hogy nincs szükségem szőnyegre — mondta nevetve Szima, Girin pedig nyíltan gyönyörködött lázasan csillogó szemében, kipirult arcában. — És ekkor hirtelen eszembe villant — folytatta Szima, és arca még jobban kipirult —, hogy ez nem tárgynyeremény, hanem talált pénz, és elkölthetem egy ábrándomra. Arra, hogy találkozzam a tengerrel, amelynél hat évvel ezelőtt a távúszó verseny idején jártam. Manapság a technika jóvoltából hamarabb érhetünk a Krímbe, mint az Isztrára. Nekem óriási örömet jelent és úgy gondoltam — Szima lesütötte a szemét és egy szuszra mondta ki —, hogy magának is kellemes időtöltés lesz és… annyira szerettem volna, hogy velem együtt legyen a tenger mellett. Erről van szó! — Merőn Girinre szegezte tágra nyitott szemét, amelyből a férfi oly gyermekien naiv reményt olvasott ki, hogy nem tudott nemet mondani, pedig már a nyelve hegyén volt a lelkében megérlelődött férfias visszautasítás.

— Tehát jön, jaj de jó, én meg már úgy féltem!

— Hogy nemet mondok, mert maga fizeti a jegyeket? Pedig éppen azt akartam mondani! — vallotta be Girin.

— Nem, nem azért, hogy az utazásunk füstbe megy. Más miatt!

— Hogy csalódik bennem?

— Igen! — suttogta Szima és mind a két kezét Girin felé nyújtotta. Így jutott el Girin — életében először — a tavaszi Krímbe. A három nap olyan gyorsan telt el, mintha filmszalagon pergett volna le, ugyanakkor tele volt benyomásokkal, amelyek mélyen bevésődtek emlékezetébe. Szima mellett ült a kényelmes karosszékben, a halvány világítású repülőgépen. Itt kezdődött az a nagyszerű közös magányuk, amely oly széppé varázsolta az egész utazást. Sem Szima, sem Girin nem beszélt magáról; nem is kérdezősködtek semmiről, örültek a meleg krími tavasznak, a hegyeknek és a tengernek, a friss, szinte kemény levegőnek.

Az első napot az Aj-Petri lejtőin töltötték, a fenyőfák oszlopcsarnokai és az élénklila virágú bokrok között, a szél és az apró vízesések dallamos zúgásában, és olyan muzsikáló hangulat kerítette hatalmába őket, amilyen a Krímben, Görögországban, a Földközi-tenger partvidékén fog el minden embert, aki ősi rokoni érzéseket táplál a meleg tenger száraz, sziklás partjai iránt.

Szima ezután elvitte Girint Szudakba, ahol a génuai erődtől két kilométernyire a part teljesen kopár lejtőjén terült el “saját” kertje: egy rég ültetett borókaerdő. A széles tisztás, amelyen szabályos rendben — akárcsak egy gyümölcsösben — sorakoztak a borókafenyők, meredeken le, a rendkívül áttetsző vizű apró öböl felé ereszkedett. Vize ugyanolyan zöldeskék volt, akárcsak az Új Világ öbölben. Szima természetesen engedett a kísértésnek és megfürdött, majd pedig hogy felmelegedjen, a szabadgyakorlatok egész sorozatát mutatta be Girinnek.

Az utolsó napot a Nyikitai kertben töltötték. (Miután kigyönyörködték magukat a cédrusokban és a széles, sötét lombú deodarfákban, a “szent” ginkgófákban és a délszaki, hosszú tűlevelű fenyőfákban.) Leültek egy padra az óriás platánok alatt, a teraszosan elhelyezkedő apró tavacskáknál: csobogó vizük apró vízeséseket alkotott, mögöttük pedig hangosan susogott a tavalyi pampafű, amely semmit sem vesztett magasságából. Szima elcsendesedett és elmélázott, majd kissé szomorkás arccal Cvetajeva-verseket mondott Girinnek — emlékezetből.

Girin már tudta, hogy Szima nagyon szereti az orosz múltat, művészetet és szokásokat. A sztyeppéi utakat és a hullámzó mezőket, a kunhalmokat és a magányos gránittömböket vagy a régi emlékoszlopokat. Ezeken a ma már teljesen megváltozott tájakon ott érződik a kapcsolat távoli őseink nemzedékeivel és saját lelkünk titkaival. Girin számára közömbös volt a régi Oroszhon, de most Szima hatására felébredt érdeklődése az orosz múlt iránt, és magáénak érezte az ősök életét.

Girin azelőtt nem szerette és nem is értette Cvetajeva költészetét, de Szima feltárta ragyogó verseiben a gazdag orosz érzelemvilágot, amely szoros összefüggésben van történelmünkkel és földünkkel.

Szima — ahogy szavalt — egyre közelebb hajolt Girinhez, aki észrevette, hogy a huncut fények egyre sűrűbben villannak a lány elsötétülő szemében… Ingerlőén hajlítgatta testét és arcát a Girinéhez közelítette, mintha bele akarna pillantani a lelke mélyébe.

— Tenger, fák, fű és mi — mondta Szima mély, tompa, idegenszerű hangon.

Girin a lányból áradó varázserő hatása alá került, megszédítette közeli, forró lehelete, átható tekintete. Megfeledkezett az óvatosságról és ráparancsolt Szimára, hogy engedelmeskedjen. A lány szempillái lecsukódtak, feje lekonyult, és a férfi mellére simult. Girin átölelte, magához szorította és szájon csókolta. Szima testén végighullámzott a remegés, aztán megkeményedett, mint a fa, de Girin máris kijózanodott és elengedte a lányt. Szima felugrott, arcát elöntötte a pír, zavarában ujjait a halántékára szorította, majd lehorgasztott fejjel ismét leült, de már kissé távolabb Girintől.

— Jaj de bután viselkedtem — préselte ki magából a szavakat Szima. — Nem értem, hogyan történhetett. Nagyon restellem!

— Mi ebben a rossz? — mosolyodott el Girin. — Szerintem minden nagyon jó volt! Jobb nem is lehetett volna!

— Félreértett! — kiáltott fel haragosan Szima. — Ezt nem szabad, hiszen én még nem egészen vagyok tisztában önmagámmal. Csak incselkedni akartam magával, de aztán mintha teljesen megbénult volna az akaratom, és olyan engedelmessé váltam, mint egy… egy rabnő. Ilyesmiről Rita ábrándozik, de én… képtelen vagyok rá.

— Bocsásson meg, Szima — jelentette ki komolyan és szomorúan Girin és kezébe fogta a lány kezét —, egyszer majd rájön, hogy ebben én voltam a hibás. Felejtsük el. Vegye úgy, hogy nem történt semmi!

Szima halványan elmosolyodott, de egy kissé tartózkodóan viselkedett egész úton, míg csak be nem értek Szimferopolba, sűrűn el-elmélázott. Csak a repülőgépen tért vissza régi bizalma, édesdeden szendergett Girin vállán, aki oly mozdulatlanul ült, mint egy szobor, hogy minél tovább érezhesse útitársnőjének oly kellemes közelségét.


6. FEJEZET

A fanatikusok árnyéka


Girin a Lenin Könyvtár széles lépcsőjén találkozott Szimával, és együtt indultak a Könyvmúzeumba. Itt nem volt különleges középkori szoba, “Faust dolgozószobája” gótikus boltívekkel, keskeny ablakokkal és vaskos és sötét bútorokkal, amelyek annyira lenyűgözik a leningrádi közkönyvtár látogatóit. De még ez a teljesen modern helyiség is komornak hatott a vastag bőrkötésű, hatalmas könyvek miatt, amelyek még őrizték a vasfoglalat nyomait abból a korból, amikor a könyveket nehéz láncokkal bilincselték meg. Szima óvatosan lépkedett, mintha kelepcétől tartott volna. Halkan köszöntötték Girin ismerősét, a középkori ősnyomtatványok őrét. Az illető odavezette őket egy külön asztalhoz, amelyen egy fél méternél vastagabb, megfehéredett, sima bőrkötésű, alaposan elrongyolódott könyv feküdt.

— Ez az? — kérdezte Girin kurtán.

— Ez. A Kalapács. Körülbelül az ötödik kiadás, a tizenötödik század végéről.

— Hány kiadást ért meg ez az átkozott könyv?

— Huszonkilencet, a legutolsó 1669-ben jelent meg, az első 1487-ben. Hihetetlenül nagy szám azokban a műveletlen századokban!

Girin komoran hümmögött valamit. A könyvtáros hellyel kínálta őket és eltávozott. Girin lassan odament az asztalhoz, a könyvre nézett és olyan sokáig állt mellette, mintha teljesen megfeledkezett volna az égvilágon mindenről. Szima kíváncsian figyelte, hogyan változott meg jóságos arca, amelyet már annyira megkedvelt. Megkeményedett, rideggé vált. Összeszűkült hideg tekintetű szeme mintha egy kegyetlen gondolkodó gépből nézett volna. Szima arra gondolt, hogy Girin biztosan ilyen arcot vág, ha kudarc vagy vereség éri, amely elkerülhetetlen velejárója az igazi alkotó tevékenységnek.

Girin nem fordult Szimához, hanem némán felnyitotta a vastag bőrkötésű könyvet. Szima megpillantotta a címlap nagy, alkalmasint rajzolt betűit, amelyek még mindig olvashatóak voltak. A gót betűs latin szavak teljesen érthetetlenek voltak Szima számára, ezért kérdő pillantást vetett Girinre. A férfi szép vonalú száját egy pillanatra eltorzította az arcára kiülő undor, amint hangtalanul olvasta a titokzatos könyv címét. Csak akkor kapott észbe, amikor Szima megérintette a karját.

Girin megtörölte homlokát és ekkor megpillantotta Szima kedves, de riadt arcát.

— Mi történt magával? — kérdezte a lány.

— Bocsásson meg, Szima — mondta felegyenesedve Girin. — Túlságosan gyűlölöm az emberiségnek ezt a szégyenét, és sehogy sem tudok felemelkedni az elmúlt korok nyugodt és bölcs tanulmányozásának magaslatára. Azt képzelem, hogy magam, is résztvevője vagyok a gonosztetteknek és felelek értük. Ez az előttünk fekvő könyv, ez a szörnyűség agyonkínzott megszámlálhatatlan embert, főleg nőt. Undorodom megérinteni a lapjait, amelyekről, úgy rémlik, még most is vér csepeg. Ez a Boszorkányok kalapácsa — Malleus maleficarum, amelyet két nagy tudású középkori német szerzetes, Sprenger és Institor írt. Kézikönyv, amely arról szól, hogyan lehet fellelni a boszorkányokat, hogyan kell kínozni és beismerő vallomásra kényszeríteni őket.

— Ezt akarta nekem megmutatni? Miért?

— Hogy még szenvedélyesebben és őszintébben higgyen saját igazában, véleménye helyességében, mert ez a meggyőződés alkotja a művelt ember erejét, és hiányzik gyakran magukból, nőkből. A férfiak által létrehozott kultúrának még a legfelsőbb rendű formái is hibásak itt-ott… még ma is!

— Azért, mert felmenti az erősebb nemet és el ítéli a gyengébbet?

— Igen, nagy vonalakban. De a kezdete a messzi múltba nyúlik vissza, ennek bizonyítéka a Kalapács.

— Valóban csak a nőkre vonatkozott? Hát a varázslók?

– Összehasonlíthatatlanul kisebb volt a számuk. A könyv címe, a Malleus maleficarum is ezt bizonyítja. — Girin olvasni kezdte a latin szöveget és a pattogó szavak úgy hangzottak, mint a kalapácsütések. — “Malleus maleficarum: consequenter haeresis decenda est non maleficorum, séd maleficarum, üt a potiori fiat denominatio.” “Boszorkányok kalapácsa, mivel hogy ez nem a gonosztevők eretneksége, hanem a gonosztevő nőké, ezért így neveztetett!” — Girin átlapozott néhány oldalt, majd folytatta az olvasást, de már a latin szöveg fordítását: “Ha nem volnának a nők megrontva, a világ megszabadulna számos veszélytől. A nők sokkal babonásabbak, bosszúvágyóbbak, hiúbbak, hazugabbak, szenvedélyesebbek és telhetetlenebbek, érzékiebbek, mint a férfiak. A nőnek belső hitványságánál fogva mindig kevesebb a hite, mint a férfinak. Ezért sokkal könnyebben mond le a hitéről, erre épül a boszorkányok egész szektája…” Aztán egy fél oldalon sorolja a női nem ocsmányságait, amelyeket az olyan ókeresztény íróktól vettek át, mint Hieronymus, Lactantius, Aranyszájú Szent János. Sőt még az olyan ógörögöktől is, mint a hisztériában szenvedő Szókratész. Elég volt?

— De mit mond tovább? — kiáltott fel Szima. — Hiszen nem csak azért borzalmas ez a könyv, mert a nőket ostorozza ostobán.

— Persze, hogy nem! Ez mind arra való, hogy felbőszítse a férfi bírákat.

– És?…

— Ezután közvetlen útmutatások következnek. Tessék — Girin fellapozott egy különösen elrongyolódott oldalt. — “Ezeknek a nagyon is rendkívüli dolgoknak a szokatlansága és titokzatossága a rendes bírósági eljárás gyámoltalanságához vezet. Vagy a tulajdon beismerés, vagy a cinkostársak tanúvallomása szolgál bizonyítékul.” A következő elv alkotja az alapját: “haereticus haereticum accusat” — “eretnek vádolja az eretneket”. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a beismeréseket és a bűntársak nevét csak a legkegyetlenebb kínzásokkal lehet kicsikarni: “singularitas istius casus exposit tormenta singularia” — íme látja, a cinóberrel írt sor mintha megalvadt vér lenne: “ezeknek az eseteknek a sajátossága különleges kínzásokat igényel”. Lemondani a kínvallatásokról azt jelentené, hogy a sátán kedvéért “eltussoljuk és eltemetjük az egész ügyet”, mivelhogy itt “a bírák nem az emberrel birkóznak, hanem magával a sátánnal, aki az eretnekek ura”.

A könyv többi része a kínvallatásokat írja le, azt, hogyan kell alkalmazni őket, továbbá a vallatások technikáját, mert mindenáron ki kell csikarni a beismerő vallomást, ez az effajta vizsgálatok természetes feladata. Mennyei dicsfényt ígért az inkvizitoroknak a római egyház VII. Ince pápa nevezetes bullája, valamint sok más korábbi irat. “Domini canes”-nek, vagyis “az úr kutyáinak” veszett buzgalma csak azt eredményezte, hogy tömegméretűvé váltak a hisztérikus lelki zavarok. A besúgások, a rágalmak és a hamis vádak garmadái hegyekké nőttek a kínvallatások során, csökkentve az amúgy is csekély lakosság lélekszámát. Csupán Osnabrück német városkában a tizenhatodik században, egy év alatt négyszáz boszorkányt égettek el és kínoztak halálra, holott csupán mintegy hétszáz nő élt a városban! Az egyház egyáltalán nem értette a lelki betegségeket. A legsötétebb tudatlanság és bárgyúság jellemezte a hiszékeny bírákat: a megkínzott, megfélemlített és meggyötört emberek legképtelenebb kiagyalásait elhitték. De hát mit is mondjunk az egyszerű népről, hiszen iszonyú tudatlanságban sínylődött!

— A nép miért nem kelt a szerencsétlen nők védelmére? — kérdezte Szima egyre jobban felháborodva.

— Nemcsak hogy nem kelt a védelmére, hanem, ami még rosszabb, átkozta, üldözte az elítélteket.

— Mivel magyarázható ez?

— Azzal, hogy az egyházi és világi hatalom kihasználta a rossz életkörülményeket! A hozzá nem értő irányítás, a háborúk, az adószedések, az emberirtás szétzilálták a gazdasági életet, elsősorban a mezőgazdaságot. A földművelésben elkövetett legcsekélyebb hibák, az időjárási kilengések elkerülhetetlenül oda vezettek, hogy az amúgy is rosszul táplált lakosság éhezett. A nép haragját bármi áron le kellett vezetni. Az egyházatyák nem vallhatták be, hogy az isten képtelen megkönnyíteni “gyermekeinek” sorsát, mint ahogy a világi hatalom sem ismerhette be hozzá nem értését a vezetésben.

Nagyon kényelmes: rossz a termés- a boszorkányok műve; a tehenek nem adnak tejet — a boszorkányok tették; kártékony rovar támadja meg a szőlőt — a boszorkányok műve, és ez így volt mindenben. És íme az eredmény: valamennyi kihallgatás! jegyzőkönyv hemzseg a szerencsétlen nők beismerő vallomásaitól, hogy ők okozták az éhínséget, a jószágelhullást, az emberek megbetegedését. Évről évre nőtt a nép haragja a boszorkányok ellen annak arányában, ahogy romlott a középkori gazdasági élet. De az egyház még ezt is kevésnek tartotta: a boszorkányokat olyan iszonyatos ocsmányságokkal vádolták, amelyekről még beszélni is undorító.

— Mégpedig?

— Például olyasmivel, hogy kiássák a sírokból a holttesteket, főleg a csecsemőkét és felfalják… Fel sem lehet sorolni azt a rengeteg fortéimét, amit a tudatlan és aljasul félrevezetett értelem kiagyalhatott, amit naplopók és szadisták feltüzelt képzelete szült. Emlékszik Goya Nincs segítség című rajzára? Egy ördögöket ábrázoló csörgősipkát viselő, agyonkínzott fiatal nő van rákötözve az öszvérre, arccal az állat hátulja felé, nyilván kivégezni viszik. A “boszorkány” szélesre nyitott szeme segítségkérőén, bánatosan tekint a magasba a felbőszült és bárgyú embertömeg fölé.

— Hát nem akadt egy értelmes, művelt ember, aki a védelmükre kelt volna, de nem karddal, hanem tollal?

— Akadtak! Például Weyer, a neves teológus, az inkvizíció híres ellensége. Bebizonyította, hogy mindezek a boszorkányperek a sátán cselszövései, a sátán művei. Ezt írta: szinte szó szerint emlékszem a szövegére, amelyet a boszorkánytörténetek egyik legjobb hazai kutatója, Nyikolaj Szperanszkij fordított le: “A tömeg áll és nézi, hogyan viszik a sintér szekerén a boszorkányokat a vesztőhelyre. Gyakran minden tagjuk össze van tépve-szaggatva a kínvallatásoktól, mellük szétmarcangolva lóg; az egyiknek el van törve a karja, a másiknak átlyukasztva térde, mint a kereszten függő latroké, sem állni, sem menni nem tudnak, mert lábukat szétzúzta a harapófogó. A hóhérok ekkor fahasábokkal körülrakott oszlopokhoz kötözik őket. Az áldozatok panaszosán jajgatnak és üvöltenek kínjukban. Az egyik hangosan szólongatja az istent, a másik a sátánt hívja segítségül és istent káromolja. A tömeg pedig, amelyben magas rangú személyek, szegény emberek, fiatalok és öregek találhatók, nézi mindezt, gyakran gúnyosan felkacag és szidalmazza a szerencsétlen elítélteket…”

Girin elhallgatott. Észrevette, hogy szavai milyen nagy hatással vannak Szimára.

— Azt hiszem, ennyi elég. Csak annyit teszek még hozzá, hogy nem szabad csak a katolikus egyházat vádolni ezekkel a szörnyű gaztettekkel. A protestánsok, a kálvinisták és a lutheránusok legalább ilyen kegyetlenül üldözték a képzelt gonosztevőnőket, és a kínvallatásokkal kapcsolatos hajmeresztő találékonyságuk semmiben sem maradt el a katolikusoké mögött. A maga előtt heverő könyv nem kezdet, hanem következménye a kínzókamrákban végrehajtott évszázados kísérleteknek és a szerzetesi cellákban való fontolgatásoknak!

— Szörnyű! — suttogta Szima. — Én oly keveset tudtam erről.

— Nem a maga hibája. Még ma sem tudjuk igazán jól tanítani a történelmet. Az ókor nagyon szép a tankönyvekben, de kevés bennük az igazi közgazdasági marxizmus, a középkort szégyenlősen elfedik a keresztény érzületű tudósok, mi pedig nem lepleztük le őket alaposan…

— Minden gyanúsított nő valóban beismerte azokat a förtelmes koholmányokat, amelyeket beléjük szuggeráltak? — kérdezte Szima.

— Mit tehettek volna? Már abból is rá lehetett volna jönni, hogy itt valami nincs rendjén, hogy a beismerő vallomások meglepően hasonlítanak egymáshoz. De hát törődtek is ilyesmivel fanatikus hóhéraik?! Ennek ellenére sok kínvallatás! jegyzőkönyv némelyik nő nagyszerű hősiességéről tanúskodik: egészen fiatal lányok és öregasszonyok is voltak köztük. Meghajtom fejemet emlékük előtt, mert nincs a földön magasabb rendű hősiesség, mint az ilyen jellemszilárdság… Íme, egy ártatlan, szilárd jellemű nő vallomása, helyesebben jajkiáltása, amilyentől nemegyszer visszhangzottak az átkozott kínzókamrák: “Nem vagyok bűnös. Uram Jézus, ne hagyj el, légy a segítségemre szenvedésemben… Bíró uram, csak azért könyörgök: ha ártatlanul is, ítéljen halálra engem. Ó, istenem, én ezt nem tettem, ha elkövettem volna, szívesen beismerném. Ítéljen el, ha ártatlanul is! Szívesen halok meg!”…

Girin fordította a szöveget, és észre sem vette, hogy Szima közben össze-összerezzen.

— Aztán meghal a nő, akárcsak egy másik, igen szép fiatal lány, aki meg sem mukkant, jóllehet “ütötték-verték, mint a kétfenekű dobot, deresre húzták, összezúzták a csontjait”…

— Elég! — tört ki Szimából.

– Én is azt hiszem.

— Maga szerint a Nágya szerencsétlensége és a Kalapács közötti összefüggés az a nőgyűlölet, amelyet az egyház nevelt bele az emberekbe…

— Igen, itt van a kutya eltemetve! A keresztény egyház mintegy tizenhét évszázadon keresztül nevelte az európai embert. Nem csoda, ha ennek az erkölcsnek a maradványai fennmaradtak — rejtett, időnként ösztönös formákban — szovjet hazánkban is, amely rég szakított a vallással. Éppen a nőkkel kapcsolatosan sok még nálunk a kereszténységtől származó előítélet, és a Nágya esete közvetlen összefüggésben van mindezzel. Azért hoztam el magát ide, a Boszorkányok kalapácsához, hogy megmutassam azt a mélységes szégyent és romlást, a népbutításnak és kegyetlenségnek azt a csúcspontját, amely semmivel nem mosható le a keresztény egyházról sem most, sem az eljövendő évezredekben. Mint ahogy a fasizmus és a haláltáborok szégyenfoltja sem távolítható el századunk európai kultúrájából!

— Hát a nő féltékenysége és szemérme?

— A kereszténység teljes egészében átvette az óhéber vallásból a nő bűnösségéről és tisztátalanságáról szóló tanítást. Nem nehéz rájönni, hogy az ókori zsidók — a föld legősibb népe, amely túlélte (talán a kínaiak kivételével) minden kortársát — honnan vették, ha figyelembe vesszük, milyen körülmények között éltek a sivatag szélén, szomszédaik szüntelen támadásainak kitéve. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy ezek az erkölcsi elvek teljes egészében bekerültek a keresztény vallásba, majd az egyház tartósan a magáévá tette őket. Pál apostol, a római egyház megalapítója — mai szemmel nézve — nyilván paranoiás beteg volt, aki szüntelenül hallucinált, és aki különösen szigorúan megszilárdította az egyház nőellenes irányvonalát…

…Érdekes, hogy amikor visszatértünk a rendes életkörülményekhez, a humanizmushoz és a nők megbecsüléséhez, nyomban a szépség felé fordultunk és megkezdődött a művészetek nagyszerű újjászületése. Taylor, a neves kutató azt írta, hogy “az egyház sohasem tudta általánosan elfogadtatni szexuális szabályait. Időnként azonban képes volt annyira megszilárdítani a nemi önmegtartóztatást, hogy rengeteg elmezavar lett a következménye. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy a középkori Európa kezdett bolondokházához hasonlítani”.

— Istenem, de keveset tudtam én a középkorról — csóválta a fejét bánatosan Szima.

— Csak maga?! Meghökkentő, hogy hazánkban, a világ első ateista államában nincs semmilyen, a hasonló témákkal foglalkozó komoly irodalom. A középkornak ezt az aspektusát valamennyien alig ismerjük. Véletlen ez, vagy sem? Gondolom, hogy nem véletlen: öntudatlanul is követjük az egyházi személyeket. Lám, maga is, aki kis híján a szovjet állam születésének huszadik évfordulóján jött a világra, az istenhez kiált. Ez csak megszokott felkiáltás, de mégis. Miért csodálkozik, hogy még mindig élnek az egyházi erkölcs maradványai? Olvassa el szovjet íróink műveit, és minden második könyvükben felleli a féltékenységet, a női szemérmességet, a “bukott nő” elítélését… Mindezt jó szándékkal írják, a család megszilárdítása végett, csakhogy nem az elavult egyházi elvek alapján kell harcolni az új családért! És a “bukott hők” kezdik azt hinni, hogy ők nem teljes értékű lények, áldozatok, felelőtlen emberek.

— Most már mindent értek! — kiáltott fel Szima. — Az egyházi erkölcstan szerint mi, nők alacsonyrendű lények vagyunk, szerelmünk és szenvedélyünk bűn, Éva bűnét, átkát minden utóda örökli. De mivel senki, még a legkegyetlenebb vallás sem tudja megtiltani a természetes szükségleteket, a vallásnak meg kellett békülnie a testi szerelemmel, különben hogyan maradhatott volna fenn az emberiség? De a nő csak egy kiválasztotté lehet, ezért “tisztának” kell lennie, vagyis szűznek a házasságig. Ha már szeretett valakit, akkor lehet megalázni, átkozni, gyötörni, így van?

– Így. Mivel azt tartottuk, hogy az egyházzal egyszer s mindenkorra végeztünk, úgyhogy már soha többé nem fog hatni a szovjet emberek értelmére, nem törődtünk a régi erkölcsi normákkal és nem próbáltuk teljesen kiirtani őket. Itt-ott felütik fejüket ezek a lelkünk mélyén rejtőzködő, titokzatos középkori csökevények. Ezért gondolta Nágya pilótája, hogy hitványul becsapták, hogy sérelem érte. Ez az alap, de még sok más következménye is van. Amikor a népbutító erkölcs papjai korlátlan hatalomhoz jutnak, ahogy az a középkori egyház esetében történt, ez lesz az eredmény. — Girin a borzalmas könyvre mutatott, amely békésen hevert az asztalon. — Tudatosan, tudással felvértezve kell harcolni. Ezért is van itt, mielőtt Nágyával találkozna.

Girin elhallgatott, Szima pedig sokáig, merőn nézett rá. Majd elöntötte arcát a pír, előrelépett, felágaskodott, aztán bátran átölelte Girin nyakát és megcsókolta a férfit.

— Köszönöm, Ivan!

— Nincs mit, Szima! Ez is csökevény.

— De ha így van… Volna még másfél órája?

— Ma — igen!

– Én mindig az állatkertbe menekülök, ha elkeseredek. Most hogy kirándultunk a múltba, képtelen lennék mindjárt hazamenni. Elmegyünk?

Girin örül, hogy maga mellett érezheti Szima erős vállát, hogy egy ütemre léphet vele, lépteit a lány gyors és könnyed járásához igazíthatja. Végigmentek a Vorovszkij utcán, ahol zöldes ködfátyol vonta be a fekete fákat. A Szadovaja sarkán Szima, aki az egész úton makacsul hallgatott, hirtelen megállt.

— Olyan jó, hogy maga orvos, fiziológus, elmeorvos, mert kimerítő választ kaphatok egy fontos kérdésemre. Az utolsóra ezen a napon! De még mielőtt kiérnénk az állatkertbe, választ kell kapnom rá.

— Attól függ, mi az a kérdés. Elvégre nem vagyok keleti bölcs.

– Ó, hát — kezdte Szima izgatottan — a következőről van szó. Abban, hogy a férfiak féltékenyek a nő múltjára, azon kívül, amiről maga beszélt, primitívség is rejlik, aztán pedig az egyházi erkölcs hatása. De van még valamilyen — ahogy maga nevezte — pszichofiziológiai alapja is? Valami, ami a pszichikumból ered, de ami mai, mostani?

— Sajnos! Épp azért nem halnak ki az elavult erkölcsi fogalmak, mert megfelelő talajba hullanak.

– És mi ez a talaj?

— Az egyre gyengülő fizikai állóképesség és lelkierő: a fizikai munkát és az edzést nélkülöző városi életmód, valamint a jelentékeny idegmegterhelés következménye. Az eredmény: minden érzés és vágy eltompul, elmosódik, semmi sem biztosítja az egészséges pszichikumra jellemző mély benyomások, élmények teljességét. Ez szüli a saját nem teljes értékűség érzetét, ami viszont elviselhetetlenné teszi a vetélytársnak még a gondolatát is, következésképpen a kedvesnél az összehasonlítás lehetőségét. Ezért oly fontos a testedzés!

— Ezt éppen nekem mondja! — nevetett Szima. — Nekem pedig az az érzésem, hogy túl sok figyelmet fordítottam a test fejlesztésére, szellemi téren pedig elmaradtam.

— Nem így van-jelentette ki Girin tűnődve, de határozottan — minél jobban megismerem magát, annál inkább erősödik a meggyőződésem, hogy magánál minden nagyszerű egyensúlyban van. Az, amit prédikálok és amiről ábrándozok: a borotva éle.

Szima még mindig az előbbi gondolataival volt elfoglalva és hallgatott egészen addig, amíg be nem értek az állatkertbe. Az időpont a lehető legalkalmasabb volt: az iskolások első csoportja már visszament az iskolába, a második pedig még nem jelent meg. A fő látogatók hiányoztak, a felnőttek pedig komoly arccal járkáltak a ketrecek között. Szima átalakult, szeretettel üdvözölte kedvenceit: a ketrec sarkában trónoló, kiálló pofacsontú, apró, de komoly, bandzsa pandamedvét, amelyik olyan képet vágott, mint egy séftett bürokrata, aztán a makrancos és bozontos póni lovakat, amelyek kidugták a rácson meleg szájukat, hogy Szima megsimogassa őket, úgyszintén a szorgalmas farkast, amely mély gödröt ásott a kifutójában. Az állatok figyeltek Szima hangjára, és sokáig nem vették le róla mély tüzű, éber tekintetüket.

Egy csapat fiatal vadkacsa esetlenül totyogott a felázott agyagtalajon az etetőhöz. Szima biztatgatta őket, a kiskacsák el-elcsúsztak a síkos talajon, csetlettek-botlottak, felbukfenceztek, visszahemperegtek és újra meg újra megostromolták a partot.

Girin gyönyörködött Szimában, aki most gyengéd és gondos védelmezőjévé vált mindannak, ami tehetetlen, apró, esetlen. Szima, aki gyengédségét az állatokra pazarolja, olyan remek lány, hogy ezek a percek fontosabbak mindannál, ami vele, Girinnel történt, történik és történni fog.

— Mondja, nem tartja nevetségesnek… hogy ennyire szeretem az állatokat? — kérdezte szokásához híven most is egyenesen Szima.

— Nem, tetszik nekem. Sajnálom, hogy én magam képtelen vagyok rá.

— Akkor jó. A férfiaknál ez másképpen van. Furcsa, de ha egy férfi túlságosan, szinte már szentimentálisán szereti a vadakat vagy a háziállatokat, az gyakran önző, kegyetlen, vagy nem tiszta a lelkiismerete!

— Honnan tudja ezt, Szima?

— Nem tudom. Megfigyeltem, vagy talán olvastam valahol.

Girin és Szima már jó ideje vándorolt egyik ketrectől a másikhoz, sokáig elácsorogtak azok előtt az állatok előtt, amelyek felkeltették az érdeklődésüket.

— Nézze csak, milyen bámulatosán tiszta a ragadozók szeme — szólt Szima egy leopárd megvető pofáját nézve. — Jó volna, ha mi is ilyet kapnánk a természettől.

Girin megmagyarázta Szimának, hogy a látás a ragadozók számára az egész faj fennmaradásának kérdése. Ezért oly rendkívül tiszta a ragadozó madarak és a húsevő vadállatok szeme, amely olykor még azzal a képességgel is rendelkezik, hogy felhalmozza a fényt az alkonyati vagy éjszakai vadászathoz…

— Hosszasan lehetne beszélni az állatok csodálatos világáról, szervezetük bámulatos felépítéséről, amelynek a feltárása az ember jobb megértéséhez vezet.

— Az előbb a szemekről beszélt-szólt elgondolkodva Szima.

– Észrevette, hogy minden állatnak más-más kifejezés ül a szemében? Nézze, milyen lélektelen, hideg a ragadozó madarak tekintete, és mennyire más a kutyáké, farkasoké: töprengő, szomorkás. A kérődzők tekintete ostoba, jámbor és közömbös. De ezt nézze meg! — mutatott a lány egy nagy dél-afrikai barna hiénára, amely elnyújtózva hevert az alacsony polcon. — Látja, milyen eszelős a tekintete? így néz az elmebajos vagy az undorítóan részeg ember. Megfigyeltem, hogy a kengurunak, sőt a görénynek is hasonlóan eszelős a tekintete. Mi ez, ha nem a különböző gondolkodási folyamatok mutatói? Rettegés fog el, ha a hiéna szemébe nézek.

— Nagyon érdekes — bólintott elgondolkodva Girin. — A madarak életfolyamatai valóban a legjobban automatizáltak, már szinte robotok, amelyeket főleg a nemzedékek emlékezete — az ösztön vezérel. A hiéna, a görény, különösen pedig a kenguru pszichikailag alacsonyan szervezett emlős. Ezeket tudat alatti folyamatok vezérlik, amelyeket ősi ösztönök szabályoznak, az emlékezet aktív hatása nélkül, ami az ember számára esztelenség volna. Maga ráirányította a figyelmemet az állatok pszichikai folyamatainak összehasonlító elemzésére. Köszönöm. De mit tudna mondani az oroszlánokról és a tigrisekről? — Girin rámutatott a nagymacskák ketreceire, amelyekhez ismét odamentek, miután elhagyták a hiénát.

Szima nem válaszolt rögtön, elgondolkozva nézte a ketrecében nyújtózkodó oroszlánt. Lomha, büszke tartásában nem volt semmi, ami a madarak közömbös automatikájához, a medve kihívó magatartásához, a kutyák alázatosságához hasonlított volna.

— Nyugodt és könyörtelen erő — szólalt meg végül Szima. — A többi vadállat életének és halálának urai… — Majd elmélázva hozzátette: — Kár, hogy nem ezektől a nemes vadaktól származunk, hanem a förtelmes majmoktól!

— A, hát maga is! Ki nem állhatom ezeket az emberparódiákat, talán azért, mert hozzánk hasonlítanak.

— De akkor miért van a majmoknak ilyen nagy sikerük? — Szima rámutatott a majomház magas üvegfala előtt összeverődött emberekre, akik nagyokat mulattak távoli őseik fintorain és pózain.

— Mert bennünk is maradt valami az ő pszichológiájukból — nevetett Girin. — A nyugati pszichológusok ezt a megalázottság komplexusának neveznék. A majmok agyuk fejlődésével megszerezték az összehasonlítás és az irigykedés képességét. Felismerték saját nem teljes értékűségüket a hatalmas ragadozókkal és az óriási növényevőkkel szemben. És mert irigyek, mindig örömest kigúnyolnak, sértegetnek, kinevetnek másokat — ezzel fejezik ki elégedetlenségüket a fák biztonságos magasságában. A majmok szörnyen irigyek, féltékenyek, önzőek, főleg a páviánok, pedig azok csordában élő állatok.

— Csordában élnek, mégsem közösségiek — szólt közbe Szima.

Girin bólintott.

— Sajnos, a kultúrálatlan és neveletlen homo sapiens is gyakran kineveti az érthetetlen dolgokat, kigúnyolja a gyengéket vagy a betegeket, megalázza az idegeneket. Egyébként a majmok kinevetése szerintem szintén majomtempó. Valószínűleg a szadizmus gyökerei is oda nyúlnak vissza.

— Azért mégis kár, hogy az állatvilág irigy kispolgáraitól származunk, nem pedig a fejedelmi oroszlánoktól vagy a hatalmas elefántoktól. Én még a bikákkal is kiegyeznék! — Szima odament a vastag vasrudakból álló kerítéshez, amely mögött egy hatalmas bölény rázta súlyos fejét.

— Aligha volna jó: nehézfejű állatok — vetette ellen Girin komolyan —, az oroszlánnal és a tigrissel sem járnánk jól.

A természet semmit sem ad ingyen. Az oroszlán azzal fizet az erejéért és az idegenenergiájáért, hogy rövid ideig él, s ez alatt az idő alatt nem tesz szert bölcsességre. Girin észbe kapott, az órájára pillantott.

— Elkésett? — nyugtalanul nézett rá Szima. — Akkor szaladjon! Ne nyugtalankodjék, elleszek itt egyedül, úgyis gondolkodnom kell…

Egy kemény kézszorítás, egy kedves, immár nem idegen, mindent megértő tekintet, és Girin máris kilépett a zajos Grúz utcába, belecsöppent a száguldó, fémesen zörgő gépkocsik világába.

Szima visszatért a szarvaskarámok előtt elvezető néptelen sétányra, és alighogy ujjai hozzáértek a hideg dróthoz, elmerengett. Egy csoport nevető, gitározó fiatal közeledett feléje. Két lány, akik a tornaiskolába jártak, odaszólt neki. A kíséretükben lévő fiúkat is ismerte: a szomszéd gyár műkedvelő csoportjának vidám, zenekedvelő tagjai, három jóbarát, akik gyakran várták a lányokat a foglalkozás után.

— Szerfima Jurjevna, ez a Vologya olyan muris dalt énekelt nekünk! Rajta, ismételd el Szerafima Jurjevnának! — kiáltotta az egyik lány egy szőke, göndör hajú, délceg fiú, jóvágású orosz legény felé fordulva. Az hosszan, merőn ránézett Szimára, és a lánynak nyomban eszébe jutott, hogy ezt a tekintetet mindig magán érzi, valahányszor összetalálkozik a három jóbaráttal.

A fiú makacsul összehúzta szemöldökét és gyorsan bólintott.

— Másikat énekelek! — Huncutul rákacsintott barátaira és mesterkélt énekes pózban Szima elé állt. Szépen csengő hangján rázendített egy régi románcra, amely a szemekről szólt: olyanok mint a tenger, semmi jót sem ígérnek, sötét mélyükön furcsa árnyékok hullámzanak.
		Bennük növények árnyai ringanak


		és elsüllyedt hajók árbocai.


A fiú énekelt, tekintetében valóban az elérhetetlen utáni sóvárgás tükröződött. Minél jobban élvezte Szima a dalt, annál jobban belehevült a fiú a nótázásba, majd eltépte a gitár húrjait. A fiúk mosolyogtak, a lányok pedig, akik női ösztönükkel megsejtették a szituáció értelmét, elcsendesedtek.

A fiú ekkor bolondos jókedvében térdre esett Szima előtt, szélesre tárta karjait és hátradőlt.
		S meghalok, meghalok, szétvetett karokkal,


		zöld szemednek éjsötét mélyén!


Dalolta tele torokból és jól kihangsúlyozta a “meghalok” szót.

Szima lehajolt az énekeshez és halkan így szólt:

— Miért, Vologya? Hát szabad ilyen rossz tréfát űzni, megaláznia magát és azt, akinek énekel? Hiszen maga derék, komoly ember, nagyszerűen muzsikál, énekel. Soha ne igyekezzen kifigurázni saját érzéseit, ezzel nem szabadul meg tőlük, csak… — Szima elharapta a szót.

— Csak? — kérdezte halkan a fiú, aztán felugrott és gépiesen leporolta a térdét.

— Csak tönkresilányítja őket. Mások és saját maga előtt. És nincs annál rosszabb, ha az ember elkótyavetyéli az életét.

— Ezt megkaptad. Vologya! — kacagott fel az egyik lány, de Szima szemrehányó tekintetétől nyomban elhallgatott.

— Isten áldja, Vologya, és legyen mindig az, aki — mondta Szima, és kezét nyújtotta a fiatalembernek, aki erősen megszorította.

Szima kedvesen rámosolygott, elköszönt a tanítványaitól és elindult. Érezte, hogy öt szempár szegeződik a hátára.


7. FEJEZET

“Ex Siberia semper novi”


— Ideje volna szünetet tartani, Ivan Rogyionovics! — tört ki Verából, amikor azt az utasítást kapta, hogy hozzon új gyógyszeradagot. Ez a kísérletek folytatását jelentette, amelyek immár harmadik hete minden különösebb eredmény nélkül folynak.

“Vannak érdekes tények — gondolta Girin —, de ez még mindig nem az, amit én keresek… Még mindig nem az.” És minél kevesebbet ígértek a kísérletek, annál szenvedélyesebben dolgozott az a három, aki részt vett bennük. Girin a laboratórium mellett, egy kis szobában aludt, és Vera volt az egyetlen ember, aki hivatalos ügyben el-eltávozott. Összegyűlt egy halom jegyzőkönyv: gyorsírásos jegyzet, a kísérleti alanyok elbeszélései vagy furcsa rajzai, amelyeket a hallucináció, a mesterségesen előidézett szkizofrénia pillanataiban készítettek. Mind a ketten — Szergej és Ivan Girin — lefogytak arcban, sápadtak voltak, és a laboránsnő már nem bírta nézni ezt az önsanyargatást.

— Ne nyugtalankodjék, Verocska — felelte kedvesen Girin.

Szergejnek nem lesz semmi baja, én meg edzett vagyok. Túl sokat foglalkozunk azzal, hogy túlterheljük agyunkat. Nem érdemes, mert az agy sokkal többet képes befogadni, mint amennyit adunk neki. Csak tudni kell tanulni, mert hihetetlen mennyiségű tudás fér az agyba. Meg kell tanulni, hogy az egész szervezetet túl lehet és kell is terhelni iszonyatos munkával, de aztán hosszú pihenőket kell tartani, így vagyunk felépítve, ilyenné váltunk a hosszú fejlődés során, és ezzel számolnunk kell.

— No, mit mondtam, Vera — mondta diadalittasan a medikus. — Most megkaptad a választ. Ivan Rogyionovics bebizonyította, hogy mi, civilizált emberek alig vagyunk megterhelve, alig vagyunk elfoglalva. Márpedig a teljes értékű élethez és egészséghez teljesen meg kell terhelni bennünket mind a három vonalon: az agy, az érzések és a test vonalán. Nálunk meg mi van? Hol a testünket terheljük meg, de a fejünk üres, aztán a fejünk van elfoglalva, a testünk meg tétlenkedik. Ha közömbösek leszünk minden iránt, az érzéseink sem fognak nyugtalanítani, osztozni bennünket, nem adnak szárnyakat lelkűnknek, testünknek. Akárcsak te: semmiféle érzést nem táplálsz irántam, azért vagy ilyen… se hideg, se meleg!

— Hát te aztán szépen csillogsz-villogsz! — paprikázódott fel Verocska, és hátat fordított Szergejnek. — Nem, nem értek egyet, magával, Ivan Rogyionovics, akármilyen nagy tekintély is. Sok betegségnek az oka a túlterhelés!

— Attól függ, milyen ez a túlterhelés. Ha kiegyenlítődik a megterhelésnek mind a három vonala, amelyekről Szerjozsa beszélt, nagyfokú pszichológiai fellendülés következik be, amely az egész szervezetet immúnissá teszi nemcsak a fáradtsággal, hanem a betegségekkel szemben is. Vegyük a háborút: a fronton ritkán betegszenek meg az emberek, pedig hát annál rosszabb körülményeket aligha talál az ember. A megterhelés is iszonyatos minden vonalon. A tudósokon, a tervezőkön, a művészeken, amíg tele vannak munkával, a beteg gyermeküket ápoló anyákon nem fog a betegség. Betegségeink nyolcvan százaléka pszichikai eredetű, vagyis összefüggésben áll a pszichikum legyengülésével, és ezt követi a szervezet legfontosabb “biokémiai tengelyeinek” a legyengülése. Az ember, az állatoktól eltérően, a gondolkodás nagyszerű képességével és óriási képzelőerővel rendelkezik. Az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, mint az ember. Ezért náluk minden pszichikai hatás nagyon gyorsan múlik és tűnik el, az embernél pedig sokáig fennmarad, és betegséget okozhat. De ennek van egy másik oldala is: az ember sokkal nagyobb pszichikai erővel rendelkezik — aminek a szervezet az ellenállóképességét és szívósságát köszönheti —, a halállal és a súlyos betegséggel szembeni ellenállása sokkal nagyobb, mint a leghatalmasabb állatoké.

— Nincs erőm magával vitatkozni, Ivan Rogyionovics — adta meg magát a laboránsnő —, de mégis…

— Mégis csak induljon el a gyógyszerközpontba. Én meg máris felhívom a következő áldozatunkat.

Mintegy válaszul Girin szavaira megszólalt a telefon.

— Ivan Rogyionovics, kérik, hogy menjen fel az igazgatóságra — mondta Vera, miután felkapta a kagylót. — Változás nem lesz?

— Nem lesz. Induljon. Én magam felhívom az önként vállalkozót. Ki következik?

— Egy nő. Tatyana Pavlovna Szolovjova — felelte Szergej.

— Mégiscsak tartunk három órás szünetet. Menjen, Szerjozsa, sétáljon egyet. Vagy szaladjon haza. Vagy kísérje el Verocskát. Ma egész este dolgozunk, késő éjszakáig.

Girin, amint végighaladt a keskeny folyosókon és sötét sikátorokon, amelyek az elszigetelt laboratóriumot az intézet főépületétől elválasztották, azon bosszankodott, hogy ilyen váratlanul kirángatták remeteségéből. Bosszankodása nyugtalansággá vált, amikor megindult a fényárban úszó széles lépcsőkön. Mintha hirtelen közszemlére került volna valami, amit eddig féltőn titkolt. Ez a nyugtalanság akkor sem hagyta el, amikor belépett az igazgató dolgozószobájába. A beteges külsejű igazgató kelletlenül állt fel, kezet nyújtott, aztán újra visszaereszkedett a karosszékbe. Mellette egy köpcös kis professzor ült. Girin tudta, hogy az intézet egyik laboratóriumának vezetője. Arcukról lerítt, hogy kellemetlen beszélgetés vár Girinre.

— Maga tudományos segédmunkatársként dolgozik Wolfson professzornál?

— Igen, Wolfson professzornál.

– És mit csinál ott nála?

— A professzor nem hatalmazott fel, hogy akár az intézet vezetőinek is referáljak a munkájáról. A professzor odahaza fejezi be a beszámolójelentését és feltétlenül megadja önnek a kellő felvilágosítást.

– Így hát titkolódzunk!

— Nincs itt semmi titok. Egyszerű szubordináció. És tudományos etika.

— Maga szerint tapintatlanok vagyunk?

Girin némán vállat vont. Az igazgató rosszindulatúan összezárta az ajkát. Ekkor megszólalt a mellette ülő professzor:

— Maga félreértette az igazgatót. Nem a főnöke munkájára kíváncsi, hanem a magáéra…

— Elnézést, de egyelőre nincs saját munkám, én csak Wolfson professzor megbízásait hajtom végre. Az intézet programjában én nem szerepelek.

— Nem szerepel! — bólintott az igazgató. — De mégis végez valamiféle munkát, használja a laboratóriumot és az igazgatóság erről semmit sem tud. Maga ezt helyesnek tartja?

— Szó sincs róla. Én egy pszichofiziológiai kísérletsorozatot végzek a Wolfson professzorral történt megállapodás alapján, most amikor szünetelnek tervbe vett kísérletei. Én feltételeztem, hogy a professzor tájékoztatta önt. A munkámnak semmi köze nincs a tervhez, saját költségemen folytatom, és csak a helyiséget veszem igénybe, meg a medikusok, a tanítványaim önkéntes munkáját.

— Mi a lényegük a kísérleteinek?

— Megkísérlem feltárni az eidetikai képességgel megáldott emberek többletinformációját.

– Értem! Hát éppen ez az, ami igen távol áll a mi tematikánktól. Magának alkalmasint Kascsenkónál kellene dolgoznia. No és hogyan végzi ezt a feltárást?

— Az eidetikus ember LSD-25 adagot kap. Ez derivált anyarozs, d-lyserginsav dietilamid tartaratja. Csökkenti a foszfor kivetését a szervezetből, elfojtja a hipofízis hormonjának hatását. Ezzel megbomlik az igen fontos pituitaris-adrenalinféle pszichikai tengely a szervezet belső váladékképzésében és létrejön a nagyfokú hisztéria vagy szkizofrénia típusú mesterséges pszichózis. Három-négy órára.

– És mire kell ez magának?

— Arra, hogy kettéhasítsam a rendesen kiegyensúlyozott tudatot, különválasszam a gondolkodás tudatos folyamatát a tudat alattitól, és ezzel feltárjam a többletinformációnak a tudat által elnyomott tárolóját. Feltételezésem szerint ott rejlik a távoli nemzedékek emlékezete, amely rendszerint csak az idegtevékenység alacsony fokán tárul fel az embernél, és amely sokkal fejlettebb a komplikált ösztönökkel rendelkező és öntudatlan cselekvésű állatoknál.

— De hiszen ez badarság! Misztika!

— Amit kísérletekkel kell ellenőrizni. Nemrég a kibernetikát is badarságnak tartották. És éppen a kibernetika tette lehetővé először, hogy tudományos elképzelést nyerjünk az agy munkájáról. Ugyanez lesz az emlékezettel is.

— Nem vitatkozom magával. Holott megérdemelné, hogy megcáfoljam magyarázatát.

— Sokszor használjuk a vita szót. “Vitassuk meg, vitás állítás, színdarab, könyv” — ezekkel a kifejezésekkel lépten-nyomon találkozunk. De valahogy elfelejtjük, hogy a szóbeli vita — csupán skolasztika, semmi több. Az egyetlen komoly és reális vita nem a szócsata, hanem a tárgyszerű vita… Én sem akarok vitatkozni, hanem egyszerűen dolgozom.

— A maga munkája veszélyes! — vágta oda az igazgató. Girin meghökkenve meresztette rá a szemét.

— Igen, veszélyes és felelőtlen. Gondolt arra, hogy mi történhet a maga valamelyik “tengeri malacával”? Hogy az intézetünket, engem vonnak felelősségre?!

— Már megbocsásson, de nem értem önt. Kik állapíthatják meg mindenekelőtt a veszélyességét és biztonságát ha nem azok, akik dolgoznak rajta? Ki, ha nem én, az orvos felelek érte elsősorban? Sokkal komolyabban, mint ön, annál is inkább, mert az ön egész felelőssége ebben a dologban inkább csak képzeletbeli.

— Elég. Remélem, megértette, hogy én tisztán akarok látni ebben a dologban. Ki adott engedélyt arra, hogy használja a laboratóriumot a kísérleteihez? Köszönet Cibulszkij professzornak — bólintott az igazgató a mellette ülő férfi felé — nélküle semmiről sem tudnék, aztán egyszer csak lecsapott volna a villám!

Girin vissza akart vágni, de aztán csak legyintett.

— Azt hihetne az ember, hogy ön a tudomány önzetlen bajnoka — szólt közbe ellenségesen Cibulszkij. — Hát akkor ez mi? — rázta azt a papírlapot, amelyet az igazgató asztaláról kapott fel.

— Igen, igen, magyarázatot kérek — szólt közbe az igazgató. — Magánpraxist folytat?

— Ne vallasson engem, mert ez nem tartozik az ön hatáskörébe. De ha megkér rá, szívesen válaszolok: semmiféle magánpraxist nem folytatok. Nem is folytattam azóta, hogy megkaptam az orvosi diplomámat. Természetesen, ha segítséget kértek tőlem, azt soha vissza nem utasítottam.

— Aztán a páciensei elragadtatástól csöpögő leveleket irkálnak az intézetünkbe és bizonygatják, hogy maga milyen nagy ember — jegyezte meg gúnyosan Cibulszkij.

— Nem tudom, honnan veszik ezt! Ne gúnyolódjék, professzor, ez nem növeli a tekintélyét.

— Igazán? Hát a magáét talán növeli az, hogy arra kényszerítette… — Cibulszkij megnevezte a geofizikust- az anyát és az apát, akiknek állítólag megmentette a fiát, hogy írjanak a maga hőstettéről az intézetnek és megadta nekik az intézet címét?

Girin egy pillanat alatt kitalálta, honnan fúj a szél, és az undor kiült az arcára.

— Most már értem. Valóban, mit is mondjak erre? — Girin megakadt, de aztán folytatta: — Miféle ember az, aki így fogja fel egy anya természetes háláját és így értékeli az én részvételemet ebben az ügyben! Kár, hogy még nincsenek olyan gépek, amelyek megtisztítanák az agyakat a szennytől, főleg a tudósokét! Elnézést, de mást nem akar mondani nekem?! Akkor engedelmével távozom.

Girin kilépett az igazgatói szobából és lefelé ballagott a napfényben fürdő lépcsőn.

— Na ennek letörtük a szarvát! — kiáltott fel Cibulszkij, amint becsukódott az ajtó Girin mögött. — Nem marad más hátra neki, mint elmenekülni innen.

— Szó sincs róla — szólalt meg az igazgató elgondolkodva —, távozása egyáltalán nem hasonlított menekülésre, így csak az ártatlan emberek távoznak, én meg valószínűleg melléfogtam. Ön távozhat — mondta az igazgató Cibulszkijnak, akit meghökkentett ez a fordulat.

Girin a végtelen alagsori folyosókon bandukolt és a történteken töprengett. Nyugodt volt. Az élettapasztalat és a pszichológiában való jártassága megtanította, hogy ne vegye túlságosan a szívére, ha összeütközésbe kerül a vaskalapossággal, az aljassággal és a meg nem értéssel. “Azért vannak a Cibulszkijhoz hasonló emberek, hogy a tudós még edzettebb, még elszántabb legyen, a meggyőződése pedig még szilárdabb” — fogalmazta át a régi közmondást. Magától értetődik, hogy segítséget kér a pártszervezettől, hogy meggyőzhesse az igazgatót és továbbra is használhassa a laboratóriumot. A baj az, hogy ő maga nem biztos abban, hogy helyes úton jár-e az eidetikával. Még mindig nem ért el valamicskét is meggyőző eredményeket. Nem számít, ha sikerteleneknek bizonyulnak is ezek az első, kísérletek, úgyis csak kis részét alkotják azoknak a vizsgálatoknak, amelyeknek az elvégzését a közeljövőben tervezi!

Vera és Szergej másfél óra múlva tértek vissza: Girin a villamosmérnök egyik rajza mellett ült elgondolkodva: fekete háttérben fehér virágot ábrázolt, amelyet kék spirál font körül. A fiatalok megsejtették, hogy valami nincs rendjén, mert minden anyag és műszer össze volt csomagolva, még az encefalográf vezetékei is gondosan fel voltak tekerve.

— Történt valami, Ivan Rogyionovics? — kérdezte ijedten Vera.

— Az, amit annyira sürgettek: egy kis munkaszünet.

— Tudjuk — kiáltott fel a laboránsnő —, ez az ő művük… már régóta ferde szemmel nézték a dolgot. Maga tudós és csak egyszerű segédmunkatársként dolgozik náluk, aztán meg kiderül, hogy holmi kísérleteket folytat. Ö, én ismerem őket!

— Nem érdemes ezen keseregni, Verocska — vágott közbe nevetve Girin. — Tudja, hogy…

De a laboránsnő nem hagyta, hogy befejezze a mondatot:

— Ha ma szünetet tartunk, akkor közlöm magával, hogy én épp ezt ígértem!

— Mit és kinek?

— Annak a nőnek. Alighogy maga eltávozott, telefonált. Megkérdezte tőlem, hogy maga nagyon elfoglalt-e, én viszont tudtam, hogy ha magát berendelte az igazgató, megakadályozzák a mai munkát… és azt feleltem, hogy talán nem annyira.

– És aztán?

— Megkért, hogy közöljem magával: ma kilenc óra tizenöt perckor szerepel a televízióban. A kettes csatornán sugározzák a művészi tornát.

— Remek! Egy kis vigasz! Arra az időre a televízió elé kell ülni. Hát akkor szétszéledünk, kutatók?

— Ivan Rogyionovics — kezdte az egyetemista — eljöhetne… hozzánk. A mi Rekordunk nagyszerű készülék.

— Köszönöm, Szerjozsa. A szomszédban van egy Rubin készülék, nem kell messzire mennem. A holnapi viszontlátásra, hűséges asszisztenseim!

A fiatalok, mihelyt egyedül maradtak, rendet csináltak a laboratóriumban. Vera egyszer csak ijedten felkiáltott.

— Mi történt? — rohant oda rémültem a lányhoz Szergej.

— Ostoba vagyok, de még mennyire! Valamit elfelejtettem megkérdezni Ivan Rogyionovicstól. Most már késő!

— Annyi baj legyen! Este felhívod.

— Másról van szó. Úgy szerettem volna látni végre azt a nőt. Elhatároztam, hogy feltétlenül megnézem a tévében. De Ivan Rogyionovics annyira sietett, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy hívják azt a lányt. Sokan szerepelnek majd a műsorban, hogyan ismerem fel? De buta vagyok!

Szergej megkönnyebbülten nevetett fel.

– Éva kíváncsi lánya megérdemli a büntetést. De kegyelmed alábecsüli szerény képességeimet. Fogadok, hogy én nyomban rájövök, melyik az, csak hát akkor nálam kell nézni a tévét. Bevallom, már én is türelmetlen vagyok, Girinünk nagyon érdekes ember, kíváncsi vagyok az ízlésére.

— Csak hencegsz! Biztos vagyok benne, hogy nem jössz rá, melyik az. Nekem talán a női ösztönöm megsúghatja.

— Akkor nem úszod meg és velem jössz. Sétálunk egyet, megebédelünk és leleplezzük a kellemes hang titokzatos tulajdonosát.


Rita és Szima kiszaladtak az utcára és — mintegy parancsszóra — mohón lélegezték be a friss tavaszi levegőt. Kis idő múlva Rita összerezzent és fázósan barátnőjéhez bújt.

— Mindig elfog a reszketés fellépés előtt — panaszkodott. — Te meg olyan nagyszerűen tartod magad, mintha vasból volnál. Aztán még el akarod hitetni velem, hogy izgulsz!

— Persze, hogy izgulok. Nem is lehetne másként. Hiszen arra gondol az ember, hogy ennél most nincs semmi fontosabb a világon, különben milyen sportoló lenne.

— Hát persze, én is így vagyok vele. Csak hát, tudod, ma különösen félek. A szüleim is nézik majd a tévét. Nem is képzeled, milyen szigorú kritikus az apám.

— Azt hiszem, Ivan Rogyionovics is nézi ma a tévét. Ha biztosan tudnám, hogy nézi, könnyebb volna a dolgom. Mert ha rám néz, szívem az örömtől repes, megnyugszik.

Felszálltak a félig üres trolira és behúzódtak egy sarokba. Rita kinézett az ablakon a tavaszi alkonyi kékségben fürdő aszfaltra, Szima pedig az utóbbi napok eseményeit idézte fel emlékezetében. Beszélt Nágyával, elmondta neki, hogy szemtől szembe találkozott a középkori szörnyeteggel, amelyet az emberiség elfelejtett, de nem ítélt el. A fiatalasszony nem osztozott nézeteiben, de talán ő, Szima sem tudta ezt elérni. Ennek ellenére Nágya mintha megszabadult volna a nyomasztó bűntudattól. Lassacskán éledezni kezdett. A gondos barátnőknek sikerült a beteget látszólag meggyógyítani, de a lelkén ütött mély seb még sokáig megmarad…

— De elgondolkodtál! Leszállás!

Szima felugrott barátnője hangjára, de gondolataitól nem tudott megszabadulni egész úton, míg a sportközpont magas kerítése mentén haladtak. Eszébe jutott az a furcsa, szédítő érzés, amely elfogta, amikor ott állt a Boszorkányok kalapácsa előtt, Girin pedig elmondta, hogyan villant fel előtte a gyönyörű Hellasz képe, amelyet a keresztény fanatikusok máglyáinak füstje borított be. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy a tökéletes testi fejlődéssel nem párosul képzettség, akárcsak az erkölccsel tudás, az ember nem tudja megtalálni helyét a világban, és csak a hit marad meg a számára. De mire képes a tudatlan hit! Iszonyatos koholmányokra, gonosztettekre… Igen, ott a könyvtárban, abban a pillanatban nagyon is megvilágosodott előtte minden. És nem felejtette el, szívébe zárta, mint olyasvalamit, ami erőt ad, ami fegyvert ad a kezébe.


A képernyő mélyén a fekete tornatrikós lányok párosával vonultak fel, majd szétváltak és eltűntek a nézők látómezejéből. Szergej és Vera külön-külön megnéztek minden egyes lányt, megpróbálták kitalálni, megtalálni “őt”, aki meghódította főnökük szívét.

— Az az érzésem — suttogta Szergej —, hogy az a magas szőke, karcsú, sudár termetű lány, jobbról a második. Nagyon szép!

— Ezek mind szépek — szólalt meg Vera. A magas, vörhenyes szőke mintha csak a medikus óhajának engedelmeskedne, előrejött.

— Margarita Andrejeva sportmester — jelentette be a vezetőjük. — Rita, mondjon valamit magáról a nézőknek.

A lány röviden és élénken beszámolt sportpályafutásáról, arról, milyen sokat edzett. Aztán következett Rita ragyogó karikaszáma, amely olyan elegáns, szép és pontos volt, hogy Girin örökké vitatkozó segítőtársai némán figyelték minden mozdulatát. Felcsattant a taps a teremben, és Rita eltűnt a képernyőről.

— Nos, igazam volt? — kiáltott fel Szergej hencegve. — Ő az! Irigylem Ivan Rogyionovicsot, nagyszerű az ízlése. Vera makacsul rázta a fejét.

— Szép lány, de nem ő az. Ne felejtsd el, hogy én kétszer is beszéltem vele, te meg csak egyszer. Nem az a hang. Meg aztán valami hiányzik belőle, nem tudom, hogy mi, talán az eredetiség.

— Viszont Ivan Rogyionovics eredetisége két embernek is elég volna. Lehet, hogy ez így helyénvaló?

— Gyakran előfordul, de mégis… — Vera nem fejezte be a mondatot.

A lányok egymás után léptek a kamera elé, és nehéz lett volna eldönteni, melyik hajtotta végre szebben a gyakorlatát, vagy melyik volt szebb termetű, vagyis melyik tetszett leginkább mind a két szempontból.

— I-igen — bátortalanodott el Szergej. — Pechünkre, ma az egész csoport csupa sportmesterből vagy első osztályú versenyzőből áll.

— Szerafima Metalina sportmester szabadgyakorlatokat mutat be — hallatszott a bemondónő hangja.

Fekete hajú, barna arcú lány szaladt ki a terem közepére, s a vezetőjük máris eléje tartotta a mikrofont. A kamera közelebb hozta a lány arcát, amely most betöltötte az egész képernyőt szokatlanul nagy, sötétnek látszó szeme nyíltan tekintett a nézőkre. Kemény kis állat hetykén feltartotta, nyíltszívű mosolya nagyon megnyerő volt.

— Mi itt most mindnyájan arról beszélünk, hogy lettünk tornászok és akaratlanul is az a benyomásuk támadhatna, hogy mi különleges emberek vagyunk.

Vera felugrott a kanapéról.

– Ő az!

— Maradj már, ne zavarj! — legyintett Szergej. — Én még nem vagyok biztos benne.

— Kedves nézőink közül bárki lehet ilyen, kibontakoztathatja a tehetségét: a ritmikában vagy az erőkifejtésben, a hajlékonyságban vagy az egyensúlyozásban. Túl kevés figyelmet fordítunk önmagunkra, a férfiak pedig azt mondják, hogy meg kell szépítenünk az életüket. Elsősorban önmagunkat kell megszépítenünk, ez pedig csak akkor lehetséges, ha sokáig és türelmesen foglalkozunk testneveléssel. A torna, a tánc, a korcsolyázás bármilyen alakot megszépít, az egészség, a rugalmasság, a pontos és gyors mozgás, a büszke, egyenes testtartás sokkal vonzóbb, mint a szép arc egymagában. A munkához, a szórakozáshoz, az életérzéshez ugyanúgy szükséges a sokoldalú testfejlesztés, mint a jó anyasághoz. Képzeljék el, milyen jól érzik magukat a gyerekek erős anyjuk mellett, aki velük együtt játszik, futkározik, úszkál és meg tudja tanítani őket mindenre… Mindenütt, minden országban, ahol az igazi női szépséget értékelték, nem pedig a ruhát, mindig működtek külön iskolák, ahol a lányokat megtanították a szabályos testtartásra, táncra, hajlékonyságra. Mindenütt, ahol utazóink elvoltak ragadtatva a nőktől — Indiában, Indonéziában és más országokban —, ott a nők a fejükön hordják a vizet. Ezt a munkát végzik gyerekkoruk óta és még öregkorukban is megőrzik pompás büszke testtartásukat, az egyszerű ruha pedig a szabad mozgást biztosítja. Ezt akartam önöknek elmondani. Foglalkozzanak már gyerekkorukban tornával és tánccal, legyenek szépek mindnyájan, kivétel nélkül…

A kamera már ismét a termet mutatta. Az általános torna fekete hajú bajnoknője már messze, a terem mélyén állt. Fejével hátravetette a haját. Felhangzottak az Egle adagiójának első akkordjai.

Girin segédei patrónusuk feltételezett kedvesét nézték és percről percre erősödött a meggyőződésük, hogy ez az a lány. Nemcsak azért, mert kifinomultan, művészien uralkodott testének minden egyes izmán, mert mozdulatai fegyelmezettek voltak, Szerafima Metalinában volt valami más: poézis, a test muzikális tökélye, úgy tudta arányosítani, összhangba hozni a mozdulatait, hogy minden villámgyors testhajlása felért az arcmimika kifejező erejével, a beszéd lelkesültségével.

— Hát ráhibázott Ivan Rogyionovics — jelentette ki Szergej lelkesen, amikor Metalina számával véget ért a sportműsor. — Kiválasztotta az összes közül azt a bizonyos… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam.

— A legeredetibbet! — mondta Vera.

— Nem erről van szó! A legeredetibb keveseknek tetszik, talán csak egyvalakinek, hát mondjuk, mint például te nekem. De ez a lány mindenkinek tetszik!

— Ne gúnyolódj, Szergej, én komolyan beszélek. A lány alakja, hogy is mondjam csak, nagyon nőies. Termetre nem magas. Az ilyen ruhában nem tűnik szembe rögtön, felöltözve halványan mutat. Intézetünk férfiai inkább a kifestett, csillogó ruhákat viselő szőkék után bomlanak.

— Rá is fizetnek! — jelentette ki a fiatalember, és át akarta ölelni Verát. — De én bölcs vagyok: te nem vagy szöszi, és csak pulcsit viselsz.


A tévé Andrejevék lakásában is be volt kapcsolva. Egész kompánia ült előtte. A Leningrádból hazatért Jekatyerina Alekszejevna kényelmesen elhelyezkedett a fotelben és hanyag mozdulattal puhítgatta az újabb cigarettát.

— Már megint dohányzol — mondta szemrehányóan a férje, de aztán mégis tüzet adott az asszonynak.

— Nem szabad bántani egy izguló anyát-felelte nyugodtan Jekatyerina Alekszejevna. — Nézd inkább, milyen helyesek ezek a lányok! Hát nem dobogtatják meg a szívedet, Ljonya?

— Nem. A lányok túl szépek, de gondold meg, micsoda dőreség lenne, ha ebben a korban beleszeretnék akár a legszebbikbe. Vagy ha például a mi nagy tudású Girinünk habarodna bele valakibe.

— Tudod, felőled én biztos vagyok, de ami Girint illeti, ő beleszerethetne valamelyikbe. Egyébként Rita homályosan célzott is olyasvalamire, hogy a barátnője és Girin.

— Badarság, Kátya! Neked mindig valami bolondság jut az eszedbe. Te, hál' istennek, nem követsz el ilyesmiket, de szívesen vennéd, ha barátaink fejét elcsavarnák.

— Jól van, jól van. Különben az a fekete hajú, akit meginterjúvoltak, okos dolgokat mondott.

— Nekem is tetszik, hogy a nők kezdenek megszabadulni a felesleges ruháktól — szólalt meg egy éltes, tekintélyes külsejű hölgy, a neves régész. — Képzeljük el, mennyi kelmét tekertek magukra nagyanyáink, de mit nagyanyáink, anyáink! Kár, hogy olyan lassú ez a folyamat, még sok a képmutató ember nálunk, és még nem tanultunk meg örülni a test szépségének.

— Az, hogy a folyamat lassú, természetes — jelentette ki Jekatyerina Alekszejevna és kieresztette száján a füstöt. — Hiszen nem elég megtanulni a szép látását, meg kell szüntetni, hogy illetlennek tartsuk a testet, márpedig ez csak akkor lehetséges, ha megszokjuk, hogy fedetlen.

— Kátya, azt hiszem, ideje volna harapni valamit-szólalt meg a házigazda.

A vendégek felálltak és átmentek az ebédlőbe.

Az előszobában halkan megszólalt a csengő, de senki sem figyelt fel rá. Egy perc múlva a vendégek a házigazda örvendező felkiáltását hallották. Jekatyerina Alekszejevna az új vendégek elé sietett. Ketten voltak: egy nagy darab, hatalmas férfi és egy fiatal, vastag szőke copfos, s izgalomtól kipirult arcú lány.

— Bemutatom Innokentyij Jefimics Szeleznyovot és Irina lányát. Régi barátom, akivel a Tungir folyónál jártunk, vadász, és egy egész vidék ura.

Az egyik vendég, Turiscsev geológus, Andrejev régi bajtársa Szeleznyov elé sietett: medvemancsok ölelték át, amitől csak úgy ropogtak a csontjai. A két geológus máris a régi szép napokat kezdte emlegetni.

Rég volt, amikor kis létszámú, hiányosan felszerelt geológusosztagok járták a messzi tájakat, és minden az osztag tagjainak egészségétől, tudásától és szívósságától függött. Járták a tájgát, a végtelen tőzeges lápvilágot, megmásztak számtalan kialudt vulkánkúpot, kopár hegycsúcsot, kőtörmeléket. Keresztülgázoltak kristálytiszta és jéghideg vizű patakokon. Lélekvesztő csónakokon és rozoga tutajokon úsztak le bömbölő zuhogókon. A tajgai erdőtüzek sűrű füstjén, nyaktörő és felperzselt helyeken, magas zsombékokon, vízzel elárasztott völgyeken, zümmögő rovarfelhőkben törtek előre. Ragadós nyári forróságban és tomboló téli hidegben, nyirkos őszi időben vagy hideg ködben gyalogszerrel, lóháton vagy törékeny rénszarvasszánokon folytatták útjukat…

Egy expedíciós útjukon, a kelet-szibériai Tungir folyónál, Andrejev és Turiscsev összeakadt Innokentyij Szeleznyovval, akivel nem egy expedíciós utat tettek meg a Vityim-fennsík járhatatlan vidékein.

A két Szeleznyov fivér egy tanyán élt a Tungir partján, ahonnan a legközelebbi lakott hely mintegy háromszáz kilométernyire esett s egyetlen úton lehetett csak megközelíteni: a nyugtalan és kanyargós folyón. Vadásztak, halásztak, a bányákkal kötött szerződések alapján áfonyát és havasi hagymát gyűjtöttek, l Marion, az idősebb fivér özvegyember volt, két lányt nevelt fel, Nasztyát és Mását. Innokentyij, az öccse még legényember, egyívású Andrejevvel, ő is velük lakott a nagy parasztházban. A háztartást a húguk, a fiatal özvegy vezette, ő nevelte a két unokahúgát.

Ez a meglepően összetartó család annyira vendégszerető, barátságos és szívélyes volt, hogy Andrejev sohasem kerülte el a házukat és mindig szakított időt arra, hogy meglátogassa Szeleznyovékat.

Szeleznyovék egész életüket a tajgában élték le, a természetben töltötték idejük nagy részét s ezért szép szál, makkegészséges emberek voltak, ami még Szibériában is ritkaságszámba ment. A férfiak komor, de jólelkű emberek, hatalmas termetűek, szívósak és erejük akár a medvéé. A nők erősek, mintha vasból lennének öntve, erejük majdnem felér a férfiakéval, mindig vidámak, fürgék és kacagósak. A tizenhét esztendős Nasztya és a nála egy évvel fiatalabb Mása, nyugodt lélekkel, mintha csak sétálni mennének, indultak messzi tájakra vadászni a tajgába, lőtték a jávorszarvasokat, medvéket és hiúzokat. Jevdokija nénjük hat medvét terített le, Nasztya kettőt. Mása egyet, de ez olyan hatalmas hím volt, hogy lenyúzott bőrére, amelyet szőnyegnek használtak, még a tapasztalt medvevadászok is tisztelettel néztek.

A két Szeleznyov fivér tudni vágyó, művelt ember volt. Jóllehet elhagyatott helyen éltek, nagy könyvtáruk volt, taníttatták a lányokat. Igazi élvezetet jelentett esténként komótosan elbeszélgetni ezekkel a nagyszerű megfigyelőképességű és egészséges humorú emberekkel. Andrejev és Turiscsev expedíciójában évente cserélődtek a fiatal kollektorok, akik sűrűn tették a szépet a Szeleznyov lányoknak, aztán — míg az expedíció véget nem ért, boldogtalan byroni fizimiskával végezték a munkájukat. A két hosszú hajú amazon meghódított mindenkit hihetetlen bátorságával, kimeríthetetlen élet- és jókedvével, azzal hogy a legkülönbözőbb feladatokkal megbirkózott…

Andrejev hűséges társa, Turiscsev már régóta kerülgette Dunya Szeleznyovát, Andrejev tudta, hogy bajtársának családi életében nagy viszályok dúlnak, de minden maradt a régiben egészen mostanáig.

Jevdokija éppen akkor tért vissza Uszty-Tungirból, három nap alatt majdnem kétszáz kilométert gyalogolt. A fiatal asszony hőstette végleg levette lábáról a geológust, de nyomban megkapta a választ, ami Turiscsev teljes vereségét jelentette. Most már az öreg barát járkált byroni fájdalommal az arcán. Ám a geológusok nem kollektorok, nem együtt kutatnak, hanem külön-külön cserkészik be a körzet különböző zugait. Ezért aztán Andrejev nem láthatta, mennyire komoly bajtársának szívfájdalma.

Turiscsev az expedíciós út végén — amikor már a szibériai expressz vakító világítását, nagyszerű melegét és hálókocsijának teljes kényelmét élvezték, ami különösen jólesett a hétnyolc hónapi expedíciós út zord körülményei után — elmondta, hogyan kosarazta ki Jevdokija.

Egyszerűen és bölcsen válaszolt minden érvelésére: “Te tudós vagy és nem élhetsz állandóan a szabadban, én meg nem tudok másként élni és nem is akarok. Sehogy sem jön össze ez a dolog nálunk: ha igent mondok, szenvedni fogok, míg a bánat el nem emészt, teveled is ugyanez történik majd. A tudósnak város nélkül, nekem a tajga nélkül nem élet az élet”.

Turiscsevnek arra a szenvedélyes érvelésére, hogy a magányos nőnek szomorú az élete, a fiatal asszony nyugodt lélekkel azt felelte: nem tudni, hogy megtalálja-e vagy sem a sorsát, de ez a sors őt ide köti.

Andrejevnek eszébe jutottak ezek a negyed évszázados események, és amikor Turiscsev nyugtalan arcára pillantott, úgy érezte, hogy bajtársa újból átél iá történteket. Utoljára 1935-ben találkozott Szeleznyovékkal. Néhány perc múlva kiderült, hogy Nasztya férjhez ment és elutazott, Jevdokija is férjnél van, átköltözött az egyik nyukzsinói lelőhelyre. Innokentyij végigharcolta a háborút, járt Mandzsúriában, 1939-ben megnősült, van egy fia meg egy lánya. Egy vadászszövetkezet elnöke, az Olekma folyó zuhogóinak környékén, Jenyukov közelében lakik. Odaköltözött hozzá bátyja, Illarion Másával és annak férjével. Innokentyij Irina nevű lánya elvégezte a kudukeli bentlakásos iskolát és a vadászattudományi tanfolyamot, apja pedig magával hozta Moszkvába, hogy széjjelnézzen a fővárosban, ahová ő maga is csak most jutott el életében először.

Amíg beszélgettek, Jekatyerina Alekszejevna már megterített Andrejev módra minden jóval, mi szemnek, szájnak ingere.

Andrejev magával szemben ültette le Innokentyijt és a régi idők emlékére teletöltötte poharát vodkával. Ám a hatalmas ember határozottan félretolta a pálinkás poharat.

— Nem is kérdés, milyen ügyben járok itt — és éles pillantást vetett a geológusra, miközben gondosan megnyírt, erősen deresedő szakállát simogatta.

— Majd elmondod — felelte Andrejev. — Bizonyára sok újságot hoztál. Régen a rómaiaknál ez a közmondás járta: “Ex Africa semper aliquid novi”, vagyis “Afrikából mindig érkezik valami új”. Ezt most nyugodtan átfogalmazhatjuk ekképpen: “Ex Siberia semper novi” — Szibériából mindig érkezik új. De lehet, hogy csak egyszerűen látni akartál minket, megmutatni magadat nekünk.

— No ezért aligha vállalkoztam volna erre az útra. A sok munkától nem ér rá az ember.

— Akkor meg térj a tárgyra.

— Tudod, egyelőre még nem áll rá a nyelvem. Meg aztán kínos dolog beszélni róla ennyi ember előtt, fehér asztalnál. Majd, ha túlesünk az evésen, megtudod, miért nem iszom vodkát, bár azelőtt sem voltam nagyon oda érte.

Jekatyerina Alekszejevna félbeszakította a beszélgetést. El is döntötték nyomban, hogy Szeleznyovék náluk, Andrejevéknél szállnak meg. Irinát Rita gondjaira bízzák, aki hamarosan megjön a tornabemutatóról.

Turiscsev annyira megörült a viszontlátásnak, hogy egymásután idézte fel az egykori expedíciós utakat. Szeleznyov komótosan evett, néha felnevetett, máskor meg elszomorodott Turiscsev egy-egy felidézett emlékétől.

A vadász végül rágyújtott és áthajolt az asztalon Andrejevhez.

— Azt hallottam, Leonyid, hogy az egészségeddel van baj. Meghíztál, arcod akár egy bürokratáé.

— A szívem rendetlenkedik. Tudod, nekünk geológusoknak olyan az életünk, hogy hol túl sokat kell járni, hol túl sokat kell ülni — télen. Elszokik az ember a járástól, és minden évben újból hozzá kell szokni. Nos, amíg fiatal voltam, minden rendben volt, de aztán beköszöntött a hanyatlás. Nem jutott eszembe idejében, hogy a formát szigorúan tartani kell.

— De hát hogy bírod ki utazás, tajga, hegyek nélkül? Lehetséges volna?

— Képzeld, lehetséges. Eleinte én is azt hittem, hogy vége mindennek, az egész életemnek. Egy rakás szerencsétlenség lettem.

– És találtál kiutat?

— Találtam. Kiderült, hogy nem is esik messze az előbbitől. Minden töprengésemet, tudásomat, megfigyelésemet, leletemet, amelyek negyven évi munkám során halmozódtak fel, hasznosítottam, az én tudományomban.

Andrejevet annyira elragadta a hév, hogy hangosan beszélt, és nem vette észre rögtön, hogy mindnyájén elhallgattak és őrá figyeltek.

Mivel csodálkozást látott Szeleznyov szemében, folytatta a magyarázatot és a modern történelmi geológia előtt álló beláthatatlan távlatokról beszélt. Ez a terület fel van fegyverkezve a legújabb fizikai és kémiai vívmányokkal, gazdagították a napjaink geológiai folyamatainak megfigyelései, nem is beszélve arról, hogy egyre több ismereteket szereznek valamennyi kontinens geológiai történetéről.

Andrejev beszélt azokról a mérésekről, amelyeket a föld felszínén több száz millió évvel ezelőtt folyt vízáradatok irányával, erejével és hosszával kapcsolatosan végeztek; beszélt arról, hogy felidézték az eltűnt kontinenseken egykor fújó szeleket; hogy megállapították a hihetetlenül régen kiszáradt tengereknek a hőmérsékletét; hogy meghatározták a homokká mállott, a tengerek fenekére került, s idővel üledékes kőzetekké alakult egykori sivatagokra és hegyekre tűző nap kisugárzását. Az idő mindezt belevéste a kőzetekbe, és meg kell fejteni a bevésés rejtjelkulcsát. Sokfajta rejtjelkulcs van, és ahogy fokról fokra fejlődik a tudomány, úgy tudunk egyre többet megfejteni. Életre kel előttünk a Föld és a már-már teljesen elveszettnek látszó élet története, és kezünkbe adja a kulcsot a jövő megértéséhez.

— Most már értem — felelte a némán cigarettázó szibériai férfi. — Hát ami azt illeti, ez is egy út, nehéz és hosszú út, nem rosszabb azoknál, amelyeken fiatalkorunkban jártunk. De ezen nem lehet hebehurgyán előrehaladni, számtalan akadály vár az úton! Érdemes csinálni. Bocsáss meg nekem, Leonyid, majdnem vetkeztem ellened, mert azt hittem, hogy te… izé…

— Eltunyultam, elhülyültem, nyaralót vettem! — kacagott fel Andrejev.

— Hát nem éppen, de majdnem.

— Nem nekem való, mégha maradt is egy kis sütnivalóm! No de menjünk át a dolgozószobámba, ott majd elmondod, mi történt veled.

Andrejev megtudta, hogy a vadásznak közvetlenül a háború után, alighogy felgyógyult sebesüléséből, meglepő látomásai voltak. Ezek a látomások olyannyira tiszták voltak, hogy akár emlékezetből is le tudta volna rajzolni őket, de nagyon szaggatottak, összekuszáltak voltak, olykor többször is megismétlődtek, néha meg ördöngös sebességgel váltogatták egymást. Szeleznyov megijedt, hogy megbolondul, és megpróbálta fürdővel és vodkával kúrálni magát, de ettől a látomások csak még hosszabb ideig tartottak, zavarosakká, félelmetesekké váltak. Szeleznyov elindult messzi vadászatra, majd a daraszuni fürdőben pihent. Hallucinációi lassacskán abbamaradtak és több évig nem fordultak elő.

De egy esztendeje, egy erős megfázás után, hirtelen visszatértek és még erősebbek voltak. A helybeli orvos, Szeleznyov jó barátja csak széttárta karjait. A vadász elutazott Csitába, ahol megpróbálták rábeszélni, hogy feküdjön be az ideggyógyászatra, és minél jobban erőltették, annál jobban félt Szeleznyov. A családi tanács úgy határozott, hogy utazzék Moszkvába, mellesleg azért is, hogy lássa a fővárost és megmutassa Irinának.

— Hát erről van szó — csóválta a fejét a szibériai férfi leverten. — Tudnál talán valamit tanácsolni?

— Tanácsolok is, képzeld el! Ha egy évvel ezelőtt toppansz be hozzám, semmivel sem tudtam volna segíteni rajtad. De most itt lakik régi jó barátom, Ivan Girin doktor.

— Micsoda ősi orosz név!

— Ez igaz! De arról van szó, hogy Girin éppen az ilyen esetekkel foglalkozik, mint a tied. Ha jól értettem, te olyan szerencsés lelet vagy az ő számára, mint ő a te számodra. Holnap felhívjuk. De nicsak, Rita is megjött. Milyennek találod?

Szeleznyov semmit sem válaszolt, csak nézte barátjának csinos lányát.

— Nekem pedig amint megpillantottam Irinát, eszembe jutott Pavel Vasziljev Vers Natalja tiszteletére című költeménye. Emlékszel?
		Ahogy lépked, kizöldülnek a fák.


		Ahogy lépked, megbolondul minden csalogány,


		Ahogy lépked, megtorpannak a fellegek…


— Agyondicséritek, elrontjátok, aztán nézhetek utána — dörmögte Szeleznyov s elégedetten somolygott.


Második rész

A FEKETE KORONA


1. FEJEZET

A Csontváz-part


Szokatlanul zord januári hideg volt Nápolyban. A sarló alakú, azúrkék öböl megsötétedett. Vékony felhő vonta be az eget, amely siváran szürkének látszott. A város fázott, kékes kéményfüstbe burkolódzott.

Cesare Pirelli festő a fotelban kuporgott és nyirkos cigarettát szívott. Arckifejezése komor volt; ettől idősebbnek látszott; a térdét borító gyapjútakaró miatt beteg ember benyomását keltette.

— Elég legyen, Cesare, különben nem hiszem többé, hogy huszonhat éves vagy! — hallatszott egy csengő hang.

A széles pamlagon megmozdult a köntösök és takarók halmaza. Egy zilált külsejű fiatal nő ugrott a szoba közepére, aztán lábujjhegyre állt és rugalmas testét hátrahajlította, úgy, hogy majdnem hátraesett. Majd gyors táncoló lépésekkel végigment a szobán, leült Pirellivel szemben és kért egy cigarettát.

— Azelőtt más voltál — mondta a nő és hunyorgott a füsttől — vagy csak olyannak láttalak? Azóta, hogy visszatértél Rómából… Mos, nem kaptad meg a nagy megrendelést! Majd csak kihúzzuk valahogy tavaszig.

— Tavaszig kihúzzuk valahogy, de aztán mi lesz? Olyan vagyok már, mint egy iparos, aki még el sem készítette a terméket, máris az eladásán jár az esze. Egy művész a maga elé tűzött feladatot hajtja végre, de ezt a fényűzést nem az én számomra találták ki.

— Tavasszal mindig történik valami. Ezúttal is találtunk valami kiutat. Végy példát rólam.

— Példát? Miről? A könnyelműségről?

— Caro mio, el kellene helyezkedned. Például titkárnak egy professzorhoz. A legjobb az volna, ha egy városunkba érkezett régész felfogadna. Egyszerű munka, főleg ha megtanulsz koponyákat rajzolni. Kicsi, de biztos kereset. Tíz év múlva veszel egy kétszobás lakást, egy “millecento” Fiatot, és meg is nősülhetsz.

— Talán téged vegyelek el?

— Kedvesem, én huszonkét éves vagyok, és még nem vágyom a csendes boldogságra. Úgy tizenöt-húsz év múlva visszatérek majd hozzád!

— Koponyákat rajzolni?! Lea, te buta csitri vagy. Itt az ideje, hogy végre már valami komolyat, nagyot alkossak! És meg is tudom csinálni! Torkig vagyok már a reklámcélra festett képekkel meg a szép olasz nők portréival…

Lea felugrott és kihívóan kiegyenesedett.

— Ha kettőnk közül valaki ostoba, az csak te lehetsz, Cesare! Én is konyítok valamit a művészethez. Valami komolyat, nagyot akarsz alkotni? Kisfiam, hol találsz olyan főnököt, aki ilyen munkát ad neked? Harminc évig is eldolgozhatsz azon, amit te semmiségnek nevezel. Aztán koplalsz, hogy átvészeld valahogy az éveket, amikor majd azt festhetsz, amihez kedved van, ami igazi művészet. De hamarabb visznek kórházba vagy ki a temetőbe…

A festő meghökkenve bámult Leára. Elnyomta a cigarettavéget a hamutartóban, ledobta magáról a plédet, és kezét tördelve a lány lába elé omlott. Lea meglepetésében felkiáltott, aztán elnevette magát és megsimogatta Cesare lehajtott fejét.

— Jobb ez így, ahogy van. Egyelőre fesd a képeket. Ha meg kimelegszik az idő, majd meglátjuk, hogy mit csináljunk; van egy-két tervem. De előbb még leutazunk Calabriába, a Jón-tengerre. Csodálatos napokat töltöttünk ott, amikor búvárúszásra tanítottál!

Lea visszaült a fotelba, s előhúzott egy cigarettát az összegyűrt csomagból. Odakint üvöltött a szél, és ez nyomasztóan hatott rájuk.

Cesare leült a fotel karfájára és átölelte Lea vállát. A lány némán cigarettázott, tekintetét a sötét ablakra szegezte.

— Ne búsulj, carissima — szólt halkan a festő, s ajkával hozzáért a lány illatos hajához.

— Cesare, kedvesem, ne sajnálj engem — kacagott fel váratlanul Lea. — Én nem búsulok, csak elgondolkodtam. Tudod, eszembe jutott valami!… Ó!

— Ha neked eszedbe jut valami, az csakis valami nagyszerű lehet — felelte a festő kedvesen és felállt. — Beszélj, én addig járkálok egy kicsit, fázom!

— Nemrég voltam a nagynénédnél… Cesare gúnyosan felnevetett.

— Várj, ne siettess, kivered a fejemből! Hallgass és gyújts meg nekem egy cigarettát!… Volt nála egy öreg tengerész, neked valami távoli rokonod.

— Aglauco Calegari? Hogy tévedt oda az istenfélő nénikémhez?

— Magam sem tudom. Rossz hangulatban volt. Aztán kimentünk az előszobába rágyújtani. Mesélt nekem a Csontvázpartról. Mamma mia, de érdekes!

– És te erről nem szóltál nekem egy szót sem!

— Kiment a fejemből. Teljesen átfagytam.

— Különös…

— Hallgass már végre! Figyelj, mert különben neked megyek és megcibálom a hajadat, te csibész! A Csontváz-part valahol Dél-Afrikában fekszik, egykori német gyarmat, amelyet bekebelezett a Dél-Afrikai Köztársaság. Azért kapta ezt a nevet, mert sok hajószerencsétlenség történt ott, sivatagos vidék, nagyon veszélyes: nyílt terep az egész part és iszonyú a hullámverés. És nincs víz, ötszáz mérföld csupa homok és alacsony dombok. Tilos terület, mert a parton gyémánt található, de a dél-afrikai pénzeszsákok nem termeltetik ki, hogy ne zuhanjanak le a monopóliumok szabta árak. De a sivatagban lehetetlen állandó őrséget tartani, legfeljebb csak őrjáratok cirkálnak arra. A bátrabbja pár nap alatt egy egész életre megszedi magát… Arra gondoltam…

— Hogy odautazzunk? Ez rád vall! Aglauco bácsi nem beszélt arról, hányat fogott el közülük a rendőrség…

— Cesare! Kezd elegem lenni belőled! Beteg vagy? Csak nem a nénikédtől örökölted ezt a nyafogást?

— No, beszélj, beszélj — mosolyodott el békülékenyen a festő.

— Hát szóval Calegari kapitány Angolában összebarátkozott egy portugál tengerésszel, aki néhány évvel ezelőtt részt vett egy tengerkutató expedíción. Tagjairól aztán kiderült, hogy gyémántvadászok. Partra szálltak a Csontváz-parton és egy teljes hetet töltöttek ott. Megjelent a rendőrség. Egy egész tevés osztag! A súlyosan megsebesült kalandorfőnök belevetette magát a hullámverésbe és valahogy sikerült elúsznia a jachthoz, de aztán kezdett elmerülni. Ekkor a portugál tengerész beugrott a jachtról a tengerbe és kimentette. De hiába mentette ki, a kalandor belehalt sebesülésébe. Mielőtt azonban meghalt volna, elmondta megmentőjének, hogy egy olyan helyre bukkantak, ahol nagy szemű gyémántok találhatók. Sikerült álcázniuk a helyet és elrejteni a már összegyűjtött gyémántokat a rendőrség elől. A haldokló felvázolta a helyszínrajzot és átadta a portugálnak, az meg odaadta Calegari kapitánynak, hogy készíttessen róla másolatot. Csak a biztonság kedvéért, mert ő maga már nem reménykedett abban, hogy elkerül oda.

— Honnan veszed, hogy az a térkép valódi? — kérdezte Cesare kíváncsian. — Ilyen gyémánttérképek vannak Angolában és Dél-Afrikában is, minden kikötőben százával kínálják a hiszékeny bolondoknak.

Lea diadalittasan elmosolyodott.

— Onnan, hogy a portugál nem akarta eladni és nem beszélte rá a kapitányt, hogy utazzék oda. Barátságból adta oda neki, nem kért érte cserébe semmit. Ez igaznak hat. Aztán meg ez nem is olyan fontos!

— Megint titokzatoskodsz!

— Ugyan már! Arra gondoltam, hogy búváröltözékben kellene ott megjelenni, a hullámverés alatt kutatni, bárhol kilépni a partra és rögtön eltűnni a tengerben, mihelyt a kapzsi emberek rendőrkutyáikkal feltűnnek a távolban.

— Van benne fantázia! És ezt elmondtad a kapitánynak?

— Természetesen, hiszen nem tudtam volna magamba fojtani. A kapitány meg hadonászni kezdett a kezével és sajnálta, hogy nem ismer olyan embert, aki finanszírozná az akciót.

— Mindez érdekes, de mi közünk van nekünk, neked és nekem hozzá?

— Tegnap bemutattad nekem neves barátodat, akivel együtt érkeztél Rómából. Hát már elfelejtetted, hogy meghívott bennünket egy jachtkirándulásra? Holnap együtt ebédelünk vele.

— Csak nem gondolod… Ezer ördög és pokol, minden előfordulhat. Ivo panaszkodott, hogy vége a karrierjének, kettétört a pályája. Valóban cefetül áll a dolga, egy évig nem kap szerződést! Megrohanják a hitelezői, és búcsút mondhat a jachtnak, a villának! El akar szökni előlük a tengerre.

— Elfogadhatjuk a meghívását. Aztán meg rábeszéljük, hogy hajózzon le velünk a Csontváz-parthoz… Calegari bácsi pedig fizetetten kapitányként jönne velünk.

— Kislányom, ez egy komplett terv! Legyőztél! Én lemegyek és felhívom az öreg Aglaucót. Ha megállapodok vele a ma estében, rá kell szánnunk egy kis pénzt taxira meg egy üveg italra. Nem vészes, holnap Flaiano fizeti az ebédünket, egyelőre még futja rá a pénze!


Az idő nem javult meg másnap estére sem, amikor Cesare és Lea az öreg Calegari kapitány társaságában a vendéglői asztalnál ültek. Ivo Flaiano egy kicsit késett, így hát a magas, jóképű férfi most sietve vágott keresztül a termen. Minden szem rászegeződött. Erősen dekoltált estélyi ruhát viselő fiatal hölgy ment mellette.

A nő vállra omló haja bronzosan csillogott és természetes hullámokba csavarodott. Napbarnított meztelen válla is bronz árnyalatú volt. Kissé ferde vágású szemével áthatóan és fölényesen nézett szépen ívelő fekete szemöldöke alól. Szívélyesen rámosolygott a bemutatott férfiakra, egy mustráló pillantást vetett a festő barátnőjére és lassan leereszkedett az alája tolt székre. Ivo eltűnt, hogy beszéljen a főpincérrel: mint minden “filmsztárnak”, neki is mindenütt voltak barátai.

— Hát szóval maga a Lea? — kérdezte a hölgy hanyagul. — Én meg Sandra vagyok. Ivo nagyon dicsérte magát.

— Hiszen tegnap látott először!

— Akkor hát a maga… Cesaréja beszélt neki magáról.

— Cesare nem szokott engem magasztalni. Titkos szerelme Zizi Jeanmaire!

— Honnan veszed ezt? — kiáltott fel Cesare.

— Manapság a kissé züllött lányok a divatosak — szontyolodott el képmutatóan Lea — én mindig túl erényes és túl rendes voltam a számodra!

— Ahogy így hallgatlak, arra gondolok, hogy ha behunynám a szemem, egy fenséges istennőt képzelnék a helyedbe — nevetett Cesare —, holott a valóságban olyan vagy, mint egy kisegér! Persze, nem felelsz meg a divatos típusnak.

Lea elpirult.

— Megdöbbent a férfiak képmutatása. Londonban él egy gyönyörű nő, a televízió bemondónője és a walesi herceg színházának a művésznője: Sabrina. Imádni való! Az újságok szerint valóságos csoda, pazar szépség! Még azt is megengedték neki, hogy gépkocsijának rendszámához hozzábiggyessze az “S-49”-et, ami azt jelenti: “Sabrina, 49 hüvelyk, ennyi a derékbősége. A képeken meg nádszálvékony, nyurga lányokat ábrázolnak!

Sandra barátságosan elmosolyodott. A nők semlegessége kölcsönös rokonszenvvé fejlődött. Beszélgetni kezdtek a legfrissebb római hírekről. A kapitány, akit zavart a két csinos hölgy és a filmsztár jelenléte, nagyokat hallgatott. De a kitűnő bor hamar tűzbe hozta az öreget. Az asztalon megjelent egy kopott másolóvászon-darab. Lea izgatottan kezdte ecsetelni a pórul járt gyémántrablók regénybe illő kalandját és a saját tervét. Sandra előrehajolt; az előbb még ábrándos, szórakozott tekintete megkeményedett. Ivo immár a harmadik cigarettáját szívta. A jachttulajdonos végül hátradőlt a székén és lassan beszélni kezdett, mintha félt volna, hogy kikottyant valamit.

— Az ördög tudja, talán érdemes volna megpróbálni. Könnyűbúvár-felszereléssel már nem annyira kockázatos. Angolában harcok dúlnak. Mire a hírünk eljut odáig, mi már túl vagyunk a nehezén, ha csak véletlenül nem üt rajtunk a cirkáló őrjárat. A legnagyobb baj, hogy az az expedíció negyvenhatban járt ott. A kövekből már egy sem maradt.

— Azokkal nem is érdemes törődnünk — szólt közbe Lea.

— Ismerjük a helyet, ahol keresni kell. Ez óriási előny mindazokkal szemben, akik találomra kutatgatnak. A tervet minél előbb végre kellene hajtani: egyre több a könnyűbúvár, és nem csak mi lehetünk találékonyak. Ha meg így van, a dél-afrikai harácsolók-idejében felkészülhetnek.

— Ha ugyan eddig fel nem készültek — bólintott Flaiano.

— No de ezt majd megtudjuk, ha már nekivágtunk. Egy régi délvidéki közmondás szerint a csók és a csípés nem ejt sebet.

— De a rendőrök géppisztolya igen — nevetett Cesare.

Lea elpirult mérgében. De félelme alaptalan volt. A filmszínészt már magával ragadta a veszélyes hazárdjáték és a nyereségvágy, amely már sok millió ember sorsát tette tönkre. Ivo odahajolt Sandrához.

— Tiéd a szó! Elvégre New Orleansba akartunk hajózni a március hatodiki húshagyókeddi karneválra. De itt úgy látszik, azonnal kell cselekedni, amíg a déli féltekén még nyár van…

— Pokolba a húshagyókeddel, mondaná egy amerikai nőfelelte Sandra az izgalomtól rekedtes, mély hangján. — Kezet rá, próba szerencse. — Sandra felállt és mind a két kezét a kapitány meg Cesare felé nyújtotta. — Induljunk, amíg be nem temet a hó itt Nápolyban. Irány dél, a trópusi tenger!

— Mindnyájan felálltak és kezet ráztak. Ivo megérintette a kapitány vállát és így szólt:

— Engedjék meg, hogy bemutassam az Aquila jacht parancsnokát!

Az öreg tengerész meghajolt, a többiek tapsoltak.

Cesare belekarolt Ivóba és Leába, majd Ivót utánozva ünnepélyesen bejelentette:

– Én pedig bemutatom az expedíció három könnyűbúvárát. Különben lehet, hogy négyen leszünk? Mi a véleménye, Sandra?

– Ó, nem! Nekem kell majd a konyhával törődnöm. De a mosogatást nem vállalom, azt mindenki, maga csinálja, különben lázadás tör ki a nyílt tengeren!

Calegari kapitány köhentett, majd higgadtan így szólt:

— Csak még egy szót, uraim. Önöknek bizonyára fogalmuk sincs annak az ellenségnek az erejéről, amellyel összeakadhatunk. DTC — gyémántkereskedelmi társaság, amelynek élén a De Beers cég áll. Ez a cég kegyetlen harcot vív monopolhelyzetéért. A gyémántszindikátusnak sikerült harminc év alatt több mint a háromszorosára emelni az ékszergyémánt árát: a karátonkénti hetven angol fontról kétszázharmincra. Ez az alatt az idő alatt pedig annyi új lelőhelyet tártak fel, hogy ha mindet megmunkálnák, a gyémánt féldrágakővé válna. Következésképpen az ő feladatuk nemcsak az, hogy megakadályozzák a lelőhelyek kitermelését, hanem az is, hogy minden módon harcoljanak a gyémánt illegális bányászata, felvásárlása és csempészése ellen. A De Beers cég öt évvel ezelőtt megszervezte a nemzetközi gyémántügyi titkosrendőrséget, a nagy kereseti lehetőség megcsillogtatásával Anglia legjobb detektívjeit csábította át magához. Bérbe vették a dél-afrikai rendőrség gyémántügyi nyomozó osztályát, kapcsolatban állnak a nemzetközi rendőrséggel. Valóban hosszú a kezük s elér Afrika minden zugába. A férfiak ezt értik, de a hölgyek… tudnak-e hallgatni, míg ki nem futunk a nyílt tengerre? Senkinek az égvilágon nem mondhatnak semmit! A hír mindig is gyorsabban járta be a világot, mint a leggyorsabb hajó, de ma már a villámnál is sebesebben. És sorsunk már abban a pillanatban megpecsételődött, amikor felszedjük a horgonyt Nápolyban!

— Soha, semmit, senkinek! — A vidám és felajzott nők elkomolyodtak.

— Még egy kérdés — folytatta a tengerész. A jachtot már ismerem, de ki lesz a legénység?

— Egytől egyig az én embereim. A gépészek: egy régi mérnök barátom és a sofőröm, a matrózok: két hűséges calabriai fiú. A navigátor: flottánk szolgálaton kívüli hadnagya.

— Velük is osztozkodunk?

— Nem tudom. Elvégre ők csak egy sétahajózáson vesznek részt. Mi aztán tovább folytatjuk utunkat Fokvárosba, Ceylonba, Japánba.

— Ajaj, Fokváros nagyon veszélyes! Ha ott megtudják, hogy mi a Csontváz-part mentén hajóztunk el, előfordulhat, hogy rajtaütnek a hajón és átkutatják. No de ezeket a kérdéseket még megbeszéljük útközben. Gibraltárig, majd a Zöldfokig elég vihart kapunk…

– Ó! — kiáltott fel bosszúsan Sandra.

— Hát bizony, signorina, ez a hajóút nem lesz könnyű — hangzott a kapitány komoly figyelmeztetése.

De sem Calegari kapitány, sem a lelkes fiatalemberek csoportja nem gondolta volna, mennyi nehézséggel találják magukat szemben e fantasztikus vállalkozás során, amelybe Lea ötlete alapján fogtak bele.

Csontváz-part — így nevezik a tengerészek a délnyugat-afrikai Namib-sivatag tengerpartját, amely a Bálna-öböl és az angolai Portó Alexandre között húzódik. A helyi nomád herero lakosság “elhagyatott partnak”, a gyémántkereskedők pedig ezenkívül még “gyémánt-, és halálpartnak” is nevezik. Az Angolától a Bálna-öbölig nyolcszáz kilométeren húzódó, kétszáz kilométer széles tengerparti, sivatagi terület szinte teljesen víztelen és lakatlan. Ez kapóra jött a nagy tőkéseknek, a Dél-Afrikai Köztársaság főkolomposainak: mandátumot kaptak erre az egykori német gyarmatterületre és annyira a “gondját viselik”, hogy senki sem teheti be oda a lábát az ő külön engedélyük nélkül, amit viszont igen nehéz megszerezni. Ennek igen egyszerű a titka: a Namib-sivatag déli részében a tengerparton rengeteg a gyémánt. Az egész vidéket tiltott övezetté nyilvánították, majd nagyfeszültségű drótkerítéssel vették körül és állandóan őrzik. Röntgennel átvilágítanak mindenkit, aki el akarja hagyni, még a rendőröket is, és csak ezután kapja meg az engedélyt a távozásra. Mindezek az intézkedések arra valók, hogy megakadályozzák a gyémánt árának zuhanását, mert ezek a gyémántok világmonopóliumot és óriási jövedelmet biztosítanak (helyesebben biztosítottak addig, amíg fel nem tárták a szibériai gyémántmezőket) a bányák tulajdonosainak. Ott nem termelik ki a gyémántokat, de a Dél-Afrikai Köztársaság biztos benne, hogy ott vannak. Ezért aztán nyugodt lélekkel hagyja sivatagnak ezt a mandátumterületét, megtilthatja mindenkinek a belépést oda, beleértve a tudományos expedíciókat is, csak hogy a gyémántok örökre ott pihenjenek haszontalan kincsként a Csontváz-part homokjában. Lehet, hogy a polgári erkölcs szempontjából a tilos területre merészkedő orvvadászok bűnösek. De minden szabadelvű ember inkább az ő pártjukra áll, mint a hatalmat bitorló gazemberekére, akik megakadályozzák, hogy a világ hozzájusson ezekhez a technikában oly fontos és egyébként oly szép gyémántkövekhez. Silány kifogás az a mendemonda, hogy a gyémántok olcsóbbodása tönkreteszi a dél-afrikai ipar felét. Az olyan ipar, amelyet nagyfeszültségű drótkerítésekkel és tiltott övezetekkel kell fenntartani, süllyedjen a pokol fenekére!

A gyémántkereskedők szerencséjére a Csontváz-part túlságosan nagy és sivatagos. De ennek a szerencsének van egy másik oldala is: a nehézségek leküzdése halálos veszélyekkel jár a magányos keresők számára, a szervezett expedícióktól pedig akkora konspirációt igényel, amilyennel a felkészületlen emberek nem rendelkeznek.

A kincseket rejtő területet magas versenytevéken ülő, autón, repülőgépen, őrnaszádokon cirkáló gyors járőrök őrzik. De a legfélelmetesebb őrszem maga az óceán, amely az antarktiszi viharok utórezgéseivel ostromolja a tájat. Hatalmas hullámverés csapkodja kitartóan és szüntelenül az Atlanti-óceánnak ezt a teljes hosszában nyílt, óriási partvidékét. Ez őrzi csak igazán a valóságos és a vélt kincseket, amelyeket a Csontváz-part fehér homokja rejteget. Lehet, hogy gyémánt kevesebb van ebben a homoksivatagban, mint ahány hajó roncsa és ahány matróz csontváza található ott; ezek a matrózok valaha az ókori gályákon és a mai óceánjárókon szolgáltak. A part nemcsak azért veszélyes, mert nincs öble, amely bizonyos védelmet nyújtana az ezen a vidéken sűrűn előforduló, nagy erejű viharokkal szemben. És nemcsak azért, mert hiányoznak a pontos térképek. Az új légifényképezés már megoldotta a brit admiralitás számára egykor megoldhatatlannak bizonyuló feladatot.

A Csontváz-part- a földkéreg ősi afrikai kitüremlése, amely már sok millió év óta szüntelenül emelkedik. Ezért vannak itt elmosva az összes felszíni takarórétegek egészen a földkéreg alapját képező legősibb kőzetekig. A geológusok nemrégiben öt milliárd évben határozták meg e kőzetek korát, ami nagyon közel jár egész Galaktikánk korához. Itt kitüremlenek a gránitkéreg alatt rejlő mélyrétegek, a nyomástól elpalásodott, a gránátkő egy különleges fajtájából, az eklogitból álló súlyos kőzetek. A föld méhéből a repedéseken keresztül óriási nyomás alatt izzó és maximális sűrűségű gázsugarak törnek fel, amelyek a szétrombolt eklogittel együtt értékes gyémántokat juttatnak a felszínre. Az egész ősi dél-afrikai partvidéket át meg átszövik a gyémántcsatornák, akárcsak a minden valószínűség szerint hozzá hasonló ősi közép-szibériai területet.

A partvidék emelkedik és szüntelenül nyomul befelé a tengerbe, mintegy félresepri útjából, visszaszorítja az óceánt. A mélységek szüntelenül változnak, a tengerből váratlanul szirtek bukkannak ki, a mélyvízi sziklafokok egyszer csak víz alatti sziklagerinceket alkotnak. És egyre szaporodik az emberi csontvázak száma a homokban, amely talán a világ legalattomosabb partvidéke.

A gyémántkereskedők egyszer felástak egy homokdombot a parttól tizenhét kilométernyire és egy nagyon régi portugál vitorláshajóra bukkantak. A hullámveréstől simára csiszolt kavicsok sávjai húzódnak a parttól tíz kilométernyire, jelezve, hogy ott valamikor az Atlanti-óceán hullámzott.

A múlt század derekán a Frio-foktól délre egy kis öbölben a tengerészek a szárazföld belsejébe vezető ősi köves utat fedeztek fel. Ma már nyoma sincs.

1909-ben a Csontváz-parttól északra hajótörést szenvedett egy német utasszállító óceánjáró. Ma is ott áll egyenes gerincén egy kilométernyire a víztől, épek az árbocai és a kéménye, bokrok veszik körül. A sivatag fölött lebegő forró szárazködben úgy rémlik, mintha a hatalmas hajó méltóságteljesen úszna az alacsony bozótosban. Onnan nem messzire egy rézbánya működik, és a bányászok gyakran rendeznek gyűlést vagy szórakoznak a hajóban. Olyankor a hajóablakok világítanak az éjszakában s életre keltik a halott hajót.

1942-ben egy angol óceánjáró az éj sötétjében ráfutott egy nemrég kiemelkedett sziklára és kivetődött a Csontvázpartra, körülbelül az Angola és a Bálna-öböl, Walvis Bay városka közötti szakasz közepén. Az utasok egy része, főleg nők, gyerekek és betegek mentőcsónakokon túljutottak a hullámverésen és kiszálltak a homokos parton. Kiderült, hogy nem lett volna szabad partra szállniuk, mert kis híján elpusztult az egész csoport. A parti sziklák közé tartósan beékelődött hajón maradt utasokat másnap megmentették a segítségükre siető hajók, de minden erőfeszítésük kárba veszett, hogy a partra szállt utasokat a hullámverésen keresztül visszahozzák a tengerre. A mentőcsónakok összetörtek, és hatvanhárom utas a parton maradt egészen kevés víz- és élelemkészlettel. Kudarcba fulladt minden olyan kísérlet, hogy vizet és élelmet szállító tutajokat juttassanak át a hullámverésen. Segítségükre kifutott egy — tengeri vontatógőzös és egy aknarakó hajó. Windhoekból, a legközelebbi városból, vasúton azonnal útnak indítottak két teherautóoszlopot, azzal a paranccsal, hogy éjjel-nappal folytassák útjukat a sivatagon keresztül. A teherautóknak, amelyeket önkéntesek és busman kísérők vezettek, iszonyú nehézségek árán a számítás szerinti egy hét helyett csak két hét múlva sikerült elérniük a hajókatasztrófa színhelyét. Szerencsére ezalatt két bombázógépnek, amelyeknek pilótái a bátorság csodáját produkálták, sikerült eljuttatni élelmet és minimális vízkészletet a tehetetlen utasok táborába. Miután leszálltak gépükkel a keskeny dombháton, az egyetlen szilárd helyen, ahonnan fel tudtak szállni, megkezdték a gyerekek és a nők berakodását. A bombázógép nekifutásához mintegy ezer méter kellett, a kis dombhát hossza pedig alig érte el a nyolcszázat. A pilóták mindent, amit lehetett, kidobáltak a gépből, háromszor emelkedtek a levegőbe és szálltak vissza. Az egyik repülőgép végérvényesen elmerült a homokban és csak az autóoszlopnak köszönhette megmenekülését, de később mégis pozdorjává tört a parton. A vontatógőzös meggondolatlanul vágott neki a hullámverésnek, és elsüllyedt, legénységét ki kellett menteni. Az emberek elhamarkodott kirakása a félelmetes Csontváz-partra százezer fontnyi kárt okozott: megsemmisült a tengeri vontatógőzös, egy repülőgép és több teherautó. Két ember életét vesztette. A mentési akcióban részt vett néhány száz ember határtalan bátorságról és szívósságról tett tanúbizonyságot. S mindez amiatt, hogy pár tucat utas átkelt a hullámverés végzetes vonalán, a part természetes védőgátján!

A hajótörést szenvedett óceánjáró utasai a parton kóboroltak és az élelmiszeres tutajokat keresték, amikor egy hajó favázára bukkantak, amelynek az árbocai épségben maradtak. Később kiderült, hogy ezek az árbocok fél évszázadon keresztül ismertetőjelként szerepeltek a hajózási térképeken. Köröskörül fahordók, kötelek, csizmák hevertek szanaszét. Ezek a holmik az első érintésre szétporladtak. Kissé távolabb, félméternyire a homokban, kettesével átölelve egymást tizenkét emberi csontváz feküdt — valami oknál fogva koponya nélkül.

A mentési akció után megpróbálták kideríteni, miféle hajó lehetett Jelentkezett egy nagyon öreg ember, egy manentali német aki 1883-ban egy herero kísérővel és négy szamárral végigment a Csontváz-parton. Az öreg emlékezett rá, hogy látott a hullámtörésben állni egy négyárbocos vitorlást. Legénysége az utolsó szálig mind meghalt — holttestük a parton hevert. Rengeteg hiéna és sakál csődült a katasztrófa színhelyére így hát a két ember sietve odébbállt, hogy meg az éjszaka beállta előtt minél messzebbre jusson onnan. A hajót és elpusztult legénységét továbbra is az ismeretlenség homálya fedte.

A fiatal olaszok nem ismerték a Csontváz-part sötét erejét. Bíztak a sikerben, és fűtötte őket a vágy, hogy függetlenek legyenek ne kelljen hosszú éveken át dolgozniuk a szőrszálhasogató nagy igényű főnökökre, s úgy iparkodtak a félelmetes Csontváz-part felé, mintha az ígéret földje volna. A januári tenger egyáltalán nem jelentett számukra zavartalan, sima utat A folytonos ringástól elcsigázott és a dízelmotorok füstjétől kormos viharvert gyémántkeresőtársaság a Zöld-foki-szigeteken tartotta első pihenőjét. Meg kellett vizsgálni a hajtóműveket egy-két dolgot megjavítani, és főleg megtanulni a búvármesterséget. Az időjárásjelentések tartós, csendes időt jósoltak A három könnyűbúvár Sandra és a hadnagy segédletével megkezdte a felszerelés kipróbálását. Praiától dél-nyugatra felfedeztek egy elhagyatott kis partszakaszt, ahol a víz gyorsan mélyült Itt akárcsak Észak-Afrika egész nyugati partjánál, rendkívül áttetsző volt a tenger. A víz a motorcsónak alatt olyan volt mint a kékes színű folyékony kristály, a csónak pedig, úgy tűnt mintha magasan a fenék fölött, a levegőben lebegne. Elsőnek Lea öltözött be. Félig a társai felé fordulva, mosolyogva állt a fedélzetről leeresztett kis pallón, bokáig a vízben, és remekül egyensúlyozott. Szorosan kontyba kötött hajának csillogása, akárcsak bőrének a tavalyi napozás emlékét őrző barnasága összhangban volt fürdőruhájának aranybarna színével A fehér oxigénpalackok súlya lehúzta vállát, de Lea egyenesen állt, nyakán a bordázott levegővezetékekkel. Kissé alacsonyan álló, erős melle erőteljesebben rajzolódott ki a készülék hevederei között, hosszú, kék uszonyai alaposan meghosszabbították lábfejét. Az övén függő nagy kés harciassá tette külsejét.

— Légy óvatos, Lea! — szólalt meg gondterhelten Cesare. — Már ami a cápákat illeti. Jóllehet megnyugtattak bennünket, hogy errefelé ritkán fordulnak elő, de minden megeshet.

Lea bólintott és csókot dobott a festőnek. Egy ügyes mozdulattal az arcára húzta a búvárálarcot, szájába vette a gumilégzőcsövet, aztán belecsúszott a lassan felkavarodó, hullámzó víztömegbe. Teste mintha szétfolyt, elmázolódott volna a mozgó, folyékony kristályban. Egy kis idő múlva már megint jól látszott és olyan volt, mint egy irreálisan kék nagy hal. Cesare és Ivo követték a lányt, hajtotta őket a, türelmetlenség, hogy minél előbb élvezhessék az első lemerülés örömét: a könnyűbúvárnak talán legnagyobb örömét. Egy pillanat, és már nem is érzik a palackok súlyát, sőt a saját súlyukat sem. Az ember madárrá változik. Minden erőfeszítés nélkül lebeghet vagy lemerülhet, keze szárnnyá válik. Minél áttetszőbb a víz, annál erősebb a lebegés érzése, az ember messze maga alatt látja a tenger fenekét, mégsem fél, hogy lezuhan. Ez egy más világ; olyan ahol röpköd az ember. Csendes némaság veszi körül a víz alatt úszó embert, csak a kilélegzett levegő sistergését és a szabályozóból kicsapódó levegőbuborékok halk sziszegését hallja. A földi hangok eltűnnek, és ez még ünnepélyesebbé teszi a furcsa víz alatti birodalmat.

Sandra kettesben maradt a hadnaggyal az egyenletesen himbálódzó csónakban.

— Nem irigyli őket? — kérdezte a tengerésztiszt. — Én egyszerűen szégyellem magam, hogy nem tudok…

— Irigylem őket, de nem szégyellem magam — felelte lenézően Sandra, s felkapta fitos kis orrát. — Tudok úgy úszni, mint ők!

— A japánok szerint az a lány, aki nem szeret táncolni és úszni, a szerelemre sem alkalmas.

— A férfi talán igen?

— A férfiakról nem szól a fáma. De én tudatában vagyok a szégyenemnek. Mit tegyek, háború, aztán internálás Egyiptomban, aztán… de túl sok az aztán.

— Maga még kisfiú lehetett a háború alatt — mondta egy kissé megenyhülve Sandra.

– Így van. Tizenhat éves haditengerészeti tiszti iskolai növendék voltam…

Leültek a lépcsőre, belelógatták meztelen lábukat a vízbe, amely a kis palló fölött hullámzott, cigarettáztak, együtt ringtak a csónakkal és komótosan beszélgettek. A trópusi tengerekre jellemző könnyű szellő remegtette a csillogó kékséget, halványezüstre fodrozta a hullámokat és a távoli afrikai partok felé űzte a déltengeri nedves, forró párát. A távolban feltűnt egy kis gőzhajó. A hadnagy egy hosszú rudat dugott a csónak orrába és felvonta rá a fehér-piros lobogót, ami a nemzetközi szabály értelmében azt jelezte, hogy itt könnyűbúvárok működnek, és nincsenek összeköttetésben a hajóval.

Sandra összehúzta magát a bikinijében — két keskeny, kék nyloncsíkból álló fürdőruhájában — és aztán beugrott a vízbe. Könnyedén és gyorsan körülúszta a csónakot, pörgött, bukfenceket csinált, mint egy delfin.

Eltelt vagy félóra. A búvároknak már vissza kellett volna térniük első gyakorlatukról. És valóban, kék árnyék villant a mélyben, aztán gyorsan felfelé emelkedett. Lea, akit a boglyaként tornyosuló haja és az álarc miatt nem igen lehetett felismerni a vízben, a pallóhoz úszott, belecsimpaszkodott a szélébe, aztán a hadnagy felhúzta a deszkára.

— Hát a fiúk? — kérdezte Sandra.

— Mindjárt felbukkannak. Találkoztunk egy pörölycápával, vagy másképp kalapácshallal.

A “fiúk” máris kibukkantak a vízből és azzal hencegtek, hogy összefutottak egy cápával.

— Remek példány volt! — kiabált Cesare lelkesen, miközben segített Ivónak lehámozni a hevedereket és az övet. — Volt vagy öt méter!

— A víz alatt minden másfélszer akkora, mint a valóságban, tehát három méter volt — javította őt ki szenvtelenül Lea —, ez az igazság! Ivo, maga miért hallgat?

A filmszínész nem felelt, mert még mindig a cápakaland hatása alatt állt. Leának nem volt igaza. Ivo még soha életében nem látott ekkora cápát. A mélyvíz színéhez hasonló, kékesszürke test hatalmas erejű, lassított torpedóként úszott. A valószerűtlenül széles feje nem is pörölyre emlékeztetett, hanem inkább lapos gerendára, amely mintha keresztben helyezkedett volna el a teljesen áramvonalas, szivar alakú testen. A cápa szemeit és orrlikait alig lehetett észrevenni a gerenda alakú fej szélein. Sokfogú szája élesen szembetűnő széles fekete résként húzódott törzsének alsó, majdnem fehér részén. A hatalmas mellső uszonyai a magas és éles hátuszonnyal együtt háromágú csillagot alkottak. Az óriás, aszimmetrikus faroklapátok közelében, a hátán és a hasán, háromszögletű uszonyok meredeztek, amelyek kisebb méretűek voltak, de mértanilag ugyanolyan pontosak. A rengeteg mechanikailag szabályos uszony miatt a cápa áramvonalas teste hajlékony fémből készült gépnek hatott, amely nesztelen, mint a kísértet, és automata irányítja. Ivo szerint a pörölycápa egy uralkodó magabiztosságával úszott, ő meg arcátlan, hívatlan betolakodónak érezte magát, akit bármely pillanatban megbüntethetnek. Ivo senkinek sem árulta el, mekkora kő esett le a szívéről, amikor az előtte úszó Lea hirtelen visszafordult. Most, itt a biztonságos motorcsónakban, a nap és a tenger ragyogásában hihetetlennek látszott, hogy odalent, alattuk fenségesen úszik ez a kékesszürke kísértet és lesi a prédát. Hát bizony a cápák — a búvárok a “tenger árnyainak” nevezik — az óceánok igazi urai voltak, és sok száz millió évvel ezelőtt vívtak ki uralmukat, amikor a szárazföldön az élet még csak alig pislákolt a part menti mocsarakban. Kész tökély — ez az igazi benyomása az embernek a cápáról, bármennyire undorító is ez az ostoba és kegyetlen ragadozó, ez a gyilkos és zabáló automata.

— Istenem, de szép! — kiáltott fel Cesare, a vállát vonogatva, s bőréről csillogva peregtek lefelé a cseppek. — Most rágyújtunk!

Sandra felállt a padról és odanyújtotta neki az öngyújtót meg a cigarettát. A festő elragadtatott pillantást vetett rá.

— Maga rendkívül jól fest bikiniben, amit kevés nő mondhat el magáról! Most látom csak, mennyire hasonlít A béke oltárának Gaeájához.

— Kétértelmű bók: Gaea az ikrekkel! Köszönöm szépen!

— Maga ismeri A béke oltárát? — csodálkozott a festő.

— Ha megengedi, még egyszer bemutatkozom: Sandra Citti, az antik kultúra szakértője. Mivel nincs munkám, három nyelvű idegenvezető vagyok, római kori nevezetességeket mutogatok a turistáknak. Borravaló: kétszáz líra csordánként! A pásztorok többet kapnak!

— Szegény kislány! Megértem magát és most boldog vagyok, hogy egyelőre nem kell hallgatnom elamerikaiasodott főnököm prédikációit. — És mire oktatja magát?

— Hogyan kell nőket festeni a reklám számára! Engem tanít!

— Bocsánat — szólt közbe a hadnagy —, ami Gaeát illeti… azt akarom mondani… Nem értek egyet. Maga sokkal szebb!

Cesare széles mosollyal Leára kacsintott, Ivo pedig helyeslően oldalba bökte a hadnagyot és így szólt:

— A tengerészek mindig jobban értettek a nőkhöz, mint a festőművészek. Sandra — ritka példány! Az ő méretszámai — amerikai mértékegység szerint — 38-22-38 hüvelyk, nagyon szexis, Gaea elbújhat mellette!

— Utálom a hollywoodi zsargont! — robbant ki magából Sandra. — Közömbös, durva, embertelen! Minden rendező, fényképész, nem is beszélve a producerről, a második mondat után már feljogosítva érzi magát, hogy megkérdezze: mellesleg, milyen a mell, a derék és a csípő életbevágóan fontos mérete.

A hadnagy őszinte csodálattal hallgatta Sandrát. A haditengerészeti iskola zárt nevelés, később pedig az egész élete azt a gondolatot plántálta a fiatalemberbe, hogy minden nagyon szép lány okvetlenül férjvadász: gold-digger. Sandra, aki olyan hajlékony volt, mint egy balett-táncosnő és szabadosan viselkedett, a hollywoodi ”nősténytigrisekhez” hasonlított, mert sokak véleménye szerint Hollywoodban külön tanítják, hogyan csavarható el szexis külsővel a férfiak feje.

– Én nagyon megértem magát, Sandra! — kiáltott fel Cesare. — Isten látja a lelkem, én már csak tudom, mi a szépség. Rodin, amikor már vén bolond volt, egyszer csak kijelentette: ”Azt hiszem, soha sem fogjuk pontosan tudni, miért szép egy tárgy vagy lény.” Ez szolgált támpontul az összes ”istának” és eredetieskedő fényképész-üzletembernek. De én azt szeretném elérni, hogy lehetőleg minél több ember megismerje a szépség törvényeit, és kifejlődjék benne az igazi művészi ízlés!

— Cesare, te mit prédikálsz itt? — állt fel a padra Lea. — Azt nézd, az a szép! — Lea a kristályosan kék tengerre és a vakítóan fehér felhőuszályba burkolódzó távoli acélszürke hegyekre mutatott.

— Meg ti ketten! — kiáltott fel a festő, miközben Sandra és Lea vállára tette két kezét.

– Én badarságnak tartom ezt a magasztos locsogást a szépségről — szólt közbe Ivo, s a tengerbe hajította a cigarettavéget. — Én bármilyen szerepet eljátszok: nyugati cowboyt, vámpírt, fasisztát vagy gengsztert, aki erőszakos és jobbra-balra gyilkol, csak jól fizessenek, szép legyen a partnernőm és hangzatos a reklámom! Ki mindenkit nem alakítottam én már, és higgyék el; egyáltalán nem izgatott!

Cesare a barátjára pillantott, hunyorgott és nem válaszolt. Sandra elfordult, Lea pedig halkan megjegyezte:

— Most már értem, miért fejeződött be a karrierje…

— Mit mondott? — fordult feléje hirtelen Ivo.

— Arra gondoltam, hogy az ember bármit hajlandó végrehajtani, azt jelenti, hogy nincs saját életérzete, saját célja, vonala, nem is tudom pontosan kifejezni, hogy mije. Minél inkább a kedvében jár a gazdáinak, annál kevésbé becsülik és elkerülhetetlenül kidobják az utcára… — Lea hirtelen elhallgatott, mert Cesare figyelmeztetően megbökte.

— Szép kis elmélet! — kacagott fel hangosan Ivo, s szemében alig leplezett harag villant.

— Hát úgy nézek én ki, mint egy teoretikus?

— Ezt még soha senki nem mondta nekem, senki az ezernyi jó barát közül — felelte a filmszínész durcásan, mint egy kisfiú.

A hadnagy, hogy eloszlassa a feszültséget, megpendítette: ideje volna visszatérni a jachtra és megebédelni.

Beindították a motort, a csónak nekivágott a tengernek és a lomha hullámhegyeken bukdácsolva száguldott tova.

— Kíváncsi vagyok, hogy Calegari bácsi szerzett-e friss gyümölcsöt? — szólalt meg Cesare. — Mert akkor folytathatjuk utunkat.

— Gyümölcs nélkül is elérjük a célunkat! — jegyezte meg Sandra.

— A gyümölcs, drága hölgyeim, nektek kell, hogy gyönyörű maradjon az alakotok — negédeskedett Flaiano.

— Nem tulajdonítunk mi túlságosan nagy jelentőséget a vitaminoknak? — kérdezte Lea.

— Milyen igaza van! — felelte Sandra. — Ami az evést illeti, a mi kultúremberünk éppoly vad, mint barlangi őse volt. A rengeteg babona, áltudományos elmélet elkábította az értelmet. Mintha az étel biztosítaná az egészséget, a harmóniát és a szépséget az ember mindennemű részvétele nélkül.

— Diétázzatok és karcsúak lesztek — csattant fel Lea. — Nézzétek csak meg azokat a ráncos nyakú, roppant vékony lábú sovány macskákat!

— Nagyon kegyetlen vagy! — vetette oda Cesare lustán. — Kíváncsi vagyok, hogyan fogsz beszélni, majd ha túl leszel a harmincötön.

— Lehet, hogy igazad van — hagyta rá engedelmesen Lea —, de most még nem gondolok és nem is akarok gondolni erre. Egyáltalán túl sokat foglalkozunk az öregséggel, azzal, hogy mi lesz velünk az élet alkonyán, s ettől öregszünk már fiatalon!

— Elég a filozofálgatásból, itt a kikötő! — szólalt meg Flaiano. — Mindjárt vadul nekiesünk az ebédnek, búvárkodás után mindig remek az étvágyam.


2. FEJEZET

Afrika kincse


Az Aquila apró társalgójában összegyűlt a legénységnek mind a tíz tagja. Sandra és Lea felszolgálták a hatalmas pizzát. Az ünnepi ebédet vörös borral öblítették le, amelyet sásfonatú palackokból töltöttek. A jacht felkészült, hogy elhagyja Praia kikötőjét és elinduljon délre, a Csontváz-part felé vezető háromezer mérföldes útra. Az öreg kapitány útközben nem akart betérni egyetlen kikötőbe sem, ezért rengeteg üzemanyagot szerzett be. Ezzel megőrzik az úticél titkát, egyben gondoltak — katonai kifejezéssel élve — “a meglepetés effektusára” is.

A két ventillátor nem tudta kiűzni a dohányfüstöt a nyitott ajtón és ablakokon, a kapitány pedig szüntelenül pöfékelt öblös pipájából. Szögletes arca — akár egy római harcosé — a megöregedett Július Caesaréra emlékeztetett.

— A távprognózis kedvező — mondotta a kapitány —, gyorsan odaérünk. A jó idő megkönnyíti a helymeghatározást, hiszen csak egy pontot kell megtalálnunk az ötszáz mérföldnyi tengerparton, méghozzá kapásból. De, nekem mint mindig, most is szerencsém van: a hadnagyunk nagyszerű navigátor, és sok tekintetben tőle függ a siker.

— Hadnagy, maga egy lovag, mint minden tengerész, és én magának adom a sálamat erre az útra. Vagy talán inkább Sandra bikinijét választja? — csipkelődött női ösztönére hallgatva Lea.

A hadnagy zavarba jött és valami gáláns bókot mormogott. De Aglauco kapitány egyáltalán nem szándékozott tréfával befejezni rövid beszédét és arca elkomorult.

— Maguk fiatalok és nagyon vidám emberek, magukkal kellemes hajózni. Kellemes, de veszélyes!

— Nem értem, mire céloz, Aglauco bácsi — szólt közbe a neves római családból származó, keresett eleganciával öltözködő, magabiztos mérnök.

— Mindjárt, mindjárt! Mi idősebbek még öntudatlanul is afféle hajiunk, hogy bármely öröm bármikor ürömmé, bármely üröm örömmé változhat. Ezért mi a sors figyelmeztetése nélkül is kifenjük a késünket vagy zsebünkbe tesszük a gyógyszert…

— Következésképpen ön azt javasolja, hogy már most vegyük számba az esetleg felmerülő nehézségeket és bajokat? — kérdezte Flaiano. — Hát ami azt illeti, bölcs dolognak tartom. Csupán az a kérdés, hogyan fogjunk hozzá?

— Nagyon egyszerűen: mindenki tisztázza helyét és viselkedését abban az esetben, ha hajótörést szenvedünk a Csontváz-part zátonyain, vagy néhányunkat elfog az őrjárat, vagy feltartóztat bennünket egy hadihajó, átkutatják, majd bekísérik a hajónkat Fokvárosba, vagy Walvis Bay-be, vagy súlyos géptörést szenvedünk, vagy… de hát nem is sorolom tovább a sok “vagyot”.

— No és aztán? Átgondoljuk, de mi értelme, ha majd mindenki azt csinálja, ami éppen eszébe jut?

— Hogy ezt elkerüljük, leülünk, megbeszéljük, lehet, hogy többször is, aztán beosztjuk, kinek hol a helye a harcban…

A fiatalok egyöntetűen elfogadták a kapitány javaslatát, csak a mérnök jegyezte meg szkeptikusan:

— Nem akarom kétségbe vonni az ön élettapasztalatát. De ön ennek a tapasztalatnak a zömét egészen más körülmények között szerezte. Manapság, a század második felében, a hajók már oly tökéletesek, hogy bármelyik gyerekből — hacsak nem hülye — tengerész lehet. Semmi sem történik azzal a sok ezer hajóval, amelyek — akárcsak mi — távoli tengereken úsznak. Legfeljebb összeütköznek a ködben, de a vihar már tehetetlen a hajókkal szemben.

— Csak abban van igaza, hogy a tengerészet fizikailag könnyebb lett és a járatok meggyorsultak, meg aztán a meteorológiai előrejelzések rendkívül megkönnyítették a tengerészek dolgát. De hogy a viharok tehetetlenek, önnek erről fogalma sincs!

— Tudna mondani példákat?

— Már öt éve nem olvastam a Lloyd jelentéseit, úgyhogy nem ismerem a legutóbbi eseményeket. De mondok én önnek példát. Néhány évvel ezelőtt — a kapitány elhallgatott, megtömködte pipáját, pöfékelt kettőt, aztán folytatta: — egy Anglia és Ausztrália között közlekedő utasszállító hajó, már nem emlékszem a nevére, nyomtalanul eltűnt azon a tájon, ahová éppen tartunk. A hajó fel volt szerelve az ön által említett valamennyi modern technikai műszerrel, ennek ellenére egyetlen egy rádióvészjelt sem adott le, nem találtak meg belőle egyetlen roncsdarabkát sem, utasai vagy legénysége közül sem senkit.

— Rémes! — rázkódott össze Sandra. — Mikor történt ez?

— 1955-ben.

— Mi történt velük? — kérdezte Sandra.

— Nem tudni. A tengerészeti bíróság a hasára ütött és kijelentette, hogy a hajó az erős hullámzásban kettétört és pillanatok alatt elsüllyedt.

— De hát ez csak egyetlenegy eset — jegyezte meg a mechanikus.

— Ha csak így lenne… Egy évre rá, télen, az angol North Star hétezer tonnás teherhajó eltűnt az Atlanti-óceán északi részén. December huszonhetedikén rádión azt táviratozta a hajótársaságnak, hogy minden rendben van. Ennyi volt az egész. Igaz, a Oueen Elizabeth hajó kapitánya jelentette, hogy abban a körzetben, ahol a North Star eltűnt, hetven, nyolcvan lábnyi magas hullámokat figyelt meg.

— Körülbelül huszonöt méter? Soha nem hallottam ekkora hullámokról az Atlanti-óceánon! — kiáltott fel a hadnagy.

— Minden előfordul — felelte nyugodtan a kapitány. — Az Atlanti-óceánon elég gyakran tűnnek el hajók. Most nem a halász- és partmenti hajókról, hanem hatalmas óceánjáró gőzösökről és motoros hajókról beszélek. Egy hatalmas erejű orkánban a partoktól távol néha több nagyszerű hajónak is nyoma vész. Nem, nem, barátaim, a tenger komoly dolog.

— Hogyhogy maguk tengerészek nem félnek? — kérdezte naivul Lea.

— Félni nem szabad, inkább ne is szálljon hajóra az ember — válaszolta a kapitány-, de ebben a szakmában a könnyelműség, a felelőtlenség is árt annyit, mint a gyávaság.

A hadnagy cigarettára gyújtott, és a nyitott kajütajtón lassan kiáramló kékes füstöt nézte.

— Nem tudom, miért, de én félek az elsüllyedt hajóktól — jegyezte meg elgondolkodva.

— Milyen furcsa! — kiáltott fel Lea. — Engem mindig vonzottak a tengerfenéken nyugvó hajók. Az az érzésem, hogy valami titkot rejtegetnek, vagy hogy biztosan találunk bennük valami érdekes dolgot!

— Nem, én nem így vagyok velük. A tenger mélye kellemetlen érzéseket ébreszt bennem, jóllehet szívvel-lélekkel szeretem a tengert… de csak a felszínét. Ami pedig azokat a hajókat illeti, valóban titkokat őriznek, de ugyanakkor a pusztulás rémségeit, semmivé foszlott életeket, meghiúsult reményeket és munkákat is…

Tavaly a tengerészpilóták magukkal vittek helikopteren a Szfakteria szigetre. Egy derűs, csendes napon egészen alacsonyan repültünk a navarini öböl felett. A tenger a Peloponnészosz nyugati környékén majdnem mindig áttetsző, akárcsak itt, vagy nálunk Dél-Olaszországban. Egyszer csak megpillantottam odalent a nagy mélységben sok — legalább harminc — elsüllyedt ókori hajót. Nagyon jól látszottak, bár egy kissé irreálisaknak hatottak, ami még a legáttetszőbb vízben is előfordul. Megkértem a pilótát, hogy álljunk meg; ott lebegtünk az öböl fölött és néztük a csaták komor kísérteiéit: a letört árbocokat, összevissza oldalukra dőlt, vagy a gerincükön egyenesen álló, vagy egymáson keresztben, felfordított fenékkel heverő hajókat… Egy nagy hajón épen maradtak az árbocok, csak az árbocsudarak voltak letörve, és az elferdült alsó keresztvitorlarudak dacoltak még mindig az idővel meg a sorssal. Néztem és azokra gondoltam, akiknek a csontjai ott lent az ágyús fedélzeteken meg a hajók gyomrában hevernek a Jón-tenger napfénytől csillogó hullámai alatt…

— Istenkém, magában egy költő veszett el, hadnagy — nevetett Flaiano. — Nőimádat és költészet-rossz kombináció. Maga semmire sem viszi az életben…

— Milyen ütközetet említett az előbb? — szólt közbe Lea.

— A navarinit, amelyben az egyesült orosz-angol-francia flotta elsüllyesztett egy egész török hajórajt.

— Ez tehát mintegy kétszáz évvel ezelőtt történt, a pontos dátumra nem emlékszem — mondta Sandra. — De hogy maradhattak ennyire épségben a hajók?

— A két Pílosz-fok között a tenger mindig nyugodt, így hát a hullámok nem semmisítették meg a hajókat. Ha nincsenek hullámok, a tölgyfából készült hajótest a víz alatt nagyon lassan korhad el.

— A svédek nemrég emelték ki a tengerből Vasa nevű másfél ezer, tonnás vitorlás hajójukat, amely több mint háromszáz évvel ezelőtt süllyedt el a stockholmi kikötőben — szólalt meg Calegari kapitány.

— Minek? — csodálkozott Ivo.

— Hát mint nemzeti ereklyét, régészeti ritkaságot. A tölgyfa, amelyből a vitorlást építették, teljesen megfeketedett, de épségben megmaradt. A hajó most szárazdokkban áll, de állandóan vízzel öntözik, különben szétporlad a fa. Nagyon lassan és sokáig kell száradnia, akkor a tölgy újra erős lesz, még erősebb, mint volt. Ezt a titkot régóta ismerik a bútorasztalosok.

– És eléggé épségben maradt a hajó?

— Nagyon is, csak a kiemeléskor sérült meg. Helyenként még az a vörös festék is épségben maradt, amellyel a hadihajók ágyúfedélzetét festették be,

— Furcsa, hát mire jó ez a szín a hajón belül? — csodálkozott Sandra.

— Nincs ebben semmi furcsa, ha ismeri e hajók rendeltetését. Régen a kartács, a golyók szörnyű sebeket ejtettek. Rengeteg vér ömlött egy-egy ütközetben. Ezért hát vörösre festették a hajó harchelyiségeit, hogy az embereket ne zavarja a vér látványa…

Sandra idegesen vállat vont.

— Kezdték a viharokkal, majd áttértek az elsüllyedt hajókra, aztán a vérrel fejezték be. Bizalomgerjesztő téma a nagy út előtt.

— Sandrának igaza van — nevetett Calegari kapitány. — Én kezdtem ezt a beszélgetést, így hát én javaslom, hogy fejezzük be. Nekivágunk bátran az útnak, barátaim, mert felkészültünk mindenre. Reméljük a legjobbakat!

A kapitány utolsó szavait helyeslő, viharos felkiáltásokkal fogadták és azt javasolták, hogy ezekre a nagyszerű szavakra hörpintsenek egy kis bort.

Néhány óra múlva pedig az Aquila elindult a dél-afrikai partok felé vezető ötezer kilométeres útjára; a kipufogó csöveiből áramló csípős füst alacsonyan úszott a nyugodt tenger fölött. A kapitány a távolsági hajózás törvényei szerint vezette kicsi, de gyorsjáratú hajóját: nagy körívben haladt, alaposan nyugatnak kanyarodva az afrikai partoktól, melyek erősen kelet felé távolodtak. Nem szándékozott betérni Kongó vagy Angola kikötőibe, hogy elkerülje az esetleges bonyodalmakat, mivel ezekben az országokban belső harcok dúltak.

A déli szélesség tizenötödik fokánál a kapitány egyenesen keletnek fordult, hogy aztán körülbelül Angola és Délnyugat-Afrika határán, a Cunene folyó torkolatánál elérje az afrikai partokat, vizet vételezzen és a megmaradt üzemanyaggal eljusson a Bálna-öbölbe, miután végrehajtották már a “Guadagno” (“Zsákmány”) hadműveletet, ahogy Lea elnevezte vállalkozásukat.

A trópusian lomha és meleg óceán komótos és hatalmas lapos hullámain álmosan, bágyadtán ringott a jacht a párás, vakító, forró nappalokon, éjszakákon, amikor csillagok szikráztak az égen, és állatok villództak a vízben. A “Guadagno” valamennyi résztvevője a fedélzeten, a vászontető alatt elnyúlva egész idő alatt lustán szendergett, és csak azért keltek fel, hogy sört vegyenek elő a hűtőszekrényből, vagy hogy lelocsolják egymást a tenger vizével, amely egyáltalán nem hűtötte le felhevült testüket. Az öreg kapitány és Sandra forró matét, paraguayi teát iszogattak kettesben. Ezt a teát a vén tengerész mindig magával vitte mindenhová, mert a teázást tartotta a forróság és a szüntelen izzadás ellen a leghatásosabb harci módszernek. Valóban ők ketten voltak a legfrissebbek, és amikor már belefáradtak a tenger nézésébe, órákon át játszották az igen komplikált kínai dominót. Ivo viselte el a legrosszabbul a kánikulát: szüntelenül háborgott, dühös volt az egész világra. Vállalkozásukat feleslegesnek és veszélyesnek, társait unalmasaknak tartotta, felrótta nekik, hogy nem tisztelik eléggé őt, a jacht tulajdonosát, aki az egész társaság útiköltségeit viseli. Amikor Cesare magához tért apátiájából és le akarta rajzolni Sandrát, határozott visszautasításban részesült, de nem a lány, hanem Ivo részéről. A hadnagy, aki továbbra is Sandra lovagja volt, szintén durva szemrehányást kapott a filmszínésztől, és csak katonás fegyelmezettségének volt köszönhető, hogy nem fajult el a vita. Sandra kezdte kerülni Ivót és Calegari kapitányhoz csatlakozott, aki atyai szeretettel pátyolgatta.

A hajóút ötödik napján haladtak át az egyenlítőn. Újabb hosszú harminc óra telt el ebben a nyomasztó és fullasztó hőségben, a dízelmotorok monoton kattogása és az őrjítő semmittevés közepette. A tenger váratlanul, mintegy varázsütésre, elvesztette vakító fémes csillogását, az ég pedig az ólomszínű homály vészjósló árnyalatát. Tiszta és világoskék égbolt feszült végtelen sátorként az azúrkék óceán fölött, dél felől pedig szél kerekedett, amely óráról órára erősödött. Még nem jött el a Jóreménység foka táján állandóan tomboló délkeleti szelek ideje, de már ez a szél is előfutára volt az Antarktisz környéki hatalmas légköri cirkulációnak.

Az állandó hőség után ügy érezték, hogy a szél borzongatóan hideg, jóllehet a hőmérő higanyszála nem süllyedt lejjebb húsz foknál. Kardigánok, pulóverek, nadrágok váltották fel a korábbi lenge öltözékeket.

A hullámzás erősödött, dobálta a jachtot, amely hol felröppent a ködbe vesző látóhatár fölé, hol lefelé zuhant a sötét, kavargó szakadékba.

A szél éjszaka is változatlan erővel és makacssággal tombolt és már-már felért egy orkánnal. Óriási hullámok zúdultak a jachtra. A kapitány lement a gépházba; a két gépész aggódó pillantása fogadta. Utasította őket, hogy egy hajtóművel haladjanak tovább, a másikat tartsák tartalékban.

Calegari körülnézett. A hajómotor látványa — mint mindig most is új erővel töltötte el a tenger elleni közelgő harchoz. A dízelmotorok szorosan lezárt fedelű, hosszúkás, szürke teste semmivel sem árulta el a dugattyúk veszett ugrálását és a könyökös tengelyek forgását. Csak a padozat alatti tompa dohogás, az egész hajó remegése és a cső- meg a vezetékhálózat fölött úszó kékes füstcsík. A számlapos sebességmérők, olajnyomásmérők és hőmérsékletjelzők műszerfalán kis matt égők világítottak, amelyeknek sárgás fénye otthoniasan nyugodtnak hatott, ellentétben a ventillátorokban tomboló szél bömbölésével és a vékony hajófalon kívül háborgó hullámok dübörgésével.

Calegari sóhajtott egyet és felballagott a belső lépcsőn a kabinfolyosóra; nesztelenül lépkedett a fényezett amarántfa falak között húzódó vastag szőnyegen. A széles mennyezet lámpáinak ezüstös fénye kiemelte a fényűző megmunkálást, amely talán illett volna egy hatalmas óceánjáróhoz, de ezen a tengerrel dacoló kis jachton szemtelenül hivalkodónak tűnt a vén tengerész szemében.

Sandra és Lea kajütjük ajtajában álltak, látszólag nyugodtak voltak. Kerekre tágult, ijedt szemük meghatotta a kapitányt; Flaiano kivételével, valamennyi férfi a vihar idejére előírt posztokon tartózkodott.

— Magával mehetnénk, kapitány? — kérdezte félénken Sandra.

— Menjünk be a parancsnoki fülkébe! — bólintott a kapitány. — De kapaszkodjanak belém, olyan erősen, ahogy még soha életükben nem kapaszkodtak!

A kapitány kivezette őket a kajütsor tetejére, amelynek elülső részét a könnyű fémcsövekből álló felső híd alkotta. A bömbölő széltől és a tenger dübörgésétől megroggyant a nők térde. A vörös és zöld fedélzeti lámpák halvány fényfoltjai ide-oda hánykolódtak a hajó körül magasodó fekete vízfalon. Hosszú hullámtarajok futottak át a lámpák fölött, fölöttük pedig az árboclámpa homályos fénye emelkedett a vaksötét égbolt felé, mintha segítségért rimánkodna, de mert nem kapott, elerőtlenedve s a harcot feladva, lefelé zuhant, a fedélzet pedig ijesztően kifutott az ember lába alól, majd a felágaskodva támadó óriási hullám alá esett…

A hadnagy a híd gumirácsain állt, és jól belekapaszkodott a korlátba. Calegari kapitány erősen átkarolta a két nő derekát, odavonszolta őket a korláthoz, aztán kifújta magát.

– Állja el a szelet előlem, kapitány! — kiáltotta a hadnagy.

A két tengerész összeborult, és a hadnagynak sikerült rágyújtania az esőköpeny szárnyának védelme alatt. Aztán mind a ketten az iránytűtartó fölé hajoltak. Sandra és Lea a halvány fényben látták nedves, kemény és nyugodt arcukat: elgondolkodva meredtek a bömbölő sötét éjszakába. Néha közelebb hajoltak egymáshoz, hogy rövid és halk mondatokat váltsanak.

A két nő, fiatal kora ellenére, sokat utazott már, de csak most értette meg, hogy a tengerész és a pilóta szakmája nemcsak tudás és edzés kérdése. A választott életpályával való szellemi összhangnak köszönhető, hogy ilyen nyugodtan dacolnak az óceán roppant erejével, és megingás nélkül, maradéktalanul teljesítik kötelességüket.

A hadnagy kiáltott valamit: hangja elhalt a zúgásban. A kapitány mozdított egyet a géptávíró fogantyúján, aztán Leához ugrott. Sandra pedig egyszeriben a hadnagy acélgyűrűként szorító karját érezte, amely hozzápréselte a korláthoz. És ugyanabban a pillanatban — a közeli pusztulás tudatától elhűlve — megpillantotta a jacht fölé tornyosuló hullámot, amelynek csúcsa az árboclámpáig ért. Egy iszonyú csapás hátralökte a hajót. A hidat örvénylő vízáradat öntötte el, fentről meg egész vízesés zúdult a hajóra. Sandra, aki se látott, se hallott, kapkodva nyelte a sodró, feszes, fojtó széláramot, s ekkor egy újabb hullámcsapás nyomta még lejjebb a lehuppant hajót, újabb vízesés zúdult az emberek fejére. Sandra belecsimpaszkodott a hideg fémcsövekbe és a halált várta. De a gép újra működni kezdett, úgyhogy az Aquila folytatta könnyed táncát a hullámokon.

— Ebből elég volt — mondta a kapitány, és a parancsnoki fülke ajtaja felé vonszolta Leát meg Sandrát. Odabent nyugalom honolt, dohány- és gépszag úszott a levegőben. A behemót calabriai matróz állt a kormánykeréknél.

Lea és Sandra teljesen kimerültén lerogyott a bőrhuzatú padra. Calegari kapitány pedig lerázta esőköpenyét és rágyújtott a pipájára. Kinyílt az ajtó, és Ivo Flaiano ocsmányul káromkodva berontott a fülkébe.

— Már vártam, főnök — szólt az illatos füstfelhőt kieresztve a kapitány —, érdemes-e továbbhaladnunk ebben az irányban? Nem volna jobb az afrikai partok felé fordulnunk?

— Pontosan hová?

— Menjünk Luandába. Akkor is elfogy az üzemanyagunk, ha a viharon törünk keresztül. És megsérülhet a jacht…

— Az ördög vinné el ezt az orkánt! Maga meg azt állította, hogy még az őszi viharok előtt elérjük célunkat! Most aztán elhasználjuk a drága üzemanyagot, ki tudja kapunk-e Angolában.

— Ez nem orkán, főnök, csak közönsége szélrohamok, a szél egy irányból fúj, csak éppen nagy erejű. Mit tehetünk, a tengeren mindig történhet váratlan dolog. Lám, a meteorológiai állomások sem jelezték előre.

— Pokolba azokkal a meteorológiai állomásokkal! Recseg-ropog az egész jacht, a kajütfolyosón áll a víz. Forduljon amerre akar, tőlem akár Dél-Amerika felé is!

A kapitány a fülke sarkába ment, ahol térkép volt szegezve egy asztalkára, és egy kis ideig méricskélt rajta valamit. Aztán kihúzta a beszélőcső dugóját és beszélt a gépésszel. A jacht még jobban megremegett: teljes sebességre bekapcsolták a második hajtóművet is.

— Kockázatos művelet — szólt oda halkan Flaianónak —, túl nagy a hullámzás. Nekem fent kell lennem, a kormánykerékhez pedig a hadnagy áll. Ha valami történne velem, Andrea Montuori hadnagyot nevezem ki a hajó parancsnokává!

— Miért a hadnagyot? — vakkantotta Flaiano. — Én nem szeretném…

— Mert így döntöttem — felelte a kapitány keményen. — Amikor a hajó veszélybe kerül, csak egy parancsnoka van, és ez a parancsnok én vagyok. Ha én nem leszek, a parancsnok Montuori hadnagy lesz, és a tengeri törvények értelmében akár még a jacht tulajdonosát is bíróság elé állíthatja engedetlenség miatt. Hallotta?

A filmszínész dühösen felhorkant.

A kapitány felment a parancsnoki hídra; egy kis idő múlva a hadnagy jött le. Sietve szippantott néhányat a cigarettából, aztán átvette a kormányt a matróztól. Tíz percig tartott, amíg alkalmazkodott a jacht mozgásához.

— A kormány rendben van? — hallatszott Calegari hangja a beszélőcsőben.

— Rendben, kapitány! — felelte csengő hangon a hadnagy, és erős teste megfeszült.

A jacht remegett a teljes erővel működő motoroktól. A hadnagy óvatosan elfordította a kormányt, aztán megint, és egymás után három iszonyatos hullám csapódott az Aquila jobb oldalának. A jacht erősen oldalra dőlt: ekkor csapódott neki a negyedik hullám. A fülke falában lévő vastag tükörüveg úgy benyomódott, mintha papírból lett volna, és a tajtékzó víz a bömbölő szélrohammal együtt bezúdult a fülkébe.

Flaiano felüvöltött és a hadnagyhoz ugrott: félre akarta lökni a kormánykeréktől.

— Elég, fordítsa vissza, mert elpusztulunk!

A hadnagy, akinek arcát véresre sebezték az üvegszilánkok, vállával félretolta a jachttulajdonost.

A hajó nagy kört írt le és félgőzzel haladt tovább. Bent a fülkében úgy tetszett, hogy a szél bömbölése csendesedik, de minden nagyobb hullám még erősebben döntötte meg az Aquila és a hajó kilengései túllépték a dőlésmérő piros vonalát.

— Gyorsabban! Még négy vonást! Nagyobb sebességet! — hallatszottak a szaggatott parancsszavak a jobb oldalával a vízbe merülő jacht parancsnoki hídjáról.

És ekkor mintegy varázsütésre fordulat következett be. Az Aquila kiegyenesedett. A hullámok többé nem nyomták, nem süllyesztették bele a vízbe a jachtot, ütemesen fel-feldobálták, a tajtékos örvények eltűntek a fedélzetről. A fülkébe ismét érezni lehetett a motorok fojtó füstszagát.

— Menetirányban vagyunk! — hallatszott a kapitány hangja. — Ezt az irányt tartani!

Amikor a kapitány belépett a fülkébe, Sandra éppen a hadnagyot kötözte. A filmszínész észrevétlenül eltűnt, szégyellte hisztériás kitörését. Az Aquila felgyorsult, többé nem kellett harcolnia a hullámokkal, úgyhogy sebesen közeledett az afrikai partokhoz.

A vihar még egy napig kószált az óceánon, a második nap végén pedig újfent szélesen és egyenletesen ringtak a hullámok, az égbolt viszont füstszínű és forró lett. A látóhatár mögül előbukkant hajó az Aquila útirányát keresztezte. Egyszeresek hazai lobogóval köszöntötte a jachtot. Amikor az olasz tartályhajó egészen közel ért és megpillantotta az összetört parancsnoki fülkét, megkérdezte, hogy nincs-e segítségre szüksége a jachtnak. A kapitány észbe kapott és megtudakolta, van-e dízel-üzemanyaguk. Amint a tartályhajón megtudták, hogy a jacht tulajdonosa Flaiano filmszínész, nyomban átszívattak a jacht tartályába, minden ellenszolgáltatás nélkül, nyolc tonna kitűnő minőségű nehéz gázolajat. Amíg az átszivattyúzás folyt, a tengerészek meghívták Ivót a hajójukra. Ivo vidáman tért vissza a jachtra, nagyon meg volt elégedve a fogadással, felélénkült és újra figyelmes lett útitársaihoz, jóllehet az óceán megint ontotta magából a forróságot és az órák lassú egyhangúsággal teltek.

Lea, Sandra és Cesare, akikhez időnként Montuori hadnagy is csatlakozott, mihelyt leszállt az est, kiültek a fedélzetre és beszélgettek a bársonyos, fekete trópusi ég alatt. Egyszer majdnem hajnalig vitatkoztak a nők sorsáról, a családról és a házasságról.

— Házasság, házasság… — húzta el gúnyosan a száját Lea. — A lányok minden erejükkel be akarják rángatni a férfiakat a házasságba, a férfiak pedig ugyanannyi erőfeszítéssel próbálják elkerülni. Mindezek fölött ott trónol a katolikus egyház a már ötszáz éve elavult felbonthatatlan házasságkötésével. Inkább azon törnék a fejüket, hogy olyanná változtassák az életet, hogy az emberek ne zülljenek el a házasságban.

— Tökéletesen egyetértek magával, Lea — szólalt meg Sandra izgatott hangon. — Az egyház és az állam számára a legegyszerűbb megtiltani a válást meg fogamzásgátló tablettákat. Szegények, ti csak nemzzétek a gyerekeket, kell a munkaerőtartalék, kellenek a katonák! Egyszóval minden a mi rovásunkra történik…

Lea és Sandra az egész éjszakát átbeszélgetik, ha a szócsatában kimerült Cesare bosszúsan fel nem kiált.

— Elég! Megbolondulok! Valóságos irodalmi klub! Az embereknek az egész világon a vita a mániájuk, akárcsak a középkorban. Szavak, szavak, a jövő féltése.

— Valahol azt olvastam — kezdte Sandra nem éppen a témához illően —, hogy az ember azért buta, mert el akarja érni a csillagos eget, de közben elfelejti, hogy maga a Föld is csillag…

A fekete kontinens partvidéke egyenes kék vonalként húzódott a keleti látóhatár teljes szélességében. Luanda, Angola fővárosa kényelmesen terült el az öböl partján. Azúrkék vizét remekbe szabott félgyűrűként övezte a dimbes-dombos part, amelyen a szívükhöz oly közelálló földközi-tengeri parti városok épületeihez hasonlító piros cserepes tetejű házak sorakoztak. Luanda — amelynek a legkülönbözőbb fajtákhoz tartozó kétszázezres lakossága a világ szinte minden országából toborzódott — megőrizte a minden kényelemmel berendezett, nagyszerű szállodákkal rendelkező és rengeteg gépkocsitól hemzsegő főváros arculatát. Meglepő volt a versenyautók nagy száma; hőseink később tapasztalták, hogy az autóversenyzés mániája odáig fajult, hogy már az utcákon rendezték a versenyeket; ez sok balesetet és sérülést okozott.

A gyarmati rendszer elleni harc hulláma, amely egész Afrikát elöntötte, Luandát sem kerülte el, noha az országnak aránylag gyér volt a lakossága. Angolát régen a “rabszolgaság fekete anyjának” nevezték. A jacht útjának idején pedig az ország minden zugában felkelő csapatok harcoltak a szabadságért.

A korábban hajóktól hemzsegő luandai kikötő ugyancsak elnéptelenedett. A híres filmszínész viharvert, de kecses jachtja általános figyelmet keltett. Az Aquila matrózai hozzáfogtak a hajó kijavításához. Ivo Flaianót és két hölgyutasát pedig meghívták magukhoz a város befolyásos urai. A házigazdák kerülték az ország belső helyzetével kapcsolatos témát a külföldi vendégeikkel való beszélgetések során, amelyek főleg a sportról és a vadászatról folytak. A vendégek megtudták, hogy nemrég, vagy hat évvel ezelőtt, egy neves angolai vadász — magyar — a világ legnagyobb elefántját kapta puskavégre, az állat öt méter magas volt és húsz tonnát nyomott. A kitömött elefántot Washingtonban állították ki. Gyakoriak még a négy méter hosszú vízilovak is. Sandrát és Leát elkapta a vágy, hogy — hacsak rövidke időre is — megnézzék Angola vad vidékeit, és nyomban flörtölni kezdtek a katonatisztekkel.

Egy magas rangú tiszt, akit megigézett Sandra szépsége, megígérte: helikoptert bocsát rendelkezésükre, hogy körutazást tehessenek az ország belsejében, ígéretét megtartotta. Ivo, Cesare, Sandra és Lea beszálltak a helikopterbe, amely észrevétlenül emelkedett a magasba a poros repülőtéren, egy ideig ott lebegett a szép város fölött, aztán lassan — mintegy kelletlenül — elindult délkelet felé. Útirányuk: a Cunene folyó völgyében húzódó vad és gyéren lakott tájak, ahol a legutóbbi jelentések szerint még nyugalom honolt. Három óra múlva a helikopter lejjebb ereszkedett és egészen alacsonyan szállt a szavanna, az afrikai erdős sztepp fölött, amely itt sokkal szárazabb és sziklásabb volt, mint más vidékeken. Odalent, majdnem a lábuk alatt, lassan úsztak tova a lapos tetejű fákból és sűrű bozótosokból álló szigetek, a szél egészen a földhöz nyomta a naptól aranylónak látszó magas, száraz füvet, amelyet még nem váltott fel a friss őszi sarjú.

Odalent kis létszámú antilopcsordák vágtattak, bivalyok ökleitek egymást gyűrűbe állva, távolabb — hosszú nyakukkal bólogatva — három zsiráf ballagott ünnepélyesen.

Ismét felemelkedtek a levegőbe, elrepültek a kuwale törzs települése fölött, ahol csak a nők és az öregek tartózkodtak otthon. Az emberek összecsődültek a téren s a tovaszálló gépet bámulták, amelynek kerekei majdnem súrolták a kunyhók kúp alakú tetejét.

A helikopter közeledett kőrútjuk végcéljához: a Cunene folyóhoz. Nemsokára leszállt a homokos árterületen. Innen még néhány kilométert kellett gyalogolniuk, hogy megnézhessék az óriási vízilovakat és krokodilokat.

Az egész repülőút alatt a Cunene parti találkozás tette a legmaradandóbb benyomást az olaszokra. A jóformán teljesen meztelen ngumbi törzsbeli lányok kis csoportja vonult vízért a folyóhoz. Fejükön óriási tökkobakokat cipeltek. Sandra és Lea visszafelé indultak a helikopterhez; kísérőjüktől egy kissé lemaradva vánszorogtak a pokolian tűző napon, izzadságtól csuromvizes ruhában, a ritkás nádasban és a tüskék bozótok háromméteres vékony ágai között. Az élen haladó ngumbi lány egyenesen nekiment a két olasz nőnek és megtorpant, majd remek fogsorát háromszögben kifűrészelt középső metszőfogait kivillantva rájuk mosolygott. A ngumbi lányok minden tekintetben szépek voltak: szabályos ovális arc, nagy szempár, egyenes orr, bár orrlikaik európai szemmel nézve túl szélesek. Rövid kékesfekete hajukat világoskék gyöngysorok díszítették és keretbe fogták tiszta, széles homlokukat. Erős nyakukra élénksárga gyöngyfüzért csavartak, amelynek színe elütött lilás árnyalatú sötétbarna bőrüktől.

Gyönyörű volt az afrikai lányok légiesen karcsú teste, sima egyenes válla, finom vonalú keze, kemény, szép melle. Sandra, akit több helyen is megkarcoltak a tüskés ágak — blúzát meg felszaggatták — szinte elszörnyülködve figyelte, hogyan siklanak a bozótosban a meztelen fekete testek, a lányok csodálatosan sima bőrén egyetlen karcolást sem ejtettek a tüskék. Az első egészen közel állt Sandrához, aki lélegzet-visszafojtva nézte a kisujjánál hosszabb tűhegyes tüskékkel borított erős és rugalmas ágat, amint a lány bal mellét súrolja. A lány megértette Sandra tekintetét és vállat vont. A tüskék, anélkül, hogy megkarcolták volna, tovasiklottak a bőrén, amely valószínűleg az európai ember számára elképzelhetetlenül ruganyos lehetett. Sandra halkan feljajdult és kezét nyújtotta az afrikai lánynak, de ebben a pillanatban káromkodás, ágrecsegések és súlyos léptek hallatszottak — ez férfiak közeledését jelezte. A ngumbi lányok egy pillanatig feszülten hallgatóztak, aztán mintegy vezényszóra balra kanyarodtak és eltűntek a bozótosban. Cesare, Ivo és a helikopter egyik pilótája dermedten álltak és néztek utánuk.

— Szűzanyám! — kiáltott fel a festő. — Olyanok ebben a napsütésben, a sárgás fűben, mint achátszobrok!

— Ezek Afrika igazi kincsei! — tette hozzá Lea, és hátravetette az arcába tapadó haját. — Cesare, emlékszel az elméletemre, amely szerint a szépség nehéz életkörülmények között születik? Nos hát, ez nem bizonyíték?!

A festő bólintott. A pilóta jóindulatúan elmosolyodott és tört franciasággal közölte, hogy ezeken a ngumbikon nincs semmi különös.

— Egészséges törzs, kis létszámú állatállománnyal…

Már befejezték az Aqulia egyszerű javítását, amikor Ivo, Sandra, Lea és Cesare visszatértek a városba. A matrózok összebarátkoztak a kikötőbeli mesteremberekkel, és a szavannából hazatérők az egész kompániát festői helyzetben találták a fedélzeti ponyvatető alatt: a Honvágy című szomorkás portugál dalt tanulgatták két gitár kíséretével.

Mihelyt felszálltak a hajóra. Ivo bezárkózott a kajütjébe, és csak estefelé lépett ki onnan, erősen ittasan. Lea és Sandra a kajütjükben tartózkodtak, a kapitány a festővel és a hadnaggyal kínai dominót játszott a parancsnoki fülkében. Cesare, a vele egykorúak szokása ellenére nem szerette az alkoholt, és bármilyen furcsán hangzik is, a két tengerész szolidáris volt vele. A kapitány azt állította, hogy a rendes emberek ritkán isznak, de alaposan benyakalnak, ha komoly megrázkódtatás érte őket, a csak úgy minden indok nélküli koccintgatás semmi jóra nem vezet.

Szerencsére semmi baj sem történt, bár Ivo megpróbált belekötni hol Montuori hadnagyba, hol a festőbe.

A harmadik napon, amikor Flaiano meglátta a hatóságtól érkezett számlát, a kikötőilletékről, észbe kapott és dühösen felüvöltött, aztán kiadta az utasítást, hogy azonnal fussanak ki a tengerre.

Még hatszáz mérföld volt Foz do Cunenéig, a Cunene folyó torkolatában fekvő kis településig és őrhelyig: itt kezdődött Délnyugat-Afrika tiltott területe. A tengerészek úgy döntöttek, hogy már Luandánál eltávolodnak a partoktól, kipréselnek a hajtóművekből mindent, amit csak lehet, aztán visszakanyarodnak a partokhoz. Ezért, ha-a besúgók be is árulták a parti őrjáratoknak az Aquila kifutását, a jacht feltűnését csak későbbre várják.

A félelmetes Csontváz-part felé száguldó Aquila egész teste remegett. A kapitány és a hadnagy szüntelenül a hajó helyzetét számítgatták, hogy pontosan meghatározzák és minden lehető módon ellenőrizzék útirányát, mert a megközelítés pontosságától függött minden, beleértve a szerencsevadászok személyes biztonságát is.

Foz do Cunenétől a Tigris-öbölig és aztán a Sziklás-fokig mindössze 188 mérföld volt. A Sziklás-foktól délre, egészen Palgrave-fokig száz mérföldön keresztül húzódott az egyenes vonalú, egyhangú part. Pontosan itt, a Frio-foktól délre jelezte a térkép az apró névtelen öblöt.

A várakozás idegesítően hatott az Aquila egész személyzetére, de mindegyikük a maga módján reagált a közelgő megpróbáltatásokra. Flaiano hol dúdolgatva, hol némán, komor képpel, szüntelenül le-fel járkált a fedélzeten. Cesare és Lea előkészítették a búvárfelszerelést, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a főnök nincs formában, így hát nekik kettejüknek kell vállalniuk a kereső búvár szerepét. Sandra igyekezett a lehető legjobban ellátni a szakácsnői teendőket, szabad idejében pedig a parancsnoki fülke bőrhuzatú pamlagának sarkába telepedett, és a kapitánnyal meg Montuorival beszélgetett.

A navigációs asztalt teljes hosszában elfoglalta a térkép, amelyen zöld nyomvonal mutatta az Aquila útját.

Sandra megigézve nézte azt a helyet, amely piros vonással volt megjelölve. A mély vizet jelző sötétkék foltok egészen az egyenes partvonalhoz közelítettek. A térkép déli részén határozottan nyúlt ki a tompán lekerekített fok.

— Ez már közel van Fokvároshoz? — kérdezte Sandra.

– Ó, nem — mosolyodott el a hadnagy —, ez még csak a Cross-fok, amely nyolcvan mérföldnyire délre fekszik a Palgrave-foktól. Onnan még nyolcvan mérföld a Bálna-öböl, partján van egy városka, kikötő, a vidék központja, az egyetlen lakott hely azon a vidéken, és az is cölöpökre épült…

— Miért?

— Az áradás miatt. Az ottani kiszáradt folyómedrek az esőzések idején megtelnek vízzel, féktelen folyókká duzzadnak és az óceánba ömlenek.

— A Bálna-öböltől mennyire van Fokváros?

– Úgy látom, maga már nagyon ott szeretne lenni. Türelmetlen? — tréfálkozott a kapitány.

— Igen, türelmetlen vagyok — felelte komolyan Sandra.

— Ha így van — a hadnagy elővett egy kis léptékű térképet és kiterítette — látja?

— Jaj de messze!

— Körülbelül hét-nyolcszáz mérföld. Ha akarja, mindjárt megmondom pontosan?

— Minek? Így is látom — háromnapos hajóút… De hol van a tiltott övezet, hol vannak a gyémántok?

— Nézze. A Bálna-öbölből a Concepcion-fokig ötven mérföld, aztán tovább megyünk egészen az Oranje folyó torkolatáig. Lesni kell majd a partot. Itt az egyik öbölben 1954-ben két gyémántfészket találtak. Az egyikből ötvenezer karátot termeltek ki, a másikból nyolcvanezret, és feltételezik, hogy a víz alatt ugyanilyen fészkek rejtőznek. Nem csoda, hogy ha rövidesen ágyúlövésnyire sem engedik ide a könnyűbúvárokat.

— De hát hány mérföld ez?

— Concepciontól Lüderitzig — a hadnagy a körme hegyével jelölte meg a pontokat a térképen — százhatvan mérföld, onnan pedig Oranjéig még majdnem ugyanennyi.

— Tehát mintegy hatszáz kilométer, amely jóllakatná a világot gyémánttal! És senkinek semmi köze hozzá! Hol van az Egyesült Nemzetek meg a többi különböző nemzetközi bizottság?

A hadnagy olyan megvetően legyintett, hogy Sandra felnevetett.

— Valami sehogy sincs rendjén ebben az egész civilizációnkban, így hát csúszik lefelé a lejtőn, bármennyire kérkedünk is vele a vörösök előtt — mondta Sandra bánatosan —, fő jellemzője a hazugságba képmutatás.

— A tizenkilencedik század öröksége: jellemző tulajdonságunk, hogy hiszünk a szavakban. Valaha a szó a becsület, az igazság szava volt a feudális arisztokrácia, a kereskedő nép körében. A presztízs szempontjából a társadalmi viszonyok szükséges eleme volt. Manapság pedig a szónak egyáltalán nincs hitele: civilizációnkban komoly erkölcsi válság érlelődik. Az élet undorítóvá válik, az ember elveszti célját, életének értelmét.

– Én egyáltalán nem látom semmilyen célját és értelmét a fiatalok életének — szólt közbe a kapitány.

— Az ifjúságot az egész világon szidják — vágott vissza indulatosan Sandra —, ez ma divat. Megérteni bennünket, természetesen nehezebb. Senki sem törődik azzal, hogy tudatunk kettéhasad, kettéoszlik az élet durva realitása, kérlelhetetlen kegyetlensége és a között a képzelt élet között, amelyet a film, az irodalom, a színművészet vagy a politikai propaganda majdnem reálissá fejlesztett…

— Remek, Sandra! — helyeselt Montuori hadnagy.

— Ez igen, Sandra! — mondta Lea, aki észrevétlenül lépett be. — Megkapta, kapitány?

— Hát… meg kell hagyni — köhentett Calegari és zavarában szájába vette a pipáját.

A hadnagy halkan felsóhajtott: Flaiano magas alakja tűnt fel a küszöbön.

— Minden rendben van? — kérdezte gyanakodva és végigmérte az egész társaságot.


A halvány vasszínű óceán teljesen nyugodt volt, amikor a távoli fekete part mögül szétnyílt legyezőként felfelé emelkedett a fakó rózsaszínű fény. A parancsnoki hídon álló kapitány a hadnagyot figyelte, aki lefelé lógott a feszítő élőkötélen, és úgy próbálta kifürkészni az esetleges zátonyt vagy a térképen fel nem tüntetett víz alatti szirtet. Egyre magasabbra emelkedett a távoli hegyek fölé, és nagyobbodott a rózsaszínű legyező, az Aquila lopakodva közeledett a partokhoz, mint az oroszlán a prédája felé.

A parti homok még mindig szürkének látszott a sötétben, de a hullámverés széles sávja már ott fehérlett az óceán és a szárazföld találkozásánál. Az ügyeletes gépész kivételével mindnyájan a fedélzeten tartózkodtak. A kapitány mellett álló Ivo egy nagy tengerésztávcsövet tartott a szeménél. Cesare és Lea fürdőköpenyben álltak a fedélzeten, az előkészített könnyűbúvár-felszerelés mellett. Ahogy Cesare előre sejtette, Ivo kijelentette: nem vesz részt az előzetes felderítésben.

A megtört hullámok távoli mély zúgása percről percre erősödött, tompa dübörgéssé, végül fülsiketítő bömböléssé fajult. Szó se róla, a természet megbízhatóan védelmezte Dél-Afrika kincseit!

Sandra elkomorult arccal az ajkát harapdálta; ő, aki mindig mértéktartó dohányos volt, most egymásután szívta a cigarettákat.

— A kormányt nyolc vonással jobbra!

A kapitány vezényszavára mindnyájan összerezzentek. Á jacht megfordult és most a parttal párhuzamosan, dél felé haladt. Az égre felúszott a vakítóan tűző nap. A hullámverés egyhangúan, ütemesen és fenyegetően dalolt. Körülbelül egy óra telt el. Flaiano néhányszor tüntetőén vállat vont, és a távcsövet lógva hagyta a nyakában.

Megszólalt a géptávíró. Ivo görcsösen megragadta a kapitány vállát, az éles szemű Lea pedig azt kiáltotta: “Íme!” és a hajókorláthoz rohant.

A távíró újból megszólalt, a motorok elhallgattak. A kapitány összenézett a hadnaggyal, aztán kiadta a parancsot, hogy a jacht azonnal forduljon a part felé. Az öreg tengerész minél közelebb akart nyomulni a hullámverés veszélyes sávjához. Az időjárás rendkívül kedvezett a merész vállalkozásnak. Már jól látszott a sötét domb által kettéválasztott száraz meder, balról pedig a fehér agyagmagaslat ugyanolyan sértetlen volt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Most minden távcső és szem a partra szegeződött, és a rendőrjárőr látható nyomait fürkészte. Ám a fehér tajtékos, dübörgő hullámverésen túl húzódó homokdűnék, valamint a csenevész és gyér növényzetű lejtős partvidék olyan kihalt volt, mint őskorában.

— Horgonyt — hangzott fel a régvárt parancsszó.

Feldübörgött a lánc, a jacht megrándult, és az emberek megtántorodtak a lökéstől.

A kapitány lejött a parancsnoki hídról és csatlakozott a csoporthoz, amely Cesaret és Leát vette körül.

Cesare áthajolt a korláton és a hullámverést figyelte. Vízhegyek emelkedtek ki a partot ostromló óceánból, megnövekedtek, előrezuhantak, tengert, földet egyszerre megrengettek. A hullámverés egy kissé rézsút, igen éles szög alatt, de kettős ütemben rohamozta a partot, mint rendesen. A megtört hullám lassan duzzadni kezdett a hullámsáv külső peremén, aztán lelassult a mozgása, végül fodrozódó hegyes hullámtarajokká szelídült. E sáv és a part között a megtört hullámok második fázisa ijesztő hirtelenséggel csapódott a magasba, és onnan szökőkútszerűen vízpermetet, tajtékot fröccsentett szerteszét. Ugyanilyen hirtelen tört meg a hullám és zúdult neki a partnak, dübörgése pedig összeolvadt a külső sáv megtört hullámainak bömbölésével.

Iszonyatos erő érződött ezekben a tomboló hullámokban. A hajót is úgy törik szét, akár a forgácsot, hát még az emberrel mit művelnének? A többiek le nem vették a szemüket a könnyűbúvárokról, akik gondterhelten, komoran, de az ijedtség minden jele nélkül tanulmányozták a hullámverést. Ivo lesütött szemmel odasomfordált hozzájuk, de Sandra elfordult, ezzel hangsúlyozva, mennyire megveti “főnökét”.

— Nem kellene beöltözni? — kérdezte óvatosan a kapitány. — A partkiszögellés, amelyen megtörik a hullám, alighanem két kiálló részből áll. Mégis csak biztonságosabb a kövek miatt!

A festő tagadóan rázta a fejét.

— Nemcsak a tengerre kell gondolnunk, hanem a partra is. A legfontosabb a szabad mozgás, a gyors járás lehetősége. Két kiálló rész, ez igaz. Azt hiszem, az első a nagyobb, a veszélyesebb, és mélysége húsz-huszonöt méter, a másodiké…

— Aligha több négy-öt méternél — mondta Lea. — De nekem az az érzésem, hogy van még egy harmadik kiugró rész is, amelynek a hullámok neki csapódnak, két méternyire van, pontosan ott ni!… — elhallgatott.

– Én előreúszom, és megvizsgálom legalább a második kiugró részt — ajánlkozott Cesare és a búvárfelszereléshez lépett.

Több kéz is nyúlt feléje, hogy segítsen neki felölteni a felszerelést és becsatolni a szíjakat. Lea egy mozdulattal megállította a férfit.

– Én úszom előre, te meg figyelj. Ha valami történik velem a segítségemre sietsz, mivel tudod már, miről van szó, én viszont nem tudnék segíteni neked. Ne rázd a fejedet, gondolkozzál csak, így helyesebb!

Cesare néhány percig még elnézte a hullámverést, aztán bólintott.

Lea felvette fejére a fekete sisakot, s ráhúzta az álarcot. Cesare gondosan rácsatolta a könnyűbúvár-készüléket, aztán maga is hozzáfogott az előkészületekhez. Lea a bal oldali hajókorlátról leeresztett kötéllétrához lépett, hátrafordult és búcsút intett a többieknek. Sandra úgy áll, mintha odanőtt volna a fedélzethez, még arról is megfeledkezett, hogy megcsókolja barátnőjét. Most nem is lett volna helyénvaló ez a megszokott női kedvesség. Sandra hitvány teremtésnek érezte magát. Lám, az a másik, az a férfi méltó társa, modern nő, aki a férfival közösen, bátran vállalja a kockázatot és csak erő tekintetében marad el mögötte.

Lea, aki az általános figyelem középpontjába került, zavarban volt, és hogy zavarát leplezze, néhány tánclépést csinált, meghajolt, aztán megindult lefelé a kötéllétrán.

— Lea — kiáltott utána a festő —, vigyázz, kedvesem, csak semmi “stikli”!

Lea visszamosolygott rá, aztán leengedte az álarcot. Még egy másodperc és máris elmerült a sötét vízben, eltűnt a mélyben. Cesare hirtelen áthajolt a korláton és Sandra úgy látta, hogy ebben a mozdulatában benne volt minden aggodalma.

A jachton mindenki némán állt. A hullámverés továbbra is dübörgött, rekedten sóhajtozott, bömbölt, a nap vakítóan tűzött. A hullámok egyenletesen hintáztatták a jachtot fel-le. A tenger moraját túlharsogta a láncréshez dörzsölődő horgonylánc csikorgása.

— Aha! Ott az ördögfióka! — ordított fel a mérnök oly váratlanul, hogy Sandra összerezzent.

A tajtékzó habok közt megvillant egy apró sötét alak, aztán eltűnt. De Lea már túl volt a hullámverésen, a sekély vízben úszott. Cesare elengedte a korlátot és dörzsölni kezdte görcstől összehúzott, elzsibbadt ujjait. A kapitány kiverte kialudt pipáját, Flaiano pedig búvárfelszerelést kért.

— Ketten merülünk le.

Cesare nem vette le tekintetét a hullámtörés utáni sávról. Lea már derékig gázolt ott a vízben. Aztán kilépett a száraz homokra és messziről olyan picinek látszott, mint egy mesebeli tündér. Le nem vette le a búvársisakot, hanem kézmozdulatokkal jeleket adott Cesarénak. Most egy vízszintes vonalat rajzolt a levegőbe: a hullámverés első megközelítése. Aztán függőleges alábukás következett, egy fordulat, majd a parttal párhuzamos úszás és hirtelen fellendülés, aztán újra alábukás. Végül több gyors kört rajzolt kezével a levegőben, jelezve, hogy így megforgatta őt a víz, de szerencsére már a mélyedés fölött.

— Nem veszi le a búvársisakot, vár, hátha segíteni kell — súgta oda Sandrának az öreg. A lány idegesen megszorította a kapitány kezét.

Flaiano már be volt öltözve, Cesare pedig körül sem nézve beugrott a vízbe. Egy másodpercnyi csend, aztán ott lebegett a feneketlen, sötét mélység fölött. A víz itt sötétnek látszott, épp azért, mert a hullámverés sávja oly vakítóan csillogott.

A tenger észrevehető áramlása a part felé sodorta. Cesare körülnézett, amikor a karján levő mélységmérő tizennégy métert mutatott, ivó, magát előrelökve mögötte és fölötte úszott: igen jól látszott a szórt zöldes fényben. Cesare magához intette, így hát most egymás mellett úsztak tovább. A festő egyszer csak úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő hirtelen lefelé húzza. Cesare gyorsan süllyedni kezdett. Nem sikerült neki a hullámveréssel párhuzamosan úszni, ahogy Lea mutatta, a víz makacsul taszigálta a függőleges fekete fal felé, amely homályosan sejlett fel előtte. Hasztalanul próbált ellenállni, végül hagyta, hogy az ár egyenesen az első kiszögellés szikláinak sodorja. Abban reménykedett, hogy a visszaverődő áramlat majd megállítja, így is történt. Egy lendületes lökés hátravetette és fejjel lefelé buktatta. A festő kézzel-lábbal kétségbeesetten dolgozni kezdett, aztán felfelé szállt és egy hatalmas víztömeggel együtt szerencsésen áthemperedett a kiszögellésen. De most még rosszabb lett a helyzete. Rettegéssel töltötte el a lejtős fenék, amelyen hatalmas kövek görögtek. A felfelé emelkedő víz a lejtős partszegélyhez szorította, és a búvár jól tudta, hogy mi vár rá, ha belekerül a második kiugró rész mély árkába. A jégesőként zuhogó kövek egymáshoz ütődtek, úgyhogy a csattanásoktól már fájt a dobhártyája. Cesare Ivóra pillantott, de az álarc alatt nem látta ijedt arcát, így hát kezével felfelé mutatott. A víz abbahagyta a két férfi vonszolását, azok most a part mentén úsztak, lassan közeledtek hozzá és óvatosan felfelé emelkedtek. Aztán az utolsó ugrás döntő pillanata következett. Cesare leállt és egy kis ideig megpróbált mozdulatlanul maradni a rendetlenül előre-hátra zúduló vízben.

Ki kellett ismerni a hullámok emelkedésének pillanatait, mégpedig ott, ahol a hullám feltarthatatlanul gyors teteje felágaskodott, előrelendült és dübörgő heggyé duzzadt. Fény, tompa, remegő zúgás, és Cesare máris felszállt öt méteres magasságba, aztán felbukfencezett a bömbölő vízben, de teljes erőből szorította fogai közt a légzőcsövet, amelyet a víz ki akart tépni a szájából. Az elkábult Cesarét egy leküzdhetetlen erő hátravetette. Aztán kibukkant a vízből és várta az elkerülhetetlen halált: mihelyt a visszatérő hullám lesodorja a partkiszögellésről, elpusztul. Ám ekkor segítségére jött a szabályos ütemű hullámverés. A második hullám a part felé lökte, aztán ismét visszahúzta. A hullám ereje fokozatosan gyengült, úgyhogy Cesare elindulhatott a homokos part felé. Tudta, hogy már túl van a veszélyen. Úszni kezdett és amennyire csak tudott lemerült, a felkavart homokos vízbe.

Lea sietett eléje, kicsiny, de erős alakjának körvonalai sötéten rajzolódtak ki a napfényben. Cesare térdig a tajtékban gázolva, lassan, tántorogva lépegetett Lea felé, menet közben lecibálta magáról az álarcot és a sisakot, amelybe annyi homok került, hogy már nyomta a fejét. Cesare elkapta és megcsókolta a feléje nyújtott két kezet. Mögöttük felhangzott Flaiano megkönnyebbült sóhaja:

— Santa Maria sopra Minerva, milyen félelmetes! Ha ezt tudom, sose vágok neki! Egy korty konyakot — mondta és lecsatolta övéről a hermetikusan zárt kulacsot.

— Jöhet az a konyak — mondta Cesare —, én csak vizet és ásót hoztam magammal…

Rövid pihenés után elindultak a homokos parton, amely félelmetesen nyögött a hullámcsapások alatt. Cesare és Lea már találkoztak ezzel a jelenséggel az Adriai-tengeren, de itt egészen más volt a helyzet. Az a tudat, hogy tilos területre hatoltak be, hogy körös-körül több száz mérföldön át csak élettelen, víztelen sivatag terül el, hogy itt jóformán sohasem tartózkodnak emberek — kivéve az őrjáratokat —, csak fokozta a magány érzését, azt, hogy el vannak szakítva az egész világtól, a jachttól, amely ott maradt a hullámverés félelmetes gátja mögött. A megtört hullámok zúgása távolodott és tompult, de szűnni nem akaró, erős szél süvítése nyomasztó volt. A szél, amelyet a helybeli lakosok “huu-uup-uá”-nak neveztek, titokzatosan és bánatosan fel-felnyögött a homokdűnék és dombok fölött és úgy száguldott tovább a sivatag felé.

A kiszáradt meder kemény anyagán már könnyebben haladtak. Felkapaszkodtak az alacsony, teljesen kopár dombra, amelyet szurokfekete csurgásnyomok tarkítottak. Igen, minden úgy van, ahogy a térkép jelzi, és itt a tetején, az északi oldalán rejtőznek a gyémántok.

A betonszerűen sima világos dombtetőn nem volt egyetlen gödör vagy dudor sem. Csak a sűrű, esővájta barázdák futottak róla széjjel, mint délkörök a földgömbön.

— Lemegyek a mederbe és kutatok — mondta Lea. — Mielőtt elindultunk volna, elolvastam a gyémántkeresésről mindenféle könyvet, amit csak kapni lehetett.

— Veled megyek — szólalt meg Cesare. — De csak egy ásónk van. — Ivóra pillantott.

Flaiano lecsavarta hosszú búvárkését.

— Maguk csakugyan ott keressék, én meg itt.

Lea hozzáfogott a munkához és úgy dolgozott, mintha egész életében gyémántkereséssel foglalkozott volna. Késével hosszú sávokat húzott a homokban. Miután megvonalazta a kis területet, kijelölte a gödrök helyét.

A nap, amely már magasan járt, könyörtelenül tűzött. A forróságot némileg enyhítette a szél, amely ebben az őszi évadban már nem hozta magával a Kalahári-sivatag forróságát. Lea napbarnított bőrén mégis csurgóit a veríték, mire végre leásott a szemcsés, barna agyagrétegig. Cesare többször is felajánlotta neki a segítségét, de csak most jutott hozzá az ásóhoz, hogy a meghúzott vonal túlsó végén ásson. Lea a késével összeturkálta a barna agyagot, aztán alaposan szemügyre vette a keze ügyébe kerülő kövecskéket. Felsóhajtott, aztán átment Cesaréhez. A férfi hason fekve szorgalmasan vájta késével a sziklás kőzetet. Lea rágyújtott, és úgy figyelte Cesarét. Megelégedéssel töltötte el az az alaposság, amellyel a férfi minden egyes kövecskét megvizsgált, aztán fogta az ásót és ásni kezdte a harmadik gödröt.

Cesare már a negyediket kezdte el. Mind a ketten némán dolgoztak, jóformán alig pihentek, és észre sem vették a domb mögül felbukkanó és feléjük közeledő Flaianót. Egész teste verítékben fürdőn, nehezen lélegzett. Leguggolt Cesare mellett, rágyújtott egy cigarettára, amelyet előbb megpuhított remegő ujjai közt.

— Mire ment? — kérdezte a kőzetet morzsolgatva Cesare.

— Feltúrtam mindent, úgy dolgoztam, mint egy megszállott, aztán semmi l

— Ne próbáljuk meg a domb lábánál? — kérdezte odaérkezve Lea.

— Megkotortam a lábánál, is.

— Miért kellett úgy sietni?

— Mert állandóan az volt az érzésem, hogy a rendőrség lopakodik felénk. Hogy a következő pillanatban felhangzik a fenyegető kiáltás: “Állj, gazember!” És ez nekem. Ivo Flaianónak szól!

— Hát bizony maga nagyon ideges… — kezdte Lea, de Cesare felkiáltására a gödör felé rohant.

Cesare az ujjaival összecsippentve a magasba tartott egy csillogó követ.

Lea diadalittasan felkiáltott. A gyémánt elég nagy volt, igen tiszta fényű és egy kissé talán kékes árnyalatú.

— Ezen az oldalon folytatjuk az ásást — vonta le a következtetést Lea — és addig ásunk, amíg erőnkből futja. Most már tudom, hogy néz ki — és kirázta táskájából a korábbi leleteket.

— Kár, hogy ilyen kevesen vagyunk és csak egy ásónk van — komorult el Flaiano. — Nem kellene még két embert bekapcsolni a munkába?

— Remek gondolat — bólintott Cesare —, de a matrózai közül senkit. Nem tudom, mi történik velük, ha megpillantják a gyémántokat…

— Felesleges aggódnia — szólt közbe Flaiano —, ezek a fiúk teljesen megbízhatóak.

Lea nem volt hajlandó visszamenni a hajóra. Magával ragadta a keresés szenvedélye. Cesare és Ivo kettesben indultak vissza. Ahogy a festő sejtette, a hullámveréssel szemben sokkal könnyebben ment a búvárúszás.

A jachton boldog izgalmat okozott a Cesare találta gyémánt. Ám a kapitány egészen elkeseredett amiatt, hogy nem találták meg az elásott kincset, amelyre — nem tudni, miért — nagyon számított.

Ivo lement a kajütjébe, de hamarosan feljött a fedélzetre az egyik calabriai matrózzal, aki hajlandó volt kiúszni a partra Párja csak kisvártatva akadt. Cesare és Sandra legnagyobb meglepetésére, Montuori hadnagy Volt az.

A hadnagy tapasztalatlanságát pótolta a bátorsága. Rövid idő múlva ásókkal, víz- és élelemkészlettel felszerelve öt ember ásott nagy buzgalommal a domb mögött. Ám az eredmények nem igazolták az Aquila utasainak túlzott reményeit, estig csupán három gyémántot sikerült találniuk, sokkal kisebbeket, mint az első. Az elgyötört kutatók letelepedtek a dombra, hogy falatozzanak, rágyújtsanak és meghányják-vessék a további teendőket.

— Vissza kell úsznunk a hajóra — mondta lustán elnyújtózva Flaiano. — Kezd hűvösödni, reggelre megdermedünk.

— Tábortüzet kellene gyújtani — szólalt meg leverten Cesare.

— Eszébe ne jusson! Eszébe ne jusson! — kiáltott fel Ivo ijedten.

A hadnagy, aki némán turkált a fehér agyagban, egyszer csak így szólt:

— Térjen vissza a három legjobb úszó. Maguknak sokkal könnyebb túljutni a hullámverésen. Én meg Piero itt maradunk éjszakára, és addig ássuk a gödröket, amíg csak el nem jutunk a gyémántréteghez. Reggel maguk meghozzák a vizet és munkába veszik az agyagot. Mi meg alszunk, pihenünk egyet, este pedig újra megismételjük az egészet!

— Remek ötlet! Éljen Montuori hadnagy — kiáltotta felugorva Lea és arcon csókolta a tengerészt.

Még Flaiano is elismerte, hogy ez a javaslat ésszerű.

— Hát akkor ne vesztegessük az időt — szólt felállva Cesare, és az óceán fölött alacsonyan függő napra mutatott. Fényétől rózsaszínűvé vált a sivatagos part komor ólomszínű homokja. Hűvös szél fújt, amelytől már elszoktak az olaszok, amióta a trópusi tengeren hajóznak.

— Gyorsan a jachtra, kis amazon! — szólt Flaiano Leának.

— Sandra már csak így hívja magát! Sandra ugyanis jól ismeri az antik világot…

Sandra este, amikor már egymás mellett feküdtek Leával a fedélzeten, közölte, hogy könyvet szeretne írni az amazonokról.

Sandrának örökre emlékezetébe vésődött az a Lea, aki bátorítóan rámosolygott, aztán hősiesen belevetette magát a tomboló, dübörgő hullámverésbe. Élő megtestesítője a legendás amazonoknak, akiket Sandra már gyermekkorában istenített. Miután befejezte történelmi tanulmányait, az a meggyőződése alakult ki, hogy a “külön élő” amazonok története egyáltalán nem legenda. Ezek a bátor és állhatatos, büszke nők nem tudták legyőzni az újat és eltűntek örökre, csak lenyűgöző legendákat hagytak hátra és tovább éltek a leigázott nem álmaiban.

— Hátralevő életemet ennek a célnak szentelem.

Lea, amikor a gyönyörű huszonnégy éves nő szájából hallotta a “hátralevő életemet” kifejezést, akaratlanul is felnevetett. Sandra megsértődött.

— Maga még egészen kislány, Lea — mondta szépen ívelő szemöldökét összehúzva —, még nem tapasztalta, milyen ostoba az élet. Én viszont már igen. Nagyon hosszú- a gyermekkorunk: majdnem húszéves korunkig tart, ugyanilyen hosszú és unalmas lesz az öregségünk, annál is inkább, mert ma már tovább élünk, mint a velünk egykorú férfiak. Ha erre gondolok, becsületszavamra, émelyegni kezd a gyomrom…

— No, magának egyelőre nincs oka a panaszra — tekintett végig Lea Sandrán,

— Nekem ez egyelőre sokkal több boldogtalanságot jelentett, mint boldogságot — jegyezte meg szomorúan Sandra.

— Ami a gyermekkort illeti, igaza van — felelte sietve Lea.

— Valóban, mi még nagyon is állatok vagyunk abban a korban. Hogy ki milyen emlékeket őriz gyermekkorából, nem tudom, de nekem a legélénkebb emlékem mindig valami jóízű étel, valami nyalánkság!

— Nekem is. Aztán még a világ tisztán fizikai érzékelése. Például nagyon jól emlékszem arra, hogy tengeri víz gyógyintézetbe hordtak. Csupasz talpam alatt ma is érzem a hűvös, nedves, tarka műkőlapokat, a meleg fürdőben a tenger és a fenyő illatát. És még sokezer hasonló érzet-emlék töredéket őrzök.

— Milyen igaz, Sandra! Én ugyanígy érzékeltem a világot. És csak az első nagy csalódásom, az első veszteségek után változott meg bennem minden. Attól fogva nem elém terített tarka szőnyegnek tartottam az életet, hanem az ellentmondó érzések zűrzavarának, és még…

— Közelgő megpróbáltatásnak?

— Nem, nem éppen annak.

— Lányok, elég a filozofálásból — hallatszott a sötétben Cesare hangja —, hajnalban kiúszunk, holnap döntő nap lesz. Milyen szerencse, hogy tartósan jó idő ígérkezik! Viharban aligha jutnánk át ezen a hullámverésen.

Lea felállt.

— Menjünk aludni, én úgy érzem magam, mint akit a féltékeny férje dühében alaposan elnáspángolt.


3. FEJEZET

A fekete korona


Mihelyt a békaemberek hajnalban kiértek a partra, a dombon feltűnt Montuori és integetett nekik. A búvárok futásnak eredtek és néhány perc múlva annál a gödörnél álltak, amelyből a hadnagy négy remek gyémántot emelt ki. Mind az öten három órán keresztül túrták a homokot, szélesítették a gödröt. Az ősi kemény kőzetben húzódó kis vajat kavicsos, durva agyagában gyémánt felhalmozódásra bukkantak. Egyszeriben megfeledkeztek a szomjúságukról, éhségükről és álmosságukról. Csak a végképp elcsigázott emberek terültek el a homokon, és sokáig feküdtek némán. A többiek rövid pihenés után folytatták az ásást, de a felfedezett fészek már kimerült, mindössze egy tucatnyi apró kővel gazdagította a zsákmányt. A tengerészek, akik egész éjjel ástak, lefeküdtek pihenni, a váltás pedig munkába vette az előkészített gödröket. Egyikben is, másikban is találtak szép gyémántokat. A hadnagy és a matróz nem tudott elaludni; rövid idő múlva megint munkához láttak. A hadnagy figyelmesen ásott, mintha sejtette volna, hogy nagyszerű zsákmányra lel. Hirtelen felegyenesedett, megtörölte verejtékező homlokát, rágyújtott, majd halkan megszólalt:

— Signor Flaiano!

A tengerész egy nagy gyémántot tartott eléje a tenyerén, Ivo pedig kapzsin és ujjongva felüvöltött. A gyémánt valóban nagyobb volt, mint valamennyi eddigi, bizonyára többezer fontot ért. A nyolc síkú, egy kissé legömbölyödött szélű kristály mintha az afrikai napsugarak sűrítménye volna. A beállott csendben csak a végsőkig felajzott idegzetű emberek nehéz lélegzése hallatszott.

— Ez a kő csakis önt illeti, signor Flaiano — mondta mosolyogva a hadnagy —, önt, aki az egész vállalkozás feje és a hajó tulajdonosa!

Flaiano belecsúsztatta a követ abba a kis bőrtasakba, amelyben a széf kulcsait hordta és amely mindig a nyakában lógott.

— Ez meg a Sandráé! — hangzott fel Lea kiáltása a gödörből. A lány talált egy másik gyémántot, amely kisebb volt, mint a Flaianóé, de rendkívüli tisztasága fokozta a cseresznyeszem nagyságú kristály vakító fényességét.

— Adja ide! — nyúlt utána Flaiano.

— Ha megengedi, majd én adom át Sandrának.

— Persze, persze — egyezett bele kelletlenül Flaiano. — Még három ilyen nap, mint az a mai, és kivétel nélkül mindnyájan gazdagok vagyunk!

A jelzőágyú dörrenése dübörgött végig a tengeren. Az emberek felugrottak, szívük veszettül kalapált. A hadnagy felszaladt a dombra, s a jachtot figyelte, amelynek parancsnoki hídjáról zászlójelzéseket adtak le.

— A levegőben!… — kiáltotta el magát a hadnagy, miután körülnézett.

A szél távoli motordübörgést hozott feléjük.

— Gyorsan oda! — mutatott a hadnagy a kiszáradt mederre, amelyet sűrű árnyék borított.

A gyenge, kereplő motorzúgás közeledett — erről pontosan fel lehetett ismerni a könnyű és lassú járőröző repülőgépet.

— Elvesztünk, szűzanyám! — suttogta a calabriai matróz.

— Ostobaság! Leszállni nem tud, minket nem lát és egyáltalán: minden figyelmét a jachtra összpontosítja. Mindjárt elkezd körözni, kilő egy vagy két rakétát, a mi kapitányunk meg felvonja a lobogót…

Minden úgy történt, ahogy azt a hadnagy megjósolta. A második rárepülés után a repülőgép dél felé eltávozott.

— Fussunk, gyorsan! — kiáltotta a fedezékéből kiugorva Flaiano.

— Mi még egy kis időre visszamaradunk, főnök úr- felelte a hadnagy —, el kell egyengetni az ásásokat, hátha feltűnik a tevés járőr.

– Én visszaúszom a jachtra — mondta Flaiano —, fel kell készülnünk, tanácskozom a kapitánnyal. Maguk meg temessék be a gödröket. Igaza van a hadnagynak.

Két órai lázas munka után az ásás minden nyomát eltüntették. Az ásókat a vízbe süllyesztették, és a négy könnyűbúvár a fáradtságtól szinte félholtan visszaúszott a hajóra.

A jachton türelmetlen kiáltásokkal fogadták őket. A kapitány úgy határozott, hogy felszedi a horgonyt és néhány mérföldnyire északra távozik. A repülőgép természetesen nem tudta nagyon pontosan meghatározni a jacht helyzetét. Ebben az esetben a horgonyzás helyére érő partmenti járőr sem fedezhet fel semmit az égvilágon. A legfontosabb az, hogy a partraszállásnak még a gyanúja sem merülhet fel.

— Miért nem megyünk el innen végleg? — kérdezte Lea.

— Utolérnének, azt hinnék, hogy menekülünk. — A kapitány vállat vont, mintegy hangsúlyozva, hogy a kérdést ostobának tartja.

— Egyszóval hét mérföld elegendő lesz? — kérdezte a kapitánytól a hadnagy, aki már átöltözött és most a térképet tanulmányozta.

— Elég lesz!

— Hét mérföldnyire északra eléggé széles víz alatti zátonyt jelez a térkép.

— Nagyszerű. Egyébként a jelzésekkel ellátott térképet jól el kell rejteni, Flaiano úr. Hadnagy, maga pedig pihenjen le, mert olyan, mint egy vízbe fulladt, nem pedig mint egy tengerésztiszt!

— Mivel magyarázzuk majd, hogy itt horgonyoztunk? — kérdezte Flaiano.

— Akármivel, például géptöréssel. Mindjárt szétszedjük az egyik hajtóművet!

A hadnagy, aki éppen ki akart lépni a parancsnoki fülkéből, megállt.

— Nem mondhatnánk azt, hogy amatőr víz alatti régészek vagyunk? Elsüllyedt hajókat keresünk. És útban Fokvárosba, itt megálltunk, mert ezen a helyen süllyedt el öt portugál gálya, tengerészektől hallottuk Luandában.

— Andrea, maga igazán zseniális ember, még a hullámverés sem tompította el éles eszét! — kiáltott fel Flaiano.

Az Aquila himbálódzott a hullámokon, láncai csörögtek az éjszaka sötétségében, amikor egy erős fényszóró az őrmatróz szemébe vágott. A matróz a kapitányt hívta. Hangos, angol nyelvű szóváltás következett. A járőrhajó azt követelte, hogy fogadják a felügyelőket szállító csónakot. A kapitány azt válaszolta, hogy a jacht túlságosan közel vesztegel a hullámverések övezetéhez és ő nem felel éjszaka a csónak biztonságáért. Ráérnek, várják meg a reggelt, a jacht úgysem szökik meg.

A járőrhajó válaszul azt követelte, hogy a jacht menjen ki a hullámverések övezetéből és ússzon közelebb hozzájuk. Calegari dühösen azt ordította, hogy virradatig nem mozdul el a helyéről, mivel nem akarja a jachtot veszélynek kitenni. Erre a rendőrség azzal fenyegetőzött, hogy tüzet nyit. A kapitány kijelentette, hogy ő is tüzeléssel válaszol és rádióján “SOS” jeleket ad le: magánkézben lévő, békésen horgonyzó sétahajót kalóztámadás érte.

A szóváltás Calegari kapitány győzelmével ért véget. Az őrhajó közelebb jött és horgonyt vetett. Fényszórója időnként felgyulladt és végigpásztázta a jachtot.

Alighogy megvirradt, a buzgó rendőrök már a jachton voltak. Flaiano, aki egész éjjel le nem hunyta a szemét, mesterien megjátszottá az álmos mágnást, aki egy kukkot sem ért az egészből. Fényűzőén berendezett kajütjében fogadta a főfelügyelőt, sokáig magyarázgatta neki a lehorgonyzás célját és fel volt háborodva az aljas gyanúsítások miatt. A felügyelő megitta kávéját, elszívta a gyűjteményből kiválasztott szivart és közölte, hogy okvetlenül át akarja vizsgálni a hajót. Flaiano felkacagott.

— Felügyelő, maga igazán, rossz diplomata! Azt hiszi, én nem tudom, hogy amíg maga itt a jogokról és kötelességekről magyaráz, öt nyomozója már teljes erejéből igyekszik találni valami gyanúsat! Mihelyt megérkezünk Fokvárosba, tiltakozást jelentek be! Mi köze van az én hajómnak holmi ostoba gyémántokhoz? Próbáljon csak saját maga partra jutni ezen a pokoli hullámverésen keresztül, akkor elismerem, hogy joga van a gyanúsításra.

A rendőrfelügyelőt felbőszítette a jachttulajdonos nyilvánvaló igazsága.

— Ami a partot illeti, hamarosan meglátjuk — vakkantotta.

— Ami viszont az elsüllyedt hajó keresését illeti, ahhoz is engedély kell. Van engedélyük?

— Elég, felügyelő! Azért én is konyítok valamit a nemzetközi törvényekhez! Engedély nélkül nem szabad munkálatokat folytatni, de a keresés egyetlen civilizált országban sem tilos.

— De önök akkor is a három mérföldes sávon belül tartózkodnak, tehát megsértették a határt!

— Nyilván ön is tudja, hogy a kiránduló magánjachtok kedvezményeket élveznek… civilizált országokban.

— Rendben van, majd meglátjuk. Köszönöm a kávét! Most pedig fel kell mennem a fedélzetre.

Odafönt pengtek a gitárok. A calabriaiak hetyke nápolyi kikötői dalokat énekeltek. Az őrhajó két fegyveres matróza, akik a fedélzeten őrködtek, vidáman mosolyogtak, mert nem értették a szöveget.

A főfelügyelő meghallgatta segítőtársainak jelentését, másodszor is végignézte a hajónaplót és a jacht valamennyi dokumentumát, sokáig vizsgálgatta a térképet, amelyen a kapitány már megjelölte a képzeletbeli gályák helyét.

— A tevés őrjárat közeledik, sir! — ordította bele a megafonba az őrtiszt. — Most vettük a HA-151-es rádiótáviratát…

A fedélzeten megjelent Cesare és Lea, látszott rajtuk, hogy jól kialudtak magukat, frissek voltak és hozzáfogtak szerepük eljátszásához. Ellenőrizték a búvárfelszerelést, majd mind a ketten kezdtek beöltözni, most is az önkéntes segítőtársak gyűrűjében, mint mindig. Odament Flaiano és Sandra is, aki ragyogóan festett a fekete-sárga csíkos fürdőruhájában és tűsarkú szandáljában. A felügyelőnek a lélegzete is elakadt, ennek ellenére, nem átallotta megjegyezni:

— Személyes motozás nélkül, sir, nem engedélyezem a leszállást. De a hölgyet nincs aki megmotozza, azért neki itt kell maradnia.

Lea zavart pillantást vetett a főfelügyelőre: gyengén beszélt angolul. A hadnagy lefordította a rendőr szavait. Lea elpirult, aztán kibújt a búváröltözékből és a felügyelő lába elé dobta.

— Fordítsa le neki: vizsgálják át a kopói. Aztán levetem a fürdőruhámat, és azt is odadobom neki. Sandra rámsegíti a búváröltözéket, és meztelenül merülök a víz alá.

Most a felügyelő vörösödött el.

— Miért kell végletekbe esni? Én megvizsgálom a búváröltözéket és az övet. Higgye el, kedves kislány, nekem nagyon kellemetlen, de kénytelen vagyok megakadályozni a holmik levitelét a jachtról.

— Hát akkor csak túrják fel az egész jachtot a fogdmegeivel együtt, de engem hagyjanak békén! És magának nem vagyok kedves kislány! Maga véreb!

A hadnagy — nagyon okosan — nem fordította le Lea indulatos szavait, de a felügyelő kiérezte hangjából a megvetést, és szándékosan lassan vizsgálta át a lány búvárfelszerelését, két segédje pedig gyorsan és ügyesen megmotozta a festőt. Lea tüntetőén hátat fordított a rendőröknek, akik le nem vették róla vizsla szemüket, amíg a nagy oxigénpalackot csatolták a hátára. A horgonyzási helyen a víz mélysége a zátony teljes hosszában harmincöt-ötvenöt méter közt mozgott.

A rendőrök és az őrhajó matrózai kíváncsian figyelték a búvárok lemerülését.

A nap által megvilágított vízben még sokáig látszott a két alak, végül elnyelte őket a sötét mélység.

— Vakmerő gyerekek! — intett a fejével a fennhéjázó felügyelő, aki kezdett emberi ábrázatot ölteni. — A kis najád nagyon mérges teremtés.

— Egyáltalán nem mérges — szólalt meg Sandra remek angolsággal —, csak felháborította a rendőrség zaklatása.

Sandra megvető pillantást vetett a felügyelőre és lement a kajütjébe. A felügyelő összegyűjtötte embereit, egy kis tanácskozást tartott velük, majd türelmetlenül járkálni kezdett a fedélzeten. A hajó átkutatása bonyolult és hosszadalmas dolog, a felületes átvizsgálásnak meg nincs értelme. A hajó feltartóztatásához komoly gyanú szükséges, de a felügyelőnek semmi oka sem volt komoly gyanúra.

A jacht legénysége a társalgóban gyülekezett a tízóraihoz. A rendőröket nem hívták meg, azok komoran ücsörögtek a fedélzeten, a lomha hullámokat nézegették, amelyek alatt, valahol a mélyben a két búvár tartózkodott. A kötéllétra mellett ülő ügyeletes is a tengert fürkészte s úgy tett, mintha észre sem venné a felügyelőt.

Calegari kapitány a pocakját tekintélyesen kidüllesztve, kacsázva felment a parancsnoki hídra. Azelőtt soha sem járt ilyen felfuvalkodott képpel. A nyomában haladó Flaiano és a hadnagy csak nevettek rajta.

Megszólalt az őrhajó kürtje. A felügyelő felszaladt a parancsnoki hídra. A magas, part menti dűnéken feltűntek a jól megtermett tevéken ülő járőrök: a rezgő, forró, száraz levegőben csak homályos, szürke körvonalaik látszottak. Ketten kiváltak a csoportból és lejöttek egészen a homokos vízpartra.

— Mit jeleznek? — kérdezte Flaiano a kapitánytól.

— Nem tudom, ez valami különleges rejtjel. Bizonyára azt, hogy minden rendben, nézze csak a rendőrtisztet.

— A szárazföldi járőr igazolta, hogy nem szálltak partra — mondta hangosan a felügyelő —, nem kutatom át a hajót. De nem engedhetem meg, hogy tovább vesztegeljenek itt külön hatósági engedély nélkül. Az lesz a legjobb, ha folytatják útjukat Fokváros felé és ott a mandátumterület hatóságához fordulnak engedélyért.

A kötélhágcsónál ülő ügyeletes felkiáltott, hogy látja a búvárokat. A tíz méter vastag vízrétegen keresztül jól látszottak a békaemberek szétfolyó, elmosódó körvonalai. Egy szinten lebegtek a vízben, néha a jacht orrához úsztak és belekapaszkodtak a horgonyláncba, amely rézsút futott le a mélybe. Cesarének és Leának még bizonyos ideig a víz alatt kellett tartózkodniuk, hogy a nagy nyomástól a vérbe került nitrogén kiválasztódjon, és ez által elkerüljék a kínzó keszonbetegséget.

— Nézzék csak, kevés a levegőjük. Lea a saját légzőkészülékéből lélegezteti Cesarét!

— Kérek egy légzőkészüléket — parancsolta Flaiano —, és még egy tartalék készüléket. Lemerülök és kicserélem a légzőkészüléküket, hogy ne kelljen a palackokat kicserélni.

Flaiano közvetlenül a fedélzetről ugrott a vízbe, kezében tartva a sisakot, nehogy megsérüljön, amikor a vízbe csapódik.

Flaiano kicserélte Cesare légzőkészüléket. Élénk gesztikulálás következett. Mind a hárman összedugták a fejüket, ütemesen mozgatták hosszú lábuszonyaikat és időnként belekapaszkodtak a láncba. Végül Ivo a fogai közé vette a Cesare övén függő tasakot, karjára akasztotta a másik légzőkészüléket és lassan úszni kezdett a kötélhágcsó felé. Az ügyeletes matróz elkapta a készüléket, Flaiano pedig felment a fedélzetre és gyorsan letépte magáról az álarcot. Egy kissé lihegett, szeme csillogott az izgalomtól. Aztán egy bűvész ügyességével előkapott Cesare tasakjából egy furcsa alakú fekete tárgyat és maga elé tartotta. A körívvé görbített fekete fémtárgyon nem látszott mindjárt, hogy fejdísz: diadém vagy korona.

Az ujjnyi vastag fekete fémből készült keskeny, gyűrű alakú abroncsot vékony, lekerekített, kiszélesített hegyű, kifelé hajlított, kétrészes fekete levélkék díszítették. A három, kissé nagyobb méretű levélkében, amelyek valószínűleg a korona homloklapját jelezték, nagy piros kövek, alkalmasint rubinok csillogtak. A levélkék fölött ugyanabból a fekete fémből készült, befelé görbülő csíkok húzódtak. Elöl, ott, ahol a rubinok csillogtak, a csík felfelé álló fogakban végződött. Mind a két oldalon, azokon a helyeken, amelyek a fejen a halántéknak felelnének meg, arany korongok voltak beledolgozva a csíkokba. Minden egyes korong közepéből laposra csiszolt végű, rövid rudacska alakú, furcsa szürke színű kövek álltak ki. A napon vakítóan csillogtak és elhomályosították a rubinkövek kissé komor ragyogását. Ugyanilyen kövek díszítették a hátsó csíkokat is, amelyeket két ív fogott össze a koronának a fejtetőn áthajló része fölött.

A figyelmes tekintet azt is észrevette, hogy a szürke kristályok különleges ragyogását a fémes, tükrös csillogású és belül szétmorzsálódott, rengeteg igen apró szemcsétől kapta.

— Jupiterre esküszöm — a rendőrfelügyelő elvesztette nyugalmát —, ez valami csodálatos! Bizonyára nagy ritkaság.

— Lehet — mondta a kapitány és sanda pillantást vetett a felügyelőre —, de Flaiano úr még semmit sem magyarázott meg nekünk…

— Hát mit magyarázhatnék én meg, magam sem tudok semmit. Meg kell várnunk a búvárainkat. Már csak húsz perc és itt lesznek.

A fedélzetre lépő Lea és Cesare teste kékesen halvány volt. Esetlen mozdulataik elárulták, hogy igencsak elgémberedtek a hideg tengerfenéken. De miután ittak egy korty bort, és száraz ruhát öltöttek, a magasan delelő napon hamar visszanyerték megszokott egészséges olasz elevenségüket.

Cesare hozott egy papírlapot és erélyes mozdulatokkal felvázolt egy térképet, hogy jobban megérthessék magyarázatát. Közvetlenül a jacht alatt lapos fenék húzódik, amelyet a kézi mélységmérő szerint százöt lábnyi mélységben homok borít. Keleti irányban, a part felé a fenék emelkedik és hatalmas kőtömbök borítják, amelyeket a tenger egy kissé simára csiszolt. Befelé, a tenger felé sziklás gerinc húzódik, amely eléri a nyolcvan lábnyi magasságot, mögötte sötét feneketlen szakadék tátong. A gerinc és a homokos fenék fokozatosan lejt dél felé. Északnak pedig-úgy látták-ugyanolyan keskeny homokos fenéksáv húzódik.

Az első hajók, amelyekre Cesare és Lea rábukkantak, egy halomban hevertek, homok és megkeményedett, sötét iszapkéreg alatt. Csak körvonalaik látszottak a homokban és szabályosságukkal ütöttek el a környezetüktől. A hajók kicsik és alacsonyak voltak, bárkák vagy gályák lehettek, hosszúságuk elérte a tizenöt métert, vagy annál is többet, árbocnak vagy fedélzeti építménynek nyoma sem látszott rajtuk. A hajók egész külsejében volt valami, ami azt súgta, hogy ókori gyártmányok. Róluk Cesarénak rögtön a Földközi-tenger fenekén talált antik hajók jutottak eszébe, Ide, Afrika déli csücskébe aligha juthattak le görög vagy római hajók, így hát Cesare belátta, hogy összehasonlítása sántít.

A homokos sávban mindenütt látszottak hajók: a jacht alatt és távolabb dél felé, hol nehezen kivehető halomban zsúfolódva, hol egyenként szétdobálva. Cesare és Lea szeretett volna találni valamilyen holmit, és keresés közben egyszer csak a Földközi-tengerben oly sűrűn előforduló agyagamforákhoz nagyon hasonlító edényekre bukkantak. Mind a ketten találtak már ilyen ókori edényeket, amikor az Adriai- és a Tirrén-tenger alatt úszkáltak könnyűbúvár-felszerelésben.

Hosszú ideig úszkáltak az elsüllyedt hajók temetője fölött, búvárkésükkel túrták a homokot és a megkeményedett agyagot, de semmi olyasmit sem találtak, ami hozzásegítette volna — őket a hajók hovatartozásának és pusztulásuk időpontjának a megállapításához. A homokpad, amelyen a hajók hevertek, nagyon fokozatosan lejtett dél felé. A búvárok, akiket magával ragadott a felfedezés lázas lelkesedése, csak később vették észre, hogy már negyvenöt méter mélyen járnak. Körülöttük a víz nem volt ugyan hideg, de valahogy élettelen. Nem voltak itt sem korallok, sem tengeri rózsák, még hínár sem borította a kövek durva szemcséjű felületét. Kellemetlen, halottsápadt színárnyalatú, hosszú halak húztak el mellettük gyér rajokban. Magasan a fenék fölött számtalan medúza lebegett, amelyeknek a nagysága a teáscsésze és a nagytányér között váltakozott. A nagy cápáknak itt nem volt semmi keresnivalójuk, úgyhogy ez a víz, amelyben alig van élet, nem rejteget veszélyt az emberre nézve.

A sötétség sűrűsödött a dél felé húzódó világos és homokos fenék fölött. Benne homályosan rajzolódott ki a hajóknak egy másik csoportja. Lea elindult a legszélső hajó felé, abban a reményben, hogy hátha talál valami érdekes holmit. De Cesare megveregette Lea vállát és a mélységmérőre mutatott. Lea könyörgésre fogta a dolgot: kezét a szívére szorította. A festő megadta magát. Úsztak még vagy kétszáz métert, amikor megpillantottak egy kupola alakú kőtömböt, amely valószínűleg ennek a nagy hajónak a törését okozta. Tatjának és orrának homok- és iszapkéreg alatt kirajzolódó körvonalai majdhogynem kétszeresen túlszárnyalták az imént megvizsgált hajók méreteit. A törés helyén az egész középső része eltűnt, megsemmisítette az idő vagy a tenger áramlása. Itt megvolt a reményük, hogy találnak a hajóból kihullott holmikat, amelyeket betemetett a sziklát borító vékony homokréteg. Lea buzgón vájkált késével a homokban, felkavarta az iszapot, de ezzel csak rontotta az amúgy is gyenge látási viszonyokat. A lélegzés egyre nehezebbé vált, az oxigénpalackokban süllyedni kezdett a nyomás. Lea egyszer csak megrándult, a fenékhez lapult és kapálózni kezdett lábuszonyaival. A megrémült Cesare elkapta, mert attól tartott, hogy elfogta a mélységi kábulat. Ez halálosan veszélyes pillanat, amikor a nagy nyomás alatt nitrogénnel dúsított vér elkábítja az agyat, úgyhogy az ember nem képes többé józanul gondolkodni. Egyre könnyebbnek érzi magát, kacagva letépi magáról a sisakos álarcot, vidám delfinként hancúrozik a vízben, és ha nincs mellette egy erős és tapasztalt segítőtárs, elpusztul. Még ennél is rosszabb az oxigénmérgezés, mert görcsöket okoz.

Ám Cesare rémülete pillanatok alatt eloszlott, amikor Lea diadalittasan felmutatta azt a nagy, gyűrű alakú tárgyat, amelyet teljesen belepett a ragadós iszap és a homok. A festő átvette Leától, aztán mind a ketten sietve úszni kezdtek visszafelé, az Aquila horgonyához. Itt, ahol a mélység már csak huszonhét méter volt, mosni, tisztogatni kezdték a leletet. Amint az iszapkéreg alól előcsillantak az élénk fényű kövek — a színüket nem tudták pontosan megállapítani —, mindjárt tudták, hogy értékes leletre bukkantak. A festő tovább tisztogatta a koronát iszappal és a búvártáska puha bőrével. Mire feljebb emelkedhettek a vízben, a furcsa fekete korona már teljesen tiszta volt. Semmiféle lerakódás nem tapadt rá erősen a fém felületére — az aranynak van ilyen tulajdonsága. Nyilván az a fekete fém is az évszázadokon át nem változó nemesfémekhez tartozott.

— Ez a felfedezés sokkal fontosabb a felügyelő úr gyémántjainál — hencegett Cesare. — Most aztán szárnyra kapja a világhír az expedíciónkat.

— Erről jut eszembe, felügyelő úr, hogy a csónakja már rég a hajó oldalánál ring — kapott észbe Flaiano. — A segédjei is várják önt… Remélem, végeztünk egymással?

— Az előbbi üggyel kapcsolatban, igen, de itt az újabb ügy — szólt a kezét felemelve a főfelügyelő —, kénytelen vagyok elkobozni az önök leletét, mivel kétségtelenül nagy az értéke és mindenfajta engedély nélkül a Dél-afrikai Köztársaság területén találták.

Néhány percig csend uralkodott. Aztán Flaiano magához tért és ökölbe szorított kézzel a felügyelőnek ugrott.

— Ez már több a soknál! Eszem ágában sincs átadni magának a koronát. Azonnal takarodjék innen!

Calegari kapitány elkapta főnökének vállát és oly erősen fogta, mintha harapófogóban tartaná, a felügyelő pedig segédjeire kacsintott. Két hatalmas termetű búr rendőr a filmszínész két oldalára állt, a harmadik, egy nagy állú, mélyen ülő világos szemű rendőr pedig kikapta a koronát Flaiano kezéből. A főnök elkomorult, aztán elsápadt a tehetetlen dühtől.

— Nem tehetünk semmit — szólalt meg nyugodt hangon Calegari kapitány —, az erő az ő oldalukon van. De majd Fokvárosban tiltakozást jelentünk be az akciójuk ellen.

— Nem csak az erő, hanem a törvény is — helyesbítette a kapitány szavait a felügyelő. — Leletüket átadom a hatóságoknak, szakértők felbecsülik értékét, és elhelyezik egy széfben. Ha majd megkapják az engedélyt az ásatásokra az önök által talált helyen, visszakapják a koronát. Azután, hogy értékének bizonyos részét befizetik a dél-afrikai köztársaság kormányának. Avagy a kormány úgy látja jónak, hogy kifizeti az önök részét, a koronát pedig megtartja.

– Értettem, megértettem! — sziszegte, haragját nagy nehezen visszafojtva Flaiano. — De most aztán végre nyugton hagy minket?

— Csak abban az esetben, ha többé nem merülnek le, sőt azonnal felszedik a horgonyt. Akkor mehetnek, ahová csak akarnak.

A felügyelő átvette segédjétől a koronát és elindult a kötélhágcsóhoz. Cesare egy intéssel megállította.

— Hadnagy, fordítsa le neki. Arra kérem, hogy Lea egy pillanatra feltehesse fejére a koronát, én pedig lefényképezhessem. Elvégre élete kockáztatásával hozta fel a tengerből!

A felügyelő némi gondolkodás után beleegyezett. Cesare kihozta a kajütjéből egyetlen kincsét, a színes filmmel töltött Nikonját. A felügyelő átadta a koronát Leának. A lány zavarában ügyetlenül helyezte a fejére, aztán jól kihúzta magát. Sandra felvetette vele a tűsarkú szandálját. A felügyelő türelmetlenkedni kezdett.

Végre minden rendben volt. Cesare készített néhány felvételt, de elégedetlen volt a világítással, ezért kiállította Leát a napra, a hajó jobb oldali korlátjához. Lea arcát a fény felé tartotta, a szürke kövek vakítóan csillogtak a fekete fémen. Cesare fényképezőgépe halkan kattant, aztán még egyszer és még egyszer… Cesare éppen az exponálási időt állítgatta, amikor Lea megtántorodott. Sandra figyelmeztetően felkiáltott és a barátnőjéhez ugrott, de Lea a szeméhez kapott az egyik kezével, előredőlt, aztán végigzuhant a padlón, fejét pedig beleverte a mellvéd korlátjába. A fekete korona lepattant a fejéről és egy szempillantás alatt eltűnt az odahömpölygő hullámokban.

A felügyelő visító üvöltése hasított bele a dermedt némaságba. Nekiugrott Cesarénak, de a festő teljes erőből félrelökte és felemelte az eszméletlen Leát.

— Hozzám — üvöltötte a felügyelő —, fogják le mind a kettőt, mert a bolondját járatják velünk! Letartóztatom őket!

— Térjen már észhez, tiszt úr! — hangzott fel Sandra tisztán csengő hangja. — Eddig ön a törvényt képviselte, mi pedig mindenben engedelmeskedtünk magának. Most meg úgy viselkedik, mint… mint egy gestapós. Hát nem látja, hogy baleset történt?! Térjen már észhez, nem szégyelli magát?!

A felügyelő úgy érezte, mintha hideg zuhany érte volna.

— Megnézzük — vakkantotta komoran és intett a segédjeinek, hogy távozzanak. — Mi történt vele?

— Miss Lea Midára gondol?

— Igen, igen, természetesen!

— Lehet, hogy elájult, mert túl mélyre merült le… de lehet, hogy hőgutát kapott, hisz a hideg víz után kiállt a napra. Majd kiderül. De lám, máris kezd magához térni!

Lea tágra nyitotta csodálkozó szemét, felemelte kezét, hogy letörölje vízzel lefröcskölt arcát. Cesare átvitte a fülke árnyékába, ahol a hadnagy már leterített egy matracot, és párnát tett rá. Lea körülnézett, mintha nem ismerné meg a jelenlevőket.

— Cesare, kedvesem — a festő szíve nagyot dobbant, hiszen Lea megismerte —, kik ezek az emberek? Miért vagyunk itt? Történt velem valami?

— Semmi nem történt, drágám! Feküdj csak nyugodtan, ez csak azért van, mert sokáig tartózkodtál a mély vízben! Hajókra bukkantunk…

— Miféle hajókra? Ja, emlékszem, amforákat találtunk Crotone környékén?

Cesare elhűlt és tanácstalanul nézett társaira, akik körülvették.

— Maga is nyugodjon meg, Cesare! Leát levisszük a kajütjébe, kap egy altatót, kialussza magát és rendbe jön. Emeljék fel — fordult Sandra a hadnagyhoz és a mérnökhöz.

A két férfi engedelmesen felemelte Leát.

— Kik ezek? Miért cipelnek engem? — kérdezte Lea, és gyermekién gyenge, vékony hangja fájdalmasan, panaszosán visszhangzóit Cesare szívében.

A felügyelő gyanakvó szemmel kísérte a menetet.

— Korántsem vagyok biztos abban, hogy ezt az egész cirkuszt nem szándékosan játszották el nekünk — kezdte, de a kapitány nem hagyta, hogy befejezze:

— Elég legyen, sir! Máris felszedjük a horgonyt és indulunk Fokvárosba. Nincs kizárva, hogy gyakorlott orvosokra lesz szükség, ezek a mélytengeri lemerülések olykor súlyos következményekkel járnak. A törvény nevében mi kifogása van ellenünk? Vegye úgy, hogy a koronát vagy akármi legyen is az, meg sem találtuk. Mi megtaláltuk, de visszatettük arra a helyre, ahonnan a kormányuk, oltalmazza az Isten, elveszi, ha szükségesnek fogja találni. Minden maradt úgy, ahogy kellemes találkozásunk előtt volt.

— Ne gúnyolódjék, sir! Én vagyok az ostoba, mert hagytam magam becsapni, mint egy kölyök.

— Senki sem akarja önt becsapni! A véletlen műve, felügyelő úr! De fogadjon meg egy jó tanácsot: a hajók felfedezése — szenzáció, amely sok száz riportert csal majd ide, és ha mindegyiknek a tudomására hozzuk, hogy a főfelügyelő viselkedése nem felelt meg teljes mértékben az illemszabályoknak, bocsánat, nem jól értettem a nevét, sir…

— Van Kallen. No de nem szeretnék haraggal elválni. Nem próbálná meg valamelyik búvárjuk felhozni a koronát? Bizonyára a hajó alatt a homokon hever jól látható helyen. Akkor minden rendben lesz közöttünk.

Ebben a pillanatban a társalgó ajtajában megjelent Cesare.

– Én lemerülök! Az én hibám volt és megpróbálom helyrehozni. Ebben a felszerelésben még van elég levegő.

A hadnagy lefordította a festő szavait, a felügyelő arca pedig felragyogott.

— Kedves bátyám — fordult Cesare Calegarihoz, valami okból családias hangon szólítva meg —, azt hiszem, van magának egy kedves kis kövecskéje, tudja, az a kerek, kétszáz kilós… — a festő selypítő déli tájszólásban beszélt.

— Még egy maradt.

— Dobja le a vízbe a sellőknek, de még mielőtt én alá merülnék. Minél több buborékot csináljon. Csak éppen a hajó túlsó oldaláról gurítsa le.

A kapitány szemében huncut fény villant meg. Máris sietett kiadni a parancsot. A legénység minden ráérő tagja segített felhozni a malomkövet a hajóraktárból. Cesare Ivo segédletével lassan piszmogva ellenőrizte a búvárfelszerelést, amíg meg nem hallották a hajó bal oldala felől a hangos csobbanást, amely azt jelentette, hogy kérése teljesült.

— Mit dobtak be a vízbe és miért? — kérdezte nyugtalanul a felügyelő.

— Mi, az elsüllyedt hajók kutatói, ilyen fenékjeleket alkalmazunk, amelyet a legerősebb tengeri áramlás sem tud elsodorni. A következő expedíció pedig könnyen rálel a helyremagyarázta készségesen a kapitány.

Cesare lemerült a vízbe. Szorongó félelem szorította össze a szívét, miközben egyre mélyebbre merült a sötét vízben. Érthetetlen dolog történt Leával, ez nem lehetett a mély lemerülés vagy a túl gyors feljövetel következménye. Cesare mindig nagyon szigorúan ügyelt ezeknek a szabályoknak a megtartására, mert rettegett attól, hogy Leának valami baja esik. Lehet, hogy e rettenetes pillanatig nem gyanította — még akkor sem, amikor Lea elsőnek vágott neki a hullámverésnek —, milyen erős érzelmi szálak fűzik a lányhoz. Kétségbeejtően vakmerő, heves, lobbanékony, hűséges barátnője, az igazság mindenkori bajnoka, egyszer csak olyan tehetetlen és végtelenül szánalmas lett, mint egy kisgyerek: gyenge a hangja és merev, csodálkozó a tekintete.

Cesare ösztönösen érezte, hogy valami összefüggés van a Lea fejére helyezett fekete korona, a lány szokatlan ájulása és emlékezetének elvesztése között. Bizony, Lea elfelejtette, hogy Flaiano jachtján van, nem pedig Olaszországban, így hát a festő elhatározta, hogy okvetlenül megkeresi a koronát, de nem szolgáltatja be, hanem elrejti a fenéken egy biztos helyen. Azért kellett Calegari kapitány malomköve, hogy biztosan ráleljen a rejtekhelyre. Lehet, hogy Lea gyógyításához tanulmányozni kell a koronát. A jobbik eset, ha múzeumán helyezik el, de mi lesz, ha elárverezik? Nem, nem szabad kockáztatni és bízni a jóindulatban meg a humanizmusban. Inkább arra lehet számítani, hogy embertelenül végrehajtják a vagyonvédelmi törvényeket, legyen szó állami, nemzeti tulajdonról vagy magántulajdonról…

A fölötte áramló sötét és vastag vízrétegnél világosabb, halvány-szürkevíz alatti zátony, amelyen a számtalan elsüllyedt hajó hevert, vészjósló helynek tűnt Cesare számára. Lea sorsa, az ismeretlen hajók ki tudja mikori rejtélyes pusztulása, alkalmasint sokszáz szerencsétlen hajóssal egyetemben. Nagyon komor és ellenséges volt ez a homokos síkság.

Cesare a hátára fordult, és úgy úszott tovább: a jachtot kereste. Az áramlás északnak sodorta, visszafordult. A korona ott hevert a homokon.

Cesare magához vette és a part felé úszott, ahol még nem ülepedett le a lezuhant malomkő kavarta iszap. A drótkötél a kő alá szorult, de a fenéktől három méternyi magasságban ott ringott a kis bója.

A festő alaposan megfigyelt mindent, megfeszítette óriási vizuális emlékezetét, miközben egy rejtett helyet keresett.

Jó időbe telt, amíg Cesare egy iszappal eltömött üreget talált abban a lekerekített sziklában, amely olyan volt, mint egy mexikói kalap, és keleti irányban feküdt a malomkőtől. Az üreg a kőben a kalap “tompjának” és “karimájának” találkozásánál volt. Cesare a késével kitisztította az üreget, beletette a koronát és újra betapasztotta a kő alól kibányászott ragadós iszappal. Amikor befejezte a munkát, feljebb emelkedett és néhány percig a fenék fölött lebegett, hogy emlékezetébe vésse a helyet, aztán gyorsan felfelé emelkedett.

A jachton örökkévalóságnak érezték a kényszerű tétlenséget, amíg Cesare “megkísérelte helyrehozni a hibáját”. De amikor a festő végre megjelent a fedélzeten, kiderült, hogy csupán félórát töltött a víz alatt.

Azt a bejelentését, hogy a korona valószínűleg a szikla gerinc mögött esett le és elmerült a mély szakadékban, általános hallgatás fogadta. A felügyelő cigarettázott, ráncolta a homlokát, végül közölte, hogy jegyzőkönyvet vesz fel. Flaiano egyetértett a szándékával, a jegyzőkönyv ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy a jachtot átkutatta a Csontváz-partot ellenőrző rendőrség. A jegyzőkönyvet a felügyelő. Flaiano és az Aquila kapitánya írta alá; az utóbbi arra kérte a rendőrfelügyelőt, hogy a hajónaplóban aláírásával igazolja a hajó feltartóztatását.

Amikor a hívatlan vendégek eltávoztak, a jacht felszedte a horgonyt.

A kalandkeresők, akiket az utóbbi napok eseményei felzaklattak, állandóan a történteket tárgyalták, füstöltek és iszogatással nyugtatgatták túlfeszített idegeiket. Lea, aki egy kissé már erőre kapott, némán üldögélt a kajütjében a fotelben. Időnként kínzó gondolatok torzították el fiatal arcát; ilyenkor Cesare szíve majd megszakadt a sajnálattól. Lea nyilvánvalóan nem értette, hogyan került a Dél-Afrika partjai mentén úszó jachtra. Életének korábbi eseményeit egészen a Nápolyban töltött téli napokig megőrizte az emlékezete. A gyémántokkal kapcsolatos kaland, jóllehet az egész az ő ötlete volt, teljesen eltűnt tudatából. Lea, akit megijesztett saját érthetetlen állapota, depresszióba esett.

Továbbra is gyenge szél fújt, így telt el egy nap, majd a második. Az Aquila már utazósebességgel haladt, és több száz mérföldnyire maga mögött hagyta a Bálna-öblöt. Elhagyták a lüderitzi harántirányt, anélkül, hogy a parthoz közelítettek volna, mely itt, a tiltott övezetben különösen barátságtalan.

Flaiano és a kapitány még egyszer megvizsgálták a gondosan elrejtett gyémántokat, aztán megkezdték az osztozkodást. A kapitány harmincezer fontra értékelte a leletet, ily módon mindegyiküknek körülbelül háromezer font jutott. Flaiano azt szerette volna, ha az öt búvárnak, akik vele együtt mindenkinél többet kockáztattak, nagyobb rész jut. A hadnagy és Cesare Lea nevében visszautasították ezt a javaslatot.

Flaiano mint a jacht tulajdonosa, aki az egész út költségeit viselte, megkapta a hadnagy által talált gyémántot.

A kapitány szerint ez az egyetlen kő legalább tízezer fontot ér. Flaianót nyugtalanítani kezdte a Lea által talált kő. Montuori hadnagy elővette zsebéből a gyémántot és közölte, hogy Lea neki adta át megőrzésre a követ. Amikor a rendőrség rajtaütött a hajón, a hadnagy a gyémántot belecsúsztatta a fedélzeten heverő csónak evezővillájának résébe és boldog volt, amikor látta, hogy a rendőrök a tűző napon a kincs közvetlen közelében téblábolnak.

— Nem szabad a tűzzel játszani — háborgott Flaiano —, hiszen ez kölyöktempó!

— Egyáltalán nem! Higgye el, az ördög sem találta volna meg ott! Két órát bajlódtam, míg kiszedtem a gyémántot, és csak dicsérni tudom magam azért, hogy ilyen rendkívül agyafúrt rejtekhelyet találtam.

— Várjon — mondta halkan Cesare —, idehívom Leát. Andrea, adja ide a követ.

Fogta a gyémántot és odament Leához, aki bágyadtán lapozgatta a kottákat a társalgóban álló pianínón, megfogta a kezét, és a lámpa fényéhez tartotta a csillogó követ.

— Milyen szép — élénkült fel Lea —, ez igazi gyémánt?

— Lea — kiáltott fel kétségbeesetten Cesare —, hiszen te találtad ezt a gyémántot és Sandrának akartad ajándékozni!

Az erős töprengéstől ismét ránc jelent meg a lány homlokán. Úgy összeszorította kezét, hogy megropogtak az ujjai.

— Azt mondod, drágám, hogy oda akartam… de hát én nem emlékszem, nem emlékszem semmire, itt minden idegen nekem… — Könnyek peregtek le napbarnított arcán.

— Cesare, én ezt nem bírom tovább! — szólt közbe váratlanul Sandra. — Ne kínozza!

Cesare homlokon csókolta Leát és odament Sandrához. A keze remegett, amikor feléje nyújtotta a gyémántot.

— Tessék, vegye el. Lea akarta így, elképzelte, hogyan örül majd neki.

— A maga Leája valóságos kincs! Vannak ilyen lányok! Ez pedig — Sandra közömbösen letette a gyémántot az asztalra a többihez —, hadd növelje néhány fonttal mindenkinek a részét.

— Nem néhány fonttal, hanem néhány százzal. — A hadnagy leplezetlen rajongással nézett Sandrára.

– Én akkor is egyenlő részt akarok. Én csak hajószakács vagyok, annak is gyengécske!

— Sandra, ne légy ostoba — mérgelődött Flaiano —, neked pénzre van szükséged.

— Mint mindenkinek.

— Azt tanácsolom, nem, parancsolom — szólalt meg a kapitány —, hogy Fokvárosban senki se kezdjen semmit a gyémántokkal! Mert nyomban lebukunk, és máris kiderül, hogy honnan származnak az Aquila utasainak gyémántjai. El kell halasztani a kövek eladását Ceylonig. Utunk során Colombo a következő nagy kikötő. De még jobb, ha türelmesen kivárjuk, míg visszajutunk Európába.

– Én nem tudok annyit várni! — felelte izgatottan Cesare. — Bárkinek hajlandó vagyok átengedni a részemet, csak most azonnal kapjak pénzt érte. Nekem kezeltetni kell Leát. Talán maga tudna pénzt adni a gyémántjaimra. Igen? — fordult Flaianóhoz.

— Megvehetem őket. Természetesen figyelembe véve, hogy bizonyára túlbecsültük az értéküket, aztán meg az eladás kockázattal jár… egyszóval, adok értük ezer fontot. Nem? Akkor másfelet.

— Rendben van! Adja ide a pénzt, az én részem pedig a magáé.

– Álljunk meg! — kiáltott közbe Calegari kapitány. — Ne siesse el, Cesare. Én kölcsön adom minden pénzemet, amit magammal hoztam, körülbelül négyszáz fontot. Ezenkívül, javaslom, rendezzünk gyűjtést, mindenki annyit adjon, amennyit tud, s az összegyűjtött pénzt Lea gyógykezelésére fordítjuk, elvégre a lekötelezettjei vagyunk.

Amikor a gyémántokat kis kupacokra osztották, a kapitány parancsot adott a gép leállítására és a kormány rögzítésére. Az expedíció valamennyi tagját berendelték a sorsolásra. Ha valaki úgy érzi, hogy megrövidítették, csak a véletlent okolhatja. Calegari átadta Cesarénak a négyszáz fontot és kereken visszautasította a gyémántját mint zálogot. Ezenkívül átadott neki még kétszáz fontot — ezt a többiek adták össze. Bármennyire ellenkezett is a festő, a kapitány nem vette vissza a pénzt. Azt javasolta a konok férfinak, hogy járja körbe a társait és személyesen adja vissza mindegyiknek a pénzét. Cesare, e baráti gesztus után, nem sérthette meg őket, és elfogadta az ajándékot.

A jacht közeledett a Vihar-fokhoz, az időjárás pedig egyre szebb lett. Az ősz még csak most kezdődött — a déli féltekén az április megfelel a mi szeptemberünknek. Lágy szellő lengedezett a fedélzeten. Az Aquila utasait megedzette a hosszú hajóút, így hát szabad idejükben folytatták a napozást, éjszaka pedig a levegőzést.

Lea megszokta állapotát, újra összebarátkozott a többiekkel, akik gyengéd figyelemmel vették körül.

A filmszínész észrevehetően felbátorodott és megint a régi hetyke, időnként nyeglén vidám Ivo Flaiano volt.

Minden félelme elmúlt. Az osztozkodásból neki jutott része lehetővé teszi, hogy eljusson Polinéziába, ahová annyira vágyik; hogy letörlessze adósságainak egy részét és ne forgasson még két évig filmet: ez az idő elegendő ahhoz, hogy elfelejtsék a legutóbbi megbukott filmjeit. És a lapokban újra megjelennek a cikkek arról, hogy a közönség bálványa romantikus világkörüli utazásáról visszatért a filmhez.

Csak Sandra ejtett percenként sebeket elkényeztetett önérzetén. Kezdte kerülni a férfit. Flaianónak nemrég még imponált a lány látszólagos hűvössége és éles esze, ha nem irányult ellene. Az új társaság rossz hatással volt Sandrára. Különösen a hadnagy, aki le nem vette róla a tekintetét. A fiúcska beleszeretett a főnök szeretőjébe, majdnem feleségébe! Flaiano csakis a kapitány határozott követelésére alkalmazta továbbra is a navigációs tisztet. Fokvárosban meg kell szabadulnia a túl nemes szívű tengerésztől. Ami pedig Sandrát illeti, vele is éreztetni kell, hogy erre a szerepre nem kellenek túlságosan művelt és büszke lányok… Pedig kár érte! Sandra csinosabb, mint Sophia Loren, tud viselkedni, nyelveket beszél…

Miközben a jacht tulajdonosa ezeken morfondírozott, le-feljárkált a parancsnoki hídon, és féltékeny tekintettel méregette Sandrát meg Andreát, akik a közelben ültek a heverőn és hallgatagon nézték a fényes holdat.

— A hold varázsa… mennyit beszélnek, dalolnak, írnak róla, hányszor megfestették, mégsem tudja senki, mi a titka — mondta halkan Sandra.

— A japánok például meg vannak győződve arról, hogy a holdnak évszaktól függően más és más a hatása. Ha jól emlékszem, azt tartják, hogy az elmélkedéshez és a szerelemhez a legjobb az augusztusi hold — felelte a hadnagy.

— Milyen furcsa: a szerelem és az elmélkedés. Az ember azt hinné, hogy az egyik kizárja a másikat…

– Én meg úgy gondolom, hogy csakis gondolkodás után születik igazi szerelem — vetette ellen Andrea.

Sandra hosszú, sanda pillantást vetett a férfira, gúnyosan elhúzta a száját és nem felelt. A tengerész rágyújtott, majd így folytatta:

— Azok, akik közel állnak a természethez, biztosan többet tudnak az erejéről, mint mi.

Sandra olyan sokáig hallgatott, hogy a hadnagy előredőlt és úgy nézett az arcába. A nő lusta, mégis erélyes mozdulattal a férfi vállára tette a kezét.

— Valahol azt olvastam, hogy a férfiak minden tudásuk és erejük ellenére sohasem válnak teljesen felnőtté. Ezért a nők rendeltetése az, hogy óvják és irányítsák a férfiakat, megvédjék őket reményeik meghiúsulásától — és az esztelen cselekedetektől.

– Ó, de szeretném, ha valaki éppen a reményeim meghiúsulásától óvna meg! Túl gyakran fordul elő velem…

Andrea elfordította a fejét, de Sandra még le tudta olvasni arcáról a mohó reményt.

– Én képtelen vagyok bárkit is megóvni, mert jómagam is tele vagyok vággyal: arra várok, ami úgysem fog teljesülni.

— De hátha mégis teljesül?

— Kedves Andrea, én nem a diploma kedvéért tanulmányoztam az antik világot, hanem hivatásból. Épp ennek köszönhetem, hogy sok mindent megértek abból, ami ma történik. Sőt ez bizonyos erőt is adott: elősegíti, hogy könyebben vegyem észre azokat a hazugságokat és hibákat, amelyek között élünk. Ezeket nem érthetjük meg, ha nem vetünk egy-egy pillantást a múltba.

– És tulajdonképpen mit értett meg?

— Azt, hogy a minden álmunkat, a vallást, sőt még az igen komoly tudományos kutatást is átható igazi paradicsom eszméje… az az eredendő bűn, amelyet az ember egykor a vallásban és a filozófiában elkövetett és ma is szívósan kapaszkodik bele.

— Esküszöm… nem gondoltam volna, hogy maga ilyen nagy tudású nő. Magát valószínűleg untatják az olyanok, mint mi, akik olyan… keveset tudunk!

— Hülyeség! Én sokat töprengtem épp ezen, sokat is olvastam, ezért tudok valamivel többet. Akkoriban, amikor még minden vágyam az volt, hogy nagynevű régész legyek, csúnya, hosszú lábú, örökké kócos kislány voltam.

Andrea felkacagott, Sandra pedig rápisszegett.

— Hogy lehetett maga valaha is csúnya?! Ezt én nem hiszem el!

Flaiano leszólt a parancsnoki hídról:

— Hadnagy, öt perc múlva át kell vennie a szolgálatot, maga pedig csak fecseg a gyönyörű hölggyel. Egyre több hajóval találkozunk, nyitva kell tartanunk a szemünket! Reggel Fokvárosba érünk!


A kora ősz Dél-Afrikában néha éppolyan kristálytiszta napokkal ajándékozza meg az embert, akárcsak a Földközi-tenger környékén. Az áprilisi reggel a hegyek felé űzte a könnyű ködöt. Az óriási tégla alakú Tábla-hegyet és az Ördög-orom csúcsát lilás pára borította. A tágas öböl — akárcsak Luandában —, itt is félholdként nyomult be a szárazföldbe, és a háttérben terült el az óriási város.

A kapitány magabiztosan kormányozta be a jachtot az öbölbe, nem vette igénybe a révkalauzt, és rövid tárgyalás után a kettes számú utaskikötő legvégében egy szűk kikötőhelyet kapott. A jacht néhány perces manőverezés után, hátramenetben folytatta útját, aztán megállt, és az Aquila vékony kötelei ráfeszültek az óriási óceánjárók számára készült féltonnás kikötőbakokra.

Alighogy véget értek a szokásos formalitások: az orvosi, a vámvizsgálat, az útlevelek és a váltólázoltási bizonyítványok ellenőrzése, a jachton megjelent egy szőke hajú férfi, akinek katonás testtartását civil ruhája sem rejthette el.

— Még mielőtt megkapják a partraszállási engedélyt, szeretnék beszélni a hajó tulajdonosával és kapitányával — jelentette ki, miután közölte, hogy ő a kormány teljhatalmú megbízottja.

Flaiano és a kapitány bekísérték a hívatlan vendéget a társalgóba. A kormánybiztos arra kérte őket, hogy mondják el részletesen az elsüllyedt hajók és a fekete korona megtalálásának történetét.

— Köszönöm — mondta, miután meghallgatta a kapitány rövid és pontos beszámolóját, amelyet a filmszínész indulatos felkiáltásai egészítettek ki —, most már minden világos előttem. Tudják, megkaptuk Van Kálién tiszt jelentését, de nem tudtuk eldönteni, hogy titkosan kezeljük-e a lelet-ügyet, vagy nyilvánosságra hozzuk. A sajtó valamilyen módon már megneszelte, hogy egy olasz jacht búvárai mesés leletre bukkantak, és a riporterek most vadásznak önökre. Ezért akartam találkozni önökkel, még mielőtt az újságírók megrohanják a jachtot. Gondolom, hogy ezek után sokan kérnek majd engedélyt a víz alatti ásatásokra, és nekünk előre kell tudnunk, hogyan reagáljunk rá. Mellesleg, önök igényt tartanak az engedélyre?

— Köszönjük szépen, nem — felelte Flaiano komoran — nekem már elegem van az önök rendőrségéből…

— Aligha lehet panaszuk rá — mosolyodott el diszkréten a hivatalnok — szerencséjük volt, hogy egy tapintatos tiszttel találkoztak, aki megállapította, hogy önök nem szálltak partra, és ezért nem túrta fel az egész hajót a gerincétől az árbocok csúcsáig!

Flaiano hirtelen felállt, ezzel jelezte, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti.

A kötélhágcsón őrködő rendőr a hivatalnokkal együtt eltávozott, és az olaszok még fel sem ocsúdtak, amikor négy riporter, mindegyik a saját fotósával, felhatolt a jachtra. Köztük a “Fokföldi Árgus” című lap munkatársa volt a legtájékozottabb és a legtolakodóbb — teljes mértékben igazolta lapjának nevét. Kivétel nélkül mindenkit lefényképeztek, különösen Leát és Cesarét, és természetesen Sandrát is Flaianóval.

— Elég! — kiáltott rájuk végül Ivo, aki dühösen szaladgált le-fel az alighogy elnéptelenedett fedélzeten. — Az istenért, állítsák Pietrót és Giuliót a kötélhágcsóhoz, és többé senkit se engedjenek a hajóra. Máskülönben az ember még fel sem öltözhet rendesen, hogy kiruccanjon a városba! Cesare, te máris itt akarsz hagyni bennünket? — érdeklődött színlelt együttérzéssel Flaiano.

— Tisztázni kell, hogy végül is mi van Leával! De ha sokáig tart, akkor ti csak nem várhattok ránk — mondta a festő, aki meg volt győződve, hogy Flaiano baráti jóindulatból beszél.

— Sajnos, így van. A kikötői költség nagy, úgyhogy nem szándékszom három-négy napnál tovább itt maradni.

– Én magával megyek, Cesare — szólt a fülke árnyékából előlépve a hadnagy. — Már rég megígértem, hogy a tolmácsa leszek.

— Egy pillanatra, hadnagy. — Flaiano elkomorodott, aztán sietve így folytatta: — Úgy hallottam, hogy maga Fokvárosban meg akar válni a jachttól…

— Ez félreértés. Flaiano úr!

– Én nem tartóztatom. Mindnyájan nagyra értékeljük szolgálatait, maga nélkül nem sikerült volna ilyen jól a hajóutunk. De most aztán Ceylonig és azon túl semmi különleges sem várható, tehát meggyőződésem szerint Calegari kapitány egymaga is elboldogul.

Az öreg kapitány elvörösödött.

— Főnök, én nem tudok meglenni navigációs tiszt és fedélzeti másodtiszt nélkül. Hamarosan kitörnek az őszi viharok…

— A másodtiszt én magam leszek. Különben pedig, ha nem boldogul, Colombóban megválhat az Aquilától. Körülbelül egy hónapot szándékozom ott tölteni, és ezalatt találok embert a maga helyére! De itt nincs joga elhagyni a hajót!

Flaiano sarkon fordult és eltűnt a kajütfolyosón. A felháborodástól elnémult kapitány mozdulatlanul állt és a tulajdonos után nézett. A hadnagy belekarolt.

— Ne izgassa magát, Calegari kapitány. Végül is signore Flaiano a gazda és ő tartja számon a pénzét. Mit lehet még ehhez hozzátenni? Mindig emlékezni fogok erre a hajóútra. És engedje meg, hogy barátságunkat hazánkban is fenntartsuk.

— De hiszen maga még nem megy el! — szólalt meg csengő hangján Sandra.

— Persze, hogy nem. Egy-két napot még a hajón töltök, amíg nem találok helyet a parton.

– És aztán?

— Megvárom a pénz átutalását, amit még ma távirati úton kérek. Jegyet veszek a Johannesburg-Kairó repülőjáratra. Egy kicsit Kairóban időzök, aztán irány haza. Nem teljesült hát a paradicsomi szigetekkel kapcsolatos vágyam. Egyébként maga rombolta szét, de alaposan, amiért csak hálás vagyok magának! Elnézést, Cesare, akaratlanul is feltartottam magát.


4 FEJEZET

Nagy Sándor hajóhada


Másnap valamennyi fokvárosi lap — különböző nagyságú cikkben, szenzációként tálalva — beszámolt a híres olasz filmszínész jachtjának megérkezéséről és a Dél-Afrika partjainál tett elképesztő felfedezéséről. A legjobban a “Fokföldi Árgus” tett ki magáért:

“Az ismeretlen királyok fekete koronája a gyönyörű búvárnő fejéről visszahull az óceánba — ordította a vastagbetűs szalagcím. — Férje újból lemerül a szörnyű mélységbe, de nem talál semmit… — ezt mondja az eseménynél jelenlévő rendőrfelügyelőnek. De vajon valóban így van-e? Lehet, hogy a korona el van rejtve a tengerfenéken, egy megbízható helyen és csak egy ember: az olasz festőművész ismeri a titkot?…”

“A második interjújában Cesare Pirelli határozottan tagadja ezt, közölve azt a feltevést, hogy a korona valami módon mérgezett volt és rejtélyes betegséget okozott hős feleségének. Okvetlenül megkereste volna a koronát, bár — vallotta be őszintén a festőművész — egy csepp kedve se lett volna átadni a leletet hazánk udvariatlan rendőrségének. Mérvadó körök szerint a kormány külön expedíciót szándékozik szervezni az elsüllyedt hajók felkutatására, de magánszemélyeknek nem ad rá engedélyt…”

Cesare félredobta az újságot és felnevetett.

— Ezt sejtettem. Egyébként, Flaiano, neked egyharmad rész jár abból a kincsből, amit esetleg még találnak.

— Honnan szerzek én arról tudomást?! — hümmögte szkeptikusan Flaiano.

— Figyelemmel kell kísérni a régészek publikációit. Beletelik pár év, amíg kiemelik, tanulmányozzák, publikálják… — Sandra elhallgatott, bár nem fejezte be a mondatot.

A kapitány kajütjéből Calegari lépett ki karonfogva a hadnaggyal.

A hajóhídnál a két tengerész összeölelkezett, és Andrea könnyedén felkapta szürke katonai bőröndjét.

— Még egyszer minden jót, uraim — köszönt el Andrea és szertartásosan meghajolt, aztán hosszú, szomorú pillantást vetett Sandra rá.

A nő feléje nyújtotta mind a két kezét; a hadnagy egymás után megcsókolta őket.

— Mi még találkozunk a városban? — kérdezte Cesare.

— Persze, még egy egész hétig itt leszek. Egyelőre csak a Grand Hotelben kaptam szobát… drága! Hívja a 615-öt. És maguk?

– Én és Lea este költözünk, akkorra szabadul fel egy olcsó szoba egy Victoria Street-i szállóban. Esetleg rendeljek magának is egy szobát?

— Nagyszerű. Igényeim nincsenek. Az meg, hogy közelebb leszek magához és Leához, a lehető legjobb.

A tengerész lendületes léptekkel elindult a nagy kőlapokkal kirakott rakparton.

Távozása után nyomasztó némaság ülte meg a fedélzetet, mintha a többiek mind egymást vádolnák a helytelen lépés miatt. Lényegében így is volt…

Sandra nem is igyekezett eltitkolni nyomott hangulatát, makacsul nézte a tengert és idegesen szívta a cigarettáját. Flaiano egy kissé összehúzott szemmel figyelte.

— Pihenned kell — szólt rá parancsolóan —, estére meg vagyunk híva egy jótékonysági bálra, amelyet odafönt a parkban rendeznek.

Sandra nem felelt.

Cesare és Lea elhagyta a hajót.

Az ódon szálloda alacsony, de tágas szobájában Lea megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Ez már inkább hasonlít otthonhoz. Nem tudom, miért, de az a szűk kajüt az utóbbi időben nyomasztóan hatott rám. Újra szerettem volna szárazföldön lenni, hogy oda mehessek, ahová akarok, hogy virágokra és zenére gondoljak. Hogy ne kelljen gyötrő módon megerőltetnem valami miatt az emlékezőtehetségemet. Fekete szakadékokról álmodtam, amelyeknek a fenekén lángoló virágok termettek…

Cesare gyengéden magához vonta.

— Ez most már mind hamarosan elmúlik. Holnap elmegyünk doktor Sandershez, akinek a jóvoltából majd Van Heppen professzor fogad bennünket. Aztán hamarosan hazaindulunk!

— Egyáltalán nem akaródzik hazamenni. Visszatérek oda, ahol minden ismerős, de a fekete szakadék mégis megmarad. Azt hiszem, itt kell maradni vagy elutazni még valahová — mondta Lea bűntudatosan.

— Meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Akkor majd maradunk vagy elutazunk, ahová akarod, az afrikai vadrezervátumba, vagy elhajózunk Indiába…

— Indiába! Indiába!

Hirtelen vad rémület ült ki Lea arcára.

— Csak arra kérlek, Cesare, hogy bármit mondanak is az orvosok, ne hagyj ott náluk. Nem birok kórházban feküdni. Ismersz már. Belepusztulok!

— Esküszöm, hogy nem hagylak ott!

— Sandra továbbhajózik? Elválunk tőle? Aglauco kapitánytól is?

— Igen, drágám. Holnapután akarnak indulni tovább. Egy fél év múlva találkozunk Rómában. Még meglátogatnak bennünket, ne nyugtalankodj. Egyelőre csomagoljunk ki, te gyorsan tudod otthonossá varázsolni a szobát.


Sandra álmatlanul feküdt a széles ágyon, a nehéz függönyökkel kettéválasztott hálókabinban. A móló fala védte a széltől a jachtot, és bár az ablakok nyitva voltak és a mennyezeten lassan forgott a nagy ventillátor, a sötét, fényezett falak, a vastag szőnyegek csak fokozták a fülledtséget. Amikor a fiatalokkal zsúfolt, csillogó bálból visszatértek ide, a sötét és néma jachtra, Sandra úgy érezte, mintha börtönbe jött volna vissza. Hiányoztak a jó barátok: Cesare és Lea, meg a csillogó szemű lovag, a hadnagy. A kapitány már rég aludt szorosan a parancsnoki fülkéhez tapadó kis kajütjében. Csak a szolgálatban levő komor Pietro volt ébren. Az alvó kikötőben csend honolt, az éjszakai munka zaja valahonnan messziről hallatszott. Sandra csak most eszmélt rá, hogy a hosszú hajóút, a személyes benyomások és a félelmek, a meghitt beszélgetések és a hangos elmélkedések —, mindaz, ami közelebb hozta hozzá fiatal, életerős és újat akaró útitársait, erős hatással volt rá.

Kétszer futottak zátonyra a függetlenségével, önállóságával kapcsolatos álmai és reményei, először akkor, amikor egyetemi kutató akart lenni, másodszor, amikor mint filmszínésznő megbukott. Sandra a keserű tapasztalatokon kívül jó adag cinizmusra is szert tett. De az egészséges lelkű és erős testalkatú emberre jellemző természetes romantikusság mindig felülkerekedett benne és azt az előérzetet plántálta belé, hogy új örömök várnak rá, új fordulat jön az életében, amely ezúttal nem csalóka lesz, hanem igazi. Az utazása során már megszokta a jobb jövő előérzetet, és ennek most egyszerre vége szakadt!

Szétszóródott a derék emberek társasága, úgyhogy a Flaianóval való közelgő utazása most már semmit nem ígért. Ráadásul Flaiano, aki érezte, hogy Sandra eltávolodik tőle, zaklatni kezdte szenvedélyes féltékenységével. Sandra megértette kedvesét, hogy szentesíteni akarja férji jogait, hangsúlyozni szeretné, hogy ő teljesen hozzá tartozik, hozzá, aki sok szép holmival rendelkezik. Ezt a vágyát csakis a féltékenység diktálta.

Flaiano a tulajdonos gyanakvó érzékével ma is megsejtette Sandra szomorúságának okát, alighogy hazatértek a bálból. Jelenetet csinált, fenyegetőzött, szemrehányásokat tett neki.

Sandra mozdulatlanul feküdt, a szégyen és a bánat emésztette, megvetette magát amiatt, hogy szokásához híven lassan határoz, de talán amiatt, hogy képtelen harcolni. A lobbanékony és hirtelen természetű Lea az ő helyében már rég megváltoztatta volna az egész életét, ő meg…

A jachton nem kongatták a félórákat, de Sandra hallotta, hogy a szomszédos hajókon kolompolnak. Már éjfél után két óra van, de az álom kerüli, sőt az idegei annyira túl vannak feszítve, mint valami megpróbáltatás előtt.

Flaiano a szőnyegen nesztelenül lépkedve odament, aztán félrehajtotta a függöny szélét, hogy az éjjeli lámpa tompa rózsaszínű fényében megnézze, alszik-e Sandra… A lány mozdulatlanná dermedt, szempillája sem rezdült. Ivo visszahajtotta a függönyt, kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, aztán füttyentett — furcsán, halkan, mint az éjszakai tolvajok.

Pietro lépett a kajütbe. Kattan az ajtó zárja. Sandra Flaiano gyors suttogását hallotta:

— Most lehet! Szedd elő és hozd ide nekem, csak észrevétlenül Várd ki az alkalmas pillanatot…

— Akár máris mehetek!… Jól elrejtettem őket; beszórtam a kormányoszlop kábelcsövének a szigetelése alá. Senki emberfia…

— Pszt! Akkor máris hozd.

— Egy pillanat. És a signora? Alszik?

— Persze, te bolond!

Újra halkan kattant a zár. Sandra, mivel azt hitte, hogy Flaiano gyémántrészéről van szó. Ivo utolsó szavainál már csupa fül volt.

Óvatosan nyílt az ajtó. A két férfi pusmogni kezdett.

— Ellenőrizze, főnök.

— Hagyjuk, Pietro. Hány darab volt, emlékszel?

— Százötvennyolc. Számolja meg, az egész kupacot elhoztam, számolatlanul. Takaros kis batyu…

— Rendben van, ne fecsegj fölöslegesen! Sandra felébred!

– És ha megtudja, főnök? Persze, hogy megtudja, ha nem most, majd később.

— Van, amivel rá tudok ijeszteni a leányzóra. Engedelmességre kényszerítjük!

Egy kis pihe megrezdült Sandra hosszú nyakán. A nő rendkívül óvatosan felkelt és a függöny meg a fal közti résen kilesett a kivilágított kajütbe. Ivo az íróasztalnál ült, testével félig eltakarta az asztalon szétszórt rengeteg különböző méretű gyémántot és mohón számolgatta a drágaköveket. Sandra visszahúzódott és lefeküdt, de továbbra is feszülten fülelt.

Gyufa sercent, kattant a széf zárja.

— Mi lesz, ha átkutatják a hajót, főnök? — kérdezte bizalmatlanul Pietro.

— Nem fogják: holnapután elhajózunk. De ha mégis, te csak ne menj el sehová; amíg én itt vagyok, el tudjuk rejteni máshová.

Flaiano későn ébredt, aztán Sandrához húzódott, aki feje alá tett kézzel feküdt. Hideg tekintete nem bátortalanította el Flaianót. Ekkor a nő hirtelen felugrott és félrerántotta a függönyt.

Sandra az íróasztal szélére ült és így szólt izgalomtól elfulladó hangon:

— Jó volna, ha magyarázatot adnál, Ivo. Az éjjel én mindent hallottam! Te megloptad a társaidat!

Flaiano egy ugrással Sandra előtt termett, vicsorgott és egy gengszter kegyetlen, de óvatos tekintetével méregette.

— Hallottál… de lehet, hogy leselkedtél is. Akkor tudhatod, mit tartogatok az olyanok számára, mint te vagy, a te számodra. Hallgass, felejts el mindent, és minden marad a régiben. Ellenkező esetben… bezárlak és… — Flaiano lassan közeledni kezdett feléje.

— Késő! Az éjjel már beszéltem a kapitánnyal! Flaiano dühösen felüvöltött, Sandra összeszedte minden akaratát és lassan rágyújtott.

— A kapitány, amíg te aludtál, már mindenről tájékoztatta a csapatot. Azokat kivéve, akiket sietve kiebrudaltál a partra, már valamennyi barátod tudja, hogy elloptál százötvennyolc gyémántot. Ezt azért mondom, nehogy eszedbe jusson bántani engem, vagy nehogy olajra lépj. Csillapodj le és figyelj. Ha egy órán belül nem hívsz össze mindenkit a kajütödbe és nem osztod szét a gyémántokat, indulok a rendőrségre. Bármennyit kapok is bűnrészességért. Egy gyémántrabló bűntársa még hagyján, de egy banditáé nem voltam és nem is leszek.

Sandra az ajtó felé indult. Ivo utolérte és arcul akarta csapni, Sandra kisiklott előle és kiugrott a folyosóra.

Egy negyedóra sem telt bele, Flaiano magához hívatta az egész legénységet, amely szigorú arccal várta a főnök mentegetőzését. Ivo Flaiano átalakult. Kedvesen mosolyogva mesélte el, hogy megtalálta a becsomagolt gyémántokat, és hogy elhatározta, meglepetésben részesít mindenkit, ha végleg elmúlt a veszély. Holnap indulnak, ő pedig az éjjel elő akarta készíteni a meglepetést, de Sandra, aki nem értette a dolgot, hisztérikus jelenetet rendezett és elrontott mindent. Most arra kér mindenkit, jöjjön be a kajütjébe, függönyözzék el az ablakokat, és fogjanak hozzá az általa talált kövek elosztásához.

Flaiano szemérmetlenül kijelentette, hogy ő nagyobb részre tart igényt, mivel ő találta a kincset és természetesen mivel ő a jacht tulajdonosa.

Az emberek csak összenéztek, mint akik nem hisznek a saját fülüknek. De igaznak látszott a dolog, mert Flaiano gondosan becsukta az ajtót, elővette a széfből az egyszerű kis batyut és kiszórt belőle az asztalra másfélszáz jókora borsószem nagyságú gyémántot. Ezek közül tizenhét nagyméretű kő abból a pokoli munkával és kockázattal megszerzett kincsből származott, amely az utolsó pillanatban kicsúszott azoknak az embereknek a kezéből, akik találták, és aztán még tizenöt évig hevert a Csontváz-part menti fehér domb alatt. Sandra nézte a köveket, és az ismeretlen, bátor gyémántkeresőkre gondolt, akiknek reményei szertefoszlottak, a rendőrséggel való összecsapásukra, a lövöldözésekre, a halottaikra és azokra, akik börtönbe kerültek közülük. Undorral gondolt vissza az ellopott gyémántokat számolgató Flaiano kapzsi suttogására, és elhatározta, hogy ettől a pillanattól fogva nem visel többé brilliáns ékszereket.

A filmszínész, bármennyire igyekezett is a történteket tévedésnek beállítani, az incidens szülte bizalmatlanság és a gyanakvás tartósan befészkelte magát a jacht legénységének szívébe; ez a társaság többé már nem az az összetartó, fiatal kompánia volt, amely együtt indult el a kalandok elé. A hosszú kóborlások kedves benyomásait felváltotta a meggazdagodás szánalmas vágya, az irigység és gyanakvás, a félelem, hogy jaj csak el ne lopják a zsákmány ráeső részét, jaj csak be ne csapják, fel ne jelentsék azok, akik úgy érezték, hogy a legcsúnyábban megrövidítették őket.

A kapitány átvette a hadnagy, a Cesare és a Lea részét és a kajütjébe sietett. Flaiano és Sandra kettesben maradtak a kajütben. Sandra gyorsan előhúzta bőröndjét. Kinyitotta a ruhásszekrényt, kivett két könnyű ruhát, a gyapjúkardigánját meg a tarka szoknyáját, aztán becsomagolta még az esőköpenyét és az estélyi cipőjét. Ivo, mint aki révületbe esett, le nem vette róla a szemét: figyelte kezének gyors és pontos mozdulatait, karcsú lábának könnyed lépteit.

A tulajdonos, helyesebben a rabló Flaianóban fellángolt a gyűlölet, amikor érezte, hogy a zsákmány kicsúszik a keze közül. Elveszti bűbájos szeretőjét, és az a gondolat, hogy valaki mást fog szeretni, bizonyára azt az átkozott hadnagyot, elviselhetetlen volt a számára. A színész gonoszságtól eltorzult arca egészen elvörösödött, szaporán és szaggatottan lélegzett. Keze ökölbe szorult. Sandra a háromrészes tükörből figyelte.

— Csak semmi jelenet, Flaiano, legalább utoljára légy nemeslelkű, amilyen a hazug filmjeidben szoktál lenni. Különben pedig megkértem a kapitányt, hogy a mérnökkel együtt álljanak itt a folyosón, amíg ki nem lépek innen.

— Végleg elmégy?

– Örökre, Ivo. Odahaza majd igyekszem intézkedni, hogy ne teljesüljenek a vágyaid. A detektívregényekben az áldozat nem sejtheti és már nem is tudja meggátolni a gengszter szándékait. Előfordul ez az életben is, de nem ebben az esetben. Barátaim mindenről tudomást szereznek, és ha hirtelen eltűnnék, tudni fogják az okát… — Sandra ezután mérsékeltebb hangnemre váltott át: — Csak azt viszem magammal, ami az én tulajdonom. Azt, amit te vásároltál nekem, itthagyom. Még jól jön majd. A karkötő és a karóra a toalettszekrény fiókjában van. Az első osztozkodásból rám eső gyémántokról nem is beszélek — úgysem adnád ide!… — Ivo kárörvendő mosolya igazolta Sandra szavait. — Tartsd meg magadnak az utazási költségek fejében. Vedd úgy, hogy bérbe vettem a jachtodat és vele együtt téged is… Fokvárosig. Ez a legelőnyösebb szerződés, amit életedben kötöttél. Isten veled!

Flaiano hirtelen az ajtó elé ugrott.

— Kedves kapitány — szólt ki hangosan Sandra. Az ajtó — kopogtatás nélkül — kitárult, és Calegari a mérnökkel felkapta Sandra bőröndjét és táskáját. Kattant a zár. Flaiano kiguvadt szemekkel meredt a politúrozott fára, aztán felugrott, megragadta a kilincset, majd lassan elengedte és dühösen rohangálni kezdett a kajütben és ocsmány szavakkal szidta Sandrát. Kiizzadt, aztán belehuppant a fotelba, bekapcsolta a ventillátort és zsebkendőjével törölgetni kezdte arcát. A halk zümmögés és a levegőáramlás lassacskán megnyugtatta, az egymás után elszívott két cigaretta és egy pohár konyak helyreállította elvesztett egyensúlyát.

Flaiano kihúzta az asztalfiókot, elővett egy vastag sárga borítékot és egy ugyanolyan színű papírlapot, aztán rövid gondolkodás után írni kezdett:

“Fokváros rendőrkapitányának… kötelességem figyelmeztetni önt, hogy több más útitársával együtt jachtom fedélzetén tartózkodott Sandra Citti volt filmszínésznő és Andrea Montuori, az olasz hadiflotta egykori hadnagya. Tudomásomra jutott, hogy a két említett személy közvetlenül Fokvárosba érkezésünk után egy kikötői tolvaj- és csempészbandával kapcsolatba lépve, lopott gyémántokat vásárolt titokban. Felkértem az említett személyeket, hogy hagyják el a jachtomat — nem óhajtottam tovább utazni ilyen útitársakkal. Mivel nem rendelkeztem bizonyítékokkal, nem állt módomban azonnal értesíteni önöket; ezt igen sajnálom. Jelen levelemmel megpróbálom helyrehozni hibámat és megnyugtatni lelkiismeretemet. Úgy gondolom, hogy ha alaposan átkutatják Citti és Montuori holmiját, megtalálják a bizonyítékokat: a csempészett gyémántokat, és a két bűnös elnyeri megérdemelt büntetését.”

Flaiano becsukta a feljelentést a széfbe és vidáman fütyörészve felment a fedélzetre. Diadalmas kárörömet érzett. Elképzelte magában, hogyan fogja el a szívós dél-afrikai rendőrség Sandrát és Andreát, és felkacagott. Szép mézes heteket töltenek majd — a börtönben!


Calegari kapitány telefonált Andreának és bevitte Sandrát a városba. Még át sem vágtak az Addarley Streeten, Andrea sugárzó arccal már a járdáról integetett nekik. Hármasban indultak a Victoria Streetre Cesaréhoz és Leához. Félórát kellett ücsörögniük a szálloda halljában, amíg Lea és Cesare vissza nem tért az orvostól. Ezalatt Andrea megismerte az ellopott gyémántok történetét, de az nem tett rá kellő hatást: le nem vette a szemét Sandráról. Össze is rezzent, amikor a kapitány vidáman felkiáltott, mert megpillantotta a belépő Leát és Cesarét:

— Nos, mi újság a doktorkáknál?

— Egyelőre semmi — felelte Cesare —, különben is csak bemutatkozó látogatást tettünk az asszisztensnél. Holnapután, csütörtökön lesz a nagy konzultáció a professzornál.

— Küldjenek nekem Colombóba az Aquila fedélzetére egy kábeltáviratot arról, hogy miként alakulnak a dolgok. Megígérik? Ez az utolsó találkozásunk. Este vizet és üzemanyagot vételezünk, hajnalban pedig elindulunk.

Cesare megesküdött, hogy értesíti, a kapitány pedig hozzá akart fogni, hogy elismételje s Flaianóról szóló történetet. De az óvatos Cesare felvitte őket a szobájukba, gondosan megvizsgálta az ablakokat, a függönyöket, aztán bezárta az ajtót. Ekkor a kapitány teljesen szabad folyást engedett felháborodásának és elmesélte a történteket.

— Nagy isten! Ki hitte volna, hogy Flaiano… hisz én régóta ismerém, még az óriási sikerei előtti időkből. Hogyan tudott lelkileg ilyen mélyre süllyedni?

— Szerintem minden nagy sikert elkerülhetetlenül hanyatlás követ. Csak a lelkileg erős és céltudatos emberek állják meg a sarat, őket az alkotómunka túlságosan leköti ahhoz, hogy a fejükbe szálljon a siker, mint ahogy a jelentéktelen emberrel történni szokott — mondta nyugodtan Sandra, akinek mégis csak fájt szeretőjének bukása, noha Flaiano már régóta készítette elő a talajt szakításukhoz.

— Hagyjuk az elméleteket! — szólalt meg Andrea, aki csak most fogta fel a történtek igazi értelmét. — Én ebben nem látok mást, csak valami primitív aljasságot. Mik a további szándékai, Sandra? — kérdezte aztán.

— Eladom a két gyűrűmet és a gyönyörű smaragd nyakékemet. Futja belőle a Rómáig szóló repülőjegyre.

– És aztán?

— Van egy híres svéd fényképész, Rune Hassner, a “Tio” fotóegyesülés elnöke. Két évvel ezelőtt Rómában — felajánlotta nekem…

— Mi szüksége van most magának erre, Sandra?! — szólt közbe a hadnagy. — A drágaköveiből tíz évig elélhet és utazgathat!

– Á, igaz is! Teljesen megfeledkeztem róluk! Tíz évig aligha, csak ötig: az első zsákmányból rám eső rész ott maradt nála…

— Mi odaadjuk magának a sajátunk egyharmadát, abból, amit maguk hoztak. Hiszen ha maga nincs, sohase látjuk őket. Most aztán milliomosnak érzem magam, enyém az egész világ! — kiáltott fel Cesare.

– Épp ez bizonyítja, hogy maga sohasem lesz milliomos, és fogalma sincs az igazi gazdagságról! Örömmel veszem a baráti segítséget, de barátaim rovására nem akarok előnyökhöz jutni. Régimódi nevelés! Tudomásul veszem, ha valaki veszélynek teszi ki magát értem, megment bajtól, betegségtől, támadástól. De pénzt elfogadni, amikor ezzel esetleg lehetetlenné teszem az illetőnek, hogy valóra váltsa a munkával, a nyugodt élettel, utazásokkal kapcsolatos terveinek legalább a felét, ez annyira távol áll tőlem, hogy szó sem lehet róla! Mindenkinek megvan a maga sorsa, amíg ketten össze nem kötik a sorsukat, mint maga és Lea… Maga most mint festőművész ideális helyzetben van: az alkotó munkának szentelheti magát, méghozzá több éven keresztül, nem törődve semmivel… csak Leával!…

— Cesare, Cesare! — ugrott Lea a festő nyakába. — Hiszen Sandra igazat beszél! Beköszöntött az, amiről a didergő Nápolyban álmodoztunk!

— Beköszöntött, de valahogy nem úgy, ahogy vártam. Az életben bizony mindig minden másképpen van, mint az álmainkban. Újabb izgalmak következnek, váratlan bajok zúdulnak az emberre.

A hadnagy mondani akart valamit, de aztán mégsem szólalt meg. A kapitány megpróbált felállni a fotelból:

— Hát maguk így most együtt egész jó kis kompánia. De nekem mennem kell. Az ördögbe is, olyan nehéz elválni maguktól. Már megszoktam a társaságukat!

Lea és Sandra egy szempillantás alatt foteljának karfáján teremtek és átölelték a kapitányt.

— Becsületszavamra, megható jelenet! — gúnyolódott hunyorítva Cesare. — Én a maga helyében otthagynám a főnököt, ha egyszer ilyen szemét, és ezt elég világosan ki is mutatta!

— Kötelességem maradni! Nem hagyhatom ott — nem Flaianót — az Aquilát. Hagyjanak békét egy percre lányok, csupasz karjuk érintésétől összezavarodnak a gondolataim.

Sandra és Lea visszaültek a pamlagra.

A kapitány pipára gyújtott.

— Néztem magukat és megijedtem Flaianótól. Még elképzelni is nehéz, mit forgat a fejében az ilyen. A gondolatai nem egyenesek, mint a normális emberé. Aztán meg Flaiano ráadásul még féltékeny is. Rég észrevettem, hogy figyelte Sandrát és Andreát. Jól van, ne tagadják! Nekünk is van szemünk. Egyszer csak eszébe jut és közli a rendőrséggel, hogy gyémántjaik vannak. Magukat megmotozzák, talán már a repülőgépen, akkor aztán csempészés vádjával börtönbe vetik magukat Flaiano legnagyobb örömére.

— De hiszen ezzel saját magát is gyanúba keveri. Mi meg leleplezhetjük a bíróságon — ellenkezett a hadnagy.

— Kedvükre leleplezhetik, ha már több ezer mérföldnyire lesz innen, egy másik országban. Bizonyos idő múlva pedig a kedves főnökük eladja a köveket és majd Polinéziában hancúrozik.

— Mamma mia, ahogy Lea szokta mondani! Maga okos ember, kapitány! De hát mit lehet tenni? — Sandra tehetetlenül körülnézett. — Gyémántokat postán nem lehet feladni, elrejteni nincs hol: Cesare és Lea ugyanolyan veszélyben van!

— Bizony. Jómagam is a hadnagyra akartam bízni a köveimet. Félek Flaianótól és hűséges cinkosaitól. Pietrótól és Guliótól. Most látom, hogy nem szabad. Ellenkezően, adják ide nekem mind, ami maguknál van, elrejtem a jachton. Senki sem fogja megtudni, hová, Colombóban pedig már szabad vagyok. Ott nagy ékszerpiac van, de talán inkább Indiába kellene utazni, mert ott még nagyobb biztonságban vagyunk. Ha megbíznak bennem, én megőrzőm őket, de ha akarják, eladom. Ehhez bizony én értek jobban.

— Istenem, micsoda ragyogó terv! — Sandra megcsókolta a kapitányt. — Csak magát ne sodorja veszélybe!

– Óvatos leszek. Most, hogy tudjuk, kivel állunk szemben, már nem olyan félelmetes a dolog. Persze, ha valami történik a jachttal… a tenger az tenger…

— Hát ezt sem előre látni, sem megakadályozni, nem lehet — felelte hidegvérrel Cesare. — Akkor ismét olyanok leszünk, mint voltunk a hajóút előtt, se több, se kevesebb. Nem: szegényebbek leszünk, ha magát elveszítjük.

– És gazdagabbak, mert összebarátkoztunk és sok mindent tanultunk ezen a hajóúton — tette hozzá Sandra.

A kapitány felállt, bő zubbonyának zsebeibe gyömöszölte a köveket tartalmazó csomagocskákat és visszaindult a jachtra. A négy fiatal tovább tárgyalta a megdöbbentő újságot. Miután egy olcsó vendéglőben megebédeltek, Lea hazament, Sandra pedig Cesaréval és a hadnaggyal elindult eladni a smaragdot meg a gyűrűket. Az eladás várakozáson felül sikerült, csupán a nyakékért kétszer annyit kapott, mint amennyit az összes ékszereiért kapni remélt. Valószínűleg igen nagy volt a kő igazi értéke. Sandra nem tudta, hogy az uráli lelőhelyek kimerülése után az ilyen tiszta fényű és igazi zöld színű smaragd ritkaságszámba megy.

Sandra Cesare és Lea szobájában töltötte az éjszakát, reggel pedig kapott egy kis szobát a szálló legfelső emeletén, ablaka a Botanikus kertre és a város parkosított részére nézett, amely a Tábla-hegy szigorúan kocka alakú tömegének lejtőire kapaszkodott fel.

Montuori hadnagy azon a reggelen, amikor az Aquila elhagyta az öblöt, szintén felköltözött a legfelső emeletre.

Van Heppen professzor Lea további kivizsgálását rendelte el. Cesare kitartóan vele ment mindenhová. Sandra és a hadnagy kettesben maradtak. Szüntelenül rótták a gyönyörű város utcáit, ki-kiutaztak a környékére, felkapaszkodtak a Tábla-hegyre.

A fasorok hatalmas tölgyfáit az ősz dere még nem csípte meg, csak a lombjuk sárgult meg egy kissé. Számtalan mókus ugrándozott az ágaikon: gyűjtötték a makkot őszre. A jóformán kezes állatkák nem féltek az emberektől, de dühösen, ellenségesen acsarkodtak a galambokra. A fiatalok voltak a Bantu Színházban, megnéztek egy balettelőadást meg egy “színes” ruritán operettet. Sandra teljesen el volt ragadtatva…

Andrea Fokváros hatalmas “amfiteátrumára” mutatott:

— Ott, legfelelül, ni, parkokban, tágas kertek közepén állnak a gazdagok palotái. Lejjebb, látja, kis villák vannak kis kertekkel, ott azok az alkalmazottak és tisztviselők laknak, akik sokra vitték. Még lejjebb — nagy bérházak: a fehér bőrű középrétegek és a színes bőrű lakosság kis hányadának otthonai. A következő fokozat: poros, szűk sikátorok apró házikókkal a mecsetek körül, ott laknak az indonéziaiak, az indiaiak és más “színes bőrűek”. És egészen lent a tengerparti homokon, ahol állandóan szél kavarja a port meg a szemetet, az afrikaiak negyedei húzódnak. Biztos vagyok benne, hogy ha megszámolnánk, odalent ezerszer többen laknak, mint odafönt — ez a társadalmi berendezkedés kézzelfogható képe. Hát bizony az európai nagyvárosok, legalábbis külsőre, sokkal demokratikusabbak.

– Ó, nem. nem! — tiltakozott szenvedélyesen Sandra. — Az európai városok utcáin őrülten száguldoznak a gépkocsik, és én úgy látom, hogy minden autó a gyalogosok ellensége, a gyalogosok pedig gyűlölik a kocsikat. Ide-oda futkosnak a névtelen és jellegtelen tömegek, a hatalmas házak tele vannak zsúfolva emberekkel, akik alacsony, fülledt szobákban szoronganak, asztalok és gépek fölött görnyedve végzik egyhangú, unalmas munkájukat. Esténként pedig mindenki a szórakozást hajszolja, felhangzik a dübörgő, üvöltő és pattogó ritmusú zene, a mozik vásznán megjelennek a kísértetek, a tévék képernyőjéről pedig csöpög a kék méreg…

– Én is és maga is ezekben az óriási városokban élünk!

…Sandra megváltozott azóta, hogy elmenekült a jachtról. Most ebben az egyszerű, aranysárga villámmintás, világos vörösbarna ruhában, amelynek alja kiszélesedett, fiatal diáklánynak hatott, aki kirepült a szülői házból, hogy bejárjon messzi tájakat.

A divatos frizurát nélkülöző, sűrű haját (Sandra szerint az igazi nő nyomban felismerhető arról, hogy nem hódol a divathóbortnak, hanem csak azt hordja, ami illik neki) hátra és balra fésülve viselte: szabadon hagyta jobb fülét, a másik oldalon meg a bal szemöldökére hulltak az engedetlen fürtök.

Élénkpiros ajkának sarka felfelé ívelt, mint annak az illedelmes kislánynak, aki rejtett mosolyával nem akarja elárulni érzéseit a szigorú felnőtteknek. Egy kissé kiálló, egyenes kulcscsontjára egy nemrég vásárolt olcsó néger nyaklánc simult, amely kiemelte hosszú nyakának arányosságát. Nyaka felvette a versenyt azoknak a fekete bőrű szépségeknek királynői nyakával, akik elismerő tekintettel méregették.

A hadnagy és Sandra gyalog a szállóba érkeztek, majd felmentek a szobájukba. Néhány perc múlva Andrea szobájában megszólalt a telefon. Sandra arra kérte, hogy azonnal menjen be hozzá.

— Andrea, nálam házkutatást tartottak! — fogadta a belépő tengerészt izgatottan Sandra.

A hadnagy körültekintett a szobában.

– Ó, tökéletes munkát végeztek — találta ki Sandra a férfi gondolatát. — Itt vannak a jegyek táskám oldalzsebében: álig észrevehetően, de másképp tették vissza őket. Vagy a fülbevalók a púderdobozban — a fedelét nem úgy zárták le, mint én legutóbb. Aztán… általában mindent feltúrtak és még a csillárt is megvizsgálták: balszerencséjükre a szobalány ritkán törölgeti le és nézze, tiszta folt van az üveg szélén.

— A madonnára, magának a titkos szolgálatnál kellene dolgozni!

— Hagyja a tréfát, Andrea, ez komoly dolog!

— Egyáltalán nem. A bölcs Calegari apó megmentett bennünket a szörnyű kellemetlenségtől. Jöjjön át hozzám és adja kölcsön a megfigyelőképességét.

A hadnagy feltevése beigazolódott. Jegyzetfüzete, amely az asztal középső fiókjának mélyén hevert, egy kissé előbbre került, maga a fiók sem volt teljesen visszacsúsztatva a helyére, ez pedig elképzelhetetlen egy tengerésztől.

— Megriadtak valamitől — mondta a fejét csóválva a hadnagy. — Alighanem egy kissé korábban jöttünk haza. Vannak itt nekem holmi feljegyzéseim a megtett útról, meg a kiadások számadatai, valószínűleg le akarták másolni vagy fényképezni. Csak hadd dolgozzanak, ismerjék meg a magánköltségvetésemet, nincs benne semmi érdekes.

– És Cesare meg Lea? — kapott észbe Sandra. — Menjünk le hozzájuk, már vissza kellett térniük. Ha csak minket kutattak át, akkor igaza van a kapitánynak, hogy ez Flaiano műve!

A festőt a fotelban ülve találták. Lea pedig a fürdőszobában pancsolt és énekelt. Cesare bágyadt álmossága egy szempillantás alatt elszállt, mihelyt a házkutatásról értesült. Felpattant, mint az elengedett rugó, és néhány perc alatt át vizsgálta a bőröndöket, az asztalt, a szekrényt és benézett a szoba rejtett zugaiba.

— Vaklárma — mondta megnyugodva —, az én vizuális emlékezetem aligha rosszabb, mint a Sandráé, de én a házkutatás legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel. Nem, Flaiano csak maguknak tett “baráti szolgálatot”.

— Cesare barátom, adja ide nekem a malomkő koordinátáit tartalmazó papírt. Én most már tiszta vagyok a rendőrség szemében, engem többé nem zaklatnak. Maga pedig egyszerűen még nem került sorra.

— Aligha. Jól tudják, hogy a maguknál rendezett házkutatással lelepleződtek és felhívták magukra figyelmünket. Mindannyiunknál egyszerre kellett volna végezniük házkutatást. Vagy bolondoknak tartanak bennünket?

— Biztosan igaza van. Csak én és Sandra kerültünk gyanúba. Ennek ellenére adja ide azt a papírt, nálam lesz és magammal viszem, hiszen én és Sandra hamarabb utazunk el, mint maguk.

— Ki tudja? — A festő arca egyszeriben komorrá, gondterheltté vált. — Valami nem stimmel az itteni orvosokkal. Tanácstalanok… én látom… — a festő elhallgatott.

Lea sárga fürdőköpenyben kilépett a fürdőszobából. Sugárzott róla az egészség, semmi sem árulta el betegségét. Csak a figyelmes, tapasztalt tekintet vette észre a szeme mélyén ülő furcsa — félig rémült, félig feszült, sötét — kifejezést. Ez bizonyos mértékig arról tanúskodott, hogy megbomlott az egészséges test és a normális lelkivilág nagyszerű összhangja. Valami megzavarta a tudat és az emlékezet szövevényes munkáját. Vajon kigyógyítható-e? Helyrebillenthető-e a korábbi egyensúly, amelyet egészséges ember nem is érzékel? Avagy talán mindörökre eltűnt a korábbi, félelmet nem ismerő, lobbanékony Lea és most tudatzavarban szenved, amelyről oly rémülten beszélt?

— Adj egy cigarettát Cesare — szólalt meg Lea, miután megcsókolta Sandrát —, átvettem a helyi szokást. Itt mindenki összecsókolózik, köszönéskor, búcsúzáskor, az utcán és a színházban, még a férfiakkal is. Ó, nem, csak pusztán udvariasságból! — Ti csak most érkeztetek? Együtt ebédelünk?

— Nem, mi már ebédeltünk és máris megyünk továbbfelelte Sandra. Hallgatólagos megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy nem említik Leának a rendőrügynökök behatolását a szobáikba.

Cesare, aki az esti lapokat nézegette, hirtelen csodálkozva felkiáltott:

— Megint a hajóinkról írnak! Nézzétek, a második oldalon. “Botsma, a stellenbosehi egyetem professzora, a neves történész, az ókor kiváló ismerője azt állítja, hogy az olasz búvárok által Délnyugat-Afrika partjainál felfedezett hajók Nagy Sándor elpusztult flottájához tartoznak!”

— Hát ez meg miféle kitalálás? — ámuldozott a hadnagy.

— A, nem, ez komoly. És meg kell adni, hogy a professzor, bárki is ő, nem alaptalanul beszél. Hallgassák csak:

“A történészek rég megállapították, hogy nem sokkal Nagy Sándor halála előtt, az ő parancsára, 800 hajóból álló hatalmas flottát építettek. Több tízezer fiatal férfit és nőt, iparost és földművest jelöltek ki az Indiában meghódított új területeken létesítendő görög gyarmatok számára. A hajóhad parancsnoka Nearkhosz, az egyik diadokhosz. Nagy Sándor leghívebb fegyvertársa volt, aki már ki is futott hajóhadával rendeltetési helyére. Ez alatt Nagy Sándor hirtelen beszüntette sikeres indiai hadjáratát (már átkelt az Induson), visszatért új fővárosába, Babilonba, egy ideig betegeskedett, aztán meghalt. Amikor a diadokhoszok felosztották egymás között az országokat, Nearkhosz a flottát kapta valamennyi emberrel és katonával, azzal, hogy az általa meghódított területek az ő saját birodalmát alkossák.

A tudósok véleménye eltér a Nagy Sándor hajóhadának sorsát illetően. Nagy tekintélyű szakemberek szerint a flotta a levantei partoknál vesztegelt, majd miután Nearkhosz eltávozott onnan, hogy megjelenjen a hadvezér betegágyánál és részt vegyen a diadokhoszok osztozkodásán, a hajóhad szétszéledt a Földközi-tengeren. Mások, akikhez jómagam is csatlakozom, úgy vélik, hogy az India leigázására szánt flotta nem épülhetett a Földközi-tengeren, hanem a Vörös-tenger Akabai-öblében készülhetett, és hogy a későbbi elbeszélések erősen eltúlozták az olyan számadatokat, mint: 800 hajó és százötvenezer ember. Én a hajók számát mintegy 300-ra becsülöm, és szerintem a Nearkhosz parancsnoksága alatt álló hajóhad végighaladt a Vörös-tengeren és befutott a Perzsa-öbölbe, amikor a flotta-parancsnok megkapta a Nagy Sándor súlyos betegségéről szóló hírt. Az osztozkodás után Nearkhosz továbbvezette hajóhadát, de nem Indiába, hanem meg akarta kerülni Líbiát (Afrikát) és nyugat felől bejutni a Földközi-tengerbe, miután leigázta azokat az igen gazdag területeket, amelyek délnyugatra feküdtek Herkules oszlopaitól, s amelyeket annak idején a karthágói Hannó fedezett fel hajózása során.

Harold Gladwin történész feltevése szerint Nearkhosz eljutott Indiába, majd Indonéziába s elérte Dél-Amerika partjait, az új földek gyarmatosítására kijelölt emberek pedig lerakták az inka és maja kultúra alapjait. Ez a feltevés teljesen valószínűtlen. Nem is beszélve arról, hogy az említett kultúráknak semmi közük sincs a hellén kultúrához, amelyet Nagy Sándor mindenhol meghonosított Ázsiában, s a hajóút idejének egyszerű kiszámítása azt mutatja, hogy a fahajók nem bírtak volna olyan sokáig úszni a trópusi tengereken, mert ott a védtelen fát gyorsan elpusztítják a hajóférgek. Sokkal valószínűbb, hogy Nagy Sándor, helyesebben Nearkhosz hajóhada megkerülte Afrikát és Délnyugat-Afrika partjainál nyomtalanul eltűnt: ezt teljes mértékben igazolja az, hogy semmiféle történelmi értesülés nincs a hajóhad és Nearkhosz sorsáról. A kisebb hellén hajók a viharok elől rendszerint a partokhoz menekültek. A teljesen nyílt Csontváz-parton nem találhattak menedéket, úgyhogy az egész flotta az utolsó hajóig elpusztult, a megmenekült emberek pedig elkerülhetetlenül a halálukat lelték a víztelen part menti sivatagban.”

Cesare elolvasta az egész cikket, társai közben feszült figyelemmel hallgatták.

— Ez az ember tud! — fejezte be elismerően a festő. — Nemhiába csodálkoztam, hogy milyen ismerősök nekem ezek a hajók. És az amforák is…

— Miket beszélsz, Cesare?! — döbbent meg Lea. — Mintha egyedül te fedezted volna fel azokat a hajókat! Egyáltalán nagyon érdekes!

— Van itt még egy kis cikk — ocsúdott fel Cesare. — Egy másik szakember, ezúttal Caina geológus, a johannesburgi Witwaterand Egyetem tanára a történészt támogatja. Megcáfolja a fő ellenvetést: hogyan maradhattak meg a hajók több mint kétezer évig a hullámveréses övezetben. A geológus azt állítja, hogy a hajók sokkal nagyobb mélységbe süllyedtek le, oda, ahová nem jutottak el a hullámok. De a tengerparti Namib-sivatag általános megemelkedésével a flotta pusztulásának színhelye is feljebb került, úgyhogy a búvárok hozzáférhetnek, ez pedig nem is olyan rég történt. Az egész tengerparton a korábbi mélyvizekben váratlanul keletkezett zátonyok húzódnak.

— Ez így is van! — tört ki Andreából. — Emlékszik, Cesare, maga említette, milyen furcsán élettelenek a víz alatti sziklák ott, ahol a hajók hevernek.

— Milyen különös: akár az összeesküvők — mondta sértődötten elkomorodva Lea. — Mintha jártak volna valahol, én előlem pedig titkolják. Cesare nem tudom, miért — rejtegeti előlem az újságokat, már észrevettem. Mi ez, titok vagy meglepetés?

— Meglepetés, drágám! Eh, mindez üres és felesleges szócséplés! Megyek, megfürdöm, aztán megebédelek. Sandrának és Andreának indulnia kell a hangversenyre.


5. FEJEZET

Síró vonatok


A Sandra választotta hangversenyt egy tengerre néző kis kertben rendezték. A rendkívül meleg, holdtalan, szélcsendes őszi este nyugalmat árasztott, amely nem felelt meg a hangverseny furcsa programjának. Valaki tragikus művekből állította össze, talán az afrikai közönség számára. Valóban afrikaiakból állt a közönség nagy része, akik élvezték a zenét és mozdulatlanul ültek, mintha a muzsika varázsa fekete márvány-, sötét bronz-, illetve világos rézszoborrá változtatta volna őket.

A kis létszámú zenekar rendkívül pontosan és összehangoltan engedelmeskedett a fekete hajú francia karmester legkisebb mozdulatainak is.

A színes bőrű hallgatók lehorgasztott fejjel hallgatták a Sandra előtt ismeretlen szimfóniát, amely olyan volt, mint az ő életük: hányatott, kárhozatra ítélt és kegyetlen. Mögöttük pedig a város élte a maga esti életét, a reklámok és kirakatok csillogó fényében, az utcai forgalom zajában; a muzsika mintha a valóság díszletévé változtatta volna.

A rövid szünet után, a második részben, Rahmanyinov szimfonikus táncait adták elő.

Nyugatra, a kivilágított öbölkaréjtól és kikötőmólóktól távolabb az óceán sötétlett, amely az éggel összeolvadva végtelen űrt alkotott. Csak a hajók és az idegen, ismeretlen csillagképek fényei birkóztak a győzelmes sötétséggel.

Andrea gyakran pillantott a rivalda halvány fényétől megvilágított Sandrára, aki egyenesen, némileg feszes tartásban, egy kissé nyitott szájjal ült: élvezte a zenét. Magas nyakú pulóvere összeolvadt napbarnított bőrével és még jobban meghosszabbította a nyakát. Andrea nagyon szépnek látta az arcát, amelynek legapróbb vonásait is ismerte. A férfi tisztában volt azzal, hogy még korai volna bevallania szerelmét. Sandra így is sejtette. Vagyis ha bevallja, akkor mintha választ várna rá… de Andrea mégsem tudta megállni: óvatosan felemelte Sandrának a térdén fekvő bal kezét és ajkához emelte. Várakozása ellenére Sandra erősen megszorította az ujjait.

Óvatosan, de határozottan magához vonta Sandrát, aki egy pillanatra zubbonya vállán felejtette, aztán hirtelen elhúzta az arcát. Andrea fogta a kezét és nem engedte el egészen a hangverseny végéig, gyengéden simogatta, lopva csókolgatta az utazás során egy kissé eldurvult vékony ujjait.

Alighogy elhaltak a hegedű utolsó hangjai, Sandra felállt és szó nélkül a kijárat felé indult. A kissé elbátortalanodott Andrea követte, de közben nem kerülték el figyelmét azok a hosszú pillantások, amelyeket a férfiak küldtek Sandra után.

Lassan elindultak egymás mellett az egyik utcán, csak úgy, igyekeztek minél távolabb jutni az egzaltáltan nevetgélő színes bőrű tömegtől.

— Nekem nem szabad ilyesmiket hallgatni — szólalt meg Sandra hosszas hallgatás után. — Néha úgy rémlik, hogy valaminek a szélén lépkedek, ahonnan lelökhetnek. Ó, nem, nem jól értett, nem a halálra gondolok. Egy kétségbeesett lépés, amelyet okvetlenül büntetés követ, ugyanúgy, ahogy az a zenében van.

– Én meg azt hittem, hogy maguk, színésznők át tudnak alakulni és ezzel megmenekülnek a sorscsapásoktól — mondta a tengerész. — A zene alatt más volt, és most megint más.

Sandra megállt és farkasszemet nézett a hadnaggyal. Aztán meglágyult a tekintete, és Andrea még a gyér utcai lámpák szegényes fényénél is észrevett egy kis enyhe gúnyt a szemében.

— Kedves Andrea, ne gondolja, hogy én nagy színésznő vagyok! Csupán egy szép modell, aki nagyon közepesen játszott, úgy, ahogy minden nő tud játszani, ha nem egészen ostoba. Egész lényem ellenszegült a színészi karriernek, ballépés volt. Megfizettem érte, és most vége van.

Andrea bizalmatlanul elmosolyodott. Sandra belekarolt, gyengéden odasimult hozzá, és megpróbálta táncoló lépteit hozzáigazítani a férfi nehézkes, matrózos járásához.

— Kedvesem, lehet hogy még hálás lesz a sorsnak, hogy nem lett belőlem színésznő!

— Ezt hogy érti?

— Hát… — Sandra egy pillanatra zavarba jött, majd sietve így folytatta: — Ha az ember nem egészen ritka, eget rengető tehetség, amilyen egy emberöltő alatt csak egy akad, akkor a művészet csúcsaira vezető út nehéz és kegyetlen. És amíg egy tehetséges nőből kiváló színésznő lesz, olyan sokat veszít, hogy megszűnik nő lenni, és csupán színésznő marad. Innen ered a közmondás is: a tehetséges emberek szívtelenek.

A hadnagy hirtelen megállt. Sandra nevét suttogta, átkarolta és erősen magához szorította. Sandra átölelte a nyakát, lélegzete elakadt, hosszú szempillái eltakarták szemét. Csak akkor eszméltek fel, amikor egy zajos fiatal társaság feltűnt az utca túlsó oldalán.

– Úristen, ezt a szégyent! — Sandra levegő után kapkodott, végigsimította haját és megigazította a ruháját. — Egy idegen városban! Mindjárt dutyiba visznek bennünket, mondván, hogy egyikünk színes bőrű és elcsábított egy fehér angyalkát!

— Magát alaposan megrémítette az itteni rendőrség, de hát én itt vagyok magával! — mondta ünnepélyesen Andrea és a lány szemébe nézett. Szerelemmel csordultig telt szíve hangosan, erősen kalapált.

Sandra elhúzódott tőle és a fejét rázta.

— Erre semmi szükség, kedvesem. Várjon, mindjárt megmagyarázok mindent. Úgyis beszélnünk kell egymással.

A hadnagy és Sandra lassú léptekkel elindultak a sötét fasorban, amelynek két oldalán egyemeletes kis házak sorakoztak. Valahol jobbra előttük zakatoltak a Fokváros és. Simonstown között közlekedő villanyvonatok, amelyeknek emberi üvöltésre emlékeztető, furcsa, síró kürtjelzései belehasítottak az éjszakába.

— Nem veszi nagyon rossz néven, ha… mezítláb megyek tovább? Szeretnék messzire menni, és már úgy megszoktam a tengeren, a fedélzeten… Itt sötét van, senki nem látja a maga szégyenkezését.

Sandra levette cipőjét; jóllehet ősz volt, harisnya nélkül járt. Andrea úgy látta, hogy rendkívül könnyed, szinte libegő a járása a poros utcán. Nem tudta megállni, és átölelte Sandrát, de a lány megint kiszabadította magát, ezúttal már sokkal türelmetlenebbül.

— Tudom — mondta a hadnagy tompán —, maga még mindig őt szereti!

— Kit, Flaianót? Istenem, dehogy is! De értse meg, Andrea, képtelen vagyok így. Egyedüllétre van szükségem, hogy megszabaduljak mindentől, ami rám ragadt, hogy más Sandra legyek, olyan, amilyen lenni szerettem volna, nem az, akivé váltam. Értse már meg, Andrea!

— Akkor miért utasítja vissza a segítségemet? És… és a szerelmemet?

— Hát visszautasítom én?! Csak nem kell siettetni.

— Siettetni, hogy elfogadja egy szürke tengerész szerelmét?

— Egyáltalán nem erről van szó, Andrea. Alighogy szóba kerülnek az “egyszerű” tengerészek, alkalmazottak, gépészek, máris…

— Mi máris?

– Ó, semmi, különben nem mindegy?! Nos, azt gyanítjuk, hogy az illető elbizonytalanodott, úgy érzi, nem teljes értékű ember, hogy keresi, mibe kapaszkodhatna és kire háríthatná saját hibáját.

– És maga mit szeretne?

— Azt, hogy olyasvalaki jöjjön, aki olyannak fogadja el a nőt, amilyen, amilyenné az élet teremtette, és amilyenné saját magát formálta, de ne tekintse olyan lénynek, akit az isten külön az ő megrendelésére küldött. Ha meg a férfi másmilyennek akarja látni, nőiesebbnek vagy férfiasabbnak, akkor legyen ereje ahhoz, hogy átalakítsa!

– És magát sokan… alakították át már a saját ízlésükre? — kérdezte Andrea fojtott, kellemetlen hangon.

Sandra oly hirtelen fordult feléje, hogy szinte megingott. Merőn rászegezte tekintetét a férfira, s észre sem vette, hogy kezét, mintha megsebesült volna, egyre erősebben szorítja a szívére. Mi történt a figyelmes lovagjával? Honnan ez a váratlan és feleslegesen durva hang? Avagy minden addig szép, amíg a férfi nem veszti el egyéniségét és nem válik nemének jellegtelen megtestesítőjévé? Még a kedves Andrea is?

A hadnagy természetesen észrevette, hogy Sandra megsértődött, de ő most képtelen volt karon fogni, mint néhány perccel ezelőtt, és bocsánatot kérni tőle. Mintha az a nagy-nagy féltékenység, amely nemegyszer gyötörte az Aquilán, hirtelen kitört volna belőle. Andrea érezte, hogyan szakadnak el egymás után a vonzalom szálai, amelyek talán örökre összefűzték volna kettejüket, és konokul ezt mormogta:

– Én csak az igazat akarom tudni!

— Az igazság a megértéstől függ. Aki szeret, mást tart igaznak, mint az, aki gyűlöl és gyanakszik!

– Én eddig azt hittem, hogy csak egyfajta igazság létezik.

— Kedves kis tengerészem, maga még kölyök! Alighogy megválasztottak Miss Rómává, máris körülrajzottak a tapasztalt szoknyavadászok: filmrendezők, újságírók, fényképészek meg az olyan mihasznák, akik arra specializálták magukat, hogy meghódítsanak minden magamfajta lányt, akinek ördögi szépsége épphogy virágba szökkent.

— Ez valami filmbeli szakkifejezés?

— A filmnek ehhez semmi köze. “La beauté du diable”[4 - * A fiatalság üdesége — A szerk.]* így nevezik a franciák azt a pillanatot, amikor egy lány üde és ifjú szépsége először virágzik ki — leggyakrabban tizennyolc éves korában. Az effajta szépség főleg az éltes férfiakra hat ellenállhatatlanul, talán épp ezért keletkezett ez a kifejezés a középkorban. Csakhogy én nem a középkorban éltem. Hat évvel ezelőtt beiratkoztam az ókori történelemmel foglalkozó szemináriumra, ördögien szép lettem, és ezzel elnyertem a Miss Róma címet. Én sohasem voltam flashy vagy lasy lie, ahogy az amerikaiak mondják, de természetesen nem tudtam ellenállni a mesteri támadásoknak. Bosszantóan a szabvány szerint történt minden: filmrendező, kezdődő filmszínésznői karrier, dicstelen bukás, idegenvezetői munka, Flaiano…

Sandra elhallgatott. Az éjszakába ismét belehasított a villanyvonat síró bömbölése.

— Persze, jobb lenne, ha a lányokat már gyerekkorukban az élet és a szerelem tudományára tanítanák — szólalt meg újra Sandra —, jobban tudnánk választani, mert tudnánk, melyik az igazi. Ma már egyszerűen nevetségesnek tartom a szívrablók elcsépelt fogásait. Locsogás az egyedüllétről, a meg nem értett leiekről, titokzatoskodás, szédületes kalandokról szóló hazugságok. Mesék a lángoló szerelemről, amelyek még az ókori Egyiptom idejében születtek és amelyeknek különféle változatai a világ minden nyelvén szájról szájra járnak. És a legfontosabb: a sajnáltatás, amikor is a női lélek legérzékenyebb húrját pendítik meg. A megfelelő, tapintatos panasz több nő életét tette tönkre, mint az összes többi férfiravaszság.

— Engem kevésbé sajnál, mint például Flaianót. Sandra úgy összerezzent, mintha ütés, érte volna.

— Nem szégyelli magát? Ilyet mondani? Csak nem…

— Ha az én szerelmem nem felel meg magának, el is mehetek!

— Andrea! — Sandra hangjából keserű neheztelés csendült ki.

Andrea elkomorulva addig hallgatott, míg ki nem értek a széles műútra, amelynek két oldalán kettős sorokban tölgyfák és platánok sorakoztak. A villanyvonatok sírása felerősödött és már-már Sandra idegeire ment.

Sandra megállt, hogy még egyszer megmagyarázza a férfinak, mennyire fárasztó a férfiak állandó ostroma, a filmszakma szexszel és narkomániával telített világa, mindaz, amit életének legutóbbi négy éve alatt tapasztalt. Hogy elmondja neki: mennyire szerette volna, ha kettejük között szoros barátság alakul ki, hogy az egymás iránti vonzalmuk nem a csókolódzással kezdődik, hanem azzal, ha egy sokkal szabadabb és ragyogóbb úton együtt vágnak neki az életnek… De Andrea megpillantott a műúton egy robogó gépkocsit és intett neki. Sandra úgy látta, hogy a férfi megörült a taxi megjelenésének.

— Hát annyira elvakítja a szenvedély, Andrea, hogy semmit sem lát? — szólalt meg a taxiban Sandra. — A tengeren maga sokkal figyelmesebb, igazi lovag volt.

A hadnagy egy mozdulattal megállította: cigarettával kínálta. Sandra rágyújtott, megpróbált Andrea arcába nézni, de a férfi lehajtotta fejét, hogy ne lássa a lány ijedt szemét. Mind a ketten feszülten hallgattak, és közben egyre távolodtak egymástól. A kocsi már a belváros fényárban úszó utcáin robogott, de Sandra még a néptelen, sötét műutat látta maga előtt és a vonatok síró szirénázását hallotta.

A taxi megállt a szálloda előtt. Sandra kiugrott a kocsiból, magára hagyta a hadnagyot, aki kifizette a taxit, a portástól átvette a szobakulcsot és berohant a liftbe. A szobájában az ágyra vetette magát, egész teste remegett az idegkimerültségtől. A könnyei csak jóval később buggyantak ki. Feküdt és akaratlanul is fülelt. De senki nem kopogott az ajtaján, senki nem telefonált reggelig, amikor is Sandra, aki alaposan kisírta magát, mély álomba szenderült.

Sandrát erős napfény ébresztette fel, amely új örömöket ígért, de aztán eszébe jutottak a tegnap esti események, és minden elsötétült előtte. Sietve zuhanyozott és átöltözött, aztán felhívta Andreát. Senki nem vette fel a kagylót. Sandra Cesare szobáját kérte, s elgondolkodva állt a kagylóval, míg nem hallotta a telefonos kisasszony hangját: “Nem felel”.

Nem bírta elviselni ezt a bizonytalanságot és lement a hallba. Átfutott az agyán, hogy ki kellene mennie a Botanikus kertbe, amíg barátai nincsenek itthon. A portás egy bélyegtelen borítékot nyújtott át neki. Sandra megismerte Andrea keze írását, és hirtelen gyengeség fogta el. A levél nem érte meglepetésként. Feltépte a borítékot, és már előre tudta, mit tartalmaz a levél, így is volt. Andrea egész éjszaka töprengett, reggel elbúcsúzott Leától meg Cesarétól, és elutazott Johannesburgba, ahol megpróbál majd feljutni az első induló repülőgépre.

Sandra elfogta a portás és a hall sarkában várakozó angol úr csodálkozó pillantását. Ekkor eszmélt rá, hogy arcán feltartóztathatatlanul csorognak a könnyek, és máris szaladt a lifthez.


Cesare a fürdőkád fölé hajolt és mélyen elgondolkodva figyelte a lefolyó vizet. Észre sem vette Lea hirtelen megjelenését.

— Nézd csak, láttad már, hogyan folyik le itt a víz? Az óramutatóval ellenkező irányban forog!

— Nem szégyelled magad, itt meditálsz a szennyes víz fölött, amikor baj van?

— Mi történt?

— Andrea és Sandra összevesztek. Ma reggel a szerencsétlen hadnagy végleg elbúcsúzott tőlünk. Mi tréfának vettük ezt a gyengéd búcsúzkodást, ő meg eliszkolt Johannesburgba.

– És mi van Sandrával?

— Most jövök tőle. Bezárkózott a szobájába, semmit sem eszik, a szeme vörös. Katasztrófa vetíti előre árnyékát. Én megértem Sandrát. Andrea túlságosan türelmetlen volt. Nem akarta megérteni, hogy Sandrának időt kell adni. Tegnap mind a ketten hangversenyen voltak, nagyon későn jöttek haza. Aztán most mindennek vége.

— Egyáltalán nem — felelte nyugodtan Cesare. — Majd észre tér. Rájön, hogy szép nőket szeretni nem könnyű dolog. Tűrni és szenvedni kell, jócskán. Mint ahogy én is eleget tűrtem a te örökös eltűnéseidet és makrancoskodásaidat!

— Hazudsz! De én csalódtam a hadnagyban, egyáltalán nem egy félelem és gáncs nélküli lovag… Úgy sajnálom Sandrát!

— Csillapodj már le, te amazon. Sandra találó nevet adott neked. Ülj le, gondolkozzunk. Sandrát nem szabad magára hagyni. Most nagyon egyedül érezheti magát ebben az idegen városban.

— Derék ember vagy, Cesare! Ráragadunk, akár akarja, akár nem. Mi ma a Természetvédelmi Parkba akartunk menni, beszéld rá, hogy jöjjön velünk…

A Wynberg-hegy lábától az út szőlőskertek között vezetett a széles tisztásokhoz, amelyek az Ördögorom déli lejtőjén tölgyfák között terültek el. A súlyos szőlőfürtök az élénk napsütésben olyan barátságosan és áttetszőén csillogtak, ahogy a világ egyetlen gyümölcse sem képes. Az olaszok számára furcsa volt, hogy csak a legkésőbben érő fajták maradtak tőkén: megtudták, hogy a fő szüret februárban befejeződött, épp akkor, amikor a Földközi-tengeren jeges szél és zord tél tombolt. Ebben a csendes alkonyati órában mind a hárman mérhetetlenül távolinak érezték hazájukat. A kecses; rőt gazellák és a torz alakú, komor gnúk egészen az útig merészkedtek, nem zavarták őket a gépkocsik. Odafent, a kiugró sziklákon páviánok rikácsoltak.

Sandra a kerítéshez ment, kinyújtotta a kezét és hívogatta az antilopokat. “Rendkívüli nő — gondolta Cesare —, olyan szép, akár egy velencei nő, olyan pikáns, akár egy firenzei lány, és olyan okos, akár… Miért féltjük mindig a sokoldalúan tökéletes embereket? Az istenek nem szeretik az emberi tökéletességet. Ezt a megállapítást már az ókorban ismerték és nemcsak emberekre, hanem műalkotásokra is vonatkoztatták. A remekebbnél remekebb műalkotások zöme elpusztult. A kínai porcelánművészek szándékosan ügyetlenül lehűtötték a vázát, ha rendkívül szépre sikerült, úgyhogy a mázat apró repedések lepték el. A termék már nem volt tökéletes, és többé nem fenyegette a veszély, hogy az istenek irigysége miatt elpusztul. Ugyanez áll az emberekre is.”

Lea megfogta Cesare karját és halkan így szólt:

— Arra gondoltam, hogy az ember nem lehet egyszerre nagyon szép és nagyon boldog.

— Gondolataimban olvastál — lepődött meg Cesare. — Az imént éppen arra gondoltam, hogy még mindig mennyire tökéletlen az életünk, mert ha kalokagathia áll fenn, vagyis ha a testi szépség lelki szépséggel párosul, amit annyira szerettek volna elérni az ókori Hellaszban, halálos veszélyt jelent a tulajdonosára. Ugyanakkor pedig a paranoiások egészen nyilvánvaló egyoldalúságuknak, sőt vad, fanatikus korlátoltságuknak köszönhetik, hogy sikereket érnek el az életben és a társadalom élére, a hatalom csúcsára jutnak. Sandrának igaza van, amikor azt mondja, hogy európai civilizációnk alapjaiban van valami nagy hiba!… Mik a további tervei, Sandra? — kérdezte Cesare a lánytól, amikor már visszafelé indultak a szállodába.

Sandra nyugodt testtartása és szomorú mosolya elárulta, hogy a kérdés nem okoz fájdalmat neki.

— Nem tudom. Szeretnék minél előbb elutazni, de… nem Kairóba. Lehet, hogy hajóval megyek, bár a hajózással már-már torkig vagyok. Egyszóval még nem jutott eszembe semmi. Egyelőre megvárom, mit mond a maguk professzora. Holnap lesz konzultáció Leánál? Remélem, ez lesz az utolsó!

– Én nem hiszem. Már annyiszor elhalasztották!

— Maradj velünk! — ajánlotta Lea. — Csak attól félek, hogy a te számodra szokatlan…

— Hidd el, hogy nekem most semmire sincs szükségem. Talán belefáradtam abba, hogy állandóan mustrálgatják az ember testi adottságait, kifárasztott az irigység, a hűtlenség, a csalás, az öltözködési verseny és a látszólag fényűző élet légköre, mindaz, ami, akárcsak a tajték, sistereg filmművészetünk felszínén és elborítja magát az embert. Én már rég meggyűlöltem az egészet, talán azért, mert az agyam többre vágyik. Az ott egyáltalán nem valami fesztelen bohémvilág, ahogy azt a nyárspolgárok képzelik, hanem rabszolgaság, és ami még ennél is rosszabb, igen alacsony színvonalú. Más szóval, én nagyon jól érzem magam itt veletek, de csak ha nem zavarlak benneteket…

— Sandra, előttem nem kell alakoskodnod; különben miért hívnálak?! Egyébként… — Lea átölelte és megcsókolta barátnőjét.

A szálloda halljában a portás egy cédulát adott át Cesarénak. A festő értetlenül bámult a cédulán feltüntetett ismeretlen névre, és semmit nem értett a rövid angol nyelvű szövegből. Sandra a segítségére sietett.

— Egy professzor kereste telefonon. Ma este szeretne találkozni magával. Halaszthatatlan ügy. Hétkor itt lesz. Wilfried Deragazi professzor — olvasta a szöveget Sandra —, német?

— Inkább német keresztnevű török — szólt közbe helyesbítve Lea, akinek érdeklődését felkeltette a dolog. — Mondj már valamit, Cesare, mert mi éhesek és dühösek vagyunk, aminek csak te iszod meg a levét!

— Esküszöm Róma ezer templomára, hogy sohasem hallottam erről az úrról!

Pontban hét órakor kopogtak a szoba ajtaján. Egy eléggé magas, arányos testalkatú férfi lépett be, aki kitűnő szabású, egyszínű alkalmi ruhát viselt. Néhány másodpercig fokozott figyelemmel fürkészte a jelenlevőket, elegánsan meghajolt a hölgyek felé, aztán Cesaréhoz fordult és olaszul így szólt:

— Wilfried Deragazi, az ankarai régészeti intézet régész professzora vagyok. Ön pedig Cesare Pirelli festőművész?

Cesare is meghajolt, aztán bemutatta a professzort a hölgyeknek, közben lopva a vendégét tanulmányozta: sovány arcán élesen kirajzolódnak a csontok; nagy orr, széles és masszív, de nem túl súlyos áll, sötét haj, sűrű szemöldök, mélyen ülő, mozdulatlan és a festőéhez hasonlóan éles szem. Nagy akaraterőt kifejező széles szája, összeszorított vékony ajka körül kitüremlenek az izmok. Ellenséges, de rendkívüli erő sugárzik ennek az embernek a tekintetéből, aki nem sokkal látszik többnek harmincnál… A fiatal professzor futó pillantást vetett Leára, tekintete hosszan megpihent Sandrán, akinek úgy rémlett, hogy az idegen sötét tekintete fizikailag érezhetően beléje hatol. Csupán egy pillanatra. Aztán a professzor elmosolyodott, kivillantotta aranyfogát.

— Tisztára üzleti ügyben óhajtanék önnel beszélni. Egy szívességre szeretném megkérni. Engem annyira érdekel leletük minden technikai részlete, hogy — amint látják — Ankarából repültem ide, miután elolvastam a Reuter-iroda közleményét.

— Aligha mondhatok önnek többet annál, ami a lapokban megjelent — kezdte a festő.

— Nem, nem, kérem, ne utasítson vissza. Néha egy igen kis részlet…

Cesare nyugtalanul körülnézett. Lea megint fájdalmasan ráncolta a homlokát, és a jól ismert riadtság eltorzította arcát, amely nemrég még vidám és kíváncsi volt. A professzor észrevette Cesare ingadozását.

— Lehet, hogy beszélgetésünk untatja a hölgyeket? Bocsássák meg nekem, hogy egy félórára elrabolom önt…

— Nem találkoztam még a nevével az ankarai intézet munkatársai között — szólalt meg váratlanul Sandra.

— Talán azért — felelte leereszkedően a vendég —, mert csak nemrég neveztek ki oda. De kit ismer ön az intézetből? — a kérdés élét olyan szívélyes hangnemmel álcázta, hogy csak a kifinomult hallású Sandra érezte ki belőle a gúnyt, és enyhén elpirult.

— Elsősorban az intézet igazgatóját, Sethon Lloydot, a volt építészt. Új-Delhi építőjét.

A professzornak a szeme sem rebbent, de Sandrának az volt az érzése, hogy egész teste megfeszült; mint a macskáé ugrás előtt.

— Nem gondoltam volna, hogy a sors ilyen bűbájos kartársnővel hoz össze. — A régész nyájassága jéghideg volt.

Sandra már éppen válaszolni akart, de elfogta Cesare esdeklő tekintetét. A festő Leára intett szemével. Sandra megértette a mozdulatot, és valami ürüggyel magával vitte a lányt.

Deragazi professzor kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és egy kékes dohánnyal töltött, furcsa, hosszú cigarettát tartalmazó tarka dobozt nyújtott Cesare felé. A festő észrevette vendége ujján a platinagyűrűt, amelynek lapos kövén egy sötét kereszt tűnt szembe.

— Csak hírét hallottam az alexandriai cigarettáknak, de szívni még nem szívtam — mondta a festő és óvatosan kivett egy illatos cigarettát.

— Ez nem alexandriai. Új török fajta, amelynek alapját a borostyánsárga Kara-Daniz dohány képezi.

– Úgy látom, ön valóságos dohányszakértő.

— A dohányzás — szenvedélyem. Viszont az alkoholért egyáltalán nem rajongok. No de nem nyújtom tovább késői látogatásomat, már csak hálából sem, amiért volt szíves fogadni.

A professzor feltett néhány kérdést, rövid, alighanem gyorsírásos feljegyzéseket írt be szattyánbőr fedelű noteszába. A régész sokkal tájékozottabbnak bizonyult, mint Cseare gondolta. Úgy látszik, a lapok közölték a rendőrjárőrrel és az őrhajó matrózaival készített interjúkat. A professzor tudott a malomkő, az ismertetőjel létezéséről, de amikor Cesare elővette a Leát a koronával ábrázoló fényképet, amelyet az orvosok tanácsára rejtegetett barátnője elől, a régész elvesztette hivatalos közömbösségét.

— Megengedi, hogy lefényképezzem? — kérdezte Deragazi és elővette öngyújtó nagyságú kis fényképezőgépét.

— Ne fáradjon, van még belőle. — Cesare átnyújtotta neki a fényképet, a tudós pedig nem győzött eleget hálálkodni.

A professzor eltette fényképezőgépét, aztán rágyújtott egy újabb kékes színű cigarettára. Hirtelen mintha teljesen kicserélték volna. Előrehajolt és a festőre szegezte átható tekintetét. “Mint egy elmegyógyász vagy hipnotizőr” — futott át Cesare agyán.

— Pirelli úr, nagyon bizalmasan szeretnék közölni önnel valamit. A magunk részéről a legteljesebb titoktartást biztosíthatom!

– Én ezt nem tartom szükségesnek.

— Nézze, én biztosra veszem, hogy a korona nem gurult le a mély vízbe, ahogy azt ön a hivatalnokoknak és az újságíróknak állította. Önnek azok a szavai, hogy nem adná át a leletet a kapzsi rendőrségnek — én nagyon is megértem önt! — bizonyos lehetőségről árulkodnak… — A professzor jelentőségteljesen elhallgatott.

Cesare nem válaszolt.

— Ha ez a lehetőség valóban reális, abban az esetben én… mi hajlandók vagyunk bármilyen áldozatra a tudomány érdekében. Engem felhatalmaztak, hogy fizessek ki önnek a koronáért tízezer fontot, vagyis harmincezer dollárt. Várjon egy pillanatra, önnek nem kell személyesen lemerülnie. Találunk búvárokat, szerzünk hajót. Ön csak figyel és utasításokat ad. A csekket megkapja a fedélzeten, mihelyt felhozták a koronát. És a legteljesebb titoktartás!

Cesarét elfogta az izgalom. A lelet valószínűleg igen becses lehet a tudomány számára, ha egyszer ekkora összeget akarnak érte fizetni. És talán ez az utolsó alkalom arra, hogy a furcsa kincset ismét visszahozzák a nemlétből? És akkor megállapíthatnák Lea betegségének okát? Cesare tétovázott.

Valami azt súgta neki, hogy ne mondjon igent. Talán azért, mert a furcsa professzor sehogy sem vágott egybe Cesarénak a tudósokról alkotott elképzelésével? Arcának kemény vonásai és a leplezett ridegsége ellentétben állt a jól nevelt ember nyílt és szívélyes udvariasságával. A rendszerint munkájába merült és a társaságbeli viselkedésről megfeledkező hivatásos tudóshoz képest túl jól nevelt? Hátha ez a régész rendőrségi provokátor? Vagy kalandor, aki akár százezret is beígér, aztán pedig ha kiemelik a koronát, kitölt egy hamis csekket vagy egyszerűen az éj leple alatt lelöki őt a hajóról a tengerbe? Az ilyesmihez tapasztalt szélhámosnak kell lenni, a mindennapi ember számára pedig az egyetlen fegyver: az óvatosság!

A régész észrevette a festő tétovázását.

— Adhatnánk akár ötvenezer dollárt is — mondta jelentőségteljesen.

Cesare a fejét rázta.

– Én sokkal kisebb összegért is átadnám a koronát a tudománynak. Ha vissza tudnám szerezni. Sajnos, nincs rá lehetőségem.

Deragazi professzor átható tekintete dühösen megvillant. Vékony ajka enyhén megremegett, de a következő pillanatban szívélyes mosolyra húzódott.

— Látom, nem bízik bennem. Igaza van: mivel nem régész, honnan is ismerne engem. No de én adhatnék garanciát is, és végeredményben az összeget — amelyben megállapodunk — letétbe lehetne helyezni egy harmadik személynél.

— Miért nem keresi meg ön, vagyis az ön intézete — mondta szavait gondosan megválogatva Cesare. — Ötezer dollárból akár valamennyi hajót átkutathatnák és lemerülhetnének mélyebbre, abba a mélységbe, ahová a korona zuhant.

A régész egy sportember könnyedségével felállt, lassan becsukta a cigarettatárcáját, aztán négyszögletes ujja hegyével megkocogtatta a fedelét.

— Pirelli úr, ha én nem volnék biztos abban, hogy önnek sikerült elrejtenie a koronát, akkor most nem itt volnék, hanem ott, ahol a leletet találták.

Cesare vállat vont.

— Remélem, hogy javaslatunkat jól megfontolja. Még néhány napig itt leszek a városban — elővette névjegykártyáját, ráírta a legelőkelőbb szálloda nevét és a telefonszámát. — És természetesen a legteljesebb titoktartást kérem öntől. — Jól megnyomta a “kérem” szót. — Itt senki sem tudhat az ajánlatomról. Főleg ne tudjon róla az ön felesége, sem annak barátnője!

A professzor parancsoló hangja felháborította Cesarét.

— Ha megengedi, én magam döntöm el, hogy teljesítem-e kérését vagy sem!

– Ó, természetesen! Ez csupán tanács. De én szeretnék némileg biztos lenni az ön… hm… diszkréciója felől. Ezért hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy ha beszélgetésünk belekerülne a sajtóba, válaszul olyan sajtóközlemény jelenne meg, amely igen kellemetlen lenne az ön számára. Biztosítom, hogy ezen a téren nagy lehetőségekkel rendelkezek.

Cesare ajtót mutatott az arcátlan fráternek. Deragazi egy cseppet sem zavartatta magát, meghajolt, névjegyét az asztalra tette, és többé vissza sem fordulva eltávozott.

Amikor Sandra és Lea benyitott a szobába, a feldühödött Cesare le-fel járkált.

— Csodálatos illatú dohány! Kelet minden aromája benne van! — kiáltott fel Lea.

— A vendégemnek annál rosszabb szaga volt — dörmögte Cesare.

— Nekem már az elején nem tetszett — mondta Sandra. — Külsőre sem olyan, mint egy régész. Már maga az a mesterkélt spanyol pofaszakáll! Aztán túl jól öltözött!

— Nem értem, Cesare, miért lettél az elsüllyedt hajók bédekkere?

— Már megmagyaráztam neked, drágám, hogy összekeverték a dolgokat. A lapok egy másik olasz jachtról írtak, erre mi befutunk Fokvárosba, és az újságírók nem ismerték ki magukat…

– Összekeverték, összekeverték — ismételgette Lea, és a rádiókészülékhez ment.

— A koronáról van szó, Cesare? — kérdezte súgva Sandra. Cesare bólintott és mesélni kezdett furcsa látogatójáról, de közben Leára pillantgatott.

— Mit pusmogtok Sandrával? — kérdezte Lea. — Jó zenét fogtam: a dal Alabamáról szól, csak hát ezen az érthetetlen afrikaans nyelven. Táncoljunk! Mégis miről suttogtok?

— Nincs semmi titkunk! Sandra a vendégem iránt érdeklődött. Nagy hatással volt rá.

— Rám is. Szépen beszél olaszul, csak keményen ejti a szavakat, mint a spanyolok.

– Úgy nézett rám, hogy a lélegzetem is elakadt — vallotta be Sandra. — Nekünk, nőknek le kell győznünk a férfival szembeni évezredes alárendeltséget, azt a szokást, hogy a teremtés koronáját lássuk benne.

— Akkor menjünk moziba. Innen két lépésnyire van egy. Új film megy, a Terueli szerelmesek orosz sztárral, Ljudmila Cserinával. Cesare meg verje ki a fejéből Zizi Jeanmairet-t! Cserina valami odaliszkot játszik, láttam a plakáton — nevetett Lea. Cesare pedig hajlandó volt elmenni bárhová, csak el ne romoljon Lea hangulata, csak elterelje figyelmét a furcsa török régész látogatásáról.


Van Heppen professzor, szokása ellenére, nem rendelte be két asszisztensét és nem javasolt újabb kivizsgálást. A hatalmas termetű, hegyes szakállú, zord tekintetű, lassú mozgású, precíz búr professzor aznap szokatlanul szívélyes volt. Gyengéden leültette Leát dolgozószobájának puha foteljébe,

Cesarét pedig megkínálta egy rövid, csípős szivarral. A festő ilyen fogadtatás után nem várt semmi jót, és nem tévedett:

— Az ön felesége — kemény dió — kezdte a professzor —, egy álló hete vesződöm, hogy rájöjjek ennek a furcsa amnéziának a nyitjára.

Képletesen szólva, mintha lemetszettek volna egy kis darabkát a teljesen egészséges agyából, anélkül, hogy bármilyen sérülést okoztak volna a többi részén. Áttanulmányoztam a mélytengeri mámor és az oxigénmérgezés okozta lelki sérülésnek az irodalomban ismert valamennyi esetét, de nem találtam semmi hasonlót. Lehet, hogy egy gázbuborék hajszálér-embóliát okozott a nagy agyféltekék hátsó részében. Más tünetek viszont az ellenkezőjét bizonyítják. Aztán az effajta embóliának már meg kellett volna szűnnie. De a gyógyulásnak a legcsekélyebb jele sem tapasztalható, megdöbbentő ez az állandóság. Más szóval, nem tudom megállapítani a betegség természetét, következésképpen képtelen vagyok gyógyítani.

Egy félig olasz származású ápolónővér, aki mindig segédkezett Lea vizsgálatánál, gondosan lefordította a professzor szavait.

A festő elnyomta a förtelmes szivart és azt kérdezte:

— A professzor úr nem tudna esetleg ajánlani valakit Európában, akihez fordulhatnánk?

— Természetesen, néhány kollégámat… — A professzor felsorolt egypár nevet. — De ne ringassa magát nagy reményekben. Azt mondhatom, hogy a mai tudomány, általános színvonalát tekintve, nem ismeri az ilyen jellegű betegségek természetét, még kevésbé a gyógyítását. Esetleg meg kellene próbálni a kibernetikát. Vagy egészen más irányban tapogatózni, mondjuk: az indiai pszichológiai tudományt és a jógikat vennék igénybe… Elnézésüket kérem, én tudom, hogy önök számára ez nem tréfadolog. Ö, nem, honoráriumról természetesen szó sem lehet. Bocsánatot kérek! Kívánom, hogy az ön elbűvölő kis felesége meggyógyuljon… nélkülünk, orvosok nélkül.

Lea ugrándozva szaladt le az intézet márványlépcsőjén és minden pihenőn megcsókolta Cesarét.

— Minek örülsz, kis bolondom? Az orvosok elzavartak bennünket…

— Hála a madonnának! Ide hallgass, Cesare, mi lenne, ha Indiába utaznánk? Valóban, hadd gyógyítsanak engem a jógik vagy a tibeti orvosok. Mondtam én neked, hogy egyáltalán nem vagyok beteg, legfeljebb egy-két dologra nem emlékszem.

— India messze van és sokba kerül.

— Küldjünk kábeltáviratot Calegari kapitánynak. Jöjjön Indiába. Nála vannak a gyémántjaink…

— Pszt! Hallgass! — A festő ijedten körülnézett. — Majd megbeszéljük a dolgot a szállóban, beszerzünk néhány tájékoztatót.

— Cesare, tudtam, hogy beleegyezel. — Lea a nyakába ugrott, a kikeményített öltözékben felfelé lépkedő ápolónő leplezetlen felháborodására.

Mire Cesare észbe kapott Lea már hanyatt-homlok lerohant a hallban várakozó Sandrához.

— A professzor elzavart minket, hurrá! És utazunk Indiába! Sandra zavartan nézett felfelé a lépcsőn — Cesaréra. A festő mosolygott és széttárta a kezét.

– És Sandra is velünk jön! — folytatta Lea még mindig izgatottan. — Holnap indulunk! Szaladunk a postára és feladunk egy kábeltáviratot Calegarinak.

— Legalább maga magyarázza már meg a dolgot, Cesare — mondta mérgesen Sandra. — Lea már ilyen…

— …őrült — fejezte be Lea a mondatot — a professzor igazolta ezt, most aztán azt csinálhatok, amit akarok. És nem lesz semmi bajom. Például meghúzom az orrát annak a felfuvalkodott úrnak!

“A felfuvalkodott úr”, aki valakit várt a hallban, jókedvűen pillantott a huncut, kipirult arcú Leára és a szép Sandrára.

— Jöjjön velünk — javasolta Cesare is Sandrának, aztán zavartan, ami nem volt szokása, hozzátette: — Úgy szeretem magát, mint a húgomat. Leáról nem is beszélve! No de elég a szóból, gyújtson rá, gondolkozzék a dolgon, aztán egyezzen bele. Nekem most rá kell gyújtanom! A szörnyű méreg, a professzor szivarja után: a szám olyan belül, mint egy kátrányfőző üzem. Egészen más, mint a tegnapi professzor kékes cigarettái után.

Sandra rágyújtott izgalmában, aztán összegyűrte és eldobta a cigarettát.

— Tudja mit? Magukkal megyek. Köszönöm!

Lea a barátnőjéhez szaladt, összevissza csókolta, és összekócolta a haját. Sandra keményen megszorította a festő kezét.

Csak estefelé értek vissza a szállodába. Sandra éppen a zuhany alatt állt, amikor szobájának ajtaján kopogott Cesare és arra kérte, hogy egy pillanatra szeretne bemenni hozzá. Sandra a köpenyébe burkolózott és nedves hajjal kiszaladt a fürdőszobából. Cesare bezárta az ajtót és Sandrát a lefüggönyözött ablakhoz húzta.

— Házkutatást tartottak nálunk! — közölte izgatottan Cesare. — Furcsa, hogy csak most értek el hozzánk.

— Eltűnt valami?

— Igen. A Leát a koronával ábrázoló film és minden másolat. Most aztán semmi nyoma a leletnek. Csak az emlékezetünkben él.

— Cesare, nekem az az érzésem, hogy a maga új ismerősének a keze van benne.

— A török professzoré? Minek neki a film, hiszen adtam neki egy jó felvételt?

— Hátha meg akarja nagyíttatni? Nehéz kiismerni az igazi szándékát, ha nem tudjuk az indítóokát. Maga is említette, hogy fenyegetőzve ment el. Azt sem tudjuk, kicsoda tulajdonképpen. Calegari kapitány azt mondta nekem, hogy Tangerben, a nemzetközi tolvajközpontban egy brit útlevél mindössze ötven fontba kerül, az amerikai meg bagóért — húszért kapható.

— Jól van, mit lehet tenni. Világos, hogy el kell tűnnünk innen, amíg épek vagyunk. Gyémántok, a korona, titokzatos idegenek. Legfőbb ideje! Tudni kell idejében lelépni a színről. Jöjjön át hozzánk mielőbb!

— Csak felöltözöm.

— …Van egy állandó Fokváros-Bombay járat, kitűnő hajókkal, négy és fél ezer mérföldes út. Oda lehet jutni Adenen keresztül. Itt is közlekedik egy járat — újságolta Sandra, miután átnézte a színes prospektusokat és a vaskos útikönyvet. — Kéthetenként egyszer indul. Ó, de kár, tegnapelőtt kifutott Bombay felé egy motoros hajó. De itt van egy megjegyzés: az Adent érintő járat ősszel külön menetrend szerint közlekedik. Még két hétig rostokoljunk itt?

– És a repülőjáratok?

— A repülőjáratok itt valahogy komplikáltak. Johannesburgba kell repülni, onnan vagy Kairóba, vagy megint csak Adenbe, majd Karachiba. Óriási összegbe kerül.

Sandra megfordult, mert Lea megérintette a karját.

— Próbáljuk ki a szerencsét! Az én szerencsémet! Hívjuk fel a kikötőt! — Lea felemelte a kagylót és átadta Sandrának.

Sandrának eléggé sokáig kellett várnia a válaszra; szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

— Holnap? Holnap? — kérdezte és visszatette a kagylót.

— Nos, mit mondtak? — türelmetlenkedett Lea.

— A kikötőben vesztegel egy Bombaybe induló francia motoros hajó. Hajnalban szedi fel a horgonyt. Hely van, méghozzá az olcsó turistaosztályon. — Sandra az órájára pillantott. — Tíz óránk van az indulásig. Elmegyünk azzal?

Lea felugrott.

— Máris indulunk!

A húszezer tonnás fekete-fehér színű Chalimare motoros hajó utasai mélyen aludtak, amikor a hajó elhagyta Fokvárost. Sandra, Lea és Cesare a hajnali széltől elgémberedve a korlát mellett álltak és le nem vették a tekintetüket az amfiteátrumszerű városról, melyben rövid idő alatt oly sok mindent éltek át.

— Sandra, nem neheztel, hogy magukkal hurcoljuk az ismeretlenségbe? — kérdezte Cesare az eltűnődő, szomorú lánytól.

– Ö, nem! Sőt hálás vagyok maguknak. Higgye el, semmit sem sajnálok. Nekem nagyon jó a maguk társaságában, mert mindig érzem a baráti segítőkészséget a hátam mögött. Nagyon sokat töprengtem hosszú utazásunk alatt. Most már tudom, hogy mindannyian mennyire magányosak vagyunk az életben. Barátoknak kell lennünk, mindig ereznünk kell magunk körül a baráti együttérzést, a mindennapi lelki kapcsolatot, a készséges támogatást, azt, hogy biztosak lehetünk a segítségben, keresni az érintkezést. Még akkor is, ha magányra vágyunk. Akkor nagy lelki erőt, bátorságot kapunk és tudatára ébredünk annak, hogy egyek vagyunk a jó emberekkel.

És felmerül bennem az a gondolat, hogy az emberek miért nem alakítanak megbízható, tartós, tisztességes, kölcsönös segítségnyújtási, baráti szövetségeket? Olyasféléket, mint például a régi lovagi intézmények, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Mennyivel könnyebb volna az életünk. Az életet megmérgező szemét alakokra, a kis és a nagy fasisztákra pedig cudar világ várna.

— Remek ötlet, Sandra! Egyelőre megalakítjuk mi hárman a magunk kis lovagrendjét.

– És vegyük be Calegari bácsit is — ajánlotta Lea.

– És Montuori hadnagyot is, mihelyt visszatér! — mondta Cesare.

Fokváros eltűnt a parti kiszögellés mögött. A szél villanyvonat bőgését hozta a fedélzetre, és Sandra fázósan összerázkódott.

— Menjünk a kajütbe, ez már nem az a szél, amellyel idáig jöttünk az Aquilán — jelentette ki Lea.

– És mi sem azok vagyunk — szólalt meg Sandra —, a történtek után komolyabbak, szigorúbbak lettünk és… talán jobbak is.


Harmadik rész

A TIGRIS DIADALA


1. FEJEZET

Altáj ajándéka


— Táviratod jött — nyújtotta át a kékes papírlapot az ezüstösen ősz hajú, fenséges megjelenésű asszony annak a fiatalembernek, aki az imént lépett be és lehajolt hozzá, hogy gyengéden megcsókolja, aztán feltépte ujjával az összeragasztott papírt, és felderült az arca.

— Mama, holnap érkezik Leonyid Kirillovics! Eléje megyek. Talán rá tudom beszélni, hogy nálunk szálljon meg.

— Legutóbb nem sikerült.

— Azt mondta, hogy mindig sokan keresik fel, és nem akar zavarni téged.

— Ugyan már, miket beszél?! Az én korombeliek tudnak úgy viselkedni, hogy senkit ne zavarjanak, nem úgy, mint ti, fiatalok…

— Tudom, mama, beismerem. De valld be, hogy ez bizonyos mértékben tőletek is függ: hiszen az új nem a puszta földön terem?

— Tudod, Msztyiszlav, én sokat gondolkodom ezen mostanában, amikor… egy kissé nyugtalanít a sorsod.

– Á, értem már! Nem találtam még meg az életem párját, egyedül élek, és ehhez hasonlók!

— Szlava, én komolyan beszélek. Tudod, még az is megfordult a fejemben, hogy egy időre elutazom… Szimferopolba, régi barátaimhoz. Ha egyedül maradsz, hamarosan törődni kezdesz magaddal. Minden veled egykorú fiú már rég megnősült; gyermekeik vannak.

— De eddig már hányan váltak el, mert hebehurgyán elvették az első nőt, aki útjukba került.

— A geológusok a legtöbb esetben a munkatársaikat veszik el feleségül. Hogy szerinted mindnyájan elváltak? Ahányat én ismerek, mind jól él, mint akárki más… Neked mindig csak rossz munkatársnőid akadtak?

— No nem, de hétköznapiak. Én meg egy különlegeset szeretnék.

Msztyiszlav mélyen meghajolt, elkapta anyja kezét és félig tréfásan, félig komolyan meg akarta csókolni.

— Mikor nő már be a fejed lágya? Ugyanolyan vagy, mint apád… — Megsimogatta fiának oldalt elválasztott puha, szőke haját. A fiú mindenben elhunyt édesapjának szakasztott mása volt. — Eredj, mosakodj meg, aztán eszel. — A mama gyengéden eltolta magától a fiát, és kiment a konyhába, amely ebédlőül is szolgált a nemrég átépített vén ház kis lakásában.

— Mama, ma találkoztam Glebbel — szólalt meg a fiú teázás közben —, már megint volt egy kalandja.

— A te Szugorin barátoddal mindig történik valami érdekes. Ez mindig így van az ásványkutatókkal, vagy ez az Ásványtani Intézet külön privilégiuma?

— Lehet, hogy külön kiváltsága, mert az ország minden zugából és a világ minden tájáról kapják a leleteket.

— Aztán mi történt a Szugorinnal?

— Több más szakemberrel együtt meghívták az Ermitázsba. Méghozzá a következő célból: negyvenkettőben bombatalálat érte Wittgenstein herceg egykori villáját. A robbanástól leomlott a fal, és napvilágra került belőle egy kincseket tartalmazó titkos széf. Nos, a légós lányok… Ne ráncold a homlokodat, mama, a lányok összeszedték és beszállították a törzshöz, onnan pedig az Ermitázsba kerültek mint régiségek. Az Ermitázsban felbecsülték az egészet és leadták az államnak, néhány ősi ékszert pedig megtartottak. Köztük valami furcsa szürke, fémesen szikrázó köveket, amelyek finom platinafoglalatba vannak ágyazva. Akkoriban senki sem tudta megállapítani, mik azok, következésképpen az értéküket sem — és ez most a muzeológusoknak eszükbe jutott. Ásványkutatókat hívattak, és kiderült, hogy ez új, a tudomány által nem ismert ásvány, amelyről nincs sehol, semmilyen leírás. Átveszi őket a múzeum, ahol röntgennel meghatározzák kristálytani azsúrozását. Hát nem érdekes? Újfajta ásványok ékszerekben, méghozzá bomba által véletlenül feltárt titkos széfben; lehet, hogy évszázadokon át hevert ott. Ilyesmit csak a maharadzsák kincseiről szóló regényben olvashat az ember!

— No persze, akárcsak a te kedvenc Indiádban. Fakírok, táncosnők, föld alatti üregek és tigrisek, múlt századbeli egzotikum. Hamarosan oda küldenek, és akkor majd kiszellőzik gyermekded fantáziád. Pedig kár! Engem meg persze megesz az unalom nemcsak egy idényen át, hanem tovább, egy-két évig.

— Te ezt már megszoktad, geológus felesége voltál, geológus anyja vagy!

— Kis, butám, a szerető szív ezt sohasem tudja megszokni! Csak megtanul tűrni és várni.


Msztyiszlav Ivernyov korán kiment a Moszkvai pályaudvarra tanítómestere, Andrejev professzor elé. Sokáig toporgott a peronon, jól megnézett mindenkit, aki leszállt a vonatról, és ekkor észrevett egy karcsú lányt, aki a kezében bőröndöt tartva ijedten nézegetett körül. A vonat kiürült, a leglassúbb utasok bágyadtán bandukoltak a peronon. Ivernyov keserűen vállat vont és bement a váróterembe. A bőröndös lány a perontetőt támasztó egyik vasoszlop mellett állt. Egész formás alakjáról olyan gyámoltalanság áradt, hogy Ivernyov agyán átfutott a gondolat, nem kellene-e felajánlania a segítségét.

A lány ekkor maga fordult hozzá, zavarában elpirult és egy kissé akadozva beszélt.

— Mondja, nincs itt még egy másik hely, ahol az emberek várakozhatnak? Nem kerülhettük el egymást?

— Nincs. Vagy a peronon, vagy itt a rács mögötti lépcsőkön. Másutt nem. Meg lehet még nézni a várótermekben, jóllehet ott nincs értelme várakozni. De azért nézzük meg, adja ide a bőröndjét.

— Nem nehéz! Tessék.

Ivernyov minél tovább fürkészte az idegen lányt, annál jobban erősödött benne az az érzés, hogy valami rendkívüli dolog vár rá. Ivernyovnak mindig a sötét hajú nők tetszettek, ez a lány pedig aranyszőke. A rövidre vágott sűrű, sima haja akárcsak a barnáknál, ferde frufru formájában simult széles és sima homlokára. Élénk barna szeme fölött a sötét szemöldök felfelé ívelt a halántéka felé, telt ajkán rózsaszínű rúzs fénylett. Álla felé keskenyedő, alig észrevehetően beesett arcán aszketikusság vagy talán halvány fáradtság tükröződött.

A lány nem a karján, hanem a vállára vetve vitte lilásszürke olasz köpenyét.

— Maga is várt valakit? — kérdezte a lány, amikor beléptek a magas boltozatos várócsarnokba.

— Igen, tanítómesteremnek, egy professzornak kellett volna megérkeznie. Fogalmam sincs, mi történhetett vele.

– Én meg most érkeztem, hogy a szünidőt a nénémnél töltsem. Először vagyok Leningrádban. De a néném nem jött ki elém, ez most már biztos. Egyedül kell elvergődnöm a lakására.

— Megvan a címe?

— Scsorsz sugárút.

— Az a Petrográdi oldalon van. Jöjjön, elviszem taxival. Én a Vaszilij-szigetre megyek, útba esik.

— Ha útba esik, köszönöm. Ez nagyon kapóra jön. — A lány hirtelen elmosolyodott. Mintha teljesen kicserélték volna: lehullott róla a látszólagos tárgyilagos önállóság máza, és a fiatalember előtt ott állt a Boriszov-Muszatov képeiről ismert áttetszőén ábrándos, kedves és szomorkás lány.

Ivernyov jobbra, a taxiállomás felé fordult új ismerősével.

— Miért jön ez kapóra? — kérdezte a férfi, miután beült a kocsiba és becsapta az ajtaját. A lány halványan elpirult.

— Nekem aligha futotta volna taxira.

— Egyetemista?

— Igen.

— Ha már így adódott, ismerkedjünk meg egymással! Msztyiszlav Makszimilianovics Ivernyov, tősgyökeres geológus, és ugyancsak tősgyökeres leningrádi lakos. Szólíthat egyszerűen Msztyiszlavnak, mert a keresztnevem és az apai nevem együtt eléggé nyelvtörő.

— Natalja Pavlovna Csernih.

— Természetesen szibériai?

— Altaji. Leendő pedagógus.

Mind a ketten elhallgattak. Lopva és egy kissé zavartan egymást nézegették.

A kocsi a Nagy sugárútról befordult egy szűk mellékutcába, majd kiért a Scsorsz sugarúira, amely itt éles kanyart írt le.

Ivernyov figyelmét felkeltette a szürke gránitépület, amelynek homlokzatán hatalmas féldombormű díszelgett. Egy félmeztelen női alak virágfüzért tartott széttárt karjaiban. A merengő arc és a gyönyörű test mesteri szobrászmunka volt. “Furcsa, de még sohasem vettem észre itt ezt a féldomborművet” — gondolta Ivernyov és elhatározta, hogy ha a lány bemegy ebbe a szép ódon épületbe, akkor…

— Ez az, a néném leírta nekem az ismertetőjelét! — kiáltott fel a lány, és szavai Ivernyov számára ígéretként hangzottak. — Lakása a második emeleten van, én tehát hazaérkeztem. Nagyon köszönöm magának! — Ügyesen kiugrott a kocsiból, hálásan és egy kissé talán szomorúan rámosolygott a férfira.

— Várjon csak, Natalja Pavlovna! Hátha nincs odahaza a nénje, esetleg elutazott valahová? Miért nem várta magát az állomáson? Mit csinál majd a bőröndjével?… Szaladjon fel bőrönd nélkül, én pedig megvárom itt a kocsiban!

— Igazán felesleges. Hová is mehetett volna Maruszja néném? No de nem töprengek ezen tovább, felszaladok…

Magas sarkú cipőjében gyorsan végigkopogott a járdán, aztán eltűnt a sötét kapualjban. Ivernyov a tekintetével követte, s közben arra gondolt, hogy képtelen ilyen egyszerűen elválni tőle. Meghívja magukhoz, bemutatja az anyjának. A lány itt vakációzik. Neki pedig még sok ideje van, amíg elindul az expedíciójuk. Megmutatja a lánynak Leningrádot, a szeretett és mindig új várost, amely mindig tartogat az ember számára valami váratlan építészeti, művészeti meglepetést, vagy egyszerűen a hatalmas és hideg Néva fölött szélesen fújdogáló szél leheletét!

Ivernyov rágyújtott, megkínálta a taxist is.

A lány leszegett fejjel lépett ki a kapun. Arcán két piros folt virított. Bűntudatos pillantást vetett Ivernyovra és zavartan így szólt:

— Bocsásson meg, hogy feltartottam. Kellemetlen hírem van: néném egyik pszkovi rokona megbetegedett, én nem ismerem az illetőt. Néném odautazott hozzájuk, címüket nem hagyta meg. A szomszédok azt mondják, hogy küldött nekem táviratot, és biztos volt abban, hogy nem ülök vonatra. Lehet, hogy a távirat elkallódott, diákszálláson előfordul az ilyesmi…

— Mi a szándéka? Van még valakije Leningrádban?

— Senkim nincs. Elmegyek az itteni tanárképző főiskolára, a diákszállásra. A főiskolások mindig kisegítik egymást. Átéjszakázom ott, pénzt szerzek és visszautazom Moszkvába… Jövőre kell halasztanom az ismerkedést Leningráddal.

— De hiszen a nénje egyszer csak hazajön?

— Egyszer biztosan! De én nem ismerem a pontos időpontot… egy hét vagy egy hónap… Még egyszer köszönöm, kérem a köpenyemet és a bőröndömet!

Ivernyov hirtelen ideges lett, elvörösödött és kiszállt a kocsiból.

— Mondja, Natalja Pavlovna, miért ne jöhetne hozzánk? De hogy milyenek a nők!… Mindjárt az isten tudja, mire gondolnak… Anyámmal lakom egy kétszobás lakásban. Elférünk, anyám majd elrendezi a dolgot. Aztán majd csak megjön a nénje is! Rendben van? — Kinyitotta a kocsi ajtaját. A lány bizalmatlanul tanulmányozta az arcát, mélyet sóhajtott, mintha fejest akarna ugrani a vízbe, aztán hirtelen előrenyújtotta kezét.

— Csak egy feltétellel. Vegye úgy, hogy ez csak ideiglenes megállapodás. Megismerkedem az édesanyjával, és aztán… aztán, ne is próbáljon lebeszélni, elmegyek a diákszállásra, no persze az illem kedvéért elüldögélek maguknál egy keveset.

— Ez még nem olyan biztos… — kezdte Ivernyov.

— Hogy mi a biztos, úgyis én döntöm el… Elfogadja a feltételemet?

— Mit tehetek mást? — tárta szét hirtelen a karját Ivernyov olyan közvetlen kisfiús mosollyal az arcán, hogy mind a ketten elnevették magukat.

A taxi végigrobogott a Nagy sugárúton és felszaladt a hídra.

— Ez a Vasziljevszkij-sziget, diákok, tudósok, művészek és tengerészek régi tanyája — magyarázta Ivernyov —, én a tizenhatodik soron lakom, ez nem utca, mert csak egyik oldalán húzódik házsor.

— Ez még érdekesebb. Valóban, itt a tizedik és a tizenegyedik sor, az utca pedig egy.

Jevgenyija Szergejevna őszintén meglepődött, amikor a fia egy szép idegen lánnyal lépett be az előszobába. Végig sem hallgatta fiának egy kissé zavart magyarázatát, hanem így szólt:

— Mindent értek. Szállás kell. Három variáció lehetséges: az első: a vendégünk, elnézést, hogy is hívják? Szlava elfelejtette bemutatni.

— Natalja, egyszerűen Tata.

— Tata az én szobámban alszik. A második: szomszédainknál, Monasztirjovéknál, odafönt most van egy szabad szoba. Tatát el lehet náluk helyezni. A harmadik variáció: te költözöl át Monasztirjovékhoz. Tata pedig elfoglalja a te szobádat. Én azt hiszem — folytatta a mama — ez a harmadik variáció a legjobb megoldás.

Tata felsóhajtott, hunyorított, rámosolygott Ivernyovra: a férfi győzött.

Valahányszor Ivernyov reggelente lement a lakásba, kimondhatatlanul megörült, amikor megpillantotta a gondosan megfésülködött, szépen felöltözött Tatát, aki a reggelikészítéssel buzgólkodott, vagy a mamával beszélgetett. Ivernyov mostanában legtöbbször sietett haza a munkából és türelmetlenül várta a vasárnapot. Együtt utaztak ki a város környékére, vagy napközben hosszú sétákat tettek Leningrádban, és ezek éppoly nélkülözhetetlenekké váltak számára, mint a mindennapos esti beszélgetések a Néva rakpartján. Kiderült, hogy Tata szenvedélyes fényképész és egy fényerős lencséjű, drága Start készülék tulajdonosa. Elmondta, hogy a készüléket a Szovjet Fotó című lap zsánerfotó-pályázatán nyerte. Fotólaboratóriumot rendeztek be a faliszekrényben. Nappal Tata segédkezett Jevgenyija Szergejevnának a háztartásban, varrogatott, mosott és ragyogó tisztára takarította a lakást.

Megérkezése után egy héttel Tata átment a Petrográdi oldalra és ott megtudta, hogy Maruszja nénje még legalább egy hónapig marad Pszkovban. Este bejelentette, hogy ideje visszautaznia. Ivernyov és az anyja megpróbálták maradásra bírni.

— Anya megszerette magát — mondta Ivernyov. — Tudja, hogy hívta magát a hátam mögött? Altaj ajándéka!

— Msztyiszlav! Nem szégyelled magad, te fecsegő! — korholta az anyja.

– Ó, nem! Bárhogy is szeretnék valóban ajándék lenni valaki számára valamiért. — Tata szája remegetett és mindig átható tekintetű, csillogó szeme megtelt könnyel. — A valóságban pedig egyszerűen csak egy peches lány vagyok!

— Elég, kislány! Az élete még csak most kezdődött, és hány siker és kudarc várja még. Hány éves Tata? És miféle kudarcok érték?

— Huszonöt! Csupa kudarc az életem. Korán elvesztettem apámat, írni szerettem volna, színésznő akartam lenni, de vagy tehetségem, vagy kitartásom nincs. A főiskolára későn iratkoztam be, és a pedagógiához sem érzek magamban tehetséget.

— No és, az én fiam meg harminckettő, és még mindig szilárd meggyőződése, hogy számtalan dolgot elvégez és rengeteg mindent felfedez. Mondtam, hogy magának arany keze van, én pedig régi vágású asszony vagyok és nem a levegőbe beszélek.

Jevgenyija Szergejevna megsimogatta a lány fejét és arcát. Tata az ajkához szorította az asszony kezét, aztán észbe kapott, és zsebkendőjével letörölte róla a rúzsfoltot.

— De ki vannak mostanában kenve-fenve a lányok — bosszankodott tréfásan Jevgenyija Szergejevna —, olyanok, mint a kimeszelt kemence: nem lehet hozzáérni. Már rég akarom megkérdezni, ki volt a maga édesapja. Tata? Már az első percben amikor azt mondta, hogy Tatának hívják, csodálkoztam, mert ez nagyon leningrádiasan hangzik, akárcsak a Tuszja. Falun és Moszkvában Natasának, Tálkának, Alkának hívják, délen meg Natának…

Tata felsóhajtott és tekintetét Ivernyov apjának arcképére szegezte. A könnyű empír-stílusú bútorokkal berendezett kis szobában ültek a pamlagon, a padlót fekete liliomokkal díszített szürke francia szőnyeg borította. Msztyiszlav szemben velük a szőnyegen ült maga alá húzott lábakkal.

— Be kell vallanom, hogy egy dolgot eltitkoltam maguk előtt. Apám, Pavel Jakovlevics Csernih, a csulismani erdők lovas erdőkerülője együtt dolgozott Makszimilian Fjodoroviccsal, idegenvezetőként és lovászként szolgált nála.

— Miért hallgatta ezt el?! — kiáltott fel szemrehányóan az anya és fia egyszerre.

— Arra gondoltam, hogy ha rögtön elmondtam volna, visszaéltem volna apám és Makszimilian Fjodorovics emlékével, ahhoz pedig semmi jogom nincs. Négyéves voltam, amikor apám meghalt, így hát csak anyám elbeszéléseiből ismertem azt a nagyszerű mérnököt, akivel apám még legénykorában, a húszas években járta az Altaj hegységet, és a mongóliai Ektag-Altajt. Anyám azt mondta, hogy apám sűrűn emlegette Makszimilian Fjodorovicsot és kijelentette, hogy nála jobb emberrel sohasem találkozott, és minden vágya az volt, hogy újból együtt járja vele a tajgát meg a sztyeppékét.

— Az utolsó éveiben férjem már nem utazgatott, csak tanácsadó volt. A blokád idején, negyvenkettőben halt meg, amikor Msztyiszlav tizenkét éves volt. Amikor elvittek bennünket az Uraiba, már alig éltünk.

— Anyám elbeszélései gyerekkoromban annyira magukkal ragadtak, hogy Ivernyov mérnök szinte már mesehőssé vált számomra. Mindaz, ami jót tapasztaltam az emberekben, neki tulajdonítottam. Darabot szerettem volna írni Makszimilian Ivernyovról, később pedig eljátszani, megszemélyesíteni a feleségét.

A meghatódott anya és fia egymásra pillantott. Jevgenyija Szergejevna megkérdezte:

— De miért titkolta ezt el?

— Képzelje el, mit éreztem, amikor Msztyiszlav bemutatkozott. Majdhogynem felkiáltottam: lehetetlen! Ilyen találkozás csak könyvben fordul elő!

— Merem állítani, hogy az életben sokkal gyakrabban fordulnak elő lehetetlen dolgok, mint a könyvekben. Az írók attól félnek, hogy szemükre vetik: csak kitalálták az egészet! Divatjamúlt lett a nagyotmondás. Az igaz életet igénylik, de hamisra sikerül, mert az élet nem ismeri az óvatosságot!

– És felhagyott a darabírás gondolatával? — kérdezte Msztyiszlav.

— Először is, még nem tudok darabot írni, másodszor pedig nagyon keveset tudok az apjáról. Hátha maga, Jevgenyija Szergejevna, őriz néhány fényképet, feljegyzést?

— Persze, hogy vannak olyanok. Mind a Msztyiszlavé, ő őrzi őket. Szégyenkezem a fiam miatt, mert szerintem csak egyszer nézett bele az apja archívumába!

— Tévedsz, anya! Végigolvastam a legutolsó útinaplóját, de a fiatalkori, forradalom előtti feljegyzéseit és írásait tiltott területnek tartottam. Nem mertem behatolni oda, amit gyerekkorom óta szentnek tekintettem: túl fiatalnak tartottam magam ahhoz!

— Kár. 1916-ban, amikor apád megnősült, harminckét éves volt, mint te most.

– Útinaplókat említett? — kérdezte Tata. — Hát ezek a naplók személyi tulajdonban vannak? Azt hittem… úgy hallottam, hogy valamelyik levéltárban őrzik őket.

— Pontosan így van! Apám összes tudományos naplóját, kutatásainak teljes dokumentációját a Geológiai Alapnál őrzik. Nálunk a családban csak az maradt, ami személyes naplónak vagy feljegyzésnek tekinthető: találkozások, lírai hangú benyomások, barátokkal folytatott levelezés.

— Most már értem. Pontosan az, ami a legfontosabb a kutató személyiségének a megértéséhez. Egyszer majd megmutatja nekem, Msztyiszlav, azt, amit lehetőnek tart?

— Szíves örömest! De előbb még meg kell ünnepelnünk ezt a nem mindennapi találkozást! Méghozzá kétszeresen! Először, húsos derelyével, amelyet anyámnál jobban senki nem tud készíteni! Aztán elmegyünk táncolni egyet valahová és bort iszunk. Például az Asztoriába vagy a Jevropejszkajába. Anyám nagyon maradi: idehaza nem engedélyez semmiféle ivászatot.

– Én sem szeretem — szólalt meg Tata. — Legfeljebb egy keveset iszom, ha társaságban vagyok. De bevallom, ha izgatott vagyok, rágyújtok egy cigarettára… Esetleg kaphatnék most egy cigarettát, és kimennénk a konyhába?

— Nem válaszolt az ünnepléssel kapcsolatos javaslatomra?

— Helyeslem, csak ne a következő két napon. Meg kell kapnom az ösztöndíjamat és a lapokban megjelent fotókért járó honoráriumokat. Akkor majd felvehetek valami rendesebb ruhát, amelyben megjelenhetek azokon a fényűző helyeken, ahová el akar vinni.


Mivel a vendég nem volt otthon, anya és fia azzal az őszinteséggel beszélt egymással, amely. Msztyiszlav gyermekkora óta meghonosodott közöttük.

— Nos, mama, mit szólsz hozzá? — kérdezte Msztyiszlav, aki kedvenc pózában ült-a szőnyegen.

— Csak annyit, hogy örülök! Nagyon örülök, Msztyiszlav!

— Mit jelent a csak annyit, anya?

— Nézd… Én még nem találkoztam olyan lánnyal, akinek úgy égett volna a keze alatt a házi munka, aki ilyen jóízűen főzne, okosan vásárolna, nagyszerűen varrna, aki ennyi sok mindenhez értene. Te mesélted, hogy amikor az uszodában voltatok, remekül úszott, azonkívül fut és autót vezet. Tata minden értéke, átlagon felüli külseje mellett olyan szerény és tartózkodó, hogy én, bevallom, arra gondoltam, nem nyomasztja-e titkos bánat, csalódott szerelem. Az ilyen lány nem kerülhette el a vállalkozó szellemű férfiak tekintetét. Ha igazam volna, te hogyan fogadnád a dolgot: ezt már most el kell döntened, mielőtt még vele tisztáznád a dolgot!

— Már gondolkoztam rajta, te bölcs anyám! Egyébként ma akarok beszélni vele, először megyünk mulatni. Most elment az estélyi ruhájáért, egyet-mást vett és itt-ott átalakított. Meglátjuk, hogy fest kiöltözve.

— Már rég szerettem volna látni. Szegénykének csak egy szoknyája, egy blúza és egy ruhácskája van, látszik, hogy nem könnyű az élete. Hányszor gondoltam arra, hogy megajándékozom, de féltem, hogy megsértődik. Annyira igyekszik meghálálni, hogy befogadtuk…

Kattant az ajtózár, anya és fia kimentek az előszobába.

Tata nagy csomaggal, elmaradhatatlan olasz köpenyében lépett be, amelyet egy kissé megpermetezett az eső, és halkan felnevetett:

— Minden kész!

Sokáig volt benn a szobájában és amikor kilépett, lesütötte a szemét. Msztyiszlav és Jevgenyija Szergejevna egyszerre kiáltott fel. A szép Tata gyönyörű nővé változott, akin most ki volt emelve minden, ami vonzó rajta.

Tata ugyanazt a frizurát viselte, mint mindig, de most a haja szépen be volt rakva és dúsnak látszott. A rózsaszín árnyalatú, nagyon finom lila színű, csillogó taftruha szorosan tapadt karcsú alakjára. Szabadon hagyott válla miatt megváltozott megszokott külseje, arca ihletetten komollyá, majdnem szigorúvá vált. Az aszimmetrikus kivágás lehúzódott egészen a bal melléig s megkerülte meztelen karját. A melle fölött egyetlen dísz hangsúlyozta a finom szín egyszerűségét és a ruha sima vonalait. Semmi más ékszert nem viselt, csak azt a jelentéktelen kővel díszített gyűrűt, amelytől sohasem vált meg.

— Halljuk az ítéletet, mélyen tisztelt bírák!

— Káprázatos! Nem találok szavakat. Eltávozott a kedves diáklány, és megjelent a büszke, sőt egy kissé gonoszkodó királynő. Felkészületlenül ért, ezért úgy érzem magam, mint akit letaglóztak. Kegyelemért esedezem a gyönyörű hölgy lábai előtt, én rögtön Blok-verseket fogok szavalni.

Tata egy kissé elpirult, majd Jevgenyija Szergejevnára emelte tekintetét.

— Szóljon rá. Jevgenyija Szergejevna! Tudni akarom az igazságot! Komolyan!

— Komolyan mondom: Msztyiszlav nem tud magához térni. És bevallom, én sem. Maga gyönyörű. Tata, olyannyira, hogy kezdem azt hinni, ez az ügyetlen geológus nem illik egy ilyen szép hölgy kísérőjéül.

— Ugyan már, Jevgenyija Szergejevna! — kacagott fel Tata.

— Nézd, most már tudod, mit akarsz! — mondta tréfásan a mama, és Msztyiszlav úgy fogta fel szavainak értelmét, mint beszélgetésük folytatását.

A zenekartól távol, egy kis asztal mellett ültek. A bortól és a tánctól kipirult Tata rátette kezét Msztyiszlav ujjaira, amelyek halkan dobolták a zene ritmusát.

— Jól érzi magát, Msztyiszlav?

— Nagyon! Magával! Jó táncosnak tartottam magam, de maga… Mondja, van olyasmi, amit maga rosszul csinál?

— Miért eszményít engem ennyire, Msztyiszlav, meg az édesanyja is? Ez olyan kötelezettségeket ró rám, amelyeket képtelen vagyok teljesíteni.

— Ki beszél itt kötelezettségekről? Ne legyen már ilyen komoly. Kedvesem — Ivernyov az utolsó szónál majdnem megakadt, zavarba jött és azt kérdezte: — Már rég meg akartam kérdezni, miért viseli ezt a gyűrűt? — Felemelte a lány kezét és egy kissé a fény felé fordította. A négyszögletesre és laposra csiszolt, lekerekített sarkú kis kő megcsillant, és a mélyén halványan feltűnt egy ferde kereszt. Tata összerezzent és elhúzta a kezét.

— Sohasem láttam még gyűrűbe ágyazva ezeket a köveket folytatta a geológus és vállat vont.

— Maga tudja, milyen kő ez?

— Persze. Bármelyik ásványkutató megmondja, hogy ez chiastolit, amely a fő optikai tengelyén keresztben van elvágva. Csak ez a kő játszik ilyen érdekesen a fényben — koncentrikus gyűrűk és kereszt. Nem illik magához, egész külsejéhez, ezért is keltette fel a kíváncsiságomat ez a gyűrű.

— Ajándék, és megígértem, hogy viselni fogom — mondta tompán Tata.

Szavai mellbe vágták a geológust.

– Én nem kérdezősködök, ha valamit el akar hallgatni.

– Ó, én nem akarom elhallgatni! Lehet, hogy nevetséges, de egy nagyszerű iskolai barátságról van szó. Ha akarja, nevezhetjük gyerekszerelemnek. A fiú szülei Szverdlovszkból származtak, és ez a gyűrű a család történetével van összefüggésben, mindig viselni kellett. Mi pedig megesküdtünk, hogy később, az iskola után egybekelünk, de a fiú, alighogy megkapta az érettségi bizonyítványt, motorkerékpárral karambolozott és meghalt. De az eskü kötelezett, ezért viselem ezt a komor gyűrűt. De ha magának nem tetszik… — Erőlködve lerángatta a gyűrűt, belecsúsztatta a táskájába, aztán engedelmesen és kedvesen nézett a férfira.

— Azt hiszem, elég volt ebből. Tata. Igaz? — Ivernyov a zajongó terem felé intett.

– Éppen kérni akartam rá, hogy menjünk. Sétáljunk egyet.

A fényes acélként csillogó Névánál a szerelmespárok egész hada közé csöppentek. Ivernyov felment Tatával a Smidt-hídra, elhaladtak az egyiptomi szfinxek mellett és leértek az Unyiverszityetszkaja rakpartra. Odalent halkan csobogott a víz a kő lépcsőfokon. Tata leült a gránitkorlátra. A fehér éjszaka furcsa világánál megsötétedett lila ruhája, akárcsak a szeme, amely most kifürkészhetetlenné vált. Újfent megismétlődött a mese, amely már sok millió szerelmes párral megesett a Néva rakpartján a leningrádi fehér éjszakákon. A lányok és asszonyok királykisasszonyokká és tündérekké változtak, akik a férfiakat behódolásra kényszerítik.

Ivernyovnak teljesen mindegy volt: az első volt-e vagy a százmillió-százezeregyedik azok közt, akiket megigézett a fehér éjszaka. A lány, akibe beleszeretett, ezen a napon kétszer változott meg elbűvölő módon.

— Tata…

A lány hirtelen feléje fordult…


…Néhány jóbarát gyűlt össze, hogy megünnepelje Ivernyov és Tata Csernih eljegyzését.

Tata, bármennyire szerette volna is Ivernyov, nem volt hajlandó felvenni “királynői” ruháját, mondván, hogy a háziasszony nem fogadhatja a vendégeket túl felcicomázva: hátha a vendégek utcai ruhában toppannak be. Igaza lett: Ivernyov testi-lelki jóbarátainak, Szugorinnak és Szoltamurad Behojevnek a felesége könnyű tarka ruhában érkezett.

— Csodálatos, csodálatos! — kiáltott fel Szoltamurad felhúzva szénfekete szemöldökét. — Nézd csak a kis mulya agglegényünket. Micsoda ragyogó lány! Csak helyeselni tudjuk, igaz, Gleb?

— Gleb persze helyesli, de jobb, ha bennünket kérdeznek meg — szólt közbe Szugorin felesége, a mongolos arcú vidám fiatalasszony.

— Hát akkor megkérdem! — kiáltott fel Behojev.

— Majd megsúgjuk Tatának, nehogy vérszemet kapjanak! Hát te miért hallgatsz, Gleb? Beleszerettél? Megtiltom! Minél előbb menj ki a terepre, ott majd szemmel tartalak.

— Hogyisne! — nevetett Gleb, aztán felemelte a poharát. — Az Altaj ajándékának egészségére!

— Ki árulta el magának a titkot? — kérdezte Tata.

— Ez aztán a titok! — szólalt meg az ásványkutató.

Vacsora után a háziak és a vendégek pillanatok alatt leszedték a terítéket, aztán beültek cigarettázni a nyitott ablakú konyhába. Jevgenyija Szergejevnát egy kissé távolabb ültették, jóllehet az asszony erősködött, hogy néha szeret a telefüstölt levegőben tartózkodni.

— Az ifjúságomra emlékeztet — mondta —, de én most várok! Vagy ezen a mai ünnepnapon szakítunk a régi szokással? Nálunk az a szokás, hogy ha összejövünk, a tudomány újdonságairól beszélgetünk — magyarázta a mellette ülő Tatának. — Hiszen itt jóformán mindenki tudós, noha különböző tudományok képviselői — tette hozzá egy kissé mentegetőzve.

— Nekem sem árt, Jevgenyija Szergejevna, ha egy kicsit művelődök. Jó volna, ha népszerű nyelven folytatnánk a beszélgetést.

— Emiatt ne nyugtalankodjék. Én vagyok itt a legműveletlenebb, de még én is megértek jóformán mindent — hangoztatta Szoltamurad felesége, aki ugyanolyan keskeny, barna arcú volt, mint a férje.

— Mindenesetre jó szokás — jelentette ki határozottan Ivernyova. — Sokkal jobb, mint az a primitív hagyomány, amely az utóbbi időben terjedt el a leningrádi fiatalok körében: mászkálnak egymáshoz, ajándékokkal, mindenféle semmitmondó ürüggyel. Az embernek hozzák a haszontalan holmikat, aztán csak járhatja az üzleteket, mint egy őrült, hogy valami eredeti ajándékot hajtson fel. Perzsa szokás, amelyet valaki megpróbál nálunk meghonosítani. Hülyeség! De az én fiam barátai nem követik a divatot. Lám, te is. Tata ajándék nélkül maradtál, csak virágot és bort kaptál…

– Én sajnos egy ilyen történelmi nevezetességű estén semmi újjal sem tudok kirukkolni — kezdte Szugorin. — Igaz, két-három érdekes ásványt kapott a múzeum, de aztán megérkezett a Bajkál-tavon túli vidékről egy pompás opál. Felveszi a versenyt a legszebb indiai és dél-amerikai testvéreivel is. Ekkora — és ujjaival egy galambtojásnyi kört írt le.

— Várj csak, Gleb! — mondta Ivernyov. — Emlékszel, két hónappal ezelőtt beszéltél nekem a hercegi széfből előkerült szürke kövekről?

– Ó, igen! Valóban! De nem mentünk velük semmire! A köveket ellopták!

— Mi, hogyan, hol?! — kiáltottak fel egymás után a jelenlévők.

— A múzeumunkból. A laboratóriumból. Óriási botrány volt. Vajon kinek és mi a fenének, kellettek, elnézést. Jevgenyija Szergejevna, ezek a kövek? A gazember bizonyára végigsorjázta az orgazdákat és elkótyavetyélte. Semmivé váltak a tudomány számára. Az első eset az Ásványtani Intézet fennállásának kétszázötven esztendeje alatt. A tolvaj azonban teljesen laikus, mert a kövek mellett sokkalta értékesebb holmik hevertek.

— Lehet, hogy csak azért emelték el őket, mert a laboratóriumban voltak, nem pedig a múzeumban, tehát könnyebb volt ellopni? — kérdezte Ivernyov.

— Semmit sem ér a mi ásványkutatónk — kezdte Behojev —, érdekeset nem tud mondani, ami meg volt, azt ellopták. A geológusok nemigen viszik előre a tudományt. Egészen mások vagyunk mi, humán tudósok!

Tata merőn nézett Szugorinra. Annyira elgondolkozott, hogy összerezzent, amikor Jevgenyija Szergejevna megérintette a vállát és így szólt:

— Kíváncsi vagyok, mivel tudnak hencegni a humán tudósok.

— Tanítómesterem, Pavel Arhiljevics — a csecsen férfi Muravjov professzorról, a neves indológusról beszélt — megbízott azzal, hogy rendezzem a személyes levéltárát. Hatalmas archívum! Lakásán két szoba tele van zsúfolva szekrényekkel, a padlótól a mennyezetig. A szobák pedig öt méter magasak…

— Ne foglalkozz annyit a plafonokkal — szólt rá Szugorin. — Beszélj inkább a szekrényekről, Szoltamurad. Halljuk a lényeget!

— Hallgass már, kérlek! Vajon miért bízta rám Muravjov professzor az archívum rendezését? Hát csak azért, mert olvasott valamit a lapokban, előbb az európai újságokban rövid beszámolókat, aztán a Dél-Afrikából érkezett lapokban már a részleteket is. Valamiféle olasz filmszínészek, akik Aquila nevű jachtjukon kóboroltak Dél-Afrika partjainál, ősrégen elsüllyedt ókori hajók egész flottájára bukkantak a víz alatt. A tudósok különbözőképpen nyilatkoztak a lapokban, de amikor az öreg professzor egy johannesburgi történész ama kijelentését olvasta, hogy a megtalált flottamaradvány nem más, mint Nagy Sándor nyomtalanul eltűnt hajóhada, dühbe gurult.

— Ohó! Ez már érdekes! — kiáltott fel Ivernyov.

— De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az olaszok a legnagyobb hajón találtak egy fekete koronát, amelyet drágakövek díszítettek. Véletlen-e vagy sem, de a korona újból a vízbe esett és nyomtalanul eltűnt. Az olaszokat még meg is vádolták, hogy szándékosan dobták a tengerbe a leletet, mert a rendőrség el akarta kobozni.

— Hihetetlen! Biztosan hírlapi kacsa! — kiáltott fel idegesen Tata.

— Lehet, hogy kacsa! — bólintott Behojev. — De a dolog lényege, ahogy a mi precíz Glebünk szokta mondogatni, nem ez, Muravjov professzornak eszébe jutott, hogy nagyon régen, még a forradalom előtt egy német kutató, azt hiszem, Keiserlingnek hívták, indiai kéziratokból álló magángyűjteményét rendezgette. A névre nem emlékszem pontosan és a helyességét nem garantálom.

— Hát nem mindegy, hogy hívták az illetőt?! Halljuk, tovább! — siettette barátját Szugorin.

— Aha, felcsigázta a kíváncsiságodat! Várj, még csak most jön a java. Volt abban a gyűjteményben egy szanszkrit kézirat, amely körülbelül időszámításunk elejéről származott és a Nagy Sándorról szóló legendát tartalmazta. Mint ismeretes. Nagy Sándorról rengeteg legenda szól, sőt volt egy legendagyűjtemény is, amolyan hellén regényféle. A történelem első kalandregénye, amely nem jutott el épen a mi korunkig. Az indiai legenda nem az ismert történetek elismétlése vagy variációja volt, hanem Nagy Sándor életének egy olyan mozzanatáról szólt, amely nem szerepelt az ókori mondákban. Pavel Arhiljevics figyelmét felkeltette a kézirat, lemásolta és magával hozta Oroszországba, hogy aztán szabad idejében lefordítsa és közzétegye. Kitört az első világháború, amelyben önkéntesként harcolt, aztán jött a forradalom, majd a polgárháború. Megindult a tudomány helyreállításával kapcsolatos nagyszabású munka. Egyszóval a professzor megfeledkezett szándékáról, a kézirat másolata pedig hatalmas levéltárának valamelyik asztalfiókjában hevert. Valóban, már négy szekrényt forgattam fel és csak tegnap bukkantam rá. Az öreg most akarja megvalósítani réges-régi álmát: lefordítani és közzétenni, a fokvárosi lapnak pedig cikket ír. Mert a kéziratban is szerepel egy fekete korona! — kiáltott fel diadalittasan Szoltamurad, aztán szünetet tartott és végighordozta tekintetét a jelenlevőkön.

— No de miért kínoz bennünket? — mondta szemrehányóan Behojevnek Jevgenyija Szergejevna.

– Én csak azt tudom, amit a professzortól hallottam. A kézirat még nincs lefordítva. Tehát, mint ismeretes. Nagy Sándor benyomult Indiába, két nagy csatát vívott, az egyiket elvesztette, de amúgy egész India nyitva állt előtte. Ennek ellenére visszafordult, hazament új fővárosába, Babilonba, és ott hamarosan meghalt. A történészek ezt a többi között azzal magyarázzák, hogy seregei kimerültek, kis híján fellázadtak, maga Nagy Sándor megsebesült a fején, amikor egy várat ostromolt a közép-ázsiai hadjárat során. A költői ihletésű legendák szerint Nagy Sándor vágyott a tenger után. A hódító állítólag mindig egy szigetre vágyott, amely “a morajló széles tengeren, dübörgő hullámverés közepette fekszik”, ezt írja Homérosz Pharosz-szigetről. Egy ilyen helyen szerette volna Nagy Sándor befejezni életét, nem pedig Mezopotámia forró síkságain vagy az Indus folyó még ennél is forróbb völgyében… De az indiai legenda szerint Nagy Sándor az Induson átkelve behatolt India szívébe. Dékánba, s ekkor egy ősrégi város romjaira bukkant. Érdekes, hogy a legendának ez a része megegyezik azzal, hogy az Indus völgyében fellelhetők az ősindiai civilizáció maradványai. Ez a civilizáció rokonságban van a krétaival és időszámításunk előtti második-harmadik évezredből származik.

— Istenem, milyen hihetetlenül régi! — szaladt ki Jevgenyija Szergejevna száján.

Behojev elégedetten elmosolyodott, élvezte hallgatóinak érdeklődését.

— A romok között épségben maradt egy igen ősrégi templom. Néhány pap lakott benne egy oroszlánok lakta sivatag közepén. Ezek őrizték a múlt szent ereklyéjét: egy letűnt nép királyainak fekete koronáját, amely abból az időből származik, amikor az emberek fölött istenek, vagy a halandó asszonyok és az égi lakók szövetségéből született hősök uralkodtak. Egy monda szerint ha egy isteni származású ember teszi fejére a koronát és kimegy vele délben a napra, esze varázsütésszerűén megélesedik, és megismerve a jelent és felidézve a múltat, olyan erős lesz, mint az istenek. De ha a koronát közönséges halandó teszi a fejére — jaj neki! — elveszti emlékezőtehetségét és olyan lesz, mint egy csecsemő: játékszer a sors és az emberek kezében. Nagy Sándor hallott erről a mondáról és követelte a papoktól a koronát. A papok először megtagadták kérését, a hódító ekkor megfenyegette őket, hogy kövenként lebontatja a templomot és akkor is megtalálja az elrejtett kincset. A papok figyelmeztették a királyt, hogy csak az istenek gyermeke teheti fel büntetlenül a fekete koronát, de Nagy Sándor felkacagott. Az a verzió, hogy isteni származású — mert anyja Olümpiasz és Dionüszosz szövetségéből született, s ezt először anyja kezdte terjeszteni, aki gyűlölte Sándor apját, a sánta Fülöpöt — az évek során ténnyé szilárdult. És Nagy Sándor kétségkívül elhitte. Tétovázás nélkül lépett be a templom szentélyébe, ahol a papok körülfüstölték megszentelt fa füstjével és megkoronázták a fekete koronával. Nagy Sándor kilépett a napfényben fürdő lépcsőre, büszkén körülnézett és várta, hogy megszállja az isteni erő. Egyszer csak megtántorodott a nagy hódító, napbarnított arca elfehéredett, aztán végigvágódott a lépcsőn és legurult a homokra. Mihelyt fegyvertársai felemelték hadvezérüket, az magához tért, de ekkor kiderült, hogy elfelejtett mindent, amire gondolt és ami az utóbbi időben foglalkoztatta. Nagy Sándor emlékezete csak a múltat őrizte. A legenda szerint a király többé nem vágyott Hellaszba és kigyógyult Thaisz, a királyt minden hadjáratába elkísérő híres görög hetéra iránt táplált szerelméből. A feldühödött katonák azzal vádolták a papokat, hogy szándékosan megrontották hadvezérüket, ezért lemészárolták őket, a korona pedig Nagy Sándor személyi kincstárába került. A lényeg viszont az, hogy Nagy Sándor elfelejtette, miért is jött tulajdonképpen Indiába, elfelejtette, mik voltak a tervei, és visszafordította seregeit. A király Babilonba visszatérve lázas beteg lett és hamarosan meg is halt. Ez az egész legenda.

— Nagyon érdekes — szólalt meg elsőként Szugorin. — De vajon mi az összefüggése az olaszok dél-afrikai leletévei? Valamit nem értek.

— Persze, öregem. Ez természetes is, mert ismerni kellene a történelmet, amely szerint Nagy Sándor halálos ágyánál Babilonban ott voltak mellette a bizalmasai, más szóval a diadokhoszok: Ptolomaiosz, Szeleukosz, Nearkhosz és a többiek. Felhívom a figyelmet Nearkhoszra. A birodalom felosztásakor a Nagy Sándorral egykorú és Kréta hegyeiben született Nearkhosz, a hallgatag katona és legyőzhetetlen úszó örökölte a flottát, azt a hatalmas, több ezer embert számláló hajóhadat, amelyet Nagy Sándor tervei alapján az indiai földek gyarmatosításához készítettek elő. A flotta, amely nem tudni, hová indult, eltűnt, és eltűnt Nearkhosz is. Most már csak egy feltevés marad, az, hogy Nearkhosz vitte el a fekete koronát Nagy Sándor kincstárából, de mi történt azután?

— Ohó! — kiáltott fel Ivernyov.

— Persze itt már nem egy, hanem két feltevés van, ami még rosszabb — szívóskodott tovább Szugorin. — Hogy a Dél-Afrika partjainál megtalált flotta Nearkhosz hajóhada, és hogy csakis Nearkhosz vitte el a koronát.

— Helyes! De hát az az egybeesés, hogy a koronát a vezérhajón találták meg — nem mond semmit? Mi több, a legendát jóformán senki nem ismeri, de kiderült, hogy a fekete korona létezik, következésképpen újabb legenda válik valósággá. Egyébként mi már megszoktuk, hogy azt, amit az elmúlt századokban mesének tartottak, korunk pontos kutatásai igazolják. De ez még nem minden. A fokvárosi lapok, főképpen az Árgus, közölték, hogy az a jachton utazó olasz nő, aki megtalálta a koronát és a fejére illesztette, titokzatos pszichikai betegségbe esett, amelyet az orvosok annak tulajdonítottak, hogy a lány a könnyűbúvár felszerelésben túlságosan mélyre merült le!

A hallgatók, köztük Szugorin is, tapsba törtek ki.

— Na, Szoltamurad, maga aztán teljesítette a feladatát! — Jevgenyija Szergejevna legyezgetni kezdte magát. — Egészen melegem lett. Ez a legjobb történet, amit magától hallottam.

— Ha legalább a fele igaz lenne! — sziszegte Szugorin.

— Mindegy, öregem, mondd meg őszintén, érdemes volt vájkálni az archívumban?

— Okvetlenül! — ismerte el az ásványkutató.

— Nos, ha így elismerted, büntetésből lemégy és hozol valami innivalót.

Gleb kért egy táskát és engedelmesen elment. A többiek meg csak ültek és az indológus elbeszélésén meditáltak. Töprengésüket a telefon csengése szakította félbe.

— Interurbán — mondta Jevgenyija Szergejevna. — Vedd át a kagylót, Msztyiszlav, téged keresnek Moszkvából.

Msztyiszlav megismerte Andrejev professzor erőteljes hangját. Gratulációját valamennyien hallották.

— Ehhez nászajándék dukál — szakította félbe harsogó hangján a professzor Ivernyov köszönő szavait —, máris átadom! Tegnap tárgyalták az indiai kiküldetés kérdését. Az ősi kristálykőzetlemezek kutatásával kapcsolatos konzultáció…

— Leonyid Kirillovics szünetet tartott. — A maga kiküldetését egyöntetűen megszavazták. Rövidesen behívják az úti okmányok elintézése céljából. Menyasszonya pedig ne keseredjen el, ő majd később utazik maga után, mihelyt maga kieszközli neki az útlevelet. Mi egyelőre legényemberként kezeljük magát! Hát nagyon örültem! Adja csak át a kagylót a nagyra becsült Jevgenyija Szergejevnának, kissé kifaggatom a jövendőbelije felől. Minden jót, Msztyiszlav!

— Egy pillanat, Leonyid Kirillovics! — hadarta Ivernyov.

— Tudja, hogy magának köszönhetem, hogy találkoztam az én Tatámmal, a legcsodálatosabb lánnyal a világon?… Nagyon egyszerűen. Emlékszik, két hónappal ezelőtt Leningrádba készült jönni, sőt táviratozott is nekem, de aztán alighanem meggondolta magát? Kimentem ön elé a pályaudvarra, és ott véletlenül megismerkedtem Tatával. Ezért most a fogadott örömapa és jó szellem, az ön egészségére ürítjük poharunkat!

— Várjunk csak, fiatalember, itt valami nem stimmel! Szerelmes és a szerelem elkábította! Én semmiféle táviratot nem küldtem, nem volt szándékomban oda utazni!

— Semmit sem értek. Leonyid Kirillovics! A távirat nekem szólt és az ön neve szerepelt feladóként, csak a professzori címét is hozzátette, máskor mindig egyszerűen, rangja nélkül írja alá a táviratot.

— Megvan a távirat?

— Attól tartok, hogy nincs!

— Kár. Valamelyik itteni fiatal tréfája lehetett. Buta tréfa, természetesen! Megpróbálom kideríteni a dolgot és megmosom az illető fejét… Nos, adja az édesanyját!

Az izgatott Ivernyov átadta a kagylót anyjának és sietett közölni az újságot a többiekkel. Csak ekkor vette észre, hogy mennyire sápadt Tata. Azt hitte, hogy a közeli elválás gondolata keserítette el. Sietett megvigasztalni, mondván, hogy nem válnak el egymástól hosszabb időre, mint amennyire Ivernyov expedíciós úton szokott lenni. Viszont aztán együtt utazzák be Indiát! Lehet ennél szebb ajándék házasságuk első évében?

Tata úgy hallgatta, hogy belekapaszkodott a karjába és homályos tekintetét, amelyben tragikusság csillogott, Ivernyovra függesztette.


Ivernyov a Turiszt Szálló szobájának közepén állt nedves esőköpenyében, és szeme a semmibe meredt. A távirat, amelyet úgy összepréselt, hogy belefájdultak az ujjai, az anyjától érkezett. “Msztyiszlav baj van Tata elment semmit sem értek gyere haza”. Ivernyov megrázta fejét, aztán végigsimította homlokát. Vizet ivott. “Szombatra van kitűzve az esküvőnk… Nem, ez nem lehet! Tatával történt valami… De hiszen anya ezt írja: elment! Bár csak eltűnt volna! Ez az ördög műve!”

Ivernyov nyugalmat erőltetett magára és felhívta Andrejevet. Elnézést kért tőle, és közölte, hogy odahaza történt valami. Azonnal Leningrádra repül; megkérte a professzort, hogy holnap hívja fel a minisztériumot és tétesse át másnapra az ő látogatását.

Néhány perc múlva pedig már taxiban robogott a seremetyevói repülőtérre.

Jevgenyija Szergejevna kiszaladt eléje; Ivernyov hirtelen töpörödöttnek, tehetetlennek és öregnek látta. Bölcs és nyugodt édesanyját először találta ilyen nyomott hangulatban. Annyira megesett rajta a szíve, hogy a torka is elszorult. Egyetlen szót sem tudott kinyögni, csak némán állt és kérdőn nézett anyjára.

— Tata… elment még kedden, én rögtön megtáviratoztam neked, mihelyt megtaláltam a levelet — és Jevgenyija Szergejevna átnyújtotta fiának a nagy noteszból kitépett papírlapot, amely tele volt írva Tata egyenletes nagy betűivel.

“Bocsásson meg nekem! Kedves, végtelenül drága és jóságos Jevgenyija Szergejevna, magyarázza meg Msztyiszlavnak, hogy én rossz nő vagyok, hogy méltatlanul viselkedek, de nem tehetek másként. Ne keressenek. Néhány óra múlva már messze leszek és soha nem térek vissza ide, ahol két csodálatos embert ismertem meg: magát és Msztyiszlavot. Mind a ketten nyomban szeretettel befogadtak, én pedig… megbántom magukat, fájdalmat okozok maguknak. Ez a gondolat szörnyen kínoz, nem hagy békén. Ha tudja, bocsássa meg nekem és engedje meg, hogy búcsúzóul megcsókoljam gyengéd kezét és… — Itt valami gondosan ki volt húzva, majd sokkal egyenetlenebb betűkkel hozzátoldva: — és ha tudja, csókolja meg helyettem Msztyiszlavot. Ég önnel. Tata.”

Ivernyov többször végigolvasta a levelet, amely egy csapásra szétzúzta boldogságát, életének összes tervét.

— Itt valami nincs rendjén — préselte ki magából rekedten a szavakat.

— Vajon mi késztethette a szökésre, mint egy tolvajt, aki nem meri egyenesen és őszintén bevallani bűnét?…

— Nem szabad, mama! Nem ítélhetjük el! Ismernünk kellene minden körülményt!

— Nincs olyan körülmény, amely megengedné, hogy eltitkoljuk az igazságot azok elől, akiket szeretünk!

— Hát a szent anyai hazugság? A fehér lepelről szóló legenda? Hogy lehet ítélkezni egyoldalúan, csak a magunk szemszögéből, amikor a világon mindennek két oldala van?

— Mennyire szereted őt, Msztyiszlav!

— Szeretem, de ne hidd, hogy csak azért mentegetem. Hibáztatom Tatát, de nem ítélem el végérvényesen, mert az vagy megbocsátást von maga után, vagy megmérgezi az emlékét mindannak, ami történt.

— Te sohasem fogod elítélni! Többé sohasem látod, és semmit nem tudsz meg róla.

— Ritkán fordul elő, hogy egy cselekedetre ne derüljön fény. Előbb vagy utóbb tisztázódik… No de erről elég ennyi. Édesanyám, te nagyon szenvedsz? Holnap Moszkvába utazunk. Nem bírod itt ki egyedül.

A telefoncsengésre mind a ketten összerezzentek. A remény, amely megcsillant Jevgenyija Szergejevna és Msztyiszlav szemében, kihunyt.

Szoltamurad telefonált.

— Rossz híreim vannak. Jevgenyija Szergejevna, rosszul áll a dolog!

— Mi történt, kedvesem? Nálunk is baj van!

— Msztyiszlavnak esett baja?!

— Nem, Msztyiszlav hazajött, itthon van. Máris hívom.

— Várjon, miféle baj történt?

— Szoltamurad, Tata itthagyott bennünket!

— Nem létezik! Hogyhogy?… Jaj, jaj!… Majd később telefonálok. Majd csak jóra fordul minden!

Msztyiszlav kivette anyja kezéből a kagylót.

— Beszélj csak, Szoltamurad!

– Á, te vagy az, öregem? Hogyhogy?… Tudod, mi történt? Tűz ütött ki Muravjov lakásában! Azt mondják, hogy a dolgozószobában lévő régi vezetékek okozták a tüzet.

— Nagy a kár?

— Nagyon nagy! Elégett a kéziratok egy része, a másik részét a víz eláztatta. Kigyulladt az íróasztal is, és a tűz martaléka lett a legendamásolat, amelynek lefordítását már elkezdtük, minden elpusztult, egy oldal sem maradt. Az öreg kórházban van: a nagy bánattól infarktust kapott. Mindennap meglátogatom. Moszkvába kell utaznom. Találkozunk Moszkvában.

— Mi holnap indulunk édesanyámmal, Andrejevéknál megtalálsz bennünket. Rendben van?

— Megbeszéltük, öregem. Ég veled! Addig is!


2. FEJEZET

A chiastolit-köves gyűrű


— Tehát, Msztyiszlav, ha leutazol India déli részébe, ne feledkezz meg a csarnokitokról. Ha szerencsénk van, tudományunk szép ajándékkal kedveskedhet indiai barátainknak. Bebizonyítjuk, hogy a satpurai tábla csarnokit vonulatai Dél-Afrikában és Indiában azonosak, tehát lehet, hogy ez gyémántövezetek felfedezéséhez vezet. Úgy vélem, hogy az igen régi indiai tömbök általános alámosása nem volt olyan mély, mint Afrikában. Ez egy. Továbbá: az indiai törés gyémánttermő mezőinek övezetei vagy a dús növényzetű területeken feküsznek, vagy széles bazalttakaró borítja őket a dekkáni fennsík sivár vidékein. Készíts prognózisokat, mérlegelj, azonkívül pedig segíts mindenben. Mint a leningrádi Ásványtani Főiskola növendéke kitűnő ásványtani szakképesítést szereztél, már pedig ez az egész gyakorlat alapja.

Ivernyov hallgatta, időnként feljegyzett valamit szürke, vászonkötésű terepfüzetébe. Andrejev professzor befejezte az utasítást, hátradőlt a karosszékében, és elgondolkozott. Ivernyov rágyújtott, az egész falat betöltő hatalmas, kínai szőnyeg mintáit nézegette, aztán megkérdezte:

— Min töpreng, Leonyid Kirillovics?

— Elszomorodtam. Valamikor, amikor még olyan fiatal voltam, mint te, az járt a fejemben, beköszönt-e egyszer az az idő, amikor majd nem utazhatok expedícióval?

— Csakugyan nem tud utazni?

— Tudnék, de sohasem megyek, hogy ne erőltessem meg magam. Segédeim, a főgeológustól a kalauzokig, mindig azt mondogatták: “Magával akár a világ végére, akár a pokolba is elmennénk.” Miért? Soha senkinek nem húztam el a mézes madzagot a szája előtt, nem vagyok mestere sem a rábeszélésnek, sem a hízelgésnek, szigorú követelményeket támasztottam. Azért, mert mindig azt tartottam, hogy a vezető ne csak a fejét használja, ez kevés. A vezető az, aki a nehéz percekben mindenben élen jár. Elsőnek a vezető dugja vállát a besüppedt gépkocsi alá, a vezető vág elsőnek át a jeges vízen, a vezető csónakja indul elsőnek le a zuhogón; azért vezető, mert az esze, bátorsága, ereje, egészsége révén az élen járhat. Ha pedig ezek nem teszik ezt lehetővé, nem szabad belevágni.

— Nem tudok egyetérteni önnel, Leonyid Kirillovics! Ha jó a kollektíva, ha a közös munka vágya fűti…

— Aztán meddig tarthat ez a buzgalom, ha nincs, aki vezessen? Nem ha egyszer a szív elromlott, nem tudok többé lovakat kötélen vonszolni a szakadékon át, tutajt hajtani, erdőt irtani Nem megy! Régebben úgy gondoltam, hogy egyszer csak összeesek és meghalok a jégáron, a tajgában vagy a sivatagban Nem tudom, miért, de legszívesebben a sivatagot választottam volna, hogy a társaim sírdombot emelhessenek fölém kőből, amely tájékozódási pontul szolgálna a hozzám hasonló földkutatók számára. Ismered Marina Cvetajevának az arabs lóról szóló versét? A legenda szerint ez a ló, ha már többé nem tud futni, menet közben átharapja erét és elpusztul, elvérzik…

— No de kedves Leonyid Kirillovics, mi van magával?

— Hát nem látod? Szörnyen szeretnék Indiába utazni, de tudom, hogy nem bírnám az ottani hőséget és hazaküldenének mint hasznavehetetlen bálát.

— Micsoda kifejezéseket használ! Bála… málha… bárka! — kacagott fel Ivernyov.

Leonyid Kirillovics rosszalló pillantást vetett a tanítványara, aztán meggondolta magát és elmosolyodott.

– Így van ez már évszázadok óta. Magam is ilyen voltam fiatal koromban, én sem hittem, hogy meghalhatok. Nem gondoltam volna, hogy sajnálni fogom az elszalasztott lehetőségeket, tudva azt, hogy többé nem térnek vissza. De ha mégis visszatérnek, már nem lesz hozzájuk erőm.

– Én még sohasem sajnáltam azt, amit elszalasztottam.

— Természetes. Mert előtted áll még a végtelen út! Ez a fiatalság. De majd ha eljön az idő, és rádöbbensz, hogy már sohasem lesz többé semmi más…

— Ezt én képtelen vagyok megérteni.

– És még hosszú ideig nem fogod megérteni. No jól van, üsse kő az elszalasztott lehetőségeket. Ha azok nincsenek, vannak halaszthatatlan tennivalóink! Mellesleg, nincs az édesapád személyi iratai között valamiféle útmutatás az ókon közép-ázsiai vagy központi-ázsiai ércbányákról?

— Hogyan, hát önt is érdekli?

— Mi van veled? Nincsenek rendben az idegeid? Átestél a vizsgálatokon? Vigyázz, nehogy megzavarja a fejedet ez a kiküldetés, elvégre felelősségteljes munkáról van szó. Emlékszem, összekevertél valamit az én érkezésemmel kapcsolatban, badarságokat motyogtál a telefonba.

— Ehhez semmi köze az idegeimnek! Arról van szó, hogy ön már a második ember, aki édesapám személyes archívuma iránt érdeklődik.

Most a professzor kapta fel a fejét.

— Tulajdonképpen nem engem érdekel, az ördögnek kellenek az ókori ércbányák, nem nekem, az ilyesmi az érckutatók meg a régészek dolga. De megjelent itt egy külföldi régész, félig német, félig török, az ankarai régészeti intézettől. Egyebek között nálam is járt, valahonnan megtudta, hogy én Makszimilian Fjodorovics tanítványa voltam. Úgy emlékszem, hogy édesapád ismertetett valahol Afganisztán és Irán határán fekvő háromezeréves ércbányákat. Egyszóval ez a Wilfried Deragazi professzor…

— Hogy mondta?

— Wilfried Deragazi. Jól hangzó név, nem egy könnyen felejti el az ember. A professzor mesélt nekem a dravida kultúráról, amely négyezer évvel ezelőtt Indiából átterjedt Nyugat-Kínába és szovjet Közép-Ázsiába. Létezik egy Anau kultúra, mely nevét egy Ashabad környéki faluról kapta, és amely valami oknál fogva rendkívül jelentős, de állítólag nálunk nincs kellőképpen feltárva, panaszolta a török vendég. Ez a kultúra a híd szerepét tölti be India és Kréta között. Krétát pedig Észak-Afrikával köti össze. Ismertetőjeleit felfedezték a Szaharában. Találtak csodálatos szépségű kis szobrocskákat, rajzokat, kerámiákat. Az intézet szeretne korszerű tudományos módszereket alkalmazni a széttelepülések hosszú kapcsolatainak és útjainak nyomon követésére: az ékszerekben és egyéb tárgyakban előforduló fémek és ásványok színképelemző izotópos elemzését. Minden egyes mintadarabból csupán egy gramm szükséges. A professzor tehát megpróbálja azokon a helyeken összegyűjteni őket, ahol feltehetőleg lezajlottak az ókori kapcsolatok. Érdekes és értelmes dolog!

– Érdekesnek érdekes — jegyezte meg Ivernyov, közben nagyokat szívott a cigarettájából — de Tata… a menyasszonyom, aki nemrég faképnél hagyott, valami oknál fogva nagyon érdeklődött apám személyes archívuma iránt.

— Micsoda?! Milyen célból? És tulajdonképpen ki ez a lány?

— Apám egyik tajgai kísérőjének, egy bizonyos Pavel Csernihnek a lánya.

— Biztos, hogy volt egy ilyen kísérője?

— Nem tudom. Eszembe se jutott, hogy utánanézzek. Meg aztán hová is fordultam volna?

— Megpróbáljuk. Bár… miért is ne lett volna?

— Azt akarja ezzel mondani, hogy Tata… esetleg egyáltalán nem Csernih?

— Hogy tételezhetnék én fel ilyesmit? Az már a te dolgod, hogy tisztázd a kérdést. Aztán mi érdekelte a te Tatádat?

— Egyszerűen apám személye, útvonalai, apró részletek, amelyekből összeállna az én apámnak és az ő apjának az arculata.

— Hm… És rég… hm… otthagyott?

— Néhány napja. Éppen Moszkvában voltam, úgyhogy édesanyám táviratozta meg.

— Ki tudja, lehet, hogy véletlen összeesés? Ez a legvalószínűbb. No, menjünk teázni, hallod: Jekatyerina Alekszejevna csörömpöl a csészékkel.

Ivernyov csak ült tovább és feszülten gondolkodott. Andrejev felállt és a vállára tette a kezét.

— Gyerünk!

Ivernyov felállt, aztán egy mozdulattal megállította a professzort.

— Kihez hasonlít az a külföldi régész?

— Jóvágású, eléggé fiatal. Van benne valami démonikus, olyan, mint egy filmhős. Egyszóval, érdekes ember. Nálunk vacsorázott és mindenkit levett a lábáról. Rita elvitte a Nagy Színházba egy balettelőadásra és nagyon büszke a lovagjára. Azt mondta, hogy a lányok majd felfalták a szemükkel ezt a Deragazit.

— Milyen nyelven beszél?

— Velünk mind a három nálunk elfogadott nyelven: angolul, franciául, németül. Egy kicsit oroszul is tud. Azt mondta, hogy még több más nyelven is beszél.

— Szerencsés ember!

— Te is kettőt tanultál meg, mégpedig sokkal jobban, mint én. Képtelen vagyok rá. — A professzor elgondolkodott, majd hozzátette: — És hogy öltözködik ez a török! Még nekem is feltűnt érdekes köves gyűrűje. Hát bizony csak egy geológus tudja értékelni a képzelőerőt. Képzeld el, chiastolit-kristály, amely keresztbe van vágva fő optikai tengelyén, úgyhogy a fényben…

— Szürke keresztet alkot!

— Hát persze. Úristen, olyan fehér vagy, mint a fal! Mi van veled? Ülj le!

Ivernyov türelmetlenül toppantott.

— Leonyid Kirillovics, hogy lehet az? Tata… állandóan ugyanilyen gyűrűt viselt az ujján!

— Hohó!… — Andrejev arca mindjárt megkeményedett, ráadásul kivett egy cigarettát Ivernyov tárcájából. Rágyújtott, elgondolkodott, aztán belelapozott a noteszába és felvette a kagylót. — Egybeesés vagy sem, tisztázzuk. Sok minden megeshet!… Andrejev geológus professzor vagyok, tanácsot szeretnék kérni fontos ügyben — folytatta most már a kagylóba. — Nem, inkább küldjenek ki valakit hozzám a lakásomra vagy az intézetbe. Én mondom, jobb így, helyén van még a fejem! Rendben van, kapcsoljon át egy nagyobb sarzsihoz. Vigyázzon, magát terheli majd a felelősség! Úgy bizony!

Ivernyov hallgatta a szaggatott, egyoldalú beszélgetést és fejében vészterhes gondolatok kavarogtak: “Tata, Tata! Csak nem?… Altaj ajándéka… Miért?”

— Ezredes elvtárs — folytatta Leonyid Kirillovics és röviden beszámolt az illetőnek Deragaziról és Tatáról. — Igen, még itt van, tudományos kiküldetésben érkezett. Persze, lehet tiszta véletlen is. — Leonyid Kirillovics megkönnyebbülten, halkan felnevetett. — A tanítványom? Igen, itt van. Most a lakásomon. Egy óra múlva itt lesz? Nagyszerű, éppen jókor érkezik a teázáshoz.

A professzor visszatette a kagylót, és tanítványára szegezte tekintetét:

— Tudod, Msztyiszlav, nekünk kell rájönnünk, miért kellenek őnekik az édesapádról szóló adatok és mik is ezek az adatok. Különben ki más jöhetne rá? Milyen jól hangzik a kémregényekben: a bölcs detektív leül, töri a fejét és rájön az indítékra. Csakhogy az ellenség ereje éppen abban rejlik, hogy ő már az elején tud mindent, nekünk meg törnünk kell a fejünket. Ha egyáltalán létezik ellenség, és nem egy véletlen egybeesésen alapuló kitalálás az egész elejétől végig.

— Két egybeesésről van szó — szólalt meg Ivernyov halkan, és közben a homlokát ráncolta, mintha fájna valamije.

— Hogyhogy?

— Az első: két ember érdeklődik apám nem publikált és nem is expedíciós, hanem személyes naplói iránt. A második: mind a ketten teljesen egyforma gyűrűt viselnek, amilyet mi még soha nem láttunk.

— No nézd csak! Valóban! Egyszóval azt hiszed, hogy a te Tatád…

– Én semmit nem hiszek és nem is akarok hinni! — kiáltott fel élesen Ivernyov.

— Pedig ki kell gondolni valamit — felelte sóhajtva Andrejev. — Halálosan utálom az ilyen dolgokat. Az embernek mindjárt eszébe jut, hogy a föld kérgén, a sivatagokon, a erdőkön és hegyeken kívül mindenféle aljasság burjánzik titokban és a föld alatt. Úgy érzi az ember, hogy egy olyan pallón jár, amely mocsáron húzódik keresztül, lába alatt pedig nyüzsög valami.

— Eltúlozza a dolgot, Leonyid Kirillovics. — A keserű ráncok elárulták Ivernyov belső viaskodását.

– Á, itt van Katuska! — üdvözölte a kelleténél hangosabban éppen belépő feleségét.

— Már megint cigarettáztál? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Hát az esküdözéseid meg a fogadkozásaid?

— Tudod, Katuska, egy kicsit felidegesítettem magam India miatt. Ez a fiú utazik — intett Ivernyov felé.

— No és aztán? Msztyiszlav Indiába, Finogenov Afrikába utazik, holnap meg egy harmadik tanítványod Afganisztánba vagy Irakba indul. Ezek szerint ki se veszed a szádból a cigarettát?

— Nem, nem, csak most vétkezek, többé nem fordul elő! Hogy állsz a teával? Mindjárt itt lesz egy távol-keleti geológus.

— Kicsoda?

— Nem ismered. Üzemi geológus.

— Azokat egyáltalán nem ismerem. Szerintem unalmas népség.

— Előfordul. Ritácska merre van?

— Elment a színházba a törököddel. Ö is meghívta Ritát. Nekem ez nem tetszik, ez a férfi körüldöngicséli, mint méhek a virágot. Rita meg, tudod, lobbanékony lány, esztelen, akár az apja!

— Köszönöm! — Andrejev mélyen meghajolt. — No de utóvégre is… persze…

— Nem fejeznéd ki magadat világosabban?

— Később. Egy kicsit várunk a teával. Az üzemi geológus bármely pillanatban itt lehet.

A “távol-keleti geológus” távozása után Ivernyov és Andrejev még elbeszélgettek a dolgozószobában, de csak nem sütöttek ki semmi okosat.

— Itt maradsz nálunk éjszakára! — A geológus felállt. — Szellőztess ki alaposan, telefüstöltük a szobát. Gyere, hozzuk be az ágyat.

— Nem tudok én elaludni, Leonyid Kirillovics!

— Igyekezz! Egyébként te tudod. Nekem viszont ki kell aludnom magam, reggel fontos értekezletem van. Egyszóval megegyeztünk. Meghívom Deragazit, amíg még itt vagy, a “geológus” meg bekukkant hozzánk. Csak aztán ha megpillantod a gyűrűt, el ne áruld magad, mert elijesztjük. Rita meg csak forgolódjon körülötte, hátha Deragazi őelőtte is megpendíti ezt a témát.

— Nem félti Ritát?

— Nagyon őszinte kislány. Beszélek vele, jobban hallgat rám, mint az anyjára! Vállalnunk kell egy kis kockázatot.


“Ez — a vaslépcső, már a látása is örömet jelent. És ez az est pedig a legnagyobb és legszebb örömöm” — morfondírozott Girin, miközben felfelé lépkedett Szima lakásához.

A lány fekete pulóverben és széles szürke szoknyában fogadta. Girin a munkájáról, a sportról kérdezősködött. Szima hirtelen bőbeszédű lett és mindent elmondott neki “Harun-al Rasid kalifáról” és annak “nagyvezíréről”. Girin Szima egyszerű elbeszéléséből saját igazságának rendkívül naiv és buzgó keresését érezte kicsendülni. A lány vele szemben ült egy kissé zavartan, kihúzott derékkal, összekulcsolt kézzel a térdén és tágra nyitott óriási szürke szemét Girinre szegezte, mint aki várja az elismerést. A férfiban torokszorító, szinte elviselhetetlen gyöngédség ébredt a lány iránt.

— Amikor magát hallgatom, szeretnék a kalifa hű testőre lenni — mondta Girin váratlanul.

Szima hirtelen elpirult, felugrott és végigment a szobán.

— Még soha sem láttam magát nadrágban — mondta Girin, hogy más témára váltson. — Nem szokott nadrágot viselni?

— Nemigen.

— Miért?

— Nem illik az alakomhoz, a pulóver sem nagyon — a lány még jobban elpirult. — A teakészítés a háziasszony teendője — mondta szokásához híven félig kérdő, félig kijelentő hangon és kiment.

Girin átült a pianínóhoz, ujjai lassan végigfutottak a billentyűkön. Hideg és sima érintésük ismerős volt számára, és enyhe szomorúsággal töltötte el, mint egy távoli és elveszett emlék. Mint a tavaszi nyírfa csengő cseppjei, úgy hullottak az életét végigkísérő kedvenc dalának hangjai. Szima beviharzott és rátelepedett a pianínó fekete oldalához simuló fotel karfájára.

— Ivan Rogyionovics — suttogta —, játssza még, szeretem ezt a dalt.

Girin engedelmesen folytatta a játékot. Szima úgy ült, mint egy szobor, aztán eszébe jutott a teafőző.

A Mesél az őszi éj című japán dal, amelyet Girin csak kétszer hallott a rádióban, bevésődött emlékezetébe, mint minden, ami nagyon tetszett neki. Mindkét pedált lenyomva igyekezett kicsalogatni a kotóhoz és szemiszenhez hasonló csengő és elnyújtott hangokat. Fel-felröppentek, mint bús alkonyi madarak, a hallgatag tavak sötét vize fölött siklottak és belevesztek a végtelen éjszakába. Ez a kép rajzolódott ki Girin képzeletében a dal és a szabályos, lassú kíséret hangjaira. Girin halkan dúdolta a dalt, ezért nem vette észre, hogy Szima újra megjelent.

— Az az érzésem, hogy régóta ismerem és szeretem ezt a dalt — mondta a lány elgondolkodva. — Talán azért, mert a női bánat csendül ki belőle.

— Miért éppen női? Szerintem a férfi bánat is beleillik.

— Nem, ez női — jelentette ki határozottan Szima. — Mert a gyermekszületésre gondolok. Mi pszichológiailag sokkal nagyobb felelősséget érzünk az életért, mint a férfiak. Ez a felelősségérzet egész életre szól, nem szűnik meg, csak fokozódik a szerelem által, és a százszorosára növekszik a gyermek megszületésével. De nem, én nem egészen…

— De igen! Úgy látszik, maga ugyanúgy gondolkozik, mint én, márpedig én jó pár éve…

Rita robbant be szélvészként a szobába, az izgalomtól annyira kipirultán, hogy még a szeplői is teljesen eltűntek. Olyan bűbájos volt kisfiús mosolyával, hogy Girin akaratlanul is elgyönyörködött benne.

Rita észrevette ezt, és zavarba jött.

– Édes Szimácska, nagy kalifám, mentsd meg a te vezíredet! Mert elpusztul!

— Mi történt? — aggodalmaskodott a barátnője. Rita zavart pillantást vetett Girinre, aztán kétségbeesetten megrázta fejét.

— Elmondok mindent! Ivan Rogyionovics a mi emberünk, ő megérti, azóta pedig, hogy ti… — Rita még jobban elpirult, aztán hirtelen kibökte: — Szima, én szerelmes vagyok!

— De miért ez a tragikus hang? Én csak azt tudom mondani: no végre, és kapsz tőlem egy csókot.

— Jaj, kalifám, minden olyan fonákul sült el! Az illető külföldi, és egyáltalán nem tetszik nekem!

— Térj észre, Margarita! Miket hordasz itt össze?! Beleszerettél és nem tetszik? Mikor történt?

— Most a napokban, és azóta szinte elnyomás alatt érzem magam. Ha együtt vagyunk, csak rám néz, és én máris a hatalmában vagyok. Az az érzésem, hogy ha rám parancsolna, macskaként kúsznék eléje és a lábához dörgölődznék. Borzalmas, ez még sohasem történt meg velem. És a lényeg, hogy még nem tudom, beleszerettem-e, de már nem is találok benne örömet. Most már tudom, mi az, amit azelőtt érzelgésnek tartottam. Szívesen elfelejteném az egészet, de félek tőle, félek, hogy valami hibát követek el, egy helytelen mozdulatot csinálok, vagy helytelen szót mondok, ó kedvesen mosolyog, de a szeme, amelyből, ha rám szegeződik, mintha gonoszság sugározna, figyel, figyel!

— Ez nem jó, lányom. Nem értem. Ki az illető?

— Nem árulom el! Szédülök, így ni! — Rita veszettül forogni kezdett a tükör előtt, aztán megállt, lecsillapodott és leült a pianínó forgószékére.

Szima és Girin némán figyelték. Rita komótosan rátette ujjait a billentyűzetre, aztán végigfuttatta őket a billentyűkön, és egyszer csak játszani kezdett egy zaklató, de szép melódiát, amelyet Girin még soha sem hallott. Kérdő pillantást vetett Szimára.

Rita énekelt:
		Vígan gurulnak a kerekek előre…


		Szalad az országút betonszalagja.


		Miért emészti bánat annyira szívem,


		Miért zaklatott hát a szív annyira?!


— A sofőr dala egy brazil filmből — súgta oda Szima Girinnek.

Rita tovább énekelt egy nőről, aki a sofőr mellett ül, arról, hogy kanyart kanyar követ, de a távoli cél még mindig nem látszik. Rita elhallgatott, lehorgasztotta a fejét, és Girin úgy látta, hogy az imént még csillogó szemét könnyek fátyolozzák el.

— Jól van, most aztán mindent tudunk, de halljuk a többit. Ki az a férfi? — kérdezte Szima.

Az, hogy Szima gondolkodás nélkül többes számot használt egyes szám első személy helyett, örömmel töltötte el Girin szívét.

— Ankarai régész professzor, a neve Wilfried Deragazi.

— Várj csak egy pillanatra. Ankarai? Török? És mit keres itt? Tudományos kiküldetésben van?

— Igen, igen! Apámhoz jött. Megismerkedtünk, kétszer voltam vele színházban. Aztán sétáltunk, aztán csak úgy autókáztunk, sétakocsikáztunk Moszkvában, aztán azt akarta, hogy üljünk be egy vendéglőbe, de én nem mentem, aztán nálunk vacsorázott.

— Ennyi az egész?

— No és, mi kellene még?

— Mondott neked valamit? Megkérte a kezedet? Csókolóztatok?

— Azt mondta, amit ilyenkor mondani szoktak: nagyon tetszem neki, szerinte minden orosz lány szép, de én vagyok köztük a legszebb, és hogy milyen vidám, kisportolt vagyok, ezt mondta, kisportolt vagyok, és hogy boldog az az utazó, kutató, akinek én leszek a párja. Aztán megcsókolt és… és még egyszer megcsókolt és még egyszer…

Rita kezébe temette kipirult arcát.

— Néhányszor csókolóztatok, úgy — faggatta Szima buzgón — és sétáltatok, és beszélgettetek, aztán milyen nyelven?

— Franciául.

Rita könyörgő pillantást vetett barátnőjére, aztán elfogta Girin sötét, erősen figyelő tekintetét, amely mintha feszült gondolatainak keskeny sugarát lövellte volna feléje. A lány hirtelen összerezzent, megperdült a forgószéken és szembefordult az orvossal.

— Nézzen rám még egyszer így — kérte Rita —, mert máris nyugodtabbnak érzem magam.

— Azt hiszem, kezdem érteni, hogy miről van szó — jelentette ki Girin.

— Miről? — kiáltott fel egyszerre Rita és Szima.

— Egyelőre nem árulhatom el, mert különben súlyos következményei lehetnek. Mondja, nem ismertetne össze a maga régészével?

Rita bólintott.

— Még el kell mennem vele a Barátság Házába, megígérte, hogy megmutatja nekem egyik ismerősének fényképkiállítását.

— Ez lesz a legjobb. Közölje velünk az időpontot, aztán én és Szima majd “véletlenül” összetalálkozunk magukkal. De egy mukkot sem rólam, főleg azt el ne árulja neki, hogy pszichológus vagyok. Aztán próbáljon nem nézni a szemébe, amikor magához beszél. Nézzen a vállára, kényszerítse magát. Ha mérges lesz, felemeli a hangját, ne törődjön vele.


Wilfried Deragazi fesztelenül ült a Barátság Háza egyik szalonjának kényelmes foteljében. Mint igen jól nevelt ember, csak titokban méregette beszélgető partnereit, de mély, sötét szemében gúnyos szikra bujkált.

Rita mintha tűkön ült volna, hol pír öntötte el az arcát, hol elsápadt. Deragazi Girinnel jóformán nem is törődött, az egyiptomi cigaretta kékes füstjén keresztül Szimat mustrálta, aki a megbeszélt találkozó első percétől kezdve teljesen lekötötte a figyelmét. Szima lassan és túl lágyan ejtett angol szavakkal egyik kérdést a másik után tette fel. Girin, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, észrevette, hogy még Szima is, aki jóllehet lelkileg sokkal erősebb volt, mint Rita, lassacskán a régész vonzó személyének hatása alá került.

“Rajta!” — határozta el magát Girin és összeszedte minden idegi erejét a közelgő párviadalhoz. Most már tudta, kivel van dolga, de ez nem könnyítette meg a feladatát.

— Mondja, tisztelt professzor — fordult Girin Deragazihoz, kiválasztva azt a pillanatot, amikor a régész Szimának egy kérdésére válaszolt, és tűnődő tekintetét a lány keresztbe tett bokáira szegezte — mióta dívik a régészeti intézetben… — itt Girin szándékosan szünetet tartott, majd közönyös tekintetét a stukkós mennyezetre szegezte és így fejezte be a mondatot: — a hipnózis korszerű módszereinek a tanítása? Avagy ez személyes adottságtól függ?

Szimat és Ritát, akiket meglepett Girin kérdése, megdöbbentette a hatás. Deragazi kiegyenesedett a fotelban, letette cigarettáját és egy szempillantás alatt elvesztette hanyag eleganciáját. Állkapcsát összeszorította, orrlikai kitágultak, és egész testével előredőlt. Girin moccanás nélkül állta tekintetét. Szima elhűlt, amikor megpillantott egy teljesen új, számára ismeretlen férfit, akiből sugárzott az erő, aki parancsoló, majdhogynem diadalmas volt.

– Ön nem felelt nekem! — mondta szigorúan és tagoltan Girin.

— Tessék? — kérdezte élesen Deragazi. — Nem értettem, mit mondott.

– Ön nagyon is jól értett mindent! Miért csinálja ezt? Hogy meghódítsa a nőket? Csak ezért? — A szaggatott angol szavak úgy pattogtak, mint a korbácsütések.

— Nem! Nem! Nem! — ezt egy Girin számára ismeretlen nyelven mondta a régész, de azért az orvos megértette.

— Mi a célja?! — tette fel a kérdést még élesebben Girin. — Beszéljen!

Deragazi halálsápadt lett. A régész Girinre meredt és lassan lélegezte be a levegőt kitágult orrlikain. Ellenfele nyugodtan ült, de megkeményedett nyakizmai és megfeszült vállai, amelyek mintha emeléshez készülődnének, elárulták erőfeszítését.

Szima és Rita szinte még a bőrükön is érezték az előttük zajló küzdelem feszültségét. Szokatlan dermedtség bénította meg őket, mintha valami borzalmas dolog menne végbe a szemük előtt. Szima ijedten vette észre, hogy milyen mély és erős ráncok barázdálják Girin homlokát. Érezte, hogy barátja valaminek a határán van, de hogy mi az, nem tudta. Legszívesebben vadul felordított volna, de valami rejtélyes erő visszafojtotta kiáltását. Rita behunyta a szemét és egyre lejjebb horgasztotta a fejét.

Halk, gonosz nyögés szűrődött át Deragazi összeszorított fogain. Visszatért arcának színe, lélegzése észrevétlenné vált. Bársonyos szempillái leereszkedtek, teste elernyedt. A régész hátradőlt a fotelban, de Girin az előbbi megmerevedett pózban maradt.

— A cél? — ismételte meg a kérdést.

Szívélyes, de ugyanakkor kegyetlen mosoly terült szét Deragazi szép vonalú ajka körül.

— A hatalom! Az az öröm, hogy hatalmamban van az ember… a nő, aki más módon nem hódol be. Hogy olyan legyen, mint a hajlékony fűszál, én meg a szabad és hatalmas erejű szél. Ha úgy akarom, a földre zuhan, ha úgy akarom, félrerúgom a cipőm orrával, ha úgy akarom, hason csúszik elém és a kezemet csókolja…

Girin arca görcsbe rándult az undortól. De csak egy pillanatra. Tekintetét nem vette le Deragaziról, hanem — mint a szuronyt — belemélyesztette ellenfelének elernyedt testébe.

— Aztán? A tudomány, tudom! A nők, ezt is tudom! De honnan származik az önök világának főszereplője, a pénz? Honnan? Beszéljen! De őszintén! Üljön kényelmesebben, cigarettázzon, ön igen megbízható ember társaságában van.

Wilfried Deragazi elmosolyodott, és mintha visszatért volna korábbi fölényessége. Lapos, tükörfényes tárcájából elővett egy újabb kékes színű cigarettát, de ezúttal senkit nem kínált meg a jelenlevők közül. És beszélni kezdett azzal a szemtelen nyíltsággal, amely a sikeres üzletemberekre jellemző, amikor az általuk kevésbé tehetségesnek és szerencsésnek tartott ismerőseik körében tartózkodnak.

— A háború után nagyon megváltozott a világ. Ezt az emberek zöme még nem értette meg. Nem látják, hogy az élet hanyatt-homlok rohan, vágtat, mint a betöretlen vádló. Azért hisznek még az olyan játékokban, mint a vallás, erkölcs, kötelesség, csodákra várnak és titokban mindenfajta fétis előtt hajlonganak. A csodabogarak naivul azt hiszik, hogy nehéz óráikban komolyan gondoskodik róluk az államuk, aztán szegényen és magukra hagyatva halnak meg.

— Elnézést — szólt közbe tüntető udvariassággal Girin —, nem egészen értem ezt az előszót.

— Mindjárt megvilágosodik minden. A tudomány sikerei tanúsítják, hogy a tudomány az egyetlen reális erő az emberiség sorsában. A tudósok azonban szervezetlenek és naivak. A hatalom a politikusok kezében van, akik hozzá nem értően kormányoznak és ezért hibát hibára, ostobaságot ostobaságra halmoznak. Az egész világon bonyolódik az élet és kivétel nélkül valamennyi láncszem szilárdságát követeli sürgetően, ezt pedig a politikusok képtelenek elérni. Az eredmény: a társadalmi rend szüntelenül repedezik. Az emberek az ügyetlen és elavult politikai kormányzás védtelen áldozatai lesznek. A politikusok megpróbálják megszilárdítani a hatalmat, szervezik a kiváltságosok folyamatos ranglétráját, amely nagyon emlékeztet a gengszterbandák hierarchiájára, s egyre szűkítik befelé köreiket és egyre nagyobb kiváltságokat biztosítanak a legfelső szinten lévő oligarchák számára. A példakép — a hitleri Reich — a politikai banditák tipikus zsarnoksága, amely igen erős, és amely a terror, a kínvallatások és a halál acélhálójával kötötte gúzsba az egész német népet. De a banditák beleütköztek a nagy politikába és tudatlanságuknál fogva a katonai erőn meg a tömegmészárláson kívül nem jutott egyéb az eszükbe. Természetes, hogy hamarabb pusztultak el, mint abban az esetben, ha ésszel cselekszenek.

— Nem látom, mi köze van önnek ahhoz, amit itt kinyilatkoztatott. Ez a nyilatkozat nem tartalmaz semmi újat és egy megveszekedett individualista gondolkodásmódjára jellemző.

— Nagyszerű kifejezés! Megveszekedett individualista! Most éppen azokról lesz szó. Mit tegyen egy okos ember, aki az értelmen kívül nem hisz semmiben és aki látja, hogy mindenfajta politika elavult, a tudományos irányítás pedig elérhetetlenebb az emberek számára, mint a Mars? A Marsra bizonyára önök, oroszok hamarabb jutnak el, de egy igazán értelmes ember fütyül arra, hogy kik érnek oda… Az ember a lakosság lélekszámának növekedésével egyre többet veszít egyéni értékéből. Egyre nehezebb lesz felfelé verekednie magát a következetes hierarchia akadályain és szűrőin keresztül, bármiben fejeződik is ki az. Az igazság csupán egy nagyon keskeny ösvényen létezik, azon, amelyen a hétköznapi embernek haladnia kell. Körös-körül törvénytelenség és bármely bűnöző magabiztosabbnak és erősebbnek érzi magát. Kapiskálja már?

— Nagyon jól értem! Folytassa, kérem.

— Egyszóval, mit tegyen az az ember, akinek van elég esze és egyéb képessége ahhoz, hogy fent legyen, de aki kénytelen örökre az oligarchia elnyomása alatt maradni? Csak egyet: szervezkedni és kiépíteni a saját bandáját, politika, fétisek, a butaságba vetett hit nélkül.

— Vagyis csupán ahhoz, hogy elegendő pénzt szerezzen?

— Pontosan! De a pénzszerzés veszélyes, ha megszegjük a vagyonvédelmi törvényeket. Gyakran lebukással végződik, mivel a technikai hibák elkerülhetetlenek.

— Hát akkor?

— Azt kell elérni, hogy kifizessék önnek ezt a pénzt — Deragazi a kifizessék szót hangsúlyozta — bizonyos szolgálatokért. A szolgálatok lehetnek mindenfélék — egészen a különféle bűncselekményekig. Az ilyen bűncselekménynek nincs motívuma, következésképpen gyakorlatilag megfejthetetlen. Igen, igen, nincs indoka. A hozzánk hasonló gengszterek cselekedeteit nem irányítják politikai motívumok, ők nem hajtanak végre ostoba kémfeladatokat, amelyek sokba kerülnek, általában pedig jelentéktelen eredményekkel járnak; a politikusokat csak a bárgyúságuk akadályozza abban, hogy ezt megértsék. Én az amerikai hírszerző hivatal helyén, amely dollármilliárdokat költ arra, hogy kifürkéssze az önök tudományának és technikájának titkait, átadnám ezeket a milliárdokat az amerikai tudósoknak és biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb hatást érnének el. No de ez nem akar az én tapasztalt kollégám kioktatása lenni.

Szima újra észrevette azt a görcsös rángást, amely végigfutott Girin arcának jobb felén.

— Folytatom — szólalt meg Deragazi mintha mi sem történt volna, és rágyújtott egy újabb cigarettára. — Az egymással szoros kapcsolatban álló gengszterbandák hálózata behatol a társadalom épületének minden részébe. El kell távolítani az útból egy lábatlankodó embert? Nagyszerű. Befizetik az összeget, elhangzik a parancs, aztán elcsattan az ütés a halántékon, egy szúrás a kurarés szilánkkal, vagy egyszerűen egy éppen arra száguldó gépkocsi alá lökik az illetőt és kész. A munkát olyan ember végzi el, aki egyáltalán nem tudja, hogy kicsoda, micsoda az illető és hogy miért… El kell lopni valamit? Honnan? Kérem! Nem tolvajra bízzák, hanem olyan emberre, akit becsületesnek tartanak. Meg kell szerezni egy szép lányt, no persze, nem világhírű filmcsillagot, nehogy hatalmas botrány törjön ki. Elkapják a leányzót, kitanítják, hogyan kell illedelmesen viselkedni a hetedhét országon túli bordélyban, aztán a kezesbáránykát átadják a megrendelőnek. A lényeg az ár! Márpedig, biztosíthatom önt, jól fizetnek, meg aztán valóban miért krajcároskodna az, aki vagy milliókhoz jut, vagy magas pozíciójánál fogva rendelkezik milliókkal. Önnek fogalma sincs, hány olyan ember van a világon, aki mindenre hajlandó kemény valutában kapott potom összegért: több millió! S ezek a milliók óriási erőt képviselnek, ha ügyesen és óvatosan irányítják őket! Tehát az okos és agilis embereknek bandákba való szervezése az egyetlen biztos lehetőség arra, hogy tűrhetően megéljenek ebben a mi nagy hanyatlásnak indult világunkban. Egyetért velem?

Girin kérdéssel felelt:

– És ön kétségkívül az egyik főkolompos?

– Ó, nem! Én csak a tehetségemért és tudásomért jól megfizetett ügynök vagyok. Különben elveszteném a tudományos tevékenység lehetőségét, amely nélkül pedig az élet számomra érdektelen, bármilyen színvonalon. Inkább legyen a színvonal alacsonyabb, viszont több legyen a szabadságom, nem igaz?

— Milyen megbízással érkezett hozzánk?

Deragazi összerándult, elsápadt és elhajította a cigarettáját. Lassan, szinte álmosan, kezdte kiegyenesíteni a hátát és közben előredőlt.

— Tudhatná, hogy ezt soha… senki nem teheti… ezért a kérdésért halál jár!

— Ostobaság! — mondta hangosan, majdnem kiabálva Girin. — Beszéljen!

A régész csinos arca szörnyen eltorzult. Torkából félig sóhaj, félig nyögés tört fel.

— Itt… semmiség, megtudni… megszerezni… köveket… ércbánya… honnan bányászta az önök geológusa… régen…

— Sikerült?

— Csak a kövek. Több semmi!

— Minek a kövek? Milyenek?

— Nem tudom! Honnan tudjam? Ők tudják, minek!

— Kik?

— Azok, akik fizetnek! Honnan tudjam? — Deragazi melléből kétségbeesett üvöltés tört fel. A professzor váratlanul behunyta a szemét és úgy zuhant végig eszméletlenül a padlón, mint egy zsák.

Szima és Rita rémülten ugrottak fel és gyámoltalanul néztek Girinre. Az orvos hátradőlt a pamlagon, karját leengedte. Néhány másodperc múlva felállt, úgy mozgott, mint egy lassított filmen, felemelte a régészt és visszahelyezte a foteljába. Deragazi behunyt szemmel engedelmesen leült és nem reagált arra, hogy a póz, amelyben eddig volt, megváltozott. — Most majd meglátja, Rita, milyen érzéseket táplált maga iránt valójában! Figyelje az arcát!

— Jaj, ne, Ivan Rogyionovics, borzalmas!

— Muszáj, Rita-felelte az orvos lágyan, de határozottan —, csak így szabadul fel a hatása alól. — Girin Deragazihoz fordult.

— Hall engem, Deragazi professzor? — harsant fel újra Girin fémesen csengő hangja.

— Hallom — felelte a régész, de még mindig nem nyitotta fel a szemét.

– Ön most Ritára gondol, Ritára, a rokonszenves lányra, aki kísérője és idegenvezetője volt Moszkvában. Sőt több is, mint csupán kísérője.

A régész szeme lassan felnyílt, de nem látott senkit és semmit maga körül, tekintete a semmibe meredt. S ekkor Deragazi ocsmányul kacsintott, arcát érzéki grimasz torzította el, vicsorgott, csettintgetett a nyelvével, aztán arcátlanul, hangosan felkacagott, és fel-felhorkant, mint egy csődör.

— Kísérő! Ha-ha-ha!… Ha nem kényszerülök óvatosságra az önök veszélyes országában, én ezt a kísérőmet…!

— Hallgasson! — parancsolt rá fenyegetően Girin. — Elég! Most nyomban fogja a kabátját. zsebébe teszi a cigarettatárcáját és távozik. A kaputól balra fordul és amint tíz lépést tett a járdán, felébred, és elfelejti a történteket. Hall engem, elfelejt mindent, ami történt! Nem járt itt, és semmire nem emlékszik!

— Hallom! — felelte engedelmesen Deragazi. — Nem jártam itt, és semmire nem emlékszem.

– Álljon fel! — parancsolta Girin. — Ami Ritát és Szimat illeti, felejtse el őket! Önt egyáltalán nem érdeklik. Semmi érdeklődés, semmi vonzalom irántuk!

— Semmi érdeklődés, semmi vonzalom irántuk — ismételte gépiesen Deragazi.

— Menjen!

A professzor felállt, zsebébe süllyesztette cigarettatárcáját, karjára vette kabátját és szó nélkül kiment. A szalon ajtaja becsapódott mögötte.

A teremben csak a csípős parfüm és a dohány édeskés illata érződött.

— Most innék egy csészével a teájából, Szima — mondta tompán Girin.

Szima először látta ilyen idegesen remegni ezt a hatalmas kezet, amely eddig mindig nyugodt és kemény volt.

– Üljenek le, minden befejeződött… örökre! — mondta fáradtan Girin. — Maguk persze most magyarázatot várnak tőlem?

— Hát persze, különben megőrülök! — mondta Rita és egész teste remegett.

— Mi túlságosan kevés jelentőséget tulajdonítunk a hipnotizáló képességnek. Vannak emberek, akik ezzel születnek. És ha nem eléggé erős ez a képességük, kidolgoznak számos fogást, azért, hogy hatalmuk alá kényszerítsenek másokat. Ismertem egy tudós asszonyt, laboratóriumot vezetett, vonzó, de feslett nő volt, aki ügyesen felhasználta a hipnózist a legkülönbözőbb célokra. Vannak férfiak, akik arra specializálták magukat, hogy hipnózissal hódítsák meg a nőket. Rendszerint az állítólagos gondolatolvasás fogását alkalmazzák, hogy kiválasszák azt az alanyt, aki a legjobban aláveti magát a hipnózisnak.

— Hogyan történik ez az állítólagos gondolatolvasás? — ugrott fel a helyéről Rita. — Ezt azért kérdem, mert Deragazi kártyákkal mutatta be nekünk a gondolatolvasást.

— Azt mondta, hogy érintsenek meg egy kártyát, aztán megmondta, hogy melyik volt az? — kérdezte Girin.

— Pontosan. Bekötöttük a szemét és háttal ültettük le.

— De ő mindig megkérdezte, hogy ki az, aki a kártyát megérintette? És nem mindig sikerült?

— Mintha maga is jelen lett volna!

— Hát ez nagyon egyszerű. Deragazi azt szuggerálta, hogy meg kell érinteni mondjuk a pikk ászt, aztán megnevezte ezt a kártyát. Ugyanilyen bűvésztrükköt mutatnak be színes ceruzákkal, virágokkal, akármivel. Emlékszem, Wolf Messing egyik fellépésekor azt kérte, hogy érintsék meg egy karton sakktábla megszámozott mezőinek valamelyikét, és amikor egy önként jelentkező néző megérintette, Messing azt mondta, hogy fordítsák meg a táblát. A másik oldalon ott volt a hatvannégyes szám, annak a mezőnek a száma, amelyet megérintettek. Nagyon tanulságos eset.

— Valóban olyan sokan vannak ezek a félelmetes emberek?

— A nagyon tehetségesek rendkívül ritkák. De általában mit jelent az erős egyéniség? Az az ember, aki összpontosítani tudja lelki erejét és befolyásolja vele az embereket. A pszichikai erők felfokozásának pillanatában még a félénk ember is képes engedelmességre bírni másokat, ha dühös. A bátor ember maga után vonja a gyávákat: minden jelenség egyforma természetű, hol gyengébben, hol erőteljesebben kifejezésre juttatva. Ezért van reális alapja a fekete mágiának is: a gonosz ember erős egyéniségének hatalma. Ha ráadásul még hipnotizálni is tudott az illető, teljes mértékben megtestesítette az ördögöt a tudatlanság és a babona korszakaiban.

Például nagy kár, hogy nem tanulmányozták Raszputyin egyéniségét. Nem valószínű, hogy ez a műveletlen ember az egész cári udvart hatalmában tudja tartani, ha nincs rendkívüli hipnotizáló képessége. Vannak adataim, amelyek szerint Raszputyin a moszkvai hipnotizőr-iskolába járt — a régi időkben működött egy ilyen iskola.

— A papának elmondhatom ezt az egész dolgot? — kérdezte Rita félénken.

— Okvetlenül mondja el! Én magam is beszélek vele. Később. Most pedig mindnyájunknak pihenésre van szüksége. Főleg nekem. Engedjék meg, hogy ne kísérjem haza magukat!

— Hát a tea? — kérdezte Szima.

— Majd legközelebb. A viszontlátásra.

Szima és Rita a metró arbati állomásához indultak.

— Ha tudnád, mennyire megkönnyebbültem, és milyen világos lett minden! — kiáltott fel Rita. — Mintha lidércnyomásból ébredtem volna fel. Legszívesebben énekelnék — és széttárt karokkal máris forogni kezdett. — “Ha én találtalak ki, légy olyan, amilyennek én akarlak!” — zendített rá csengő hangján, hátravetett fejjel, Edit Piechát utánozva.

— Térj észre, Rita! — szólt rá szigorúan a fegyelmezett Szima.

– Épp arról van szó, hogy végre észre tértem. Jaj de csodálatos! — Rita átölelte barátnőjét, hevesen megcsókolta mind a két arcát. — Mondta már neked valaki, hogy bársonyos az arcocskád, akár egy csecsemőé? Senki? Tudtam, ostobák ezek a mamlaszok. Mindennap meggyőződök róla!

— De hát kicsodák?

— A férfiak, a fiúk, a srácok, általában az erős és egy kissé elvadult nem…

A metróállomásnál Rita vidáman elbúcsúzott a barátnőjétől.

— Eljössz hozzánk a héten? — jutott eszébe már a bejárat előtt.

— Miért ilyen sürgős? — csodálkozott Szima.

— Szombaton Ivan Rogyionovics befejezi a kísérleteket vendégünkkel, egy Szeleznyov nevű szibériai vadásszal. Lánya, Irina Szeleznyova könyörgött nekem, hogy mindenáron hozzalak magammal. És egyáltalán, végre egyszer már elnézhetsz hozzám. Egyszóval, eljössz, ezúttal nem bújsz ki alóla, nem fog sikerülni. Aztán vigyázz, mert ráveszem Ivan Rogyionovicsot, hogy csinálja veled azt, amit Deragazival művelt!

Rita oly gyorsan siklott be az ajtón, hogy egy fiatalember, aki előtte akarta belépni, ijedten hátrahőkölt.

Szima lassan, gyalog elindult hazafelé, az esze pedig egész úton az imént történt hihetetlen eseményen járt.

Amióta megismerkedett Girinnel, kezdett hinni az emberek szokatlan képességeiben. Észrevett, megfigyelt sok mindent, ami mellett azelőtt elment. De ez a mai rejtélyes viadal megdöbbentette. Szima tisztában volt ázzál, hogy mind Girin, mind Deragazi rendkívüli ember. Velük született képességük, nagyfokú, csiszolt, tudatos gyakorlatuk van.

Szimának eszébe jutott Girin nyugodt, gunyoros arca és néhány mondata: “Mégsem szabad ennek (vagyis a hipnotizáló képességnek) túl nagy jelentőséget tulajdonítani a társadalmi életben, mert a hipnotizáló képesség ritkaság. Az ilyen tudatos vagy öntudatlan jelenségek nem lehetnek tömeges jellegűek. Mert az emberek ezrei azonnal megpróbálnák felelőtlenségüket hipnózissal mentegetni, amelynek állítólag a hatása alatt álltak”.


— Istenem, istenem — mondta homlokát ráncolva Ivernyova, mintha erős fájdalma volna —, ezt aztán nem gondoltam volna. Vajon miért figyeltek fel ránk egyszerre Tata gazdái? Mi van nálunk, amit nem ismer a tudomány, amit nem tudnak Oroszországban? Apádnak soha sem voltak titkos ügyei, sem régen, a cári időkben, sem amikor a szovjethatalomnak dolgozott. Mit találhatott Makszimilian, amit aztán sírba vitt magával? Húsz év telt el a halála óta és csaknem negyven az ázsiai expedíció óta. Ezalatt az idő alatt számtalan geológus járt az ő útvonalain és tett új felfedezéseket.

— Teljesen igazad van, anyám! Az az érzésem, hogy valami sötét ügybe keverik apám emlékét.

— Beszéltél erről Leonyid Kirilloviccsal?

— Egész idő alatt ezen törtük a fejünket. Átvizsgáltuk apa minden helyszíni anyagát. Akárhogy is, de riadót fújtunk, és ők ezt nyilván tudják.

— Honnan tudod?

— Deragazi csak három órát töltött Leningrádban és mialatt én őt hajkurásztam, Stockholmba repült. A szál megszakadt, pedig én tőle magától szerettem volna hallani, mit akar tőlünk. Felajánlottam volna neki a segítségemet cserébe azért, hogy hírt adjon Tatáról. Ezt tanácsolták nekem.

— Mit akarsz még tudni, kisfiam? Én legszívesebben azt hallanám, hogy beleszeretett valakibe, és hogy velünk szemben tanúsított viselkedése nem volt csupa színlelés.

– Én meg nem vagyok ebben olyan biztos!

— Annál rosszabb, ha az ember a bájosságára, kétségtelen előnyeire és sokoldalú tudására gondol és közben tudja, hogy mindez csak egy sötét ügyben hozzánk küldött ügynök nagyfokú rutinja. A mi kis szegény, de tiszta lakásunkba behatolt, becsúszott… ó-ó!

Ivernyov letérdelt a karosszék elé és anyja lesoványodott kezét csókolgatta, simogatta.

— Tudod, mama, arra gondoltam… Moszkvában van egy kiváló pszichológus orvos, aki megállapította, hogy Deragazi professzor hipnotizőr és kis híján elcsábította Andrejevék Rita lányát. Csak azt nem tudom, mi célból. Ezeknek a kettős életet élő embereknek mindig lehet valami furcsa szándékuk, még olyankor is, amikor nyoma sem látszik.

– És te azt hiszed, hogy Tata?… — rezzent össze Ivernyova.

— Nem tudom, nem tudom… De Moszkvában sokat beszéltek nekem azokról a módszerekről, amelyekkel az embert rá lehet bírni arra, hogy eladja lelkét az ördögnek. Különösen egy lány, egy fiatal nő. Seregnyi aljas módszer van, amellyel megszégyeníthető, megalázható, megfélemlíthető valaki, aztán sötét dolgokat is rá lehet bízni. És az idő múltával annál jobban belegabalyodik a hálóba az áldozat és már azt hiszi, nincs számára-kiút.

— De hiszen manapság már sokkal bölcsebbek a törvények! Hátakkor mitől kell félni?

— Komplikált, átgondolt a rendszerük.

— Van már valami terved arra vonatkozóan, hogy hol keresd Tatát?

— Van egy. És te most megerősítettél engem ebben a szándékomban. Az újságban, a Pravdában vagy a Vecsernyij Leningrádban meg akarok jelentetni egy elbeszélést Altaj ajándéka címmel. Abban leírnám Tatát és a tudtára adnám, hogy én… hogy mi nem hisszük, hogy elveszett ember, és nem akarunk bosszút állni. Ellenkezőleg, visszavárjuk, segítünk neki visszatérni a tisztességes életbe. És ha olyan, amilyennek gondolom, ha jól láttam bele a szívébe, nem lehet elvetemedett bűnöző. Megérti a dolgot és eljön, mi pedig… a barátaink majd segítenek megvédeni. Ha még itt van. Mert sokat olvas!

— Tetszik nekem a terved, de…

— Nem hiszed, hogy meg tudom írni úgy azt az elbeszélést, hogy az újság elfogadja? Nem sokra tartod a tulajdon fiadat! Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, csak megköpöm a markom és máris író leszek. Nem, felkeresek egy neves írót, akinek nagy a fantáziája, nagy vonalakban elmesélem neki a dolgot és megkérem, írja meg nekem. Ha jó ember, márpedig egy jó író nem lehet rossz ember, elfogad szerzőtársnak. Ahhoz, hogy Tata az elbeszélésből kiolvassa a hozzá szóló üzenetet, az én nevemnek is a cím fölött kell szerepelni.

— Hát próbáld meg, áldásom rá. Csakhogy te elutazol egy évre, és mi lesz, ha Tata?… Habár én nem igen hiszem, hogy itt tartózkodik!

— Elvégre te itt maradsz, anya. Aztán itt van még Szoltamurad és Gleb is.

— No és még valami. Holnap át akarod nézni a Geológiai Intézet archívumát. Megnézted már apád személyes iratait? Te a fia vagy, szintén geológus, esetleg megvalósíthatnád reményeit, álmait?

Ivernyov elvörösödött, lehorgasztotta a fejét és nem felelt anyjának. Az asszony elnézően vállat vont.

— Hát, lehet, hogy így a helyes. A fiatalok meg sem kísérlik megérteni az idősebbeket, nem tudják megragadni eltávozott “őseik” — így neveztek minket — életének fennmaradt töredékeiből a legfontosabb gondolatokat, vágyakat, reményeket és örömöket. Csak súlyos megrázkódtatások után kezdtek érdeklődni életünk iránt, akkor világosodik meg az elmétek. És akkor már egészen más színben látjátok anyátokat vagy apátokat, és rájöttök, hogy egyáltalán nem ismertétek őket. Ha jó emberek voltak, régi élményeik erős támaszt jelentenek számotokra… a te apád jó ember volt, Msztyiszlav!


Késő éjszaka volt, és Msztyiszlav még mindig az íróasztalnál ült és Makszimilian Fjodorovics Ivernyov nagy halom régi jegyzetfüzete, notesze mellett görnyedt.

Préselt betűkkel díszített, elnyűtt lenvászon kötésű, forradalom előtti szintezőfüzetek, a harmincas évekből származó, rossz bőrutánzatú fekete tábori naplók, amelyeknek lapjai összeragadtak. A közép-ázsiai expedíciós utakat megjárt, megbámult füzetek, amelyeknek lapjai között még maradt egy kevés finom löszpor. Sietve papírra vetett feljegyzéseket tartalmazó lapok, bemaszatolva verítékcseppekkel és a szétnyomott apró legyek vérével, amelynek még ki sem fakult a nyoma; ezek bejárták a hőségtől párolgó távol-keleti tajgát, ahol csak úgy rajzanak a szúnyog- és rovarfelhők.

Ez nem az elvégzett kutatómunka dokumentációja volt, amelyet minden geológusnak le kell adnia letisztázott állapotban a külön irattárban, ahonnan még véletlenül sem veszhet el. Néhány piszkozat, főleg rövid feljegyzés, amelyeket a vándorló kutató saját maga számára készített.

Ezek elsősorban az időpontok kiszámításával, az élelem, a málha, a közlekedési eszközök, az útvonaltervezés kiadásaival, elszámolásaival kapcsolatos feljegyzések.

A kalauzaikkal: a vidéket jól ismerő helybeliekkel folytatott beszélgetésekről egyes fontos benyomásokról, hallott dalokról vagy legendákról készített feljegyzések. Néha egyszerűen egy-egy szomorú sor a kudarcról, aggódásról, hogy nem teljesítik a kitűzött célt, a hozzátartozóktól való hosszú távollétről. És mindez rosszul olvasható, sietősen odavetett rövid, szaggatott, néha befejezetlen mondatokban.

Ivernyov megpróbált kihalászni valami szokatlant, egy megjegyzést valamilyen furcsa felfedezésről, amely még sok év múltán is annyira érdekelte a külföldieket, hogy nem sajnálták rá a nagy-nagy összeget.

De rövidesen megfeledkezett mindenről, mert magával ragadta egy régi geológus egyre világosabban kirajzolódó munkája, amelyet csak ő érezhetett át teljesen, ő, aki maga is geológus lett. Nagyon kevés fénykép volt köztük: időtől megsárgult kontaktmásolatok. A fiatal geológusnak fogalma sem lehetett arról, mennyi munkába került egy-egy felvétel elkészítése, milyen nehéz terhet jelentett a felszerelés által amúgy is lehúzott vállnak az otromba készülék, a tucatnyi tartalék kazettával és üveglemezzel. Milyen nehéz vele dolgozni a kemény szibériai fagyban, vagy a lemezek gyenge fényérzékenysége miatt jó felvételt kapni borús időben, esetleg gyorsan sikló csónakból. Ivernyovnak mindez eszébe sem jutott, és azt gondolta, hogy a fényképezés még egyáltalán nem terjedt el és a vándorkutatók inkább vázlatokra és nagyszerű vizuális emlékezetükre hagyatkoztak.

Ennek ellenére a fényképek felidézték emlékezetében azokat a helyeket, ahol maga is megfordult, és már kezdte jobban megérteni az apja útjai során felmerült nehézségeket, gyötrő aggodalmakat. Sok mindent már el sem tudott képzelni a század második felében élő geológus: sem a tüzérségi málhásnyereg láncos tartalék kampóját, sem azt, milyen veszélyes a Léna-vidéki csónakban lesiklani a zuhogón, sem az ulimagda, a nanáj csónak előnyeit a széles és szeles Amuron, az omorocskák, a gold nyírfakéreg kenuk gyors megjavításának fogásait, a lépésmérő és lépésszámláló készülékek kezelését. Milyen patkót kell viselnie a lónak, ha sivatagi útra, és milyet, ha mocsaras útra indul, hogyan kell bebugyolálni a tevének a pokoli hőségben megrepedezett talpát. Sok minden feleslegessé vált a légi fényképezés, a helikopterek, a gumicsónakok, a motorcsónakok, a gépkocsiba szerelhető adóvevők megjelenésével…

Ivernyov szerény bátorságot örökölt azoktól, akik több ezer kilométeres útra, nehezen megközelíthető vidékekre indultak orvos, rádió nélkül, és nem várhattak segítséget komoly baj, betegség, sérülés esetén. Első ízben érezte át azt a nagy felelősséget, amely a régi expedíciók vezetőit eltöltötte, akiknek mindent figyelembe kellett venniük, megtalálni a kiutat bármilyen helyzetből, mert az ő vállukat nyomta a felelősség azokért az emberekért, akik rábízták az életüket és akiknek igen gyakran fogalmuk sem volt az expedícióra leselkedő valamennyi veszélyről: És a legmeglepőbb, hogy jelentéktelen volt a tragikus balesetek száma. Tapasztaltak és bölcsek voltak a távoli utat bejárt geológiai hajók kapitányai!

Az akkori ósdi módszerek, a tökéletlen felszerelés, a lassú iram ellenére az apát és a fiút ugyanaz a törekvés fűzte össze, hogy nehéz munkával felkutassák, feltárják a természet titkait. Ez a munka nem hat az emberre nyomasztóan, nem tragikus és erőltetett, ahogy azt a mai filmek, könyvek vagy festmények ábrázolják, hanem lelkes örömet, a győzelem és a kielégített tudásszomj boldogságát jelenti. Természetesen, ahogy az az élet minden területén előfordul, mindezt át meg átszövik a csalódások, bánkódások és izgalmak, különösen amikor egy nehezen leküzdött hegygerincről kiderül, hogy semmit nem ígér, érdektelen. De ezek a szomorú napok, a fáradtság és az akadályok sem tudták meggátolni a szenvedélyes kutatást, kétségessé tenni a választott út helyességét.

Ivernyov óvatosan becsukta a tábori naplót, rágyújtott és felnézett apjának a falon függő arcképére. A fáradt, de jóságos arc határozottan és derűsen nézett rá.

Csak olyan ember nézhet így, aki mögött nagyszerű életút áll. De ez nemcsak a több ezer kilométeres expedíciós útvonalakat jelenti, hanem a megpróbáltatások és a tökéletesedés útját egy olyan embernél, aki csupán egy valamitől fél: hogy ne csináljon olyasmit, ami az emberek kárára van.

“Megértettelek, apám!” — gondolta magában Msztyiszlav. — De vajon mit akarhatnak tőled? Bocsáss meg, de jobban kellene ismernem a kutatásaidat, főleg azokat, amelyeket nem sikerült befejezned.”

Msztyiszlav az órájára pillantott. Már nem maradt ideje alvásra.

Kilopakodott a konyhába, hogy kávét főzzön.


“Kétszázkilences Leningrád-Moszkva járat. Kérjük az utasokat, hogy kezdjék meg a beszállást” — hangzottak fel a közömbös szavak, amelyek határvonalat jelentettek Ivernyov eddigi élete és a messzi Indiába rá váró új benyomások között. Msztyiszlav anyjának sápadt arcára pillantott. Jevgenyija Szergejevna, mint mindig, most is mosollyal próbálta leplezni szomorúságát, amelyet az elválás gondolata keltett benne. Fejét egy pillanatra fia vállára hajtotta.

— Msztyiszlav! Msztyiszlav! — hangzott fel éles torokhangon a kiáltás és Ivernyov előtt termett a lihegő, verejtékben fürdő Szoltamurad. — Csakhogy sikerült még elcsípnem téged, a taxisnak köszönhetem, remek sofőr!

— Mi történt? — kérdezte izgatottan a geológus. — Hiszen mi már otthon elbúcsúztunk egymástól?!

— Hát persze! De tudod, ahogy hazamegyek, a feleségem azt mondja, képzeld, az történt — a csecsen férfi alig tudta kinyögni a szavakat az izgalomtól és az iménti futástól.

— Nem értek semmit, beszélj már! — kiáltott rá türelmetlenül Ivernyov.

— A feleségem látta Tatát! A rakparton ment és lenézett a lépcsőkre, hát mit lát: egy nő ül ott háttal felé és teljesen olyan, mint Tata. A feleségem meg van győződve róla, hogy Tata volt és hazaszaladt, hogy elújságolja nekem.

– És nem szólította meg?

— Képzeld, az ostobája, nem!

Ivernyov tehetetlenül körülnézett. Anyja nyugodt hangon azt kérdezte:

— Elbeszélésed benne lesz az újságban?

— Igen, benne lesz, az író biztosra ígérte.

— Hát ha Tata felkeres, nem eresztem el többé. Menj, fiam, s dolgozz nyugodtan.

“Msztyiszlav Ivernyov a kétszázkilences járat utasa, azonnal szálljon be a gépbe! Msztyiszlav Ivernyov szálljon be a gépbe!” — bömbölte a hangszóró.

Moszkvában Ivernyovnak arra sem maradt ideje, hogy felhívja Andrejevet: félórája volt a delhi járatra való átszállásra. Öt óra múlva pedig már a magasból gyönyörködött a Himalája grandiózus panorámájában. Odalent az óriás hegycsúcsok tömege húzódott több sorosan, mint kozmikus hullámok, és a földkéreg jó részét foglalta el két nagy ország határán. Ivernyov megpróbálta elképzelni, milyen is lehet az élet odalent az óriás havasok között.


3. FEJEZET

Tibeti erőd


Hegyomlás távoli döreje hallatszott a szakadékból. Válaszul a lefelé gördülő kövek dübörgésére peregni kezdtek az imadobok.

A kolostor előtt húzódó durva homokkőlapokkal burkolt terasz néptelen volt és hideg. Hosszú rudakon fekete jakfarkak libegtek a szélben.

A Csorten-Dzong kolostor a hegycsúcshoz tapadt, mint a mesebeli madár fészke. Ám a hegy, amely kevélyen és elérhetetlenül magasodott a völgy nedves és homályba burkolózó mélye fölé, csak egy jelentéktelen dombocska volt, amely elveszett a Karakorum igazi urai között: ezek óriási félkaréjban égig nyúló sorokban övezték északnyugat felől a Nubra folyó völgyét. Fölöttük trónolt a Karakorum óriása, a legalább huszonötezer láb magas hegycsúcs. Gleccser nyakéke és hókoronája innen nem is látszott, mert túl alacsony szintű volt a Himalája királyához szorosan tapadó hegy. Viszont nyugaton, közvetlenül a kolostor előtt, amelytől egy mély szakadék választotta el — abban veszett el mérhetetlen lába —, teljes pompájában ott magasodott a Hatha-Bhóti.

A magashegység áttetszőén tiszta levegőjében jól látszott mindenegyes kiszögellés a vas színű, kopár hegyoldalon. Ez a meredek hegyhát felfelé szökött a tiszta ég elé, de még annál is magasabban és messzebb csillogott a letompult havas csúcs. A hegycsúcsrengeteg visszaverte a magasan járó nap sugarait, fényerejével egész környezetét elárasztotta, és szikrázóan tiszta ragyogással telített végtelen térben lebegett. Az örök hó vakító fehér csillogása felfelé emelkedett, az ég felé, s emiatt komorabbnak hatottak a meredek, szürke, hegylábak és a sötét szakadékok.

Dajárám Rámamurti, a lesoványodott, mogorva szobrász lehunyta szemét és még szorosabbra fogta össze magán a durva nemezkaftánt.

Messze lent a mélyben teherhordó karaván látszott. A bogárnyi lovak libasorban kígyóztak egy maroknyi apró emberke kíséretében. A lovak alig észrevehetően tántorogtak a málhák súlya alatt, botladoztak, olykor elestek az omlatag lejtőkön, amelyekről szétmállott palák csúsztak lefelé széles kőáradatként. Karavánok nagyon ritkán jártak erre. A lovak görcsös rángatózása a kőomladékon, a hajcsárok izgatott óbégatása: a kapkodás és a mindennapos problémák innen fentről jelentéktelennek és haszontalannak látszottak.

A nagyon régóta itt álló kis kolostor a megközelíthetetlen kő- és jégsivatagnak, az iszonyatos hegycsúcsok legnagyobb torlódásának legszélén húzódott meg. Alig száz kilométernyire észak-nyugatra magasodott a Gaserbrum négy óriási kúpja és maga a Csogo-Ri, amely csak az Everest-Csomolungmánál alacsonyabb, de annál sokkal fenségesebb, magányosabb és megközelíthetetlenebb. Több tucatnyi “nyolcezres” és a világ leghatalmasabb gleccserei övezik, például a Baltoro… Délnyugatra és délre, a Ladakh-hegygerincen túl a hegyek fokozatosan lejtettek Kasmír virágba borult völgyei felé. Ott, a deodárfaligetekkel tarkított lejtők alatt se vége, se hossza nem volt a gyümölcskerteknek, az áttetsző zöldes vizű tavat pedig vérvörös paradicsomokkal bevetett földek övezték…

Rámamurti felnézett, hallgatta a völgy fölött köröző ragadozó madarak átható kiáltásait. A szél csontig hatolt. A szobrász fintorgott, aztán óvatosan megfordult. Sérült bordáinak megszokott fájdalma leszűkítette a táj messzeségét. A szobrászban felmerült a közelmúlt eseményének emléke, és gondolatban máris odalent India forró rónáin járt. Az emlék végtelenül hatalmas ereje pillanatok alatt elhomályosította a délnek vezető utat elzáró, csipkézett, sziklás hólepte falak képét.

Csupán két hete érkezett a kolostorba, eleget téve régi tanítómestere, a műtörténész professzor óhajának. A professzor négyévenként egyszer bátorkodott hosszabb szabadságra menni és olyankor elutazott Kis Tibetbe, hogy megtalálja lelki egyensúlyát és mély gondolatokba merüljön. Itt mindenki Vitarkánanda néven ismerte és jóginak tartották. Bizonyára az is volt, mert hiszen mi egyéb maga a művészet, ha nem a jógák egyike. És ha az ember hosszú ideig szolgálja a tudást, ugyancsak jógi lesz!

Vitarkánanda az alláhábádi sebészeti kórházban talált rá a szobrászra. A rendőrségről hozták ide irgalmatlanul összeverve, és ami még ennél is rosszabb: lelkileg is össze volt törve, s rejtőzködött hozzátartozói és barátai elől. A professzor azt ajánlotta neki, hogy menjen vele a magányos Ladakh-kolostorba, és Rámamurti örömmel ragadta meg azt a szilárd lelki támaszt, amelyet mindig érzett öreg tanítómesterében. Megteremtették egymás közt az ősidők óta megszentelt guru-csela, vagyis lelkiatya-tanítvány kapcsolatot.

Rámamurti, aki hozzá volt szokva hazája forró éghajlatához, kegyetlenül fázott a szeles himalájai éjszakákon, fulladozott a ritka levegőtől, rémüldözött a hatalmas görgelékköveken hömpölygő, féktelen folyók látványától, reszketett, ha meghallotta az állandó hegyi kőomlások dübörgését Már a Nagy Himalája első nagy szakadékai is hihetetlenül zordaknak tűntek a kellemes Szrinagar után, amely tele volt pompás tavakkal és csatornákkal, árnyas ligetekben álló apró templomokkal és tágas kertekben díszelgő faragott faházikókkal, amelyek még a nagymogulok idejéből maradtak meg. Itt egy-egy völgy lapos fenekén szabadon folydogált a hegyi patakok kiöntött zavaros vize, alámosva a kiugrások meredek szélét, és kövek potyogtak azokból a mély barázdákból, amelyek keresztül-kasul szabdalták a hasadékok majdnem függőleges sziklafalait. A mindig árnyékban levő, sötét meredélyek fölött a magasban a hegyes fogak, kúpok, agyarak és piramisok olyan káosza trónolt, amilyet még egy beteg képzelete sem szülhetett volna. A hegygerincek, ormok szikláit mintha düh torzította volna el.

A keskeny fennsíkon apró falucskák bújtak meg szinte a földhöz lapuló fűzfák karéjában a szelek elől. Szánalmas, alacsony növésű sárgabarackfás kertek és grimmel, tibeti árpával bevetett földek váltakoztak a száraz köves sivatagokkal; ezeken kemény csomós fű susogott mintegy aláfestve a keselyűk átható kiáltásait, amelyek dögökre lestek a karavánösvények mentén, különösen a hágókon. Ott állandóan pusztultak a lovak, mert megszakadtak az erejüket meghaladó emelkedőkön. Csak a dzók, vagy mongolul hajnikik, a jak és a tehén keverékei, a szörnyű külsejű fekete szarvasmarhák érezték magukat jól, mert hosszú a szőrük és hatalmas a tüdejük.

Ilyen nagy magasságban élni sok erőfeszítésébe- került az embernek, és a helybeli parasztok leleményességét megirigyelhetnék a bombayi mérnökök. A parasztok egyszerű szerszámokkal hidakat építettek a zabolátlan folyókon fűzfakéregből, kenderkötélből, bőrszíjakból vagy kőlapokból. Mennyi munkába került és mekkora leleményesség kellett ahhoz, hogy elkerítsék a gyümölcsöst vagy erős töltéssel vegyék körül a falut; hogy megfogják a vékony talajréteget a meredek lejtőkön; hogy megépítsék a faluban a malmukat, mert a szállítás itt óriási erőfeszítéseket igényel.

A hegyek jeges ridegsége bátorrá edzette az embereket, akik nem elégedtek meg saját házuk felépítésével, a kősivataggal dacolva mindenütt kolostorokat, bálványtemplomokat, csorteneket építettek, póznákat szúrtak le zászlókkal és jakfarokkal, vagy egyszerűen egy rongydarabbal a tetején, amely ugyanolyan büszkén lengedez a szélben, aztán kőrakásokat hordtak össze és kör alakú obókat, vagy hosszúkás mani-falakat képeztek belőlük minden hágón és minden ház előtt.

A nagy karavánutak mentén a mani-falakat gránit vagy homokkő darabokkal rakták körül. Ezeken a kődarabokon akkurátusán kivésett tibeti betűk ugyanazt a szent mondatot ismételték “Om mani padme hum”. A sokszáz ilyen, gyakran élénk színűre — fehérre, kékre, vörösre, sárgára — festett betűkkel ékesített kő felejthetetlen látványt nyújtott, és a szobrásznak elakadt a lélegzete a büszkeségtől, amit az ember iránt érzett, aki mindenütt és bármilyen ürüggyel, törhetetlenül igyekszik érvényesülni a művészet segítségével.

A nagy és kicsi, szürke, barna, vörös kövek visszatükröződtek az apró, hideg tavacskák őstiszta vizében. Lecsiszolt kőtömbök torlaszolták el a kis folyók medrét. Ezek a patakok éjjel befagytak és csak déltájt folytatták futásukat, a sors kifürkészhetetlen akaratából délnek, az Indus felé siettek, majd annak vizével tovább az óceánba, a nirvána mintaképe felé, ahol megszűnik az élet minden baja és izgalma.

Rámamurti lassacskán akklimatizálódott a Karakorum magas hegyei között s már kezdte ésszel felérni a Himalájának, az örök hó birodalmának lélekemelő és a világtól elidegenítő szépségét. Úgy érezte, mintha a szíve hideg folyadékkal telt volna meg, áttetszővé vált és megkeményedett volna, mint egy kristályserleg.

A megközelíthetetlen, csillogó hegyormokról fenyegető nyugalom áradt.

Rámamurti égett a vágytól, hogy szoborba öntse a leggyönyörűbb indiai nő alakját, feltárja az Anupamaszundartának, a Sri és Rati, a szerelem és szenvedély, Laksmí és Nandí, a szépség és a báj eszménypárokat magában egyesítő szeretett szépségnek titkát, amely ugyanolyan érthető volna mindenki számára, mint az ókori alkotások, de amely még közelebb állna mai emberhez, mint a Mahábhárata és a Rámájana legendás hírű hősei.

Miért éppen a nőt és a női szépséget? Ezt a kérdést tették fel rendszerint az európaiak az indiai képzőművészeti kiállításokon, mert meglepte őket, hogy a festészet milyen sokat foglalkozik a nővel, a gyönyörű, szerelmes, büszke lánnyal, a gondos és a jövőn töprengő anyával.

Egy indiai számára ez nem jelentett problémát. Az indiai nő a család alapja, akinek a türelme és hősi erőfeszítése segít leküzdeni az élet nehézségeit és aki jámbor, emberséges, rendes embereket nevel fel.

Mit eredményezett a több éves keresés, igyekvés, az álmatlan éjszakák számtalan töprengése, a sok ezer vázlat, rajz és modell? Már harmincéves és most itt van, kitaszítottan, kegyetlenül megbántva, fizikailag megalázottan… Igaz, nyugalma van, és erőt gyűjt. Ám az idő is múlik szükségszerűen és tántoríthatatlanul, az ősi ázsiai, lassú idő, amely rég megszokta, hogy az ember hiába próbál többet produkálni annál, amit a sors előírt a számára: ezt írja Allah könyve, a muzulmán, ezt predesztinálja az előző élet, a karma az indiai ember számára.

Sietős, könnyű léptek hangzottak fel a terasz kőlapjain. Megjelent a tanítómester jól ismert alakja: fején kerek nemezkalap, vállán hanyagul felkapott köpeny. A rendszerint rövidre nyírt ősz szakálla itt alaposan kinőtt, és mellig értek göndör fürtjei.

Bizonyos távolságra mögötte hat láma lépkedett sárga köpenyben, piros sapkában és a Kis Tibetben uralkodó “Szaszkjapa”, “Öregek” szektájának csuklyájában.

Rámamurti felállt és lehajtott fejjel eléjük ment. A jövevény a fiatalemberhez fordult és a büszkén megtört ívű fekete szemöldöke alól ráemelte látszólag szigorú és figyelmes tekintetét, amelyben most melegség csillogott.

– Örülök, hogy látlak, Dajárám — mondta hindi nyelven, majd a monoton tibeti nyelven folytatta: — Ma lungta, a boldogság lovainak áldozati napja van, Buddha tisztelőinek szép szertartása. Mélyen tisztelt házigazdáink engedelmével szeretnék veled együtt részt venni az ünnepségen.

A legfőbb láma dörmögött valamit, ami udvarias meghívásnak hangzott.

A kis létszámú menet rövidesen elindult a keskeny ösvényen a hegynek egy távoli, a völgy fölé nyúló kiszögellése felé.

Az oly meredek, hogy szinte már ledőlni látszó sziklás hegyoldalak itt nagyon sötétek, majdnem feketék voltak. Széles, ferde repedések barázdálták a kőtömböket. De a kiszögellés immár évek óta épségben maradt. A Hatha-Bhóti hegyoldalai felől érkező egyenletes és erős szél a hágó irányába és még annál is tovább lefelé, a kékségbe vesző messzeségbe, a meleg ország felé száguldott. A lámák felajánlották a professzornak, hogy elsőnek végezze el a szertartást, de az indiai férfiú tagadóan rázta a fejét. Ekkor kilépett maga a rendfőnök, egy magas, hatalmas, katonásan energikus és zord arcú férfi.

A láma a köpenye alá rejtette meztelen jobb karját és bátran a szakadék szélére ment. A szél tépdeste egyszerű kötéllel összefogott sárga köpenyét. Meghajolt mind az öt buddhista világrész felé. Halkan mormolta a megfelelő szövegeket, s közben előrenyújtotta összekulcsolt kezét.

– Ó, ti hatalmas és kimagasló buddhák és bódhiszatvák! Ti, akik kegyes szemetekkel követitek a föld nehéz útját! Legyetek irgalmasak a vándorokhoz, minden gyaloglóhoz és utazóhoz, mindenkihez, aki keres és kutat, mindenkihez, aki örömre vágyik.

Ezek a lovak, amelyeket felkap a szent hegyek négy szele, repüljenek messzire a dombokra és síkságokra! Ó, legfelsőbb rendű szent istenek, a ti erőtöktől a boldogság élő lovaivá válnak valamennyi ismeretlen vándor számára… Csa-szo-szo! csal-csal-lo!…

A rendfőnök köpenyének bő ujja előrelendült és egy maroknyi, kemény papírból kivágott lófigurát ragadott magával a hatalmas erejű szél. Felrepültek a magasba és elszálltak messze délnek, majd hamarosan eltűntek az emberek szeme elől.

A szerzetesek egymás után dobálták le a szikláról a fehér figurákat. A professzor is útra bocsátott néhány lovacskát.

Rámamurti oldalt állt és szomorúan nézte a fehér játéklovacskáknak, a jókívánságok hírnökeinek röptét. Vitarkánanda ekkor átnyújtotta neki az utolsó lovacskát. Dajárám engedelmesen szétnyitotta ujjait. Balra, a szakadék fölé nyúló kiszögellésen, a fekete sziklák között bíbor csillagokként virító kora tavaszi piros virágok bokra hajladozott. Rámamurtinak összeszorult a szíve: a piros virágok Tillottama kékesfekete hajfonatai közt élénkebben virítottak, úgy lobogtak, mint az élő bűbáj tüze. Rámamurti felnézett a csipkézett hegygerincre, amely eltorlaszolta előtte a kilátást délre, a messziségbe; felsóhajtott és szétnyitotta ujjait.

— Neked, Amrita, neked, Tillottama! — suttogta.

Egyetlen lovacskája sebesen felröppent a magasba, pörögni kezdett és eltűnt a völgy egyre sűrűsödő homályában.

A nap hamar lenyugszik a Himalájában. Alighogy befejeződött a szertartás, a szakadékban máris sötét lett. A hókoronák a lenyugvó nap sugaraitól megpirosodva továbbra is ragyogtak. A fekete, hegyes árnyékok gyorsan kúsztak felfelé a sziklameredélyek hajlatain és vízmosásain.

A hegyek lábát borító kékes pára sűrűsödött, felfelé szállt, mint a föld méhében születő titokzatos tűzfény füstje. Nyomában fekete köd úszott, amely már elárasztotta a mély szakadékokat.

Észrevétlenül elcsendesedett a szél, a levegőt furcsa alkonyi ragyogás járta át, amely minden színt megváltoztatott. A vörös palák feketék, a szürke hegyoldalak kékesen ezüstfehérek lettek, a lámák sárga öltözéke selymes malachitzöld árnyalatot öltött. Megváltozott a táj, és nyugalom szállta meg.

Aztán kihunyt a levegő ragyogása, a színek megfakultak, az egész földet az árnyalatok és átmenetek nélküli vasszürke szín borította el. Csak a lilásvörös ég kezdett zöldülni, majd egyre sötétedett, egymás után gyúltak ki a csillagok, és az éjszaka fekete falai összecsukódtak a vándor feje fölött.

A lámák előresiettek. Vitarkánanda és Dajárám lassan bandukolt az ösvényen, és lábuk alól szerteszét gurultak a kavicsok. Ott, ahol a kolostor felé kanyarodó ösvény a tábla alakú kiszögellésre ért, a professzor megállt és a Hatha-Bhótira mutatott.

A havas hegyormok elszakadtak megfeketedett aljuktól, Valahonnan vörösesen arányló fény hullt rájuk, és ekkor még jobban eltávolodtak az alacsonyan fekvő szakadékok, hágók, és emberi lakóhelyek sötét világától. A hihetetlenül gyönyörű, kegyetlen, ragyogó, lenyűgöző, irgalmatlanul meredek hegy az eget támasztotta.

— Lám, ezért töltöm néha a szabadságomat a Himalájában — szólalt meg halkan Vitarkánanda.

— Bizonyára ilyen a Sambhala, a Rigden-Dzsapo gyönyörű országa — kiáltott fel Dajárám — a buddhisták álma! Lehet, hogy ez volna az?

A professzor elmosolyodott.

— A szerzetesek nincsenek a közelünkben, így hat nem bántok meg senkit. A Sambhala név nem takar semmiféle országot. Sambha vagy Dzsambha — Buddha egyik megtestesülése, a la pedig hágót jelent. Egyszóval ez a képzeletbeli ország Buddha hágója, más szóval felemelkedés, tökéletesedés. Oly magas, hogy aki elérte, többé vissza nem tér a születés és a halál körfolyamatába, nem ereszkedik alá az alvilágba. Ezért a Sambhala tisztára filozófiai fogalom: nem létezik a mi világunkban, tehát hasztalan keresték több ezer éven keresztül.

— De az olyanok számára, akik bölcsek, mint te, guru, létezik a Sambhala?

— Létezik, de mindenütt! A Himalája áldott országáról szóló legenda a rendkívül tiszta és szép ég és a havas hegyek szüleménye. Ha egy bármely kaszthoz és bármely néphez tartozó ember azt hiszi, hogy van ilyen ország, az csakis itt lehet…

Dajárám mozdulatlanul állt lesütött szemmel, aztán hirtelen térdre esett guruja előtt.

— Paramahamsza!

Vitarkánanda elhárító mozdulatot tett.

— Ne nevezz engem az ég hattyújának, kellemetlen ez nekem. Mégpedig nemcsak azért, mert nem érdemlem meg ezt a magas rangot. Azokat, akik megállnak az úton, az eredmény megelégedéssel tölti el. És ekkor már azt hiszik, hogy a többiek fölött állnak, ennek pedig a következménye, hogy hódolatra vágynak. Az, aki halad, mindig kívülről lássa magát, gondolkodjék és vegye tudomásul, mennyire jelentéktelen az, amit elért, milyen végtelen a világ és az eltelt idő. Ez nem gyermeki szégyenlősség, hanem szerénység.

Vitarkánanda elindult jellegzetes könnyed lépteivel, s egyetlenegyszer sem botlott meg a kövekben. Dajárám követte: botladozva, óvatosan tapogatózva lépkedett a sötét ösvényen.

Az új hold keskeny sarlója rég elbújt a hegyek mögött. Az éjszakai sötétség itt nem volt olyan bársonyosan fekete, mint délen. A megszámlálhatatlan, sokszínű, mereven fénylő csillag miatt az ég zöld színben játszott. Az Ákásgangá, a tejút a magasban húzódott, feketészöld mélységből csillagfény áradt, és láthatóvá váltak a sziklák meg a mélyedések. A kolostor magas falai mintha vasból lettek volna. Egyetlen kis fény sem pislákolt ennek a hegyormon épült erődnek a falaiban.

Vitarkánanda lassított.

— Nem tudod elfelejteni, Dajárám? — kérdezte váratlanul és a szobrász összerezzent.

— Képtelen vagyok, guru, és soha nem is felejtem el. Beleszerettem, de ez még mind semmi. Ő a szépségről alkotott minden elképzelésem, gondolatom és vágyam megtestesítője.

— Akkor menj vissza és keresd meg. Azt hiszem, meggyógyultál, legalábbis fizikailag. Lelki sebeid persze még nem hegedtek be, és nem is gyógyulnak be egyhamar.

Dajárám baráti együttérzést és gyengéd figyelmességet érzett tanítómesterének szavaiban.

— Bocsásd meg, guru, ha szavaim hosszúra nyúlnak és gondolataim zavarosak lesznek. Harmincéves vagyok. Tizenegy esztendeje keresem a szépségideált és próbálom megérteni, miért is szép? Mit jelent a nő közérthető és lebilincselő szépsége? Ezt szeretném továbbadni az embereknek. Csak a szépség segíthet bennünket az életben, nyújthat vigaszt, ha fáradtak vagyunk és kudarcot szenvedtünk, az csökkentheti a megismerés és a győzelem kínjait. Ezért lesz szolgálat, sőt esetleg hőstett is Anupamaszundartá alakjának megalkotása népem számára. De hiányzott belőlem az ihlet, a lelkierő feszültsége, amely egy ilyen alkotáshoz szükséges. Én, a szánalmas és öntelt kőfaragó nem tudtam hasonlóvá válni a szépség igazi alkotóihoz, az ókor szobrászaihoz. Elvégeztem a képszerű összpontosítás ősi ritmusait — a megtisztulás szertartását, hogy végigjárjam a művész számára előírt utat. Elmélkedtem az ürességen, hogy a fekete szakadék elképzelésével leromboljam az öntudatnak mind az öt illúzióját. De még a kép megjelenéséért mondott ima után sem jelent meg előttem a Szeretett Szépség modellje. Megismerkedtem a Vátszjájana mind a hat törvényével, külön gondot fordítottam a Lavanja Jódzsanam, a “szépséggel és bájjal való felruházás” negyedik törvényének megértésére.

Három éjszakán át feküdtem kinyújtózva a benáreszi Visvanátha-templomban, ahol az este óta szóló nagy gong azt az őshangot küldte felém, amely felélesztette a gyaloglónak és céljának egységét… — Dajárám elhallgatott. A “Visvanátha” szó felidézte benne ugyanannak az istenségnek egy másik templomával kapcsolatos emlékét. Mostani baja is az abban a templomban történt találkozással kezdődött.

— Feladatod nem könnyű, Dajárám — felelte Vitarkánanda —, nagyon nehéz, mert a szobrászat ezer éve az indiai művészet gerince, és a női téma úgyszintén fő eleme a művészetünknek.

Felvenni a versenyt az eddig elért csúcseredményekkel, majdnem lehetetlen, a sok évszázaddal ezelőtt történteket nem szabad megismételni, mert ez másolás. De ha nem a már bevett csúcsokat akarod meghódítani, hanem egy másik területet keresel, ahová ember még nem tette a lábát, akkor megtalálod azt, amit keresel, és az se baj, ha az általad meghódított csúcs nem lesz olyan lenyűgöző, mint a korábbi óriásoké.

Az élet — szüntelen változás, Dajárám. A szobrásznak az ókortól a középkorig változtak a nevei: szádhak, mantrin, jogin, ami — ha szanszkritból lefordítjuk — teremtőt, varázslót, látót jelent. A művészeti alkotások első létrehozóit tehát teremtőknek tartották. Aztán ezek az alkotók a közönségest a nem művészek számára elérhetetlen, varázslatos módon széppé formálták. Később az emberek rájöttek, hogy semmit nem alkotnak és semmit nem alakítanak át, hanem egyszerűen látnak. Emlékezz vissza a Mahábháratának arra a szakaszára, amely a “bátran teremtett Urvasi” megjelenéséről szól, abban úgy látod meg a festészet céljáról és értelméről alkotott elképzelést, akár egy tükörben.

— Már nem emlékszem rá.

— Pedig ismerned kellene. Röviden elmondom a tartalmát: “Nárájan (a Legnagyobb Létező) éppen elmélkedett, amikor a féktelenül vidám és kihívóan viselkedő mennyei táncosnők, az apszaraszok megpróbálták elcsábítani: kacérkodtak vele, hízelegtek neki. Az istennek eszébe jutott egy módszer, amellyel kigyógyíthatja a lányokat hiúságukból. Lecsapolta a mangófa nedvét és azt festékül használva, megfestett egy képzeletbeli nimfát, aki törékeny volt és nagy szemű, kemény mellű, széles csípőjű, és teste olyan gyönyörű, hogy sem az istennők, sem a nők nem vehették fel vele a versenyt sehol a három világon. Amikor az apszaraszok megpillantották Urvasit, elszégyellték magukat és csendben távoztak, a nimfa pedig, akibe az isteni művészet az élet arany lelkét lehelte, a női szépség eleven ideálja lett.” Ez arra a korra vonatkozik, amikor az emberek még nem ébredtek tudatára saját szépségüknek és nem tanulták meg látni.

Az ókori mesterek elképzelték az eszményképet, s olyasmit alkottak, amit nem láttak, a középkor emberei pedig mivel nem találtak eszményképet, azt tökéletesítették, amit láttak, a sokkal későbbi képzőművészek viszont láttak, de képtelenek voltak alkotni.

— Miért, guru?

— Az ókori művek alkotói igyekeztek általános képet alkotni, elvükké tették a szépséget, és meg akarták valósítani mindazt, ami gyönyörű a világon, így az adzsantai freskók, Urvasihoz hasonlóan, sokáig eszményképek voltak. Hogy a buddhista művészek modelljei nagyon eszményiek lettek volna? Az érzékeny és finom lelkű, elkényeztetett és gőgös udvarhölgyek az akkori mantrinok jóvoltából istennőkké magasztosultak, de nem mint külön egyéniségek. Abban a korban, amikor általánosan esett a művészet színvonala, vagyis a számtalan háború után, szobrászaink a múlt felé fordultak. Mivel képtelenek voltak a korszellemének megfelelő gyönyörű műveket alkotni, másolni kezdték a régieket, az alkotóerő hiányát pedig díszítésekkel pótolták. A szeszélyesen vésett diadémok, nyakékek, övek, függők és hóbortos frizurák leple alatt eltűnik a test szigorú és tiszta szépsége, amelyet a szobrokon a hatodik század felé a legnagyobb tökéletességig fejlesztettek. Abban az időben a szobrász úgy cselekedett, mint a vadember, aki csillogó drótokkal cicomázta fel a testét.

A guru elhallgatott. Megérkeztek a kolostor magas kapujához. A patak felől idehallatszott a kis imamalmok csilingelése. A csilingelőssel jelzett kerékfordulat azt jelentette, hogy a rávésett ima elmondatott.

A felső templomból a radongok, a nagyon hosszú kürtök elnyújtott, mély hangja hallatszott. Ugyanilyen szomorkásán és lassan kezdtek peregni a nagy és a kis dobok. Idegesítő pergésükbe belevegyültek a fúvós hangszerek éles, magas hangjai és az üstdobok ritka dörömbölései. Dajárám eleinte disszonánsnak és durvának tartotta ezt a muzsikát. Aztán lassan megszokta és már-már kivette a furcsa zenekar játékának fő motívumát, amely barátságos, megnyugtató volt és mintha gátat akart volna szabni az emberi gondoknak és bajoknak.

Éjszakai istentiszteletet tartottak.

Vitarkánanda és Dajárám felért a harmadik teraszlépcsőre, ahol a szerzetesek cellái sorakoztak. Ott lakott a szobrász is, a professzor pedig az egy lépcsőfokkal magasabban álló kis bálványtemplom derűs felső részében.

Dajárám elindult a fal mentén, az átjáró felé, ahol az apró cellák sorakoztak. Bármennyire szűk volt is a kolostor, a buddhista vallásoktatók végakaratát szigorúan megtartották: magány nélkül elérhetetlen mindenféle tökéletesedés. Mindenki egy különálló helyiség csendjében köteles tölteni az éjszakát és végezni az elmélkedést.

Egy szál lámpa himbálózott a terasz fölött. Sápadt világánál száraz hószemcsék szállingóztak.

A szobrász Vitarkánanda után nézett, aki fellépett a feketén ásító templomajtót megkerülő meredek lépcsőre. A templomból aromás füvek, füstölőszerek és imasajt csípős illata áradt kifelé.

— Guru, nem voltam túl elbizakodott? Szerinted nem tudok igazi műalkotást produkálni, nem tudom megalkotni Anupamaszundartá Paramratit?

— Ezt én nem mondtam, fiam! Csak azokról a nagy nehézségekről beszéltem, amelyek a feladat megoldása előtt tornyosulnak, amennyiben egy mai alakot akarsz az ókori mesterek színvonalán ábrázolni.

— De hiszen azok is csak emberek voltak! És nem is láttak olyan sokat! Nekünk ma rendelkezésünkre állnak nemcsak India, hanem az egész világ műkincsei. A régészek oly sok mindent hoztak vissza a nemlétből.

— Az ókoriaknak viszont még valami egyebük is volt, ami igen fontos a művészethez vezető úton: idejük! Idejük, Dajárám! Hihetetlenül elmélyülten töprengtek sok éven át, azok után, hogy megismerték mind a hatvannégy művészetet és megtanulták a hajszálat harminckét részre hasítani, ahogy ezt az ősi közmondás tartja. És ezek nem üres szavak, te tudod, mit jelent a muzsika és a tánc az indiai számára. Csupán a mudrák tánca vagy hatszáz kézmozdulatból áll… A dobpergés egyszerű ritmusát sokszáz árnyalattal gazdagítottuk, amelyek kettősek, mint a hangjegyeink és mint minden a természetben. De bocsáss meg, engem is elragadott a hév. Az időhiány miatt nem tudsz felemelkedni elmélkedéseidben és képzeletedben az elmúlt korok mestereihez. Következésképpen segítségre szorulsz. Ezt a segítséget jelenti számodra a modell, ha megtalálod!

Rámamurti odaugrott a guruhoz.

— Már megtaláltam, mester! De…

— Beleszerettél? Ez jelenthetne boldogságot is számodra, de én most nem a közönséges örömre gondolok, hanem arra, hogy együtt keresnétek Anupamaszundartát, vagyis a művész boldogságáról beszélek. Tudom, hogy bajod esett. — Vitarkánanda megállította kinyújtott kezével a válaszolni készülő Dajárámot. — Most már késő van, de holnap el kell mondanod nekem mindent. Majd gondolkodom rajta, mivel segíthetnék rajtad, milyen kerékvágásban haladj, hogy jóságos házigazdáink kifejezését használjam.

— Köszönöm neked, guru!

A professzor eltűnt a lépcsőfordulóban, Rámamurti pedig tapogatózva eljutott a cellájához, amelyben a kőfalakba és döngölt padlóba évszázadokon át beivódott avas vajszag érződött.

Odakint, a keret nélküli apró ablakon túl, jeges szél süvített. Dajárám tudta, hogy a bal sarokban, az alacsony asztalkán ott a szokásos vacsorája: egy maréknyi pörkölt árpából készült liszt, és a rongyba bugyolált teáskanna, abban zöld teából, tejből, vajból és sóból összekevert folyadék. Eleinte undorítónak találta ezt az italt, de most már annyira megszokta, hogy el sem tudta képzelni, hogy lehetett meg nélküle azelőtt. A magashegyvidéki árpa — amely abban különbözik a lapályi árpától, hogy csupasz a magja — rendkívül tápláló és jóízű.

A szobrász kibontotta a rongyot és észrevette, hogy a gondos öreg láma megtoldotta a vacsorát egy marék szárított sárgabarackkal — ez idefönt csemegének számít, a kasmíri szegény falvakban pedig a legolcsóbb táplálék. A szobrásznak nem volt étvágya. Ideges remegés fogta el, és levetette magát az ágyra, a fakeretre, amelyen keresztben bőrcsíkot; voltak kifeszítve, és beburkolódzott a köpenyébe. A sötét cella kegyetlenül hideg volt, a szél szemtelenül és közömbösen süvített.

Dajárám gondolatban visszatért a guruval folytatott beszélgetésre, sorra vette és megpróbálta értelmezni a bölcs öreg szavait.

A szobrász mérhetetlen vizuális emlékezetébe alaposan bevésődött minden vonás, szín, mozdulat, forma. És most egyre világosabban, összefüggőbben merültek fel benne és elevenedtek meg a cella sötétségében a kutyatej mérgező nedvénél sokkal égetőbb, a sivatagi szomjúságnál kínzóbb, a dekkáni fekete felföld fölött tűző napnál izzóbb képek és élmények…

Dajárám harmadízben kapta meg a Művészeti Akadémia ösztöndíját, harmadszor járta végig India múzeumait és templomait, tanulmányozta a múlt hatalmas szobrászati örökségét.

Ezúttal a kalingai iskola érdekelte, amely több mint ezer évvel ezelőtt keletkezett a kelet-indiai Oriszában, később hatása elterjedt az egész országban. Rámamurti felkereste a konáraki Szúrja-templomot, a Nap-templomot, amely befejezetlen maradt a tizenharmadik század óta, a legnagyszerűbb építőművészeti és szobrászati műemlék, amilyet valaha is építettek Indiában. A templom a Napszekér tizenkét pár háromméteres kerekének szobraival díszített magas talapzaton nyugszik, óriási elefánt- és lószobrok övezik, a vakítóan izzó égbolt felé tör kocka alakú tömege, amelyet piramisszerű magas tető koronáz. A természeti jelenségek szobrai, a testi szerelmet ábrázoló, meglepően életszerű, szép emberszobrok egy egészet alkotnak a templom falaival. Szinte beleolvadnak az épület körvonalaiba s elválaszthatatlan részévé válnak.

Dajárám mégis Vindhja Pradesbe, Khadzsuráhóba igyekezett, ahol az oriszai stílus három évszázaddal korábban, mint Konárakban, rendkívül tiszta, kecses, csiszoltán szép szobrokban és épületekben csúcsosodott ki. A Kelet-Málava egykori székhelye, Bhilva közelében fekvő Száncsi falucskában fennmaradt egy kétezeréves, félgömb alakú buddhista templom. Dajárám felkereste a Khadzsuráhótól délnyugatra fekvő templomokat, mielőtt még ócska kocsiján kijutott volna a széles, poros, bozótos síkságra, ahol Khadzsuráhó harminc temploma állt.

A szobrászt megmagyarázhatatlan izgalom fogta el, amikor megpillantotta a szentélyek fölött magasodó tornyokat, melyeknek csoportja mögött kékes táblahegyek húzódtak a szürke síkság fölött rezgő forró levegő poros szárazködében. A különböző hindu felekezeteket képviselő Siva-, Visnu-templomok magas téglaemelvényen álltak, hol egészen közel egymás mellett, hol pedig bozótokkal, alacsony fácskákkal elválasztva egymástól. A piramis alakú Kandárija-Mahádéva templom, amely rakétaként szökött az ég felé, hallatlanul magasnak látszott, holott hasított tornyának teteje csupán negyven méternyi magasságba nyúlt.

A templom falát alkotó világossárga, derűs homokkő semmit sem vesztett színéből a bemélyedésekben és az ablakfülkékben, de valamennyi kiugró rész megfeketedett az eltelt tíz évszázad alatt. A kő tarkasága nem rontotta, inkább kiemelte az épület látszólagos szoborszerűségét. A háromszoros, körülbelül egy méter magas szoboralakok a függőleges kiszögelléseken vagy az erkélyek közti homlokzat két oldalán álló három széles és két keskeny oszlopon sorakoztak. Egy-egy szoborsort a rossz idő ellen védő vízszintes kiszögellések választottak el egymástól.

A magas dombormű minden egyes faragott szobra páratlan műalkotás volt, amely isteni legendahősöket, katonákat, mondái lényeket ábrázolt…

Dajárám ráérősen végigjárta a templomokat, jegyzeteket készített, összeállította a vázlatkészítés, a tartós szemlélődések és elmélkedések tervét. A nap már lenyugvóban volt a poros síkságon, amikor Dajárám a Visvanátha-templomhoz ért, amely oly nagy szerepet játszott a sorsában.

Az időszámításunk 1002. évében épült Visvanátha-templom különösen finom kiképzésével tűnt ki. A rövid ismertető szerint harminckilenc méter magas tornyának teteje egy amritás edény volt. A torony, amelyet mintha hosszirányú bordás sávokra szabdaltak volna, meredeken szökött a magasba, az izzó kék égbolt felé. Az erkélyek sokkal élesebben és erőteljesebben ugrottak ki, mint a Mahádéva- és Káli-templomokon, vaskos oszlopaik tetején pedig fekvő daliák, atlaszok feje és válla látszott. Az erkélyek közti függőleges oszlopok sarkokat alkottak. A rajtuk lévő faragott figurák kétfelé néztek, s nem félkörben álltak, mint a Kandárija-Mahádéva-templom esetében.

A szentély belső karzatán mélyen lenyűgözte a fiatal szobrászművészt egy faragott, mennyei táncosnő — keskeny falpilléren állt, amely szárdula-szobrokkal zsúfolt két ablakfülkét választott el egymástól. A szobroknak ez a sorrendje jellemezte az egész sötétbe merülő és titokzatos szentélyt, de ez az apszarasz sokkal tökéletesebb volt az összes többinél.

A szárdulák — szarvas oroszlánokra emlékeztető mondabeli állatok — foglalták el a Visvanátha-templom valamennyi ablakfülkéjét, a külső és a belső szoborövezetben. A szárdulák a saktit, a természet aktív erőit jelképezték. Ellenük emberek küzdöttek, akik a vadállatok mancsai alatt hevertek és azok farkába csimpaszkodtak. Más, kisebb emberi alakok a szárdulák hátán ültek, s azt jelképezték, hogy az ember le tudja igázni az elemi erőket.

A csak övet, karperecet és nyakéket viselő meztelen táncosnő szinte lebegett a szörnyetegek fölött, mint a kegyetlen harc utáni vigasz, mint az öröm ígérete. Az apszarasz a jobb oldali fenevad pózát utánozva lehajtott fejjel a vállán keresztül nézett vissza, de lehetetlenül kifordulva a test függőleges tengelyéből. A szobor sérült volt, lábai térden alul teljesen hiányoztak, ennek ellenére Dajárám nem tudta levenni tekintetét róla: olyan volt, mintha nem is szobrász vésője, hanem maga az anyatermészet alkotta volna.

A szentély amúgy is gyér nappali világossága gyorsan halványodott. Rámamurti végre felocsúdott és indulni akart. Búcsúzóul zseblámpájával jobb felől még megvilágította a szobrot. A tündöklő szépségű apszarasz a vállán keresztül nézett le rá, úgy, mintha élne: csábítóan és magabiztosan, a szobrász izgalomtól remegő kezében levő lámpa fényének árnyjátéka pedig furcsa módon elevenszerűvé varázsolta az égi táncosnő csillogó testét. A szobrász állt, és a legendás hírű apszaraszokra gondolt, akiknek ereiben napfény csordogált és akik olykor halandó férfiak szeretői lettek-vitézségük magas jutalmaképpen. Egy ilyen kőben testet öltött apszarasz volt előtte, aki immár ezer éve áll itt a templom félhomályában. Nem kell többé keresnie, mert a legszebb, amit India ókori művészete létrehozott, itt volt karnyújtásnyira tőle.

Dajárám szíve áhítatos félelemmel telt meg, mintha az Anupamaszundartáról szőtt álmaival és azzal, hogy célul tűzte maga elé: megörökíti a gyönyörű indiai nőt, istenkáromlást követett volna el azokkal a mesterekkel szemben, akik hajdanában oly tökéletes szobrokat tudtak alkotni, hogy azokhoz képest az ő álmai szánalmasnak látszanak.

De szégyenérzete és félszegsége hamar elmúlt.

Előre, vándor!

Rámamurti összetette kezét és meghajolt az apszarasz szobor előtt és ezt suttogta: “Örök szépség”. Mély sóhajhoz hasonló furcsa hang hallatszott a szentély kettős falai között húzódó sötét átjáróból. A szobrász hátranézett, de az átjáróban már áthatolhatatlanná vált a sötétség. Dajárámnak úgy rémlett, mintha könnyű légmozgás hullámzana tova a templom központi csarnokának irányába: valószínűleg egy alkonyat! szélfuvallat. Rámamurti a kijárat felé indult, leballagott a lépcsőn és a falu felé lépkedett. Úgy döntött, hogy inkább ott száll meg, mint a szállodában, ahol folyton cserélődtek az izgága turisták. A szobrász gondolataiba mélyedve elhatározta, hogy kora reggel és késő este látogatja majd a templomokat, amikor sem turisták, sem imádkozok nem tartózkodtak bennük. A helyi lakosság számára túl sok volt az egykori Dzsahoti királyság fővárosához tartozó rengeteg hatalmas templom.

Ezért voltak mindig néptelenek a templomok magas emelvényei, lépcsőjüket benőtte a fű, amely kemény csomókban meredezett elő a repedésekből, és a szobrászt rendszerint forróság és némaság vette körül a hatalmas épületekben.

Dajárám szerette ezt a néptelenséget, amelyet csak ritkán zavartak meg turistacsoportok, de ezek sietve körbeszaladták a templomokat, hogy minél hamarabb visszatérjenek a hűvös szállodába és a jégbe hűtött italokhoz.

A szobrász, aki meg akarta érteni az ókori szobrok alapgondolatát és nyelvét, a templomok néma homályában négyszemközt volt az időtlenné vált szobrokkal, valósággal belemerült a múltba, magába szívta az ismeretlen nagy mesterek szellemét, szívébe zárta alkotásaikat.

Dajárám futó pillantást vetett az alacsony fákkal takart, nyitott szállodaajtó felé, és amikor észrevett előtte néhány gépkocsit, újfent megörült annak az elhatározásnak, hogy a faluban vesz ki szállást. Jó gyalogló volt, úgyhogy a napi hat kilométer meg se kottyant neki.


4. FEJEZET

A tigris diadala


Rámamurti félrelökte a takarót, mintha a hideg cellát a Vindhja-hegység fullasztó hősége töltötte volna meg. Az emlékek kínozták, nem hagyták elaludni. A sötét ablaknyílás körvonalait már kirajzolta a kora hajnali derengés…

Azon a napon kánikulai meleg volt Khadzsuráhóban. A nap, a Kandárija-Mahádéva, templom világossárga falairól visszaverődve, már reggel átforrósította a terek köveit. Dajárám a keskeny oldallépcsőn ment a kis pavilonhoz, amely a Mahadéva- és a Káli-templom között állt. Hét lépcsőfok vezetett a három oldalról nyitott pavilonhoz, amelyet két oszlop támasztott alá. A pavilonban egy furcsa szobor állt: hatalmas oroszlán jobb mancsát egy nő fölé emelte, aki előtte guggolt és széttárt karokkal rimánkodva vagy elkeseredve nézett fel a szörnyetegnek fölötte csüngő fejére. A középkori hagyományok szerint készült oroszlán testének elülső része és nyaka erősen begörbült és megfeszítette ugrásra kész hátsó lábait, látott pofájának alsó állkapcsa le volt törve és helyén széles üreg tátongott. Úgy rémlett, mintha az oroszlán harsányan kinevetné a nőt.

Az eget szürkés pára vonta be, a nap könyörtelenül átforrósította a sima kőlapokat, fénye elárasztotta az egész oszlopcsarnokot. A templomcsarnok hűvös homálya után Dajárám hunyorogva lépkedett, ezért nem vette észre mindjárt az oroszlán előtt térdelő nőt, aki egészen megdermedt s arcát felfelé tartotta. Karvastagságú fekete hajfonata félkörbe tekeredett a szobortalapzat előtti kőlapon. A nő meghallotta a közeledő lépteket, felugrott és egy ösztönös mozdulattal arca elé kapta áttetsző ruhájának szélét. Rámamurti közelebb ment, meghajolt, az idegen nő pedig kihúzta magát és az oroszlán bal lábára támaszkodott. A szobrásznak először a nagy szempár tűnt fel, amelynek csillogó mélysége megállásra késztette és lenyűgözte. Az elképedt Dajárám megpróbálta egyesíteni a nő egyes arcvonásait, amelyeket tekintete külön-külön ragadott meg — határozott ívelésű, keskeny szemöldök, kissé lekerekített, egyenes kis orr, íjként ívelő ajkak —, amíg rá nem jött, hogy egész arcát rendkívül pontos, bájos vonalak alkotják, amelyek olyan határozottak és világosak, mintha fémből vagy kemény fából faragták volna ki.

Sem szemének metszésén, sem szemhéjának vonalán, sem ajkának körvonalain, sem ovális arcán nem érződött, hogy remegett volna az anyatermészet keze! Ennek ellenére az idegen nő a szó pontos és magasztos értelmében nem volt szépség, jellegzetes arcvonása klasszikus istennő, nem hasonlított azokhoz, akiket a szent táncok ellejtésére vagy a történelmi filmek főszerepének eljátszására kiszemelnek. Egészen más volt, ugyanakkor mégis olyan szép, hogy az érzékeny lelkű szobrász úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Dajárám még sohasem látott ennyire nőies nőt. Aztán szégyenkezve erőt vett magán.

Éjfekete szári simult a nő alakjára, amely méltó volt arra, hogy Khadzsuráhó legszebb szobrai elé álljon.

Amikor Rámamurti észrevette a halvány mosolyt a nő arcán, valami köszönésfélét rebegett. Lány… nem, asszony… nem, csak egy lány tud nézni és mosolyogni ilyen leplezetlenül pajkosán. Hiszen tisztában kellett lennie lenyűgöző szépségének hatásával. Fesztelenül és vidáman meghajolt, ahogyan azt csak a fogadásokon való viselkedésre gyermekkoruk óta tanított maháránák vagy színésznők szokták. Valóban nagyon hasonlított Pranoti Ghoshoz — Dajárám szerint — India legszebb filmszínésznőjéhez, csak barnább és sokkal erősebb, mint az a törékeny bengáliai nő.

— A nevem: Amrita Vidjádévi vagy többnyire csak Tillottama.

— Apszarasz a Mahábháratából — kiáltott fel Rámamurti ok nélkül örvendezve —, “kölesszem-szépség”! A nagyszerű elbeszélő költemény egyik legszebb legendája. És… tanúsítom, hogy új megtestesülése… — Szava elakadt, és közben a lányt fürkészte.

— Nem nagyobb, mint az előző volt — fejezte be a nő a mondatot helyette. — És ez szomorú, mert mindig magas szerettem volna lenni. Olyan, mint minden híres szépség.

— Ki mesélt magának a híres szépségekről?! — kiáltott fel Dajárám kis híján felháborodva. — Én szobrász vagyok, sok éven keresztül tanulmányoztam az ókori törvényeket — és a templomok falaira mutatott, amelyeken — mintha a hőségtől elbágyadtak volna — dermedt mozdulatlanságban sorakoztak a csodálatos szobrok — mindenütt, ahol természetes nagyságúak, Mathurától Konárakig, azt tapasztaltam, hogy az ókoriak leginkább a százhatvan centiméteres magasságot kedvelték, vagyis pontosan a magáét!

— Megesküdne rá?

— Esküszöm! És még arra is megesküszöm, hogy nem hízelgésből mondom ezt. Maga nem szorul rá, ezt maga is tudja!

— De azt, amit az előbb mondott, most hallottam először. És azt is megtudtam, hogy maga szobrász, hogy több éven keresztül… és aztán? Menjünk az árnyékba, maga itt megsül.

Dajárámot kiverte a veríték, nem csoda, hiszen a templom hűvössége után mostanáig a tűző napon állt. De a lány, a fekete szári, bőrének napbarnított színe és sűrű kékesfekete haja ellenére a tűző napon is ugyanolyan friss maradt, mintha csak folyóból lépett volna ki reggeli fürdés után.

A beszélgetés zajára egy zord külsejű, magas, szakállas férfi, aki eddig az emelvény árnyékában cigarettázott, sietve elindult a pavilon felé és figyelmesen nézett Tillottamára. A lány alig észrevehetően intett neki, erre az illető visszament az előbbi helyére.

“Bizonyára maharadzsa lánya — gondolta Dajárám —, ez pedig a testőre”.

Leültek az árnyékban a pavilon talapzatára és Tillottama a templom szobraira terelte a beszélgetést. Rámamurti, akit fellelkesített beszélgetőtársának szépsége és komoly érdeklődése, mesélni kezdett és annyira elragadta a hév, hogy áttért az utazásaira, amelyeknek célja: megtalálni és megörökíteni Anupamaszundartát.

Rámamurti beszélt a termékeny napsugaraktól, a hatalmas tengeri szelek nedves leheletétől átitatott országban: Indiában ősrégen született női szépségideálról.

Az ókori Indiában a szobrászok és a festők törekvése egységes volt. Példa erre: az adzsantai barlangtemplomok fekete hajú, keskeny szemű nőket ábrázoló vörös freskói, Tandzsora freskói, Mathura, Száncsi, Khadzsuráhó és Konárak szobrai. Világhírű a száncsi sztúpa jaksaszobra: az i. e. első századában készült és a fanatikusok által megrongált női torzó. Az angol uralom idején kilopták az országból és eladták az amerikai bostoni múzeumnak. Amerikába került egy amazonnak, egy jógilánynak a mellszobra is a Madhja Prades-i hatvannégy jóginő nevű templomból.

Rámamurti oly szemléltetően írta le ezt a széttárt karú, fejét büszkén feltartó, magasan előreugró mellű, szinte repülni látszó szobrot, hogy Tillottama maga előtt látta kerek arcát, keskeny, hosszúkás szemét, apró telt ajkú száját és a szigorúan ívelő szemöldökei között a tűzjelt.

Dajárám észrevette, hogy Tillottama rápillant lapos aranyórájára, és így szólt:

— Feltartom magát, de még szeretném elmondani benyomásomat egy mai képről, amely rokonvonásokat mutat a múlt képeivel. Metharám Dharmaní festette. A címe: “Párvati öltöztetése”: az istennőt reggel egy kis templom udvarán öltöztetik, a háttérben kékesszürke dombok látszanak, ugyanolyanok, mint ezek. — Dajárám a forróság szárazködébe vesző Vindhja-hegységre, mutatott. — A képen a távolban havas hegycsúcsok sötétlenek a templom melletti keskeny völgyecskékben pedig piramis alakú ciprusfák állnak. A természet sugárzik az örömtől, akárcsak Párvatinak és udvarhölgyeinek hajlékony, gyönyörű, félmeztelen teste. És a derűs színskálájú kép szinte zeng, akár a vigasztaló szó.

– Ó, már szinte magam előtt látom! — kiáltott fel Tillottama.

— Azok a nők nagyon hasonlítanak… magához. Különösen az a barna arcú lány, aki jobboldalt áll tálcával.

— Nem láttam a képet, tehát nem tudok véleményt mondani — válaszolta homlokát egy kissé bosszúsan ráncolva Tillottama.

– És nemcsak az azon a képen ábrázolt nők. Van itt nem messze egy leányszobor, akár a testvére is lehetne magának.

— A testvérek néha nagyon elütnek egymástól — felelte a szobrászra sandítva Tillottama.

— Nem hiszi? — Dajárám könnyű szédülést érzett. — Nézze, ott az a templom, nincs messze.

Tillottama gondterhelt pillantást vetett az órájára, aztán határozottan megfordult.

— Menjünk, de nagyon siessünk! — Az emelvény széléhez ment, és urdu nyelven néhány szót mondott a kísérőjének.

A férfi morgott valamit és bizonyos távolságra a két fiatal után kullogott.

Néhány perc múlva a Visvanátha szentélyének csarnokában álltak az apszarasz szobra előtt. A lány felkiáltott elragadtatásában.

— Ha jól értettem az elbeszélését — szólalt meg Tillottama hosszú hallgatás után —, ez az apszarasz nem olyan, mint a kárlei nők.

— Tehát jól értette. Kétezer évvel ezelőtt a szobrászok arra törekedtek, hogy eszmei mondanivalójukat mindenki megértse, ezért azt hangsúlyozták, azt domborították ki, amit a legszebbnek tartottak. Varázslatuk abból állt, hogy alkotásaik mégsem vesztették el szépségüket és valósággal az élettől duzzadnak, ezt pedig csak nagy művész tudja elérni, aki helyesen értelmezi az ember lényegét. Nézze, a testvérkéje, él! Ó, istenek, hogy maguk ketten milyen gyönyörűek!…

És hirtelen támadt nekibuzdulásában a szobrász földig hajolt Tillottama előtt, aki meglepetésében hátrahőkölt.

— Mennem kell, várnak rám! Nagyon köszönök mindent. A maga jelenlétében életre kelnek az ősi templomok, a múlt összeolvad a jelennel.

— Mi még nem is tudjuk, milyen sok szép dolog van hazánk templomaiban! És épp csak elkezdtem a tanulmányozásukat. Ha most itt volna a tanítómesterem, Vitarkánanda professzor!

— Furcsa név, olyan, mint egy jógi álnév.

– Álnév is, ezen a néven írja irodalmi műveit.

A lány ismét az órájára pillantott.

— De a professzor nincs itt, én pedig épp elég ismeretet szereztem magától. Szerintem rengeteget.

— Hát akkor, engedelmével…

A lány válasz helyett maga elé emelte mindkét tenyerét, összekapcsolta mutatóujjait, majd behajlította jobb kezén az ujjakat, a hüvelykujját meg kiegyenesítve hagyta. Szokásos táncközbeni kézmozdulatok, mudrák voltak, úgyhogy Dajárám könnyen megértette jelentésüket.

— Hogyan, hát visszautasít? — kérdezte a szobrász elkeseredve.

— E mozdulat jelentése nemcsak visszautasítás — és vékony ujjai megvillantak, két ujja lefelé fordult, három keresztbe feküdt egymáson.

Ezeknek a jelentését már nem értette a szobrász. Tillottama elnevette magát, lehajtotta fejét, és felcsillant elbűvölő szeme.

– Ó, kedves tanítómesterem, úgy látszik, vannak dolgok, amelyeket maga sem ismer. Pedig ez csak a szerelmesek jelbeszéde, amely a szerelem ősi törvénykönyvéből, a Káma-szutrából származik! Azt mutattam magának, hogy bár nehéz lesz, de itt leszek holnap, mihelyt a nap délnyugaton áll majd. Nem az én hibám, hogy az ókoriak nem ismerték a pontos időt. No de mi ketten a huszadik században élünk, tehát hozzáteszem: öt órakor. Jó?

Rámamurti örömmel vette tudomásul, aztán kilépett a csarnok erkélyére és onnan figyelte a fekete szárit viselő hajlékony alakot, amint sietve leszalad az oldallépcsőn, aztán eltűnik zord külsejű kísérőjével a bokrok mögött.

Dajárám oldalát a kíváncsiság fúrta, és szerette volna közelebbről megismerni Amrita-Tillottamát. Alig bírta kivárni a másnapot. Amrita-Tillottama megint abban az egyszerű fekete száriban volt és tükördarabokból összefűzött, olcsó “népi” karperece vakítóan csillogott a napfényben; ettől sima, bronzszínű karja szinte ugyanolyan félelmetesen szép volt, mint a csillagokkal díszített istennőé. A lány annyira sietett, hogy szinte futott. Lihegve érkezett, de ezúttal nem kullogott mögötte a kellemetlen testőre.

Ismét némán elgyönyörködtek a szoborban. Dajárám lopva Amritára pillantott. A lélegzete is elakadt a lenyűgöző hatástól, amelyet Tillottama szépsége tett rá. Pedig ma más volt, mint tegnap: a szavaiból és mozdulataiból áradó vidámság, sőt vakmerőség eltűnt.

Rámamurti érezte, hogy a beszélgetés nem abban az irányban halad, amelyben szerette volna, és ezért megint a templomokról és azok rejtélyeiről kezdett beszélni.

Beszélt a gandharvák, a mennyei muzsikusok szárnyaló figuráiról, amelyek az elúrui Kailásza-templom magas falán sorakoznak, s amelyek olyan élethűen vannak megmintázva, hogy valóban repülni látszanak. Beszélt a kentaurt és hátán meztelen nőt ábrázoló korongról, a teljesen hellénszerű szoborról, a híres száncsi templom erkélykorlátjának remek díszéről, amelyről nem tudni, hogyan került oda. Aztán egy másik amazonról, aki egy elefántormányos, oroszlánmancsú lovon ül az oriszai Bhuvanesvar szent tó mellett álló Muktesvar-templom nyugati homlokzatán. A monda szerint itt valamikor hétezer templom állt, de csak száz maradt meg közülük.

A csodálatos arcú nőkről, akik a Csálukja-dinasztia egykori fővárosa, a nevezetes Aihóli falu közelében levő dravida Bádámi-templomok freskóin láthatók: a kerek arcú, hosszúkás kék szemű, nagyon hosszú nyakú nőkről. Ez utóbbi az óindiai törvények szerint a hűtlenség és ingatag jellem jele volt, a kék szemet “macskaszemnek”, a romlottság jelének tartották. Párvatit ilyen stílusban csakis eretnekek vagy idegenek ábrázolhatták. De hogy kerülhettek ide, Dekkán szívébe?

— Arról a néhány rejtélyes dologról beszéltem, amelyeket saját szememmel tapasztaltam — fejezte be Rámamurti —, de hány ilyen elfelejtett utórezgése lehet még a múltnak. Ezeken keresztül érthetjük meg őseink életérzését.

— Ez nagyon találó: életérzés — bólintott Tillottama —, nem olyan szokványos, mint az, hogy belekapaszkodunk a külsőségekbe, a formába, amelynek tartalma rég elavult, s maradt a puszta unalom. Ne csodálkozzék úgy — tette hozzá Amrita mosolyogva —, talán csak a férfiak olvashatják Aurobindo Ghost?

– Én egyáltalán nem erre gondoltam, csak csodálkoztam…

– És min? Nem maga mondta legutóbb, hogy a nő és a női szépség ábrázolása a legfontosabb téma India valamennyi művészetében? A milliónyi női szobor arról tanúskodik, hogy nemcsak a sakti valamennyi híve, hanem az egész nép tiszteli a női őselemet. Ha meg mindezt tudja, akkor hát miért…

— Nem szoktam meg… — kezdte Dajárám, de aztán helyesbített. — Nem, ne higgye, én az indiai nőt India csillagának, népünk támaszának és megmentőjének tekintem!

— Fellengős szavak, s mint minden, ami dagályos, hazug is! — Tillottama ellenségesen és megvetően felnevetett. — Elég, sokat hallottam arról, mennyire szeretik nálunk a nőket. Maga széplelkű szobrász, aki India szentimentális csillagáról, a művészet ábrázolta nőről beszél, mit tud maga az életről?

Elhallgatott és felszegte fejét.

Rámamurti zavartan nézett rá, nem talált szavakat.

Tillottama szavai valósággal letaglózták, hiszen az a tudat, hogy eszményképe ugyancsak eltér a való élettől, soha be nem gyógyuló, titkos sebet ejt minden igazi művész lelkén.

— Hát bizony, ez keserű igazság! — szólalt meg végül.

Tillottama hirtelen megenyhült. Sötét kezével gyengéden megsimogatta a szobrász vállát és karperece egészen a könyökéig lecsúszott.

Dajárám összerezzent a váratlan érintéstől.

— Elkeseredett arcát látva, eszembe jutott az a mondás, hogy a férfiak soha sem lesznek teljesen felnőttek. Lehet, hogy ez a dolog nyitja? No de mélyedjünk el a kellemetlen dolgokban, ehhez túl kevés az időnk. Beszéljen magáról valamit, maga nagyon érdekes ember.

Dajárám röviden elmondta, hogy a háborúban elesett az apja, aki az angol-indiai hadseregben szolgált; beszélt anyjáról, a tanítónőről, aki őt meg két nővérét nevelte.

— Rádzsasztáni?

— Természetesen, nem nehéz kitalálni. Maga pedig… maga dél-indiai. Maiszúri?

— Nem, nem találta ki. Travankúr-kocsíni! Nájar vagyok.

— Szent egek! Egyszóval innen a maga természetes függetlensége! Én meg azt hittem, hogy egy maharadzsa lánya.

— De nagyon tud mindent! Aztán egyáltalán nem tud semmit.

— De tudok — makacskodott Dajárám. — Még azt is, hogy magukat, nájarokat a negyedik kasztba sorolták, pedig maguk ksatriják, jóllehet nem viselik a szent zsinórt.

— Feladom — tért át Tillottama a szomorkás hangnemről az ingerlő gúnyolódásra. — Nem, nem adom fel. A nájarokról szó esik a Mahábháratában is. Hol is?

A szobrász mindkét karját a magasba emelte mintegy tréfásan kegyelemért könyörögve.

— A Szahadéva hercegről szóló történetben, aki délen találkozott Kékesfekete királlyal. Ennek birodalmában a nők különösen szépek voltak és hallatlan erkölcsi szabadsággal rendelkeztek — felelte komolyan Tillottama.

— Kétségtelen, hogy ma is rendkívül szépek- mondta Dajárám malajálamul a déli Malabár-part lakóinak nyelvén. Tillottama valósággal hátrahőkölt.

— A háború alatt testvérnénémék családjánál laktunk Trivandrumban — magyarázta a szobrász még mindig ugyanazon a nyelven.

– Én meg Nagarkovil közelében születtem, de szüleim rég átköltöztek Madrászba. Ott tánciskolába jártam, de anyám súlyosan megbetegedett, és néném elvitt magával Bengáliába… de ez már nem érdekes!

— Nem szeretnék tolakodó lenni, de engem minden érdekel, ami magával kapcsolatos.

— Hosszú és szomorú történet.

— Akkor legalább azt árulja el, hol lakik most?

— Lahorban.

— Hogyhogy Lahorban? Maga pakisztáni? — kiáltott fel a szobrász.

— Most igen!

— Ott van férjnél? Akkor hogy lehet az, hogy… itt egyedül van?

— Nem vagyok ott férjnél, de itt nem vagyok egyedül — felelte élesen Tillottama és az órájára pillantott. Ez volt az a mozdulat, amelytől a szobrász a legjobban félt.

— Rendben van, látom, hogy kifárasztottam a kérdezősködésemmel. Adja csak ide a tenyerét, no látja, az elefántirányító csáklya jele: a királyi származás ismertetőjele. Biztos vagyok benne, hogy a bal talpán vagy egy kis köröcske, az pedig azt jelenti, hogy maga királynőnek született — tréfált Rámamurti, hogy eloszlassa a kettejük között támadt elhidegülést.

— Nem királynőnek születtem, hanem rabszolganőnek — hirtelen szenvedély forrósította át Tillottama szavait, de aztán gyorsan hangnemet változtatott —, mint valamennyi indiai nő… De nekem már mennem kell, mindjárt besötétedik. Még egyszer köszönök mindent, tudós barátom — ismét meghajolt, mint egy színésznő.

— Megengedi, hogy a barátjának tekintsem magam?

— Nem tudom. Rövidesen el kell utaznom.

— De még találkozunk?

— Rendben van! De nem holnap. Talán két, talán három nap múlva. Ne vágjon szerencsétlen képet, akkor sem tehetek mást. Jól van, legyen öt órakor az oroszlán mellett két nap múlva. De ha nem lennék ott, akkor… akkor talál egy levelet az oroszlán szájában. Tud olvasni malajálamul?

Rámamurti még fel sem ocsúdott, máris egyedül volt az üres templomban. Második találkozása Amrita-Tillottamával egy kissé szomorkás hangulatot hagyott maga után, és egyáltalán nem hasonlított az első találkozásuk túláradó öröméhez. Új ismerőséről lerítt a boldogtalanság, de az ifjonti egészségből fakadó öröm valamelyest tompította. Vajon mi az oka boldogtalanságának? Mi keserítheti el egy ilyen szép, büszke nájar nő életét?

Rámamurti hazafelé indult, s közben megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit a nájarokról tudott.

A nájarok a Malabár-parton laknak és az egyik legkultúráltabb és legműveltebb indiai nemzetiséghez tartoznak, akik megőrizték a társadalmi élet ősi matriarchális rendszerét.

De sehol másutt a világon nem nyilvánul meg oly tökéletes és tiszta formában a nők és a férfiak egyenlősége, mint a nájaroknál, a falvakban és az előkelő családokban egyaránt. A házasság a nájaroknál nem jelent szent köteléket, amelyben a nőnek a haláláig alázatosan kell szolgálnia a férfit. A férjes asszony nem hagyja el a szülői házat, a nős férfi sem. A gyermekek az anyjukkal és annak nőági rokonaival, a nagybácsikkal és a nagynénikkel élnek, akik a család gazdasági alapját alkotják.

A legidősebb férfi az egész család feje, de a többi családtag beleegyezése nélkül nem rendelkezhet a vagyonnal. Egy nájar férfi illetlen dolognak tartja néhánynál több napra a házába vinni a feleségét és gyermekeit. Azok a nők, akik adnak magukra valamit, nem fogadhatnak el ajándékot a férjüktől.

A nájarok szerint ajándékot csak kurtizánnak lehet adni, ily módon a nájarok az egyetlen nép a földön, amelynél a nemek kapcsolata nem függ össze a gazdasággal. A válás náluk igen könnyű, és meglepő, hogy a gyakorlatban igen ritkák a válások, talán azért, mert nem érintenek semmilyen vagyoni kérdést…

Amrita-Tillottama nem jelent meg a következő napon, jóllehet a szobrász becsavarogta az összes templomot, mert képtelen volt figyelmét a munkájára összpontosítani. Félmeztelenre vetkőzött és a szoborkoszorút tanulmányozva úgy mászkált a Kandárija-Mahádéva-templom párkányain tíz méteres magasságban. Egyszer csak motorzúgás, kiabálás ütötte meg a fülét, motorbűz csapta meg az orrát. A filmesek, akik kígyózó fekete kábeleket fektettek le, hatalmas világító testeket állítottak fel, visszatérítették Dajárámot a középkorból a valóságba. Valószínűleg egy dokumentumfilm forgatócsoportja érkezett oda.

Dajárám korán visszatért a faluba, estig aludt egyet, aztán a munkából hazatért házigazdával kiült a ház elé. A ritkán dohányzó szobrász ezúttal elfogadta a kínált cigarettát és szórakozottan figyelte a fülledt levegőben lassan oszladozó kékes füstöt. A házigazda érdeklődött, hogy megy a templomok tanulmányozása, és azt tanácsolta a fiatal szobrásznak, hogy holdfényes éjszakán nézze meg a templomokat.

– Éjszaka, holdfényben minden megváltozik, életre kelnek az istenek és a hősök. Én magam nem láttam, de azt mondják — jelentette ki határozottan a házigazda.

— Maga itt lakik, miért nem nézte még meg? A házigazda zavartan elnevette magát.

— Tudja, itt a nép más, mint a nagyvárosban. Azt mondják, hogy az embernek nem szabad látnia, hogyan élnek az istenek ezen az ősi helyen. Én persze nem hiszek ebben, de tudja, azokkal, akik jártak ott, szerencsétlenség történt. Ha most elmennék, a feleségem megbolondulna.

— Miféle szerencsétlenség történt?

— Nem tudom, így mondták. Nem mindjárt, hanem később, de a baj utolérte őket. Maga tanult ember, és bizonyára nevet ezen. Én sem hiszek benne, mégsem megyek oda. Magában van erő, belőlem meg hiányzik!

— Miféle erő?

— A műveltsége! — felelte komolyan a házigazda. — Ha valami látomása lenne, maga nem rémülne meg, de a magunkfajta beleőrül.

“Milyen igaz” — gondolta a szobrász, majd bólintott, és máris elhatározta, hogy elmegy a templomokba. A derült ég holdfényes éjszakát ígért. A fogyó hold későn kel fel, ideje tehát van bőven. Amikor a szobrász elindult éjszakai kőrútjára, a faluban az utolsó fény is kialudt. Végighaladt a Káli temploma mellett húzódó ösvényen és kis idő múlva előtte magasodott a Visvanátha holdfényben fürdő magas temploma. Meglepő, nyomasztó némaság áradt falaiból, amelyek még mindig őrizték magukban a nap folyamán felhalmozott forróságot.

Rámamurti szandálja kellemetlen zajt csapott, a lépcsőn levette hát a lábáról, és mezítláb ment fel az emelvényre. A jól ismert és az Asóka, a szerelemfa ágával táncoló, ismerős gyönyörű apszarasz, amely az oszlopcsarnoktól balra eső csúcsíves domborművet díszítette, oly élesen vált ki a fülke kékes homályából, hogy Dajárámnak földbe gyökeredzett a lába, hiszen ilyennek még soha sem látta a szobrot. Az észrevétlenül haladó hold vetette éles árnyékokban életre kelt a szüntelenül és megfoghatatlanul változó apszarasz. Mintha a feszült várakozás okozta remegésfutott volna végig a mennyei táncosnő testén. Rámamurtinak valósággal elszorult a lélegzete az elragadtatástól; gyorsan átszaladt ahhoz a szoborcsoporthoz, amely a sarkon túl sorakozott a falon. Tehát ezt a titkot rejtegették a nagy szobrászok alkotásai! Nemcsak holdfényben, hanem a fáklyák és mécsesek imbolygó világánál, az imádkozok esti ájtatossága alatt is természetfölötti élettel teltek meg ezek a csodálatos szobrok!

A harcosok félelmetesen előretolták váltukat, az istennők hol rejtélyesen mosolyogtak, hol szemtől szembe, fürkészve és megvetően néztek. Az apszaraszok csábítóan forgatták domború csípőjüket, mintha a bágyasztó szenvedélytől vonaglanának, a csókolódzó párok szinte össze-összerezzentek és izgalmukban szaggatottan lélegeztek.

Az ősöknek szerelemre és harcra mindig kész életigenlő erővel, örömmel telített egykori élete az elmúlt századok mélyéből tekintett vissza. A fiatal szobrásznak úgy tetszett, hogy teste megtelik bátorsággal és lángoló vággyal, táguló mellkasa kemény, hatalmas pajzs, lába ledönthetetlen oszlop, amely még a kőpárkány hatalmas súlya alatt sem roggyan meg Dajárám sajnálta, hogy a szentély sötét belsejében nem láthatja majd kedvenc égi bajadérját. Viszont a szentély csarnokának végében húzódó erkélyről egészen közelről veheti szemügyre a holdfénytől teljesen megvilágított kinti szobrok felső sorait.

A szobrász óvatosan lépett be a csarnokba és vigyázott, hogy semmivel sem bolygassa meg a varázslatos csendet, amely egyesíti a múltat a jelennel. Ráérősen felballagott a széles lépcsőn, elhagyta az oszlopcsarnokot, átment a fedett csarnokon, annak négy oszloppal körülvett főterén. A holdfényfoltok szakadékoknak látszó sötét sávokkal váltakoztak. Dajárám akaratlanul is a lábával tapogatta ki a kőlapot, mielőtt lépett volna.

A templom mélyén lévő vimána — szentély — teljes sötétségbe borult. Csak a körfolyosó két vége tündökölt ezüstös fényben és vált ki a sötétségből.

Rámamurti jobbra fordult, kezével a falnak támaszkodott, hogy bele ne botoljon egy váratlan lépcsőbe. Egyszer csak a belső fal átjárójában nagyon halvány fény villant meg, amelyet csak ebben a vak sötétségben lehetett észrevenni. Dajárám kővé meredt, és ekkor fülét megütötte a meztelen talpak, az izgatott lélegzés nesze. Aztán még mindig egészen elképedve, nesztelenül megkerülte a falat.

A két ódon mécses nem tudta szétoszlatni a pislákoló keskeny lángnyelveket szorosan körülvevő sűrű sötétséget. Fekete homály és gondolatbénító hipnotizáló csend. És ekkor a sápadt fénykörben egy emberi test bukkant fel, amely olyan volt, mint a libegő mécsláng. Tillottama teljesen meztelenül, akár egy ókori devadászi, lejteni kezdte azt az elfelejtett templomi táncot, amely valamikor régen az istenség legszorosabb közelségét jelentette. A bhárat nátjam első táncával kezdődött, amelyet oly gyorsan váltakozó, hirtelen megdermedő pózok követtek, hogy azokat a bizonytalan világításban még a szobrász sem tudta az emlékezetébe vésni.

Tillottama közeledett és távolodott, végül hirtelen kiegyenesedett és egyre idegenebbnek, megközelíthetetlenebbnek látszott. A semmilyen ékszert nem viselő meztelen lány nem színészkedett, nem végzett semmilyen jelképes táncmozdulatot, nyíltan és őszintén kettesben volt önmagával és a világ urával: Dzsagannáthhal.

A szobrász moccanni sem mert, csak nézte Tillottamát, és még csak eszébe sem jutott, hogy amit csinál, az helytelen, mert kilesi egy másik ember titkát.

A táncosnő, mint egy ókori istennő, igazi apszarasz, fölötte állt ennek. Teste még annál is szebb volt, mint amilyennek Dajárám magában elképzelte. A szobrász egy pillanatig sem habozott, egy csepp lelkiismeretfurdalást sem érzett, csak gyönyörködött tiszta szívvel a lány szépségében, és egy kissé meghökkent a látvány valószerűtlenségétől…

A lány abbahagyta a táncot és körülnézett. Rámamurti még fel sem ocsúdott, a táncosnő máris elfújta a mécseket. Egy pillanat alatt mindent elnyelt az áthatolhatatlan sötétség. Dajárám visszahúzódott a falkiszögellés mögé, s bepréselte magát egy fülkébe. Szinte nesztelen, könnyű léptek hallatszottak.

A szobrász sokáig állt némán a sötétségben, aztán kiment az oszlopcsarnokba és körülnézett. Magasan és ünnepélyesen lebegett az égen a hold, a falakon sorakozó szobrok még jobban kiváltak a fülkékből, de a szobrász már nem tudott gyönyörködni bennük. Látta az élő szépség titkát, és ez a szépség százszorta lenyűgözőbb, mint Khadzsuráhó összes szobrai, részt vett egy ősi szertartáson. Maguk az istenek küldtek neki modellt Anupamaszundartá Paramrati megmintázásához! Csakis Amrita-Tillottama tudja megihletni őt, az egyszerű szobrászt, csak ő ad erőt neki a hőstetthez, mert egymaga nem képes véghez vinni!

Dajárám a templom északi oldalán levetette magát a kőlapokra, melyek kellemesen hűtötték felhevült testét, aztán hátára fordult, tekintetét a magas égboltra szegezte: odafent a hold sugarai viaskodtak az alig pislákoló csillagokkal.

Rámamurti már napvilágnál ért be a faluba, de még a befüggönyözött szobában sem tudott sokáig elaludni. Tillottama, az életre kelt apszarasz szüntelenül ott vibrált az emlékezetében, ugyanolyan elevenen, életszerűen, mint a Visanátha vimánájának sötét homályában. A cigaretta sem hűtötte le tüzelő fejét. A szobrász felugrott és öltözködni kezdett. Már két óra! Hátha abban a levélkében, amelyet Tillottama ma hagy a számára, egy sokkal korábbi időpontot jelöl meg? Dajárám a nagy forróság ellenére evett valamit, aztán sietve távozott.

Megszokott izzó hőséget árasztottak magukból a Kandárija Mahádéva fekete falkiszögellései és sárga kőlapjai. Nem volt ott egy teremtett lélek sem. A filmesek befejezték munkájukat. Felszerelésük felrakva hevert a kissé távolabb álló fedett pótkocsin, amely össze volt kapcsolva az áramfejlesztő kocsival. Dajárám önkéntelenül körülvizslatott, aztán belépett a pavilonba és kezét becsúsztatta az oroszlán letört állkapcsa helyén tátongó üregbe.

A malajálam nyelven írt levélke hanyagul odavetett sorai tudatták a szobrásszal, hogy ma nem találkozhatnak. “Holnap este tízkor a Visvanátha kis erkélyén, a fák alatt. Valamit el kell mondanom magának!”

“Drágám! — Dajárám első ízben szólította így gondolatban Tillottamát. — Hát még én mi mindent akarok neked elmondani!”

A templom távoli végében levő kis erkély, ahová csak egy keskeny átjárón lehetett bejutni a szentélyből, a legelhagyatottabb hely volt. Három oldalról magas kőkoriatok szegélyezték, fentről pedig alacsony fácskák ágai csüngtek alá. Szükség esetén, innen le lehet ugrani az emelvény kiszögellésére, onnan pedig a földre és elrejtőzni a bokrokban. A lány nyilván titokban akar vele találkozni. Ennél jobb helyet nem is találhatott volna!

A szobrászt elkeserítette, hogy ma nem látja viszont Tillottamát, de bánata enyhe bosszúsággá csillapult, majd az is elmúlt, amikor arra gondolt, hogy a lány talán azért odázta el a találkozásukat, mert ma meg akarja ismételni különös táncát. Éjfél után egy óráig még rengeteg az idő. Rámamurti munkához fogott volna, de a forróság és a két álmatlanul eltöltött éjszaka miatt már nem volt éles a látása. Úgy határozott, hogy nem tér vissza a faluba, hanem átmegy a Visvanátha-templomba és ott marad éjszakára. Már korábban felfedezett egy belső lépcsőt, amely a mélyen kettéhasított sikhara elülső kiszögellésének talapzatához vezetett. Ott található egy rejtett erkély, amely a templom piramis alakú teteje fölé nyúlik. Dajárám sietve felosont a titkos helyre és megkönnyebbülten felsóhajtott. A könnyű szellő, amelytől odalent meg sem rezdültek a bokor ágai, itt erősebben fújt. A rajzokkal teli mappát maga mellé, a ceruzákat és a mérőeszközöket tartalmazó táskát pedig a feje alá tette. Az élményektől kimerülve élvezettel nyújtotta ki tagjait az alacsony kőpárkánnyal körülvett kis erkélyen és mély álomba merült.

Amikor felébredt, a csillagok már homályosuló fénnyel világítottak. Az északi dombok felől a hegyvidéki fű illatát hozta a lanyha szél.

Messze, a templom falain túl a forró trópusi éjszaka különböző hívogató hangjai hallatszottak. Ingerlő és izgató fűszeres illatok érkeztek az alig érzékelhető légáramlatokkal, aztán összekeveredtek, semmibe vesztek, majd újra visszatértek. A levegőben denevérek röpködtek, éjszakai rovarok csapongtak. Dajárám felugrott és az órájára pillantott. Ó, még korai, csak kilenc óra! A későn kelő hold még nem jött fel!

Valahol gépkocsi dudált, és a fényszórók sugárkévéi ide-oda ugrándozva pásztázták végig a dombok lábánál húzódó utat.

Élesen rikoltott egy éjjeli madár.

Ekkor valahol, odalent a templom mélyén, halkan felnyögtek egy vína húrjai. Dajárám fülelni kezdett. A vínához most a hegedűhöz hasonló hangszer és gyorsan pergő dob csatlakozott. A szobrász a kiszögellés szélére lépett és óvatosan kihajolt, hogy beláthasson a templom oszlopcsarnokába. A templom meredek teteje leszaladt a mélybe, az éjszakai sötétségbe és sűrű lépcsőzetes felülete mintegy kisimult a homályban. De mert a szobrász nem látott semmit, lement. A halk muzsika hangosabb lett: kétségtelen, hogy a templom belsejéből hallatszott.

A csodák második éjszakája! Rámamurti ösztönösen megérezte, hogy a zene valamilyen összefüggésben van Tillottamával, ezért sietve előresiklott a belső csarnokba, ahol sárga fényt látott imbolyogni, élénkebbet, mint a tegnapi. Most viszont a mécsesek nem a szentély titkos szobájában világítottak, hanem a magas teremben, ott, ahol a csarnokok belső falai végződtek.

A szobrász még közelebb lopózott és elbújt az áthatolhatatlan sötétségben egy féloszlop kiszögellése mögött. A terem közepét több mécses világította meg, amelyek szimmetrikusan helyezkedtek el a magas bronzállványokon. E homályosan megvilágított négyszög közepén táncolt Tillottama meztelenül, akárcsak tegnap, de felékszerezve. Csípőjét ötsoros aranypánt övezte, derekát pedig nagy szemű csillogó strasszfüzér. Ugyanilyen, kétségtelenül hamis drágakövekből álló nyaklánc szikrázott a nyakán, háromsoros karperecek a csuklóin és csengettyűs karikák a bokáin. Hagyományos devadászi frizuráját gyöngysorok, a hold és a nap jelei, halántékát pedig rózsadíszek ékesítették. A szobrász gyorsan körülnézett: a zenekart kereste, amely valahol a bal oldali csarnok sötét átjáróban rejtőzhetett, de senkit sem látott.

“Magnó” — állapította meg.

Rámamurti még mindig Tillottama szépségének varázsa alatt állt, de már észrevette, hogy táncának jellege megváltozott a tegnapihoz képest. Csak némelyik mozdulata hatott ismerősnek. Például a gyors leguggolás a jobb lábra, miközben a balt hátrafelé kinyújtja, a hátát meg kecses ívben meghajlítja. Karjait széttárja, teste hátrafordul, aztán teljesen szétterpesztett ujjait kifelé görbíti. Kezét most összeteszi a feje fölött — ez az egyik legszebb póz, az andzsali.

“Di-di-tháj, di-di-tháj — énekelte egy magas hang az oszlopok mögött, a sötétben —, tháj-tath-tháj-hi”.

Idegesítően peregtek a dobok, tompa dübörgésüket ellenségesen verték vissza a falak és az oszlopok. A szárangi hangjai olyanok voltak, mint a kiáltások, a vína pedig hosszan és remegőn fel-felnyögött, aztán hangja hirtelen megszakadt. A dobok gyorsabban peregtek, ritmusuk erősödött, és ahol egy negyed, hol egy fél ütemmel túllicitálták egymást. Dajárám megbűvölten nézte a bronzszínű testet, amelynek minden izma összhangban volt a ritmus bonyolult koreográfiájával. A szobrász egyetlen ismerős elemet sem fedezett fel a különös táncban. Lehet, hogy rögtönzés volt, amelyben indiai és nyugati motívumok keveredtek egymással. Valami a tantra könyörgésekre emlékeztette a szobrászt — rajzaikat az északkelet-indiai táncokról szóló tanulmányokban látta. Azoknak alapját azonban kétségtelenül a muzulmán táncművészet alkotta.

Átható illat terjengett, és a füstölőrudacskák világos füstje hol a padlózat kőlapjai fölött úszott, hol csigavonalban tekeredett Tillottama csípője köré a táncosnő gyors forgása következtében. Ebbe a szagba különleges parfümillatok keveredtek, amelyekre Dajárám az első találkozásuk óta emlékezett, csak most sokkal erősebben érződtek.

A szobrász tegnap éjszaka óta tartó áhítatos hangulata szertefoszlott. Nézte a csípőjét gyorsan riszáló és hátát hirtelen meg-meghajlító lányt, lapos hasán az erős izmok játékát — ez egyáltalán nem az indiai táncok sajátossága. Szélvészként forgó mozdulatok, hirtelen megállás: a test kővé dermed, mint egy sötét szobor, és lassú gyűrűzések futnak végig rajta. A ruganyos izmok sűrűbben feszülnek és lazulnak meg, feszíti őket az izzás, az erőgyűjtés a félelmetes ugrás előtt. Most igenis félelmetes a táncosnő. Tillottama mozdulataiból hipnotizáló erő sugárzik, amely ellenséges, de óriási hatású, mint a prédáját bűvölő kígyó tekerődzése. Nagyon ősi, a lélek mélyén szunnyadó és leküzdhetetlen erőket fogva tartó, sötét hatalom. A dobok mintha ezt dübörögnék: “Tilio-ttama-tillo-ttama… Til-lo-t-ta-ma… Ti-i-i-lo-o-ta-ta-ta-ta-a!

Dajárám önkéntelenül is hajladozni kezdett az ütemre, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. Tillottama hirtelen megállt. Ajka körül öntelt, kihívó mosoly bujkált. Jókora, kemény mellének kifestett bimbói feketének látszottak és csak fokozták azt a benyomást, hogy a táncosnőből ellenséges erő sugárzik. Erősen kifestett szemével abba az irányba nézett, ahol Dajárám állt; a szobrász szíve megdermedt, mintha Tillottama megláthatná. Dajárám elfordította tekintetét, meg-megnyalta kicserepesedett ajkait és moccanni sem mert.

— Elég! Így már megjárja! — dörögte urdu nyelven egy embertelen hang, és csak úgy visszhangzóit tőle az egész templom.

A szobrász ijedtében hátrahőkölt és fejét úgy beleverte a párkányba, hogy elsötétült a világ a szeme előtt.

Kigyulladtak a fényszórók, és vakító kékesfehér fényük egyenesen Dajárám felé irányult. A magasból tovább harsogott a hang, és megint visszhangzott tőle az egész templom.

— Forgatás indul! Figyelem! Csend! Dajárám kiugrott a fülkéből és vakon a sötét csarnok felé igyekezett, ahelyett, hogy elrejtőzött volna a szentélyben.

— Indul! — bömbölte a láthatatlan valaki, de hirtelen elhallgatott, amikor Rámamurti belegabalyodott a csarnokon keresztben húzódó vezetékekbe, orra bukott és magával rántotta a háromlábú fényszórókat.

— Mi az ott, disznófülűek? Fényt a galériára!

— Egy gazember behatolt a templomba, Hazrudi-mahásaj!

— Kapjátok el, a disznót, és üssétek, ahol éritek! — ordította a megafon. — Ahmed és te is Alibeg!

Dajárám felpattant, elsiklott a rárontó kék turbános férfi mellett és bevetette magát a sötétségbe. Jól ismerte a templom minden zegét-zugát, és ez most hasznára volt, mert néhány perc múlva — egész testében reszketve — elrejtőzött ugyanazon a magas erkélyen, amelyen egy félórával ezelőtt aludt.

Odalent most felerősödött a zúgás. A galériák és az erkélyek felől erős fénysugarak hatoltak a sötétségbe. A dobpergés tompán visszhangzott a kúp alakú mennyezet alatt, és Rámamurti élénken elképzelte magában, amint most odalent Tillottama a fényszóróktól teljesen megvilágítva lejti a tantra táncot. Lejti — ez a helyes kifejezés! Egyszóval ez a lány titka: filmszínésznő!

És a tegnapi átszellemült, magányos tánca csak előkészület volt a devadászi szerepének hangulatához! Ó, istenek! De hát tulajdonképpen mire számított: hogy a lány ismeretlen istenek szolgálója és rég kihalt szertartások papnője? Hogyan is gondolhatott erre? Csak egy szobrászművész rajongó fantáziájában születhetett ilyen gondolat…

Emésztő féltékenység kínozta Dajárámot.

A lány egy félórát késett; ez az indiai szokások szerint még megengedhető. De időérzéke alighanem európai lehetett, mert mentegetőzni kezdett.

— Előre nem látott akadály jött közbe.

— Tudom! Ez az előre nem látott akadály én voltam. Belegabalyodtam a vezetékekbe és fellöktem a lámpáikat — vallotta be komoran a szobrász, mert úgy határozott, hogy mégsem tagadja le itt-tartózkodását, mint ahogy eredetileg gondolta.

Tillottama kiegyenesedett, ellökte magát az erkély korlátjától, egy kis ideig hallgatott, aztán nagyon halkan azt kérdezte:

— Mindent látott?

— Igen!

Eltelt néhány perc, amíg Tillottama újra megszólalt:

— Nem akarok rejtegetni semmit. Sőt azt akarom, hogy megtudjon minden szükségest, ha maga… én… mi jobban megismerjük egymást.

Kezével végigsimította arcát, aztán suttogva így szólt:

— Dajárám! — A szobrász neve, amelyet alig hallhatóan ejtett ki, mintha bátorságot öntött volna belé. Gyorsan és határozottan így folytatta: — Nem hisz nekem? Maga még nem látja…

— De látom! Én már akkor láttam magát, amikor lehajolt az oroszlán szobor nőalakja előtt! Amikor az ókori művészekről alkotott véleményemet hallgatta, amikor megállt az apszarasz előtt. És főleg, amikor tegnap késő éjjel egyedül meg akarta ismerni az élet értelmét a szent táncon keresztül.

Tillottama kis híján felkiáltott meglepetésében és nekihátrált az erkély korlátjának.

Rámamurti előrelépett a mozdulatlanná merevedett Tillottama felé.

— Tegnap… — A szobrászból most összefüggéstelen szavak áradata tört ki, mert ki akarta fejezni mindazt a megrázó élményt, amelyet az Anupamaszundartáról szőtt sokéves álmai eleven megtestesítőjének látványa okozott. Azt, hogy ősi erő öntötte el, hogy nagy tett hívását hallja, hogy legszívesebben térdre rogyna előtte és könyörögne hozzá, hogy legyen az érinthetetlen mennyei apszarasz modellje.

Dajárámból valóban oly szokatlan erővel törtek fel az érzések, hogy térdre ereszkedett és felnézett Tillottama nagy-nagy szemébe, amely még szélesebbre tágult sápadt arcán.

— Előfordult már, hogy a modell nem lett a szobrász szeretője? Előfordult? Válaszoljon! — kérdezte a táncosnő. Dajárám hallgatott és lázasan kutatott az emlékezetében.

— No látja! Még az apszaraszok is, mihelyt leszálltak az égből, odaadták magukat a bölcseknek és a vitézeknek. Ennek megvan az alapos oka, és szerintem a szépérzék szorosan összefonódott a szerelemmel meg a szenvedéllyel.

— Ez igaz, de én esküszöm…

Tillottama Dajárám szájára tette az ujja hegyét.

— Ne állítson olyat, ami lehetetlen! És álljon fel, kérem. Nem vagyok istennő, sem apszarasz, sem maharadzsalány, mint ahogy hitte. Csak egy táncosnő, aki Indiáról szóló parázna nyugati filmekben szerepel. Hallgassa meg a történetemet!


Tillottama csak halványan emlékezett a Kravan-hegység nyúlványain fekvő városkára, aztán az óceánparti pálmasorokra, a lagúnák menti nádasokra, amikor egy lefüggönyzött nagy csónakban úsztak lefelé a csendes vízen. Anyja házában nőtt fel. Ötéves korában édesanyja Madrászba vitte, ahol legidősebb nagybátyja, egy örökké elfoglalt, mogorva ember lakott. A kis Amrita két esztendőt töltött egy bentlakásos tánciskolában, a nagyvárosnak valahol az északi peremén, és megtanult tamilul.

— Malajálam, tamil, hindi, urdu — nagyszerű nyelvkészlet egy színésznő számára — mosolyodott el Dajárám. — Akárcsak Révátí dél-indiai filmcsillagunk, aki öt nyelven: malajálamul, kannádéul, tamilul, teluguul és szingalézül beszél a filmekben.

— Nálam hozzávehet! még az angolt is, és szintén meglesz az öt — mondta nyugodtan Tillottama.

…Amrita hétéves volt, amikor anyja súlyosan megbetegedett. Valami történt a nagybácsi házában, de hogy mi, arról a lánynak fogalma sem volt. Egy nőrokon ment érte (anyja húgomnak szólította, de nem hasonlított nájar nőhöz), egészen fiatal asszony volt, férjével valahol Bengáliában lakott. Elvitte a kis Amritát magukhoz. De a sors mindent elrontott. A kislány nem tudta, hogy tulajdonképpen mi is történt, csak később értette meg, hogy mind a ketten — anyja “húga” és ő — belecsöppentek az India-szerte tomboló zavargások, gyilkosságok, fosztogatások és fanatikus kegyetlenkedések kellős közepébe, amikor 1947-ben kétfelé: muzulmán és hindu részre osztották az országot.

Amrita még ma is emlékszik az égő állomásra, a félig agyonvert hindu utasok kiáltozásaira és a muzulmánok bősz üvöltözésére, pánikszerű éjszakai menekülésükre, a másnapi forróságra és az útra, amely bűzlött az oszlásnak indult holttestektől, a szemberohanó felbőszült emberekre, akik szeretteikért bosszút akartak állni a gyilkosokon.

— Milyen rövid az emlékezetünk — mondta keserűen Tillottama —, pedig iszonyatos gaztett történt, és nem jöhetett csak úgy önmagától. Vajon kinek a lelkén szárad? Furcsa, de ennek a mai napig sem járt utána senki. Valaki igyekszik tompítani emlékezetünkben a következményeket.

— Maga is következmény volt. — És a szobrász gyengéden hozzáért a lánynak a kiugró sziklán nyugvó kezéhez.

Tillottama összerezzent, mintha a forró, száraz tavaszi éjszakát hideg téli szél járta volna át.

— Nem “voltam”, hanem “vagyok”. Maga még nem tudja, milyen következmény. Hát akkor hallgassa meg — és folytatta elbeszélését.

Anyja “húga”, aki maga is nagyon fiatal volt, teljesen elvesztette a fejét a bajban. Amrita emlékezett, hogy felültették őket egy vonatra, amely gyors iramban száguldott nyugatnak, vagyis ellenkező irányban azzal, ahová eredetileg indultak. Újra hosszabb megálló következett, aztán megint futottak, míg csak nem találtak menedéket egy gazdag háznál; ott több napot töltöttek. Aztán egy banda kifosztotta a házat, zsákmányul magukkal vitték a szemrevalóbb nőket. Amritáék végül is Pakisztánba érkeztek, több száz más fiatal és szép nővel együtt, akiket a banditák elraboltak és eladtak a nyilvánosházaknak.

— Még ma is folynak a tárgyalások a lányok kiadatásáról mindkét fél részéről — fejezte be Tillottama. — Úgy tudom, vagy negyven nőt adtak vissza Indiának.

– És többen vannak?

— Sokkal többen! De sokan hallgatnak: miért térnének vissza, miből élnének meg?

– És a rokona?

– Ötvenkettőben megmérgezte magát.

– És maga?

— Azóta nem láttam őt, hogy engem odaadtak nevelésre egy volt devadászinak. Nem volt rossz nő és sok mindent tudott. Táncokra tanított, a csábítás művészetére és a sminkelés tudományára. Kívülről egész oldalakat idézett a Mahábháratából. No és persze megtanított mindenre, amit ő maga tanult a Káma-szutrából, meg a szerelem tudományáról szóló valamennyi ókori könyvből.

– És aztán? — siettette a szobrász az elbeszélőt.

— Aztán idősebb lettem és már egy másik, észak-afrikai muzulmán nő tanított, szintén táncokra, de már másmilyenekre…

– És aztán?

— Visszatértem a régi asszonyomhoz.

— Abba a… házba?

— Igen, de miután megszereztem a képzettséget, felszökött az áram. Még két hónap sem telt el, és az asszonyom eladott egy gazdag férfinak. Sok pénzt kapott értem!

— Hány éves volt akkor?

— Tizenhét. A dél-indiai fogalmak szerint teljesen érett nő voltam. Lahorban többnek tartottak a koromnál.

— Hogyan került a filmhez?

— Gazdám már öreg volt, így sokkal előnyösebbnek tartotta, hogy ha egy éjszakai klubban táncolok. Hazrud rendezőnek a szeme megakadt rajtam, bemutatott a producerének. Az úgy látta, hogy nagyszerűen tudnának alkalmazni “speciális” filmekben, még nagyobb összeget fizetett értem, mint amennyit az asszonyom kapott, így hát most itt vagyok. A speciális filmek névtelen sztárja, aki nem szabad ember, ténylegesen rabszolganő…

— Speciális azt jelenti, bocsásson meg, hogy pornográf?

— Hát igen, ez az igazság!

– Ó, istenek, ó, istenek. Hogy lehet ez?! A huszadik században! — Dajárám kétségbeesett arcot vágott. — De maga miért… hisz megszökhetett, visszatérhetett volna a rokonaihoz?

— Miután tizenöt évig azt sem tudták rólam, hogy hol vagyok? A hétéves kislány nem tudott semmit, csak a nevét! Hová szökjön? És hogyan? A filmvállalat, amely megvásárolt, felér egy gengszterbandával. Mindenütt ott vannak az emberei, burjánzik a megvesztegetés, nyomomban kísérők járnak, az egyiket maga is látta. De ez csak itt van így, a nagyvárosban egyáltalán nem engednek egyedül sehová.

— De hiszen maga nyelveket beszél, még angolul is tud. Nos?!

— A producer, a cég főnöke portugál származású amerikai. Tanítókat fogadott mellém… filmsztárt akar csinálni belőlem.

— Ilyen filmekben? És maga?

— Bármire hajlandó vagyok, csak ne kerüljek oda, ahol az a nőrokonom elpusztult! Vannak módszereik, amelyekkel erősen a kezükben tartanak.

— Milyen módszerek?

— Erről inkább ne beszéljünk!

A felkelő hold megvilágította a lány magasra tartott fejét és könnyben úszó szemét, amelynek tekintete olyan mély és átható volt, mintha Tillottama egész lelke át akart volna ömleni a szobrász szívébe.

Rámamurti megfogta a lány kezét.

– Én mindent megteszek magáért. Jöjjön velem. Nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos személyek rokona, csak egy szegény értelmiségi. Minden, amit tehetek, az, hogy elviszem innen, és visszakapja családját, emberi méltóságát… Szökjünk el, minél előbb!

A lány többször mélyen felsóhajtott — látszott rajta, hogy igyekszik elfojtani remegését —, közben a fejét rázta.

— Nem most, Dajárám! Jól ki kell választani az időpontot, különben nagy veszélynek teszi ki magát, engem meg elvisznek, és soha többé nem látjuk viszont egymást.

— Hát akkor mikor?

— Két nap múlva befejezzük a forgatást. Aztán elmegyünk Riva maharadzsához, itt van a fejedelemsége nem messzire. Holnapután éjjel találkozunk. Úgy kell eltűnnünk, hogy ne bukkanhassanak rögtön a nyomunkra, mi pedig elrejtőzhessünk India belsejében. — És a türelmetlen remegés ismét végighullámzott a lány testén.

— Tehát holnapután éjjel egy órakor itt.

— Nem, inkább a kápolna romjai között, ott van közvetlenül a szálloda mögött. A közelben húzódik az út.

— Megbeszéltük! Ha valami változik: postaláda-az oroszlán szája.

– Ó, istenek! Még rágondolni se merek! Most pedig mennem kell!

Dajárám átugrott az erkélykorláton, aztán óvatosan átsegítette rajta Tillottamát. Izmos, forró teste, amelyet vékony szári takart, egy pillanatra hozzáért, és Dajárámnak elakadt a lélegzete. A lány hátralépett és ijedten körülnézett.

— Ne kísérjen el!

— Csak a kerítésig, a bokrokon át!

A szobrász elkísérte a lányt a szállodába vezető útig. Tillottama hátrafordult, összetette a kezét namasztéba, és ekkor Dajárám ismét úgy vette észre, hogy óriási szeme megpróbál behatolni lelkének legtitkosabb zugaiba is. Tekintetében most remény csillogott. Ki tudná becsapni? Ö mindenesetre nem! Rámamurti hazasietett, megolvasta a pénzét, kiszámította a fizetnivalóit, majd megnyugodva olyan mély álomba merült, hogy a szokottnál egy órával később kelt fel. Nem vesztegette idejét reggelizésre, hanem az autóbuszállomásra sietett, hogy a legközelebbi városkába utazzék. Gyorsan lépkedett, közben elgondolkodott, és nem vette észre, hogy előtte széttárt karokkal egy magas turbánt viselő, délceg fiatalember áll. Rámamurti nekiment a sziklakemény mellkasnak, hátraugrott, és elesik, ha a tárt karok át nem ölelik.

— Anaréndra? Honnan csöppentél ide? — kiáltott fel örvendezve Dajárám, amikor megismerte barátját, akivel együtt tanult és bizonyos ideig együtt járta az országot.

— Tanítómesterem hívására érkeztem ide. Segíteni jöttem neki, aki egy történelmi filmben szerepel itt. Hát te, még mindig Anupamaszundartát keresed?

— Már megtaláltam — felelte komolyan Dajárám, de barátja azt hitte, hogy tréfál, és elismerően megveregette a vállát.

— Megmutatod nekem Khadzsurahót? Alig egy órája érkeztem!

— Ha akarod, majd este, mert most sietek a buszhoz.

— Minek? Elkérhetem a tanítómesterem kocsiját és elviszlek.

– Ó, istenek! Ez Laksmi segítőkeze! Mondd, meg tudnád ezt tenni holnapután? De nagyon korán? Nagy segítségemre volnál!

— Természetesen! De minek ez az ünnepélyes hang? Mi van veled, miért idegeskedsz?

— Majd megtudod.

— Rendben van.

Befordultak a templomhoz vezető útra.

Anaréndra Kinkar díszletfestő volt, de erre idejének csak a felét fordította, mert erőteljesen gyakorolta a hatha-jógát, vagyis azt a szokatlan jellemszilárdságot és önmegtartóztató életet követelő, fizikai önnevelést, amelyet tudatlanságból néha összekevernek a keleti szemfényvesztők “művészetével”. Anaréndra testi fejlettsége gyakran zavarba ejtette Dajárámot, de elragadtatásába jó adag borzalom, sőt olykor még undor is vegyült. Barátja a közönséges haladó számára hihetetlen testhelyzeteket tudott felvenni, le tudta lassítani szívverését és bárkinél hosszabb ideig tudott a víz alatt maradni.

— Mint jógik szerepeltek majd a filmben? — kérdezte Dajárám.

— Igen, fakírokat alakítunk. A mi testfejlesztésünknek másmilyen jelentését Nyugaton nem ismerik.

– És okvetlenül az olcsó miszticizmussal párosulva?

— Biztosan. “Csodákat” produkálunk majd templomok, tigrisek és gyönyörű táncosnők előtt… az összes hírhedt egzotikumunkkal körítve!

Dajárám összerezzent.

— Hogy járulhatott hozzá a tanító ehhez a szentségtöréshez?

— Szerinte még ilyen formában is érdemes megmutatni útjainkat Nyugatnak. Korunkban kultúráink szoros érintkezésbe kerültek egymással, de ahhoz, hogy egyesülhessenek, tisztában kell lenni a közös céllal is. A filmnek pedig két nagyon fontos ereje van: a felvételek dokumentalitása és a sok millió néző. Ezek az ő szavai.

— Okos ember a te gurud. Már rég meg akarok vele ismerkedni. Mondd csak, ő volt az, aki bemutatót tartott a magas rangú orosz vendégeknek? Egy deszka alá feküdt, amelyen emberekkel megrakott teherautó gördült át? Meg aztán még valamit…

— Igen, ő volt és ugyanabból a meggondolásból tette. Nagyon fogok örülni, ha eljössz.


5. FEJEZET

A sötétség ösvénye


Mihelyt alábbhagyott a hőség, Rámamurti összeszedte a Khadzsurahó szobrairól készített vázlatait, és elindult a templomok környékén fekvő telepre Anaréndrához és annak tanítómesteréhez. A híres gurut egy szőnyegen ülve találta a szálloda lefüggönyzött ablakú szobájában.

Sarangupta Dzsanah, a hatha-jóga tanítója inkább szelíd bivalyhoz, mint bölcshöz hasonlított. Külseje némi csalódást okozott a szobrásznak. A simára borotvált kerek fej, az iszonyatos nyakizmok, amelyek közvetlenül a fül alól indultak ki és a váll csúcsánál végződtek, sehogyan sem keltették benne a szellemiség benyomását. Ugyanolyan hatalmas izmok feszültek a teljesen modern, vékony ing alatt is. Sarangupta az átlagosnál magasabb volt, de masszív törzse miatt alacsonynak hatott. Csak amikor Dajárám jobban megnézte ennek a legalább negyvenöt éves embernek a csillogó, gyermekien tiszta szemét, csak akkor vette észre, mennyi értelem, humor és megfigyelőképesség rejtőzik benne, amelyet teljesen elhomályosított a túltengő fizikai erő és egészség.

Sarangupta felajánlotta elfüggönyözött medencéjét Rámamurtinak a lábmosáshoz, majd gyümölccsel, tiszta vízzel kínálta. A beszélgetés hamarosan Dajárám kutatásaira terelődött, és a hatha-jógi érdeklődését nagyon felkeltette az ókori testi ideálról alkotott elképzelése. Sarangupta meg volt győződve arról, hogy például Mathura és Száncsi szobrai élő modellekről készültek, nem pedig az ókori mesterek képzelete szülte őket. Azt mondta, hogy réges-régen a testfejlesztés nagyon bonyolult és szigorú volt, mivel a nehéz életkörülmények miatt kiváló egészség és erő kellett a siker eléréséhez. Ezért a hatha-jóga számos módszerét akkoriban mindenütt alkalmazták. Csak a muzulmán hódítások, de főleg az angol uralom után vált a kevesek tudományává, akik ráadásul aztán ezt a nagyon is földi tudományt a titokzatosság és misztikum leplébe burkolták. Sarangupta megmutatta Dajárámnak, mely gyakorlatok segítették elő az “erő szépségének” fejlesztését — így nevezte a középkori szabályt.

Már két óra is eltelt, amikor Dajárám megnézte az órát, és megrémült saját neveletlenségétől. Anaréndrával együtt jöttek ki a hatja-jógitól, és a fiatalember egy percre behívta a szobájába, hogy megbeszéljék a holnapi találkozást. Dajárám még nem mondhatta el barátjának sem az Amritával való találkozását, sem a tervét, amikor kopogtak az ajtón. Egy vállas férfi lépett be egy maharadzsa magabiztosságával; külföldi lehetett, de jól beszélt urdu nyelven.

— Csak üdvözölni akarom, Kinkar úr, s egyúttal meggyőződni, hogy kényelmes-e a szobája. Most érkeztem Bombayből. Á, elnézést, ön nincs egyedül!

Anaréndra bemutatta a szobrászt “főnökének”, az amerikai portugálnak, Steven Treizis filmproducernek.

– Úgy látszik, szerencsés csillagzat alatt születtem — jelentette ki a jövevény. — Épp egy képzőművészre van szükségem, aki ismeri a templomokat. Ó, csak egy kis tanácsadásról van szó. Csak azért, hogy teljesen biztos legyek: helyesen választottam-e ki a hátteret a forgatáshoz. Egyszóval, uraim, mi üzletemberek szeretünk összebarátkozni a velünk egyívásúakkal. Jöjjenek át hozzám. Iszunk, elbeszélgetünk… Egyébként, elnézést, tudom, hogy az ilyesmi az indiaiaknál nem szokás, de pompás teám és limonádém is van. Maguk mind a ketten művészek, így aztán a megbeszélésünk rövid lesz. Különben holnap este kezdjük forgatni a maguk jeleneteit, rendben van?

Dajárám, akit egy kissé meghökkentett a szapora szóáradat, kérdő pillantást vetett a barátjára. Anaréndra kedvesen mosolyogva közölte, hogy most nem ér rá, mert beszélnie kell még a tanítómesterével. Ekkor az amerikai Dajárámhoz fordult. A szobrász már nagyon szeretett volna közelebbről megismerkedni Tillottama gazdájával.

Dajárám bólintott.

Treizis, amikor megtudta, hogy Dajárám a faluban lakik, meginvitálta a lakosztályába, és a szobrász épp hogy meg tudta beszélni barátjával a holnapi találkozójukat.

Treizis két egymásba nyíló szobában lakott, amelyek szőnyegekkel és “mogul stílusú” alacsony asztalkákkal voltak berendezve. Ez “Kelet” illúzióját keltette a külföldiekben. A szalonnak berendezett szobában fülledt volt a levegő. A két ventillátor falapátjai sem tudták szétkergetni a dohány, szesz és erős parfümök illatától terhes meleg levegőt. Egy sötétpiros fezt viselő, ráncos képű, afgán típusú, nagy fejű férfi felállt az üdvözlésükre.

— Magára várok, uram. — A rekedtes harsány hang nyomban felidézte Dajárámban a Visvanátha-templomban átélt szörnyű jelenet emlékét. — A holnapi terv nem változik?

— Miért változna? Minden rendben megy. Ismerkedjenek meg — vetette oda hanyagul a producer —, Rámamurti képzőművész és Hazrud, neves rendező.

— Pakisztáni? — kérdezte Dajárám túlzott kedvességgel. Hazrud leolvashatott valamit a szobrász arcáról, mert gyanakvó pillantást vetett rá.

— Ha jól emlékszem, több kiállításon is láttam a képeit.

— Kár megerőltetnie az emlékezetét, mert szobrász vagyok — magyarázta Dajárám és maga is csodálkozott, miért sértegeti a pakisztáni férfit.

– Á — mondta elnyújtva a rendező és ezzel a legteljesebb közömbösségét nyilvánította ki a világ valamennyi szobrásza iránt.

Treizis, hogy véget vessen a feszült hallgatásnak, felkérte vendégeit, foglaljanak helyet a mély európai fotelekben.

— Megkérjük Rámamurti urat, adjon tanácsot olyan expozíciókra és tervekre, amelyek művészi és történelmi szempontból a legérdekesebbek.

— Ehhez ismernem kellene filmjük célját és tartalmát. Egyébként pedig az indiai kormány filmstúdiója néhány évvel ezelőtt filmet készíttetett Khadzsurahóról. A film első díjat nyert egy nemzetközi filmfesztiválon. Azt hiszem, Manilában.

— Látja, ez már tárgyilagos megnyilatkozás, nem csalódtam magában! — kiáltott fel elégedetten a producer és megveregette Dajárám térdét. — Természetesen ismerjük Vadhvani filmjét, éppen annak nagy sikere ösztönzött bennünket arra, hogy Khadzsuráhakát válasszuk. Cigarettát? Limonádét?

Rámamurti csak a limonádét fogadta el. Treizis folytatta:

— A mi filmjeink nem India, hanem a Nyugat és Pakisztán számára készülnek. Én a legkifizetődőbbnek a kalandos, romantikus filmeket tartom. Biztos piacuk van, nagy a kereslet irántuk. De ma már a néző értelmesebb, igényesebb, úgyhogy nem lehet rászedni Tarzan- vagy King Kong-féle olcsó fércművekkel. Nem, mi be akarjuk mutatni az igazi Indiát a templomaival, dzsungeleivel, romjaival…

– És mit ért romantikán?

— Hát, istenkém, mire vágynak a nézők tömegei, amelyeknek elegük van a háborús veszélyből, a politikából, az ingadozó keresetből és a bizonytalan jövőből? Át kell vinni őket egy teljesen más világba, ahol ismeretlen országok, föld alatti rejtekhelyek vannak, ahol csodatevő fakírok, gyönyörű nők, bátor és hős hercegek élnek. De ma az utazások, a sugárhajtású repülőgépek, a televízió és a műholdak korában már nehéz elhitetni a nézővel, hogy ezek a dolgok valahol a földgömbünkön történnek. Tehát a film legyen vagy történelmi, vagy vigyen magával a világűrbe, távoli bolygókra. Engem nem érdekel a világűr, de a történelmi filmek reális üzletet jelentenek, azonkívül a legmerészebb fantázia, az elképesztő kalandok lehetőségét kínálják. Ez a mostani filmünk is történelmi slágerfilm lesz. Egy templomi táncosnő, devadászi kalandjairól szól. A lányt elrabolják a muzulmán hódítás során lerombolt templomból és eladják háremhölgynek, végül egy indiai herceg szabadítja ki a háremből.

Nem fukarkodunk majd a templomokról és a föld alatti menedékhelyekről készített felvételekkel, leutazunk Elúruba és Adzsantába, de előtte még egy hónapot töltünk Ríva maharadzsánál. Ott, ahol a hatalmas fehér tigriseket tenyésztik. Fogtak néhány darabot, és a maharadzsa most az egyik elhanyagolt palotájában tenyészti őket. Micsoda nagyszerű látvány: tigrisek egy palotában! Aztán fakírok! Hiszen már találkozott a barátjával…

Dajárám elmosolyodott: éles eszű, művelt barátja aztán egyáltalán nem hasonlított holmi ravasz és szemfényvesztő kóbor fakírhoz. A producer észrevette a szobrász mosolyát és cinkosán rákacsintott.

— Persze, nem vagyok ostoba, tehát nagyon jól tudom, hogy a maga barátja és annak tanítómestere művelt emberek, akik bizonyos cél érdekében vállalták szerepük eljátszását. Nos, hát ez megfelel nekik is, nekem is, hozzá még jól meg vannak fizetve a nehéz produkciójukért. Maguknál, indiaiaknál, úgy látom, más értéke van az időnek, mint nálunk, európaiaknál, de különösen az amerikaiaknál.

— Ez nem egészen így van. Mi csupán másképpen fogjuk fel az élet eseményeit, mint maguk, és sok minden, aminek maguk jelentőséget tulajdonítanak, bennünket nem érdekel.

— De pénzre mindnyájunknak szükségünk van. Igaz?

Rámamurti vállat vont. Értelmetlennek tartotta, hogy vitába bocsátkozzon az üzletemberrel. Sorolni kezdte, mit volna érdemes filmre venni, templomokról készített vázlatokat, fotókat és tervrajzokat mutatott. A rendező, aki eleinte kétkedve hallgatott, ujjaival elismerően kezdett kopogni az asztalon és bólogatott; szájában szüntelenül füstölt a cigaretta. A főnök valami erős italt öntögetett neki és saját magának. A rendező időnként sietve feljegyzett valamit a forgatási tervébe és még valamilyen papírokra.

— Ez remek! — kiáltott fel Hazrud, amikor Dajárám befejezte szavait. — Nagyszerű, száhib, hogy talált egy okos művészt. De én, engedelmével, távozom.

Dajárám is felkelt. Treizis erélyesen közbeszólt:

— Még nem számoltunk el!

— Nem fogadok el semmit. Számomra ez nem okozott nehézséget, az időnek pedig a mi szemünkben nincs értéke — mondta őszinte mosollyal a szobrász.

— De legalább hadd kínáljam meg teával! Ne utasítsa vissza, mert sértésnek veszem. Elvégre én elfogadtam a segítségét!

Treizis megrántotta a csengettyűs zsinórt és halkan mondott valamit a belépő szolgának.

— Mindjárt megismeri sztárunkat, aki a devadászi szerepét alakítja. A neve: Tillottama, ami persze álnév, de jó… Mi van magával? Fél a nőktől?

Dajárám már úrrá lett magán.

— Semmiség, néha belenyilallik a szívembe. De hamar elmúlik!

— Garantálom, mindjárt úgy belenyilallik, hogy nem múlik el egyhamar — nevetett harsányan a főnök már egy kissé kapatosán.

A szobrász, akinek egész belseje remegett, cigarettát kért. Treizis feléje nyújtotta a tárcáját, de aztán meggondolta magát, visszatette a tárcát és sietve felállt.

— Megkínálom magát a legjobb fajtával — és a producer elővett az asztalfiókból egy japán lakkdobozt, amely tele volt pirosaranysárga cigarettákkal. Dajárám mélyen leszívta az illatos füstöt, amelynek a rendes dohányétól eltérően csípős íze volt.

A szobába belépő Tillottoma elsápadt és meglepetésében kővé meredt. A főnök bemutatta neki a vendéget, Dajárám pedig esetlenül meghajolt, közben le nem vette tekintetét a lányról. Treizis fürkésző pillantást vetett mind a kettejükre és harsányan felkacagott.

— Először látom vakmerő leánykámat zavarban! Hogy a szobrász első látásodra megsemmisült, ez törvényszerű. De hogy te Tillottama!…

Tillottama magához tért a meglepetésből és gyorsan hadarni kezdett malajálam nyelven, közben dühösen nézett a szobrászra:

— Hogy kerül ide? Semmi esetre se bízzék benne! Nagyon veszélyes ember, jusson eszébe, Dajárám!

A szobrász bátorítóan rámosolygott. A producer elkapta a lány derekát és a tulajdonos mozdulataival magához ölelte. Rámamurtiban forrni kezdett a méreg.

— Becsületszavamra, ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt hinném, hogy maguk régi barátok. Aztán meg miféle viselkedés ez: holmi bükkfanyelven beszélni az én jelenlétemben? Mit titkolóztok? Igyuk meg már a teát, amit másfél órával ezelőtt ígértem Rámamurti úrnak. Üljetek már végre le!

Tillottama kereken visszautasította.

Treizis közömbösen vállat vont.

— Azt hittem, kellemesen elcsevegsz velünk. Menj! Tillottama meghajolt, de a küszöbről rémülten visszanézett a szobrászra.

— Dajárám, ezek az emberek egészen mások, mint mi vagyunk, mint maga. Ne bízzon benne!

Tillottama megrázta a cigányos kék fülbevalókarikákat, és máris becsukódott mögötte az ajtó.

— Hogy tetszik? — kérdezte az amerikai portugál, aztán elküldte a boyt, és maga töltögette ki a teát.

— Hát kell ezt kérdezni?

– Én nem a női tulajdonságaira gondoltam — mondta szárazon Treizis —, azokat én ismerem a legjobban. Mi a véleménye, neki való a devadászi szerepe?

— Az egész Indiában nem talál alkalmasabb lányt nála — felelte őszintén a szobrász. — A ragyogó nő megtestesülése, aki fizikai értelemben a legszebb a négy kategória közül, amelyekbe ősi irodalmunk a nőt sorolja. Azt hiszem, a legalkalmasabb a filmezésre. Nem hiába tartották mindig az e kategóriába tartozókat a művészek és a muzsikusok barátnőjének.

Treizis elégedetten hümmögött.

— No látja! Igaz, hogy nem volt olcsó mulatság, egy szép jachtom ára ment rá. Mihelyt megpillantottam ezt a lányt az éjszakai klubban, nyomban láttam, hogy ritka kincs… Engedelmével, egy kis rumot teszek a teámba. — Treizis magához húzott egy széles poharat.

Rámamurti furcsa izgalmat és bosszúságot érzett. A producer hátradőlve, mellkasát kidüllesztve ült és le nem vette a szobrászról összehúzott sötét szemét. Arcáról, erős alléról, egy kissé hajlott orráról, nagy szájáról és magas, sima homlokáról csak úgy sugárzott a nagyfokú magabiztosság, amely már a pimaszsággal vetekedett. Rámamurti kivett egy újabb cigarettát.

— Nem egészen értem az olyan kifejezéseket, mint “nem volt olcsó mulatság” és az “ára” — kezdte a szobrász és megpróbált közömbös hangnemben beszélni. — Manapság még vannak rabszolganők? A törvény nem bünteti az emberkereskedelmet?

— Kedves fiatal barátom, maga naiv ember. Még Európában és Amerikában is dívik az effajta kereskedelem. Kilopni egy szép lányt az isten háta mögül és eladni egy távoli nyilvánosháznak. Mit számít az egy ilyen elvadult országban, mint ez. Különösen a negyvenhetes mészárlások idején húztak hasznot sokan az ilyesmiből. No persze csak tréfálok, nekünk, amerikaiaknak jó a humorunk, és ezt meg kell érteni! — tette hozzá Treizis, mert észrevette, hogy vendége szemében ellenséges láng lobban fel. — Éppen fordítva történt. Kimentettem ezt a lányt a nyilvánosházból, az éjszakai klubból és filmszínésznőt csináltam belőle.

— Aki pornográf filmekben szerepel?

– Úgy látszik, maga többet tud, mint gondoltam! A vesékbe látó emberek veszélyesek, ha-ha-ha! De hiszen ez csak maguk szerint, az indiai, meg ha jól tudom, az orosz cenzúra szempontjából pornográfia. Az indiai filmcenzúra-bizottság elnöke nyilatkozott az újságban és kijelentette, hogy az indiaiak szerint nemcsak a nő meztelensége, hanem még a nyilvános csókolódzás is megengedhetetlen.

A mi nyugati nézeteink szerint a szex, a szép meztelen nő nélküli film olyan, mint az ének és tánc nélküli indiai film. Hisz maguknál is csak a muzulmán hódítás óta van így! Azelőtt meg — az indiaiak voltak a világon a legmerészebbek a szex dolgában! Nézzen ki az ablakon a Khadzsurahó templomaira! Ugye pontosan az, amiről beszéltem? Aha, meztelen lány, és a film máris pornográf! Az ördögbe, a zártkörű vetítések iránt mégis nagy a kereslet! Maga nem tud róla, de nálunk a magánszemélyek részéről majdnem akkora az érdeklődés az ilyen filmek iránt, mint a filmszínházak részéről. A kölcsöndíj viszont sokkalta nagyobb, egyszóval jövedelmező üzlet!

— De hiszen maga mégiscsak művészember — vetette ellene Dajárám. — Kell, hogy legyen annyi lelkiismerete és ízlése, hogy tudja, meddig mehet el a tisztesség határain belül. Meg lehet mutatni a nőt teljesen meztelenül, mégis kristálytiszta és nemesen szép marad. Lehet a szenvedélyt úgy ábrázolni, hogy nem lesz erkölcstelen, nézze csak meg jobban a khadzsurahói szobrokat. Vagy maguk európaiak másként látják őket?

A producer ismét bort töltött magának, a szobrásznak pedig teát.

— Ami Khadzsurahót illeti, igaza van. Csak egy szexuálisan túlfűtött képzelőerő vagy egy tízéves kisfiú tarthatja őket erkölcstelennek. De hát kedves barátom, épp erről van szó. A szép modellek fényképészei mind tudják, hogy a teljes meztelenségnek nincs sex appealja — mi ezt így nevezzük. Ahhoz, hogy legyen, ügyesen le kell mezteleníteni a nőt, de nem teljesen. Éneikül nem lesz kereslet a fénykép iránt, következésképpen nem lesz sikere. Ugyanígy van a filmnél is: bennünket egyáltalán nem érdekel a meztelenség és a szépség, csakis a sex appeal! Még ha csúnya is! Mindennek megvannak a maga törvényei, és higgye el, mi ismerjük őket.

— Szívesen elhiszem! — kiáltott fel Dajárám és felháborodásában ökölbe szorította kezét. — Ismerik, de nem értik, hogy bűncselekményt követnek el? Vagy tudatosan csinálják?

— Nagy szavak! Hol itt a bűncselekmény?

— A maga és a magához hasonlók bűne az, hogy-azzal üzérkednek, ami az életben a legszebb: a szépséggel, amely megnemesít és felemel bennünket, embereket, megszépíti korántsem vidám életünket. Maguk nem arra tanítják az embereket, hogy megértsék és becsüljék a szépet, hanem arra nevelik őket, hogyan kell sárba tiporni, hogy csak a hím és a nőstény állati ösztöneit lássák mögötte. Nagy istenek! A szépség olyan eszköz, amellyel az ember felemelkedhet és messze kerülhet az állattól; olyan cél, amelynek elérésére törekszik. Maguk pedig a megismert törvények alapján arra használják fel, hogy megalázzák, lezüllesszék az embereket. Maguk rosszabbak, mint a politikusok! Azok hazudoznak, becsapnak bennünket, saját csoportjuk érdekében úgy kiforgatják az olyan fogalmakat, mint kötelesség, szabadság és jog, hogy az ember beleszédül. De amikor rájön, hogy becsapták, többé nem hisz a szavakban. Ám a szavak — még csak hagyján. Maguk aláássák a szépségbe vetett hitet, márpedig ez nagy baj a jövő, tehát azok szempontjából, akiket már fiatalon megmérgeznek a maguk álnok filmjei, s így indulnak neki az életnek!

Treizis egyre összébb húzott szemekkel, cigarettája füstjébe burkolózva hallgatta Dajárámot. Amikor a szobrász elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, az amerikai a térdére tette a kezét és barátságos, bizalmas hangon így szólt:

— Gyönyörű szentbeszéd! Ne higgye, hogy én semmit sem értek. Ám maga művész, aki szívében a szépség kultuszával, biztos szépérzékkel, jó ízléssel megáldva született. De mit csináljon az, akiből mindez hiányzik, akiben csak a férfinak a szép nő iránti egészséges vonzódása van meg? Csak ez és semmi több.

— Meg kell és meg is lehet tanítani a szép érzékelésére. Maga mondta: a szép nő iránti vonzódás. Tehát minden ember jól tudja, hogy a nő szép? Vagyis érzékeli a szépséget, csak még nincs egészen kifejlődve benne ez az érzés?

— Az ördög vigye el, minden kuli tudja, mi a szép, de átkozott legyek, ha csak sejtem is, hogy honnan tudja. Valamiféle ösztön!

— Lehet, de az teljesen mindegy. Ha pedig mindenkiben megvan ez az ösztön, miért kell hát közönséges szemét alá rejteni? És ezt még elő is segíteni?

— A nemjóját, maga ügyesen vitatkozik, és már kis híján meggyőzött engem. Legyen hát igaza. De ahhoz, hogy taníthassunk, rá kell kényszerítenünk az embert a tanulásra, az ember viszont természeténél fogva lusta. A szex meg torkon ragadja, az arcába kergeti a vért, egész testét megreszketteti, olyan nagyon, hogy mindenről teljesen megfeledkezik. Ebben van a filmjeink ereje, s ez az erő a legfontosabb érv. Ezt egyébként a nagy kereslet is igazolja.

— A Khadzsurahóról szóló dokumentumfilm iránt is óriási volt az érdeklődés!

– Össze sem lehet hasonlítani a kettőt! A Khadzsurahót szabadon vetítették mindenütt. De adjon cenzúramentes, szabad utat bármelyik filmemnek, és az százszoros nyereségével minden más filmet zsebrevág!

Dajárám megvetően legyintett.

— Azelőtt engem is felháborított filmcenzúránk szűklátókörűsége, de most, hogy beszéltem magával, már látom, hogy ez nem megy másképpen. Egy kis rést sem szabad hagyni, mert maguk rögtön beledugják a mocskos kezüket. Azért nem engedhető meg a tiszta és egészséges szexualizmus, mert maguk abban a pillanatban az alantas ösztönök szennyes felcsigázásává változtatják, mire észbe kap az ember! Csak most értettem meg, hogy éppen maguk és a magukhoz hasonlók miatt vezették be a cenzúrát, és maguk akadályozzák az emberi test szépségével és a nemi erkölccsel kapcsolatos normális szemlélet kialakulását.

— Ide hallgasson! — gurult dühbe a producer. — Mindezt csak azért mondja és azért tetszeleg itt ebben a pózban, mert ebben a gyönyörű országban egyetlenegy ilyen filmet sem vetítenek. Mindjárt levetítem magának az egyik filmemet, az Éjszakai klubot, de ismerje be, ha nem kelt undort magában, sőt ellenkezőleg: megnyerte tetszését és lekötötte figyelmét! Szeretem ezt a filmet és magammal hordom a kópiáját. Sokszor segít az üzleti tárgyalásaimon. Nem, ne utasítsa vissza, ez nem sportszerű. Maga provokált engem, és én elfogadom a kihívást!

— Néhány évvel ezelőtt láttam az Éjszakai klubot. Nulla! — legyintett a szobrász, aki bár érezte, hogy nyersen viselkedik, nem tudott uralkodni magán.

Most a producer kacagott fel megvetően.

— Tudom, mire gondolt!… Arra az indiai limonádéra, amelyet a bombayi Varma Stúdió készített. Egy Káminí nevű filmcsillag játszik benne, aki először merte mutogatni a lábát, ez aztán falrengető valami! Igaz, a lába nem rossz, de ezzel kész is. Egyetértek magával: nagy nulla!

A szolga egy bőröndben behozta a hordozható vetítőgépet, egy másik ember meg a filmszalagokat dobozokban. A zord külsejű, magas termetű, rövid szakállú férfi Tillottama kísérőjére emlékeztette a szobrászt.

A producer elnézést kért, hogy a film hang nélkül pereg majd — a vetítőberendezés meghibásodott, és ma már nem lehet megjavíttatni. Ha szükséges lesz, majd magyarázatokat fűz a film egyes jeleneteihez.

Halkan duruzsolni kezdett a készülék, elaludt a villany, a kis vetítővásznon megjelent a hullámzó kék tenger és a rózsaszínű parti homok.

Dajárám, miközben összeszedte a rajzait, elejtett két papírlapot. Amíg az asztal alatt kereste és visszatette őket a mappájába, a filmfeliratok már lementek. Ilyesmi még sohasem fordult elő vele, hiszen mindig jó egészségnek örvendett. Zúgott a füle, és minden hang fantasztikusan felerősödött. A vetítőgép halk duruzsolása úgy hangzott a szobában, mint egy nagy teljesítményű autómotor dübörgése. Fejét furcsa módon könnyűnek érezte, a filmszalag színei bántották a szemét sűrűségükkel. Dajárám kihúzta magát a fotelben, megpróbálta legyűrni rosszullétét, és ekkor megpillantott egy nőt, aki szembe jött vele a parton. Volt valami bizsergetően ismerős ebben a magányos nőben, akinek szétbomlott fekete hajrengetege úgy lobogott a szélben, mint a nőiesség győzelmi lobogója. Ó, hisz ez Tillottama! A testére szorosan rásimuló, ezüsttel hímzett fekete bársonymellénykét és áttetsző, világoskék fátyolszövetből készült buggyos nadrágot viselt.

Dajárám megkövültén ült a fotelban, küszködött a rosszulléttel, és közben be-behunyta a szemét.

Csak akkor fordult a producer felé, amikor megszűnt a készülék zúgása és felgyulladt a villany. Aztán kényszeredetten rámosolygott az amerikaira.

— Nos? — kérdezte a producer és közben áttekercselte a filmszalagot.

— Semmi! — felelte a szobrász a lehető legközömbösebben.

— Semmi! — üvöltötte felháborodottan Treizis. — Hiszen Tillottama játszott benne, ember!

— Vettem észre! — Dajárám gúnyosan elhúzta a száját. A producer széttárta karját.

— Hát akkor lássuk a legjobb jelenetet: a lány a kikötői csapszékből a város egyik fényűző klubjába kerül és elbűvöl egy milliomost! Figyeljen, én maga mellé ülök, hogy megmagyarázzam a lényeget, mert úgy veszem észre, hogy elsiklott fölötte.

Dajárám ezúttal a szem behunyásával nem ment semmire, mert Treizis állandóan odahajolt hozzá és a fülébe sugdosta a magyarázatokat. Dajárám olyan gyakran elfordította a fejét — úgy hallgatta a producert —, hogy az elhallgatott. A szobrász ekkor cselhez folyamodott: szemével oldalra sandított, az ellenkező irányba, mint ahogy házigazdája ült. De még így is látta a film cselekményének egy részét.

Dajárám alacsony, tágas, fényűző és egymástól szobakeretekkel elválasztott termeket látott, amelyek kinyúltak a parkba, ahol nagy tó csillogott. A főszereplő, egy fekete szmokingos, jóvágású, arab típusú férfi sietett át a termeken egy előzékenyen mosolygó és hajlongó kövér ember társaságában. A sötétvörös selyemtapétás teremben úgy sorakoztak a bűbájos lányok, mint egy parádén: különböző színű, de egyforma ruhát viseltek, ha egyáltalán ruhának nevezhető az a kis kelmedarab, amely szorosan simult alakjukra és alig takarta testük közepét, hátukon pedig három nagy masniba végződött. Rámamurti nyomban felismerte Tillottamát abban a vörösarany selyemjelmezes, fekete szalagos lányban, aki a többitől egy kissé oldalt állt.

Mennyire szembetűnő még ebben a csokorban is! — jegyezte meg vidáman a producer. — Rendkívüli a sex appealja, igaz? A mi hollywoodi szexbombáink sápkóros bakfisok mellette! Az öreg, aki kiváltotta és átengedte nekem, jó tanítómester volt. Garantálom, hogy Tiltottam a az egyetlen olyan táncosnő Pakisztánban, aki a Rati rítusnak csaknem valamennyi figuráját ismeri, pedig van vagy ötszáz belőle, ha nem több. Nagy ostobaság volna utcalánynak hagyni egy ilyen kincset. Pedig azt mondják, hogy egy kitanult, tehetséges és szép prostituált legalább annyit jövedelmez, mint egy kisebb szálloda vagy húsz teherautó. De mi filmjeink sztárja… ki sem merem mondani a számot, nehogy elfogja az irigység.

“Ha nem hallgat el azonnal, odacsapok neki” — gondolta a szobrász és megpróbált a sötétben kitapintani egy eléggé súlyos tárgyat. Treizis elhallgatott, mert rágyújtott. A vásznon Tillottama és a főhős visszavonult egy kis nyolcsszögletes terembe, amelynek mind a nyolc falán nagy, ezüstkeretes tükör függött, és a falak mentén széles pamlagok húzódtak.

— Miért állt fel? — kérdezte a producer. — Máris bekapcsolom a magnót, és végighallgathatja az egész enyelgést.

— Gazember! A leghitványabb alak, akivel találkoztam életemben! — Dajárám már nem tudta visszatartani indulatát. Belekapaszkodott az asztal lapjába, hogy legyűrje szédülését és megrántotta a vetítőkészülék vezetékét. Treizis fel kattintottá a villanyt, megint rágyújtott és hidegvérrel megjegyezte:

— Nem hagyom, hogy sértegessen! Ki innen, részeg disznó, amíg nem késő! Én meg még azt hittem, hogy férfival van dolgom! Maga impotens korcs!

A szobrász furcsa állapota mentette meg Treizist a nagyobb bajtól. A producer nem tudta, hogy a látszatra ösztövér Dajárámban nagy testi erő lakozik, mert rendszeresen sportol, méghozzá többféle sportot űz. De a szobrász most alig állt a lábán. Magánkívül volt a dühtől, a tehetetlenségtől és felordított, de nyomban meg is bánta elhamarkodott szavait:

— Most mar mindent tudok magáról, maga rabszolgatartó, lélektipró, üzér! Kormányunk nem fogja megtűrni a maga aljas bandáját, India szívében. Gondom lesz rá! Eltűntek a fafejű elnyomók, megjelentek a gyarmatosítók, aztán azok is eltűntek. Most meg egy másfajta söpredék settenkedik be az országba: a szépség sárba tiprói. Gyűlölöm magukat!

Dajárám megfordult és tántorogva elindult az ajtó felé. Treizis ökölbe szorított kézzel utána ugrott, de aztán megtorpant, majd belevetette magát a fotelba és pimaszul felröhögött:

— Gyerünk kifelé, mákvirág! Nem bírta megállni és teleszívta magát hasissal! Ilyenek maguk mind, széplelkű értelmiségiek…

A producer káromkodott még egyet, de Dajárám azt már nem hallotta, mert sietett, hogy minél hamarább elmenjen erről a förtelmes helyről. Ez a hitvány féreg tehát kábítószeres cigarettával kínálta! Miért? Hogy kiröhöghesse? Eleinte még őszinte volt… Ó, istenek, milyen nehéz egyenesen menni! Nem, ilyen állapotban nem jelenhet meg Anaréndra előtt! A szobrász a lábát lassan emelgetve vánszorgott a falu felé, és végtelenül hosszúnak érezte az utat a templomfalig. A bokrok mögött leereszkedett a földre és a fejét nyomkodta. Azt hitte, menten szétrobban az iszonyatosan felerősödött hangoktól, azoktól a groteszk képektől, amelyek egymásra torlódtak, aztán furcsán eltorzultak, eltűntek, majd újból megjelentek: Tillottama, Anaréndra, Treizis, aztán Khadzsurahó minden temploma.

Treizis pedig eközben gyors tanácskozást tartott két segédjével: a pathan Ahmeddel, Tillottama örök kísérőjével és a sárga szemű baltisztánival, aki karakul kucsmáját félrecsapva viselte a fején.

— Száhib, én négy nappal ezelőtt láttam a lányt ezzel a szobrásszal! — mondta a pathán férfi.

— A sátánfajzat! Most már értem. Megjátszottá az ostobát, összevissza fecsegett mindent — dörmögte a producer angolul és széles léptekkel rótta a szobát. — Én meg azt hittem, hogy egy közönséges, együgyű indiaival állok szemben.

— Indulhatsz, Ahmed, Te pedig Ghalib, maradj itt- mondta az amerikai főnök urdu nyelven.

Alighogy Tillottama kísérője eltávozott, a producer elővette a pénztárcáját és átadott Ghalibnak egy tíz rúpiás bankjegyköteget. Ghalib várakozóan és hűségesen nézett a főnökére.

— Tegyem el láb alól a szobrászt, főnök?

— Nem, nem! Semmi esetre sem, hallod? Másképpen kell elintézni, de egy percet sem szabad késlekedni, mert az a kába bolond mindjárt hazaér.

— Hajnalig fog gyalogolni, uram. Túl erős volt neki a pamíri cigaretta.

A producer kinyitotta a bárszekrényt és átnyújtott Ghalibnak egy lapos whiskys üveget. Aztán összedugták a fejüket a kis asztal fölött és úgy sugdolóztak, mint valami összeesküvők. Ebben a pillanatban úgy hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek volnának: orruk horgas, vékony ajkuk fölött keskeny bajuszka húzódik, szemükben kegyetlenség csillog…

— Itt a kocsim slusszkulcsa. De vigyázz, mert a gyilkosság nyomozást von maga után, az összevert részegre viszont mindenki fütyül!

Dajárám egy fa alatt ült és várta, hogy teste végre leküzdi a méreg hatását, és túlfűtött képzeletében megszűnjön a világ ringása. Ekkor vette észre a leoltott lámpákkal közeledő gépkocsit, és homályosan látta, amint a falu felé száguld, majd befordul a településre. Aztán újra felhangzott a motorzúgás, a letompított hangok- már itt is van! — fájdalmasan visszhangzottak a fülében. Milyen mulatságosán lopakodik előre ez a két ember, sűrűn körülpislantgatnak, mint a rabló-pandúrt játszó suttyók, ha, ha! Dajárám harsányan felkacagott, könnyei csurogtak az arcán. Ujjával mutogatott a közeledő emberekre: ni, a csodabogarak!…

Gallérjánál fogva megragadták, talpra állították, durván megrázták és a kocsihoz vonszolták. Nagy sebességgel, sokáig robogtak.

Sűrűsödtek a szembejövő autók szirénázásai, és a szaggatott fékezések: közeledtek a nagyvároshoz. Még néhány éles kanyar, aztán a lámpák kialudtak, a kocsi pedig még gurult csendesen néhány métert, aztán megállt. A Dajárámon ülő férfi leugrott áldozata hátáról, kiszállt, és lazítani kezdte elzsibbadt lábait. A szobrász feltápászkodott. Ekkor súlyos ütést kapott a halántékára, és vörös tengerbe merült előtte az egész világ. Dajárám már nem érezte, milyen vadállatian és módszeresen ütik, verik, rugdossák, ahol érik.

Aztán az eszméletlen Dajárám száját szétfeszítették és whiskyt öntöttek a torkába. A szobrász magához tért, köhögés fogta el, forgatta a fejét, de támadói erősen fogták és beleöntötték az egész üveggel. A szobrász nyögve próbált felkelni, de újra és újra összeesett. A kocsi megfordult és eltűnt az éjszakában.

Dajárám csak az alláhábádi kórház rendelőszobájában tért magához. Kiderült, hogy eltörött a bordája és a karja. Feldagadt arcát úgy eltorzították a véraláfutások, hogy amikor odahoztak neki egy tükröt, a szobrász keserű undorral félretette. A részeg “csavargót” a rendőr csak a harmadik napon hallgatta ki: dühösen és türelmetlenül hallgatta végig vallomását és azt követelte, hogy nevezze meg bandájának tagjait. Mit mondhatott volna neki Dajárám?

Miután begipszelték, pokoli fájdalma ellenére azt kérte, hogy engedjék ki a kórházból, amikor pedig az orvosok megtagadták kérését, az osztályvezető főorvossal akart beszélni. Teltek-múltak a napok, és Dajárám rettenetes aggodalommal számolgatta, vajon mennyi ideig tartózkodhat még a filmes banda Riva fejedelemségének területén. Kért, könyörgött, üvöltözött mindaddig, míg ki nem tették a folyosóra. Itt végre meglátogatta a főorvos, de végig sem hallgatta Rámamurti kérését, kijelentette, hogy Dajárám még pontosan két hetet tölt itt, utána magával viheti a rendőrség és azt csinál vele, amit akar. Rámamurti dühösen rikácsolta, hogy még az éjjel megszökik ebből a pokolból. A főorvos fáradt hangon utasította embereit, és a következő pillanatban markos ápolók áttették a szobrászt egy erős rácsos ágyba, felülről pedig acélhálót borítottak rá. Rámamurti rájött, hogy tehetetlen a sorsával szemben, így hát megadta magát.

A folyosón valamivel jobb volt feküdni, mint a forró kórteremben. Az ütések nyomai lelohadtak, és Dajárám arca ismét visszanyerte eredeti férfias szépségét. Ez máris nagy szolgálatot tett neki: az ápoló hitt neki és hajlandó volt saját költségén feladni egy táviratot. Dajárám először Anaréndrának akart táviratozni a forgatócsoport címére, de aztán rájött, hogy a táviratot minden bizonnyal Treizis veszi majd kézhez. Értesítse a hozzátartozóit? Semmi esetre sem! Tavasz van, és ilyenkor esetleg nem találják otthon a barátait, márpedig nem kockáztathatja egyetlen esélyét. Dajárám úgy döntött, hogy az acrai egyetemre küld értesítést, ahol tanítómestere, a professzor a tavaszi fakultatív tanfolyamot tartja Mathura művészetéről. Vitarkánanda a keleti expresszel öt óra alatt tette meg az Ágra és Alláhábád közötti távolságot. Egy csapásra minden megváltozott, mintegy varázsütésre. A professzor egyik gazdag tanítványa kölcsönadta az autóját, és a szobrász az orvosi tilalom ellenére a szövetségi rendőrség őrmesterének társaságában Rivába robogott. De a forgatócsoport már továbbállt egy házzal.

Dajárám betért Khadzsurahóba a holmijáért, főként abban a reményben, hogy hátha megtud valamit Tillottamáról. A faluban úgy tudták a szobrászról, hogy sietve el kellett utaznia, úgyhogy megőrizték holmiját, csak a rajzokkal teli mappája tűnt el, mert otthagyta a producer asztalán. Nem maradt más hátra, mint visszatérni Alláhábádba, ahol atyai aggódással Vitarkánanda várt rá. Dajárám felszakadt sebei begyulladtak, a professzor befektette egy jó kórházba és visszautazott Agrába, hogy befejezze a tanfolyamot, aztán magával vitte a beteget Kis Tibetbe egy buddhista kolostorba.

Rámamurti felkelt és leült, fogai vacogtak a hidegtől. A hó hajnali visszfénye behatolt a cellába. Odakint a szél bánatosan süvített, fütyült. A szobrász a fejére húzta a kaftánt, hogy felmelegedjen. A hosszú kürtök átható visítása és a nagy imadobok dübörgése azt jelezte, hogy a szerzetesek második csoportja ébredjen fel, mert fel kell váltania azokat, akik éjszaka imádkoztak. Sok száz mély hang zengte fenségesen a kardalt. Kerek huszonnégy órán át énekelték megállás nélkül a varázsigékre emlékeztető rengeteg imát, mert a lámák zöme nem ismerte értelmét. Tompa ütés hangja úszott tova a hegyek között: rácsaptak a tíz láb átmérőjű fődobra.

A tanítómester és a szobrász visszavonult a kolostor legmagasabb tornyába, amely a durva kőlapokból emelt fal mögött állt. Napkelte után a szél elült, és Dajárámnak úgy tetszett, hogy az örök hó egész ragyogó birodalma hallja tanítómesterének halk beszédét.

— Sokat gondoltam rád, Dajárám — kezdte Vitarkánanda. — Lehetsz a tanítványom, de csak a szó nyugati értelmében. Tiszta ember vagy, az élet célját abban látod, hogy az emberek javát szolgáld, megismerted törekvéseid határát. A mértéktartás és a cél szüli az élet értelmét és rendjét…

A toronyban — összemaszatolt, tépett téli gúnyában — megjelent egy szerzetesjelölt. A fiú tiszteletteljesen meghajolt Vitarkánanda előtt.

— Hozd ide a szénserpenyőt, a korsót, meg egy csészét a rizsnek — szólt a guru és várakozóan elhallgatott.

— Mester, én elvesztettem életem értelmét és rendjét. Már nem az vagyok, aki voltam: csak egy szánalmas roncs, akit felszedtél a Dzsamna partján. Beszéltem neked egy lányról, aki Paramrati élő megtestesítője volna, egy modellről, akit szüntelen keresések közepette én álmodtam meg és én adtam neki értelmet. Ez a lány, mint minden, ami él, ezerszerte szebb a megálmodottnál. Csoda-e, hogy beleszerettem abban a minutában, amikor megpillantottam? Már-már kezdtem kiszabadítani az én Paramratimat az őt behálózó szennyes pókhálóból, és… ó, nem, a velem történt ostoba baleset semmit sem változtatott a dolgon. Másról van szó: az elvesztett Tillottama utáni vágyakozásom napról napra jobban keveredik össze a legalább olyan gyötrő féltékenységgel. Sohasem hittem volna, hogy ez valamelyest is fontos lesz nekem. Mi több, jól tudom, hogy a tökéletes női szépség csak az erős és tartós testi szerelem tüzében keletkezhet. De nem tehetek semmit. Ha eszembe jut a lány, elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy valaki már sokszor magáévá tette és még mindig… Bocsáss meg nekem, guru! Szívemet keserű bánat emészti, de nem tehetek semmit — és a szobrász hangja megremegett a fájdalomtól. — Talán hamarabb gyógyulnék meg, és találnék magamban elegendő erőt ahhoz, hogy elinduljak és megkeressem őt akár Pakisztánban is, ha nem gátolna ez az alantas, de leküzdhetetlen érzés, így nem állíthatok be hozzá, hogy magammal vigyem és mindazt a szépet, jót nyújtsam neki, amit megérdemel. Ó, az átkozott Treizis! Mintha csak tudta volna, mivel mérgezzen meg engem! A hasis elbújhat mellette!

Rámamurti elhallgatott: az izgalomtól nehezen lélegzett. Hallgatott a tanítómestere is.

Dajárám ekkor Vitarkánanda lábai elé omlott és naiv, esdeklő tekintettel nézett fel jóságos arcára.

— Mester, én tudom, hogy te sok olyasvalamire vagy képes, amiről sohasem beszélsz nekem. Láttam, amikor egyetlen szó nélkül rábírtál egy szrinagari félőrült embert, hogy felejtse el szeretett édesanyja elvesztését. Láttam, amikor szemed parancsoló tekintetétől a tolvaj a földön hason csúszva szánta-bánta és üvöltötte világgá gonosztetteit. Itt azt hallottam…

— Mit akarsz tőlem? — szakította félbe Vitarkánanda.

— Sásztri, kényszerítsd rám akaratodat, hogy elfelejtsem őt, elfelejtsek mindent, és újra az a vidám, egyszerű szobrász legyek, aki annak idején felkeresett. Hajlandó vagyok örökre itt maradni, a fény birodalmának lábánál, távol a világtól és az élettől!

A szobrász határozott elutasítást olvasott ki tanítómesterének jóságos és bánatos szeméből.

— Nem vagy hajlandó rá? — kiáltott fel Rámamurti.

— Egy földművessel talán megtenném… nem, még azzal sem!

— Mester! Miért?

— Hát elfelejtetted, hogy te magad építed a karmádat: lassan és szívósan haladsz felfelé a tökéletesedés végtelen lépcsőfokain? Csak maga a lélek felel önmagáért ezen az úton, amelynek megtétele alól nem menthetnek fel egyetlen atomot sem a világon. Ó, a tökéletesedés nagyszerű útja! Tudod-e hogy a ronda szörnyetegek, a hínár- és dögevők számtalan nemzedékében, az ostoba, kérődző állatokban, a bősz és örökké éhes ragadozókban milyen lassan és gyötrelmesen vándorolt az anyag kalpáról kalpára, hogy szellemileg gazdagodjék, megszerezze a tudást és a hatalmat a természet vak erői fölött? És hogy ebben az áramlásban, mint cseppek a Gangeszben, mi ketten is benne vagyunk és mindenki, aki létezik?

Vitarkánanda szélesre tárta karját a hegyek felé, mintha egy csomóba akarná összefogni őket.

— Még végtelenül sok a félresikerült, holt anyag a világegyetemben. Mindenfelé apró forrásokként bugyognak és kis patakokként csobognak az egyes karmák — a földön, a számtalan csillag bolygóm. A gondolatnak, az akaratnak, a tökéletesedésnek ezek az apró cseppjei, a szellemnek e kis patakjai a világlélek hatalmas óceánjába torkollnak. Ennek szintje egyre nő, mélysége egyre mérhetetlenebb, és hullámverése eléri a legtávolabbi csillagokat is!

Dajárám, lelki szemeden még erősen tart a Mája kötése, de már látod, hogy a karma lehetővé tette számodra a tiszta és rendes életet. Mája minden béklyója ellenére: Hát kitéphető erőszakkal bármi is a lelkedből? És az, ami megmarad, te leszel, a változás pedig a felemelkedésed? Mire való ez, fiam?

Vitarkánanda megsimogatta a fiatal szobrász lehajtott fejét, és érintésétől mintha érthetőbbé vált volna szavainak végtelen igazsága.

Visszatért a szerzetesjelölt.

Vitarkánanda átvette tőle a magas rézkorsót, ráállította a lapos csészét, amelybe beletette a serpenyőből kiszedett izzó szénparazsat.

— India bölcsei régóta ismerik az emberi lélek struktúráját, és ez a képlet fejezi ki: “Óm mani padme hűm” — gyöngyszem a lótuszvirág kelyhében; íme a lótusz — ez a csésze a lélek drága tüzével — mondta a guru és valamiféle szemekből csipetnyit szórt a parázsra.

Illatos füst csapott fel a csészéből és szétolvadt a levegőben.

– Így születnek — folytatta a tanítómester —, úgy lobbannak fel és szállnak a magasba a magasztos gondolatok, nemes törekvések, amelyeket a lélek tüze ihletett, aztán eltűnnek. Lent pedig, a lótusz alatt, a rézkorsóban a lélek mély és sötét alapja van, látod: lefelé szélesedik és erősen tapad a földhöz. Ilyen a lélek: a tiéd és minden emberé, látod, milyen sekély a lótusz kelyhe és milyen mély a korsó. Ebből az ősi alapból indul ki minden homályos gondolat, ösztön és öntudatlan reakció, amelyek az állati lélek vak tökéletesedésének sok millió éve alatt fejlődtek ki. Minél erősebb a láng a csészében, annál hamarabb tisztítja meg és olvasztja át ezeket az ősi mélységeket. De a világon mindennek két oldala van: erős tűz erős testben lobog, amelyben hatalmasan zeng a lélek ősi hívó szava. És ha a karma nem mélyítette el a lótusz kelyhét így — Vitarkánanda a csésze szélére tette tenyerének élét —, akkor a korsó mélyéről időnként olyan váratlan és erős dolog szállhat fel, amelyet a tűz nem tud átolvasztani, sőt maga is elalszik. Te, Dajárám, erős vagy, forró tüzed ott lobog a lótusz kelyhében, de erős kötelékek fűznek az élet ősi alapjaihoz. Szorosan be vagy bugyolálva Mája leplébe, ezért érzed oly élesen és élénken annak a lepelnek minden redőjét, minden színét. Kundalini kígyó — az erős test középpontja — kezdetben kutatásaid hatása alatt állott, ám a karma befejezetlen maradt. A jutalmat az általad választott út hozta meg számodra: a test szépségének megalkotása. Mája összes erőinek megtestesítése a nő alakjában. Ezért győzted le Kundalinit, ezért különbözik a nő iránti lelkesedésed az egyszerű vágytól. De ebben van a gyengeséged is! Az alkotásból szerelem, a szerelemből szenvedély lett. Kundalini kígyó hatalmas erejűvé fejlődött, a szenvedély pedig a szerelem boldogsága helyett rettenetes féltékenységgel mérgezett meg.

Vitarkánanda elhallgatott. Dajárám lélegzet visszafojtva hallgatta, hogy egyetlen szó se kerülje el figyelmét. Az volt az érzése, hogy az öreg tanító egyszerű ecsetvonásokkal, hallatlan éleslátással vázolja fel lelkivilágának képét.

— Beszámoltál nekem Paramrati modelljéről — folytatta a professzor —, és én már tisztán láttam, hogy teljesen a Mája hatalmában vagy. A szépség és a féltékenység az ősi leiekből származik, innen — kopogtatta meg a guru a korsót, amely tompán kongott —, de a szépség lehetővé teszi a felemelkedést, a féltékenység viszont lesüllyedést okoz.

Eszményképed minden egyes vonása és vonala már korábban kirajzolódott, pontos rendeltetése van, és hibátlanul érzékeli az ősi ösztön. Réges-régen Rati és Káma, vagyis európaiasan Asztarté és Erósz ereje sokkal nagyobb volt. Van egy ma már elfelejtett törvény: minél erősebb a szülők szenvedélye, annál szebbek és egészségesebbek a gyermekeik. Olyan nemű lesz a gyermek, amilyen nemű volt a szenvedélyesebb házastárs…

Vitarkánanda felállt és kihajolt a torony mellvédjén, hogy széjjelnézzen a messze odalent húzódó völgyön. Dajárám meg sem moccant.

— Minél nagyobb lesz a szerelmed, annál erősebben tekeri körül a lelkedet a Kundalini kígyó, annál vadabbá válik a ” féltékenységed. Csak egyedül te veheted fel ellene a harcot. Vagy pedig lelked minden ősi maradványát sok-sok erőfeszítéssel átformálod rádzsa-jóga vasfegyelmévé… — A guru egy pillanatra elgondolkodott. — Nem, számodra, a szobrász számára a lemondás a Májáról, lemondás magáról az életről, vagyis egyenlő az öngyilkossággal. Csak az marad számodra, hogy az ősi törekvéseket a szolgálat hőstettévé, az alkotás örömévé fejleszted.

Vitarkánanda elhallgatott. Úgy látszott, hogy megfeledkezett mindenről és elmélyülteti szemléli a Ladakh-hegygerinc távoli csúcsait.

Dajárám nézte az öreget és először fogta fel gondolatainak értelmét, erejét. A guru valóban nem képes kivezetni őt a bölcsesség ösvényére, kiszabadítani a “rézkorsó” szenvedélyeinek égető fogságából? A szobrásznak eszébe jutottak a gyermekkorában hallott és olvasott elbeszélések az emberben végbemenő hatalmas átalakulásokról, amelyek itt, a tibeti hegyek tiszta és jéghideg világában, a félelmetes sziklacsúcsok között, távol a földtől, az ég közelében megbúvó, az örökkévalósággal egyesülni akaró, menedéket jelentő kolostorokban történtek. Az elgyötört és legyengült Dajárám minden porcikája rettenetesen áhította a nyugalmat és békességet. Csak már megnyugodna, bölccsé válna és megszabadulna a kínzó képzelgésektől, a kielégítetlen vágyakozásoktól, a veszteség miatt lelkét marcangoló bánattól. Elvisel bármilyen megpróbáltatást, csak hogy olyan derűsen jóságos lehessen, mint tanítómestere… hogy ha csak egy keveset is, de őhozzá hasonlíthasson.

— Mester — fordult Vitarkánandához —, hallottam a sötétségpróbáról, amely gyorsan és biztosan megváltoztatja az ember lelkét, kivezeti az útra, emberfölötti ellenállóképességet és bátorságot ad neki. Segíts végigmennem ezen az úton, hogy mint a múltam semmitmondó kacatját elhagyhassam mindazt, ami erős kötelékeivel béklyóban tart. Azt mondják, hogy itt még mindig vannak föld alatti sziklaüregek, amelyekben éveket töltenek a buddhista vallás legbuzgóbb aszkétái. Én nem vagyok buddhista, sem vallási fanatikus, ezt jól tudod, de ennek a próbának a révén talán én is visszanyerem a nyugalmamat.

Vitarkánanda szokatlanul hirtelen fordult a szobrászhoz.

— Csak annak tulajdonítom ezt a gondolatmenetedet, hogy teljesen járatlan vagy a lelki edzéssel kapcsolatos dolgokban! Hát illik egy modern, művelt, kifinomult képzelőerővel és emlékezőtehetséggel rendelkező, ideges és edzetlen emberhez az a próba, amelyet a múltban a hegyek nehézfejű, tökéletes egészségű fiai számára írtak elő? A pszichikumra ijesztő nyomás nehezedik, amely tudathasadást idéz elő. Látomások, félelmek gyötörnek, végül megszáll a legfelsőbb rendű összpontosításnak tetsző boldog nyugalom, miután felbomlott az összes normális lelki kapcsolat — ez a sötétség útja… — Vitarkánanda elhallgatott, arca egy kissé elkomorult, mintha önmagát ítélné el ezek miatt a túlságosan is emocionális szavak miatt.

Dajárám lehajtotta fejét.

Az emberek mindig hittek a csodákban, a varázsszerekben, a bűvös helyekben, a pásztortűz mellett melegedő barlanglakó éppúgy, mint a rakétában ülő űrhajós. Hogy kívülről jön valami, ami megszünteti a fáradtságot, kétségbeesést és a csalódást, a test betegségét.

Vitarkánanda átható tekintettel méregette a szobrászt: a gondolataiban olvasott. Aztán felemelte nagy, széles tenyerét és megsimogatta hullámos szakállát.

— Különben lehet, hogy neked van igazad abban, hogy a próba megmutatja neked az utat, amelyet nem látsz, jóllehet én igyekszem megmutatni. Ám a lelki szemed be van hunyva, és a csodába, az azonnali megmenekülésbe vetett gyermeki hited akadályozza meg, hogy felnyisd. Legyen úgy, ahogy mondod! Csak még hadd figyelmeztesselek: nézzél fel a Hatha-Bhótira. Fején nincs olyan pompás hókorona, mint a többi szomszédjáén. Sziklás oldalai túl meredekek. Azt a jéggel borított meredélyt, amelyen nincs élet, amely nem csillog szivárványosan, hanem szürke összevissza vájt sziklái komoran sötétlenek, hallatlanul nehéz megmászni, márpedig ez vár rád. Mersz-e rá vállalkozni?

Dajárám fenyegető komolyságot érzett ki a guru hangjából, és szíve hevesen kezdett dobogni. De aztán megnyalta kiszáradt ajkát és makacsul leszegte fejét. A guru átvetette vállán köpenyének végét és többé egy szót sem szólva, elindult lefelé a toronyból.


A szomszédos nagy kolostorba átszalajtott szerzetes-futár még aznap visszatért, másnap reggel pedig a guru, Darájám és négy kalauzuk útnak eredtek. Két napig haladtak lefelé a völgyben meredélyek és bömbölő patakok fölött, míg el nem érték a Sjokot, az Indus nagy mellékfolyóját. Tibet tavaszi időjárása igen változékony, és még most, májusban is hirtelen lehűlt a levegő. Alkonyatkor a dél óta szemerkélő eső havas esőbe ment át, később pedig a hópelyhek megkeményedtek és szúróssá váltak. Dajárám olyan kegyetlenül fázott, hogy nem is emlékezett rá, hogyan jutottak el a kis faluba, ahol jakvajjal és zsíros jaktejjel ízesített forró teát ittak. Már csak néhány órai út volt hátra rendeltetési helyükig, a szaszkjapa szekta kolostoráig, de a guru, alighogy pitymallott, már felkelt. Az éjszakai fagy sűrű ködöt eresztett, amely ellepte a szakadékot. A sötétszürke falak hirtelen bukkantak ki a szakadék kanyarulataiban lebegő fehéres-rózsaszínű ködből. A szobrásznak az volt az érzése, hogy egy óriási lepel alatt rejtőzködő elvarázsolt országba hozták.

Dajárám sehogy sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy örökre elszakítják a világtól és az élettől; hogy többé nem lesz semmi, csak a jeges hideg, a köd és a zabolátlan patak bömbölése.

És a patak, mintha csak igazolná sejtését, egyre erősebben zúgott és bömbölt. A tajtékzó, kavargó fehér víz hatalmas erővel csapkodta a medrét eltorlaszoló óriási görgelékköveket, és nyomában több méteres fürtös vízoszlopok fröccsentek a magasba. Az ösvény sima köveit üvegszerű, vékony jégkéreg borította. Egy vigyázatlan lépés — és a vándor máris a szakadékba zuhan. Jóllehet hideg volt, Rámamurtit kiverte a ragadós veríték, annyira erőltette a gyaloglást, hogy le ne maradjon az ügyes hegyilakóktól, és barátjától, a professzortól.

Amikor beértek a szakadék kiszélesedő torkába, Vitarkánanda pihenőt rendelt el. Itt már nem voltak görgelékkövek, a patak sem dübörgött, nem tekerődzött, hanem sietve igyekezett tovább és szinte görcsös erőfeszítéssel duzzasztotta fel vizét. A nap feljött a hegyek fölé, fakó fény zuhogott a magasból és meghátrálásra késztette a ködfalat. Napsugarak játszottak a víz színén suhanó tajtékos hab számtalan buborékában. A gondolataiba merült Vitarkánanda Dajárámhoz fordult és a vízre mutatott.

— De sokszor is eltöprengtem a hegyi patakok partján ülve, hogy egy ilyen patak mennyire hasonlít az emberek életéhez. Nézd csak: a buborékok olyanok, mint az életünk, az egyik nagyobb, a másikra több napfény hull és csillogóbbnak hat, a szivárvány minden színében pompázik. A harmadik meg eljutott a napfényes sáv közepéig, ezalatt pedig sok ezer más buborék szétpukkadt és örökre eltűnt… Így vagyunk mi is, van, akinek sikerül messzebbre úsznia, élénkebben csillog, és mindegyik megismételhetetlenül más azon a rövid úton, amelyet megtesz. Megváltozik a víz folyása, a tűző napsugarak szöge, a sziklák visszaverődése és sok minden egyéb. A néhány pillanatig élő buborékok végigsuhannak a vízen egyik ködfaltól a másikig, ilyen a mi egyéni életünk is. Szívünk csordultig megtelik bánattal, ha ezeket a pusztulásra ítélt buborékokat nézzük. Megfeledkezünk arról, hogy csak egy részét alkotják a hatalmas víztömegnek, amely a hegyeken áttörve sok ezer mérföldön száguld a meleg óceán beláthatatlan térségei felé. A buborék, amikor eltűnik, nem válik semmivé, hanem egyesül a nagy víztömeggel. Meg kell tanulnunk, hogy mindig a vízáramlat egy részének érezzük magunkat, noha egyénileg megismételhetetlenek vagyunk. Ez a bölcsesség elengedhetetlen feltétele! De nézd csak tovább: minél dühödtebb a víz küzdelme, amint keresztültör az akadályokon, minél gyorsabb a futása, annál több buborék születik, és annál rövidebb a létük. Lentebb pedig, ahol nyugodtabb a víz, ritkák a buborékok és tovább élnek.

— Viszont a víz lassabban fut, és a buborékok útja egyforma hosszú — jegyezte meg Dajárám, aki figyelmesen hallgatta.

— Te bizonyára szívesen lennél buborék egy sebes sodrású patakon? — mosolyodott el a guru. — Ez helyénvaló is, hiszen te fiatal vagy. De ideje indulnunk!

A folyó zúgását túlharsogták a hosszú kürtök és a kagylók éles kiáltásai. Az oldalt húzódó völgyből kitörő jeges szél úgy hatolt át Dajárámon, mint kés a vajon. A szobrász hirtelen megtorpant és megkövült a csodálkozástól: a friss hó borította sziklás földnyelven, amely háromszögben ékelődött a folyóba, négy teljesen meztelen ember állt mozdulatlanul a hóesésben, és még víz is loccsant rájuk. Ha leheletüknek szél cibálta párája nem gomolyogna a levegőben, sárga kőből faragott szobroknak vélhetné őket az ember. De mégsem azok, mert egyikük most lehajol, bemárt a vízbe egy fehér rongyot és jeges szél csapkodta hátára borítja.

A megkövültén álló szobrász nem akart hinni a saját szemének, míg csak Vitarkánanda meg nem fogta a kezét és nem vonta maga után a balra kanyarodó ösvényen.

— Még soha nem hallottál a reszpákról? — kérdezte csodálkozva a guru, mintha egy közismert jelenségről volna szó.

Mivel Dajárám tagadóan rázta a fejét, Vitarkánanda beszámolt a szobrásznak arról a Tibetben dívó ősi szokásról, hogy kiválasztják a legedzettebb és legszívósabb embereket, hogy a hideggel szemben ellenálló szentekké váljanak. Ekkor Dajárámnak is eszébe jutott, hogy látott egy fényképet, amelyen meztelen lámák hóban álltak a szent Kailásza-hegyen.

A tibeti misztikus tanítás szerint ezek az emberek a saját spermájukból tumónak nevezett energiát tudtak felszabadítani, amely számtalan csatornán szétterjed a testben és melegíti. Ezt a csatornarendszert manapság újra felfedezték a koreai biológusok és Kenraknak nevezik.

A gondosan kiválogatott újoncokat lassan és fokozatosan készítették elő, gyakorlatokat és légzési tornát végeztettek velük a fagyban, eleinte vékony gyapotruhában, később pedig teljesen meztelenül. A reszpa cím elnyeréséhez különleges próbákon kell átesni. A jelöltek szeles, fagyos, holdfényes éjszakán leülnek a földre egy tó vagy patak partján, testükre vízbe mártott törülközőket csavargatnak, amelyeket testük melegével kell megszárítaniuk. Régen legalább három törülközőt kellett ily módon megszárítaniuk. A reszpák tizenkéthuszonnégy órát képesek állni a fagyban. Testüket olykor kiveri a veríték, annyira melegük van! A reszpa lemond a meleg ruháról és a tűz melletti melegedésről, mások, a legaszkétábbak pedig csupán egy pamutvászonba bugyolálva a havas hegyek barlangjaiban töltik a telet.

— Hogyan lehetséges ez? — álmélkodott Dajárám, és kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott a jeges folyó partján álló négy élő szobor.

— Az emberek nem ismerik eléggé saját képességeiket, és még kevésbé bíznak önmagukban — mosolygott a guru. — Ha meggondoljuk, a reszpáknak a hideggel szembeni ellenállóképességében nincs is semmi megmagyarázhatatlan. Ne felejtsd el, hogy ezek tibetiek, akik az örökké hideg fennsíkokon, hideg jurtákban születtek, és meztelenül mászkáltak a pislákoló tűz gyér melegében. Jusson eszedbe, hogy a hegyi levegő igen száraz, tehát csökkenti a fagyot. Gondolj a hatha-jóga gyakorlatára: az ember a hőségtől elbágyadva felidézi képzeletében a Himalája hegyi patakjait és hótömegeit, hogy hűsítse magát. A reszpa fordítva cselekszik: 6 is autoszuggesztiót alkalmaz, csakhogy ő a tűz vagy a naptól átizzott szikláktól körülvett forró völgy melegének érzését szuggerálja magába. Már a nyugati tudósok is értek el hasonló hatást. Olvastam Hadfield angol orvos kísérleteiről. Egy francia orvos pedig a fasiszta haláltáborban hasonló önszuggesztióval mentette meg az életét, amikor napokon át kint hagyták a fagyban és közben vízzel öntözték. Az orvos, akit az élni akarás és a gazembereken való bosszúállás gondolata fűtött, azt szuggerálta magának, hogy a Riviéra strandján napkúrázik. Legnagyobb meglepetésére rövid idő múlva melege lett, és minden baj nélkül megúszta a kínzást… No de meg is érkeztünk!

A napfényben fürdő kolostor egy függőleges hegyfal alatt, széles padkán terült el. Délről magas fal védte, a völgybe nyúló domb viszont védtelen maradt — azon állt a fő templom és a kincsesház. A falakat és az épületeket élénk színű, függőleges fekete, vörös és fehér csíkok tarkították. Ez azt jelentette, hogy a kolostor a szaszkjapa szektához tartozik, vagyis ugyancsak a piros sapkás lámák tulajdona.

— Nézd csak, itt még él az ősi művészet- mutatott Vitarkánanda a tömör falakra és a kocka alakú épületekre; ezeket megmagyarázhatatlan könnyedség jellemezte, ami hiányzik a modern építészet dobozformáiból. — Látod, a falak észrevétlenül összeérnek a magasban, és a mértani pontosságú vonalak egy kissé homorúak, de mindez oly szigorú mértékkel készült, hogy a durva anyag és a falak vastagsága ellenére a nemes forma hatását kelti.

Dajárám már ismerte a tibeti dzongok általános felépítését. A falakon belül, a kolostor alsó és elülső szintjén helyezkedtek el a gazdasági épületek. Itt voltak a műhelyek: a szövödék, a műtermek, az asztalosműhelyek, a kórház és a patika. Még beljebb a hegy sík padkáján az iskola és a könyvtár, az emlékkápolnák. Ebben a kolostorban a fal közepén egy metszett csúcsú meredek szirt magasodott, amely három templom alapját alkotta.

A kolostorban bömböltek a kürtök, áthatóan sírtak a kagylók, tompán, fojtottan dübörögtek a dobok: ünnepi istentisztelet folyt. A tibeti betűkkel tarkított papírhalmazok fölé hajló szerzetesek szándékosan mély hangon kántálva kiabálták az imákat. A túlbuzgók úgy ordítottak, hogy berekedtek; erre a főláma csengettyűje szünetet jelzett. A mennyezet füstös gerendáiról lógó szenteket ábrázoló lepedők, burhánok lobogtak a meg-meglóduló hideg huzatban, amellyel senki sem törődött.

A templom négyszögletes udvarán rengeteg szerzetes ácsorgott: valószínűleg a kolostor valamennyi lakója ott volt. Fiatalok, kisfiúk, öregek vegyesen tolongtak a sűrű tömegben. A magas, bozontos tarajú sapkák kiemelték a főbb rangú szerzeteseket.

Mindnyájan leplezetlen érdeklődéssel nézték a négy jövevényt, akik lassan kapaszkodtak felfelé a függő folyosón a templom legfelső emeletére. Itt a főlámák vártak rájuk: a rendfőnök, az asztrológusok, az orvosok és a felszentelt magas rangú szerzetesek. Dajárám lopva lenézett a sűrűn összeverődött, avas vajtól és mosdatlan testektől bűzlő tömegre, és akaratlanul is az ember pazarlási szenvedélye jutott eszébe. Számtalan egészséges férfit zárnak be ide és ítélnek tétlenségre és pihenésre! Méghozzá olyan országban, ahol oly nagy szükség lenne a földművesek és állattenyésztők ügyes kezére, ahol gyér a lakosság és zord a tél… Lehet, hogy az ősök, a társadalom alapítói azért zártak be a kolostorba és ítéltek nőtlenségre ennyi férfit, hogy ösztönösen megakadályozzák a lakosság elszaporodását az országban, amely oly szegény, hogy csak korlátozott számú lakosságot képes eltartani? Ha ez így van, akkor még értelmetlenebb dolog ekkora tétlen tömeget eltartani!

A rendfőnök nyájasan Vitarkánanda elé sietett: a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben halandó részesülhet. Bátorítóan rámosolygott Dajárámra. A szobrász jellegzetes indiai arca, a várakozástói és félelemtől lázasan égő szeme, összehúzott szemöldöke és élesen kirajzolódó szája megnyerte az öreg láma tetszését. A rendfőnök a kolostor összegyűlt vezetői felé fordult és tibeti nyelven szólt hozzájuk, mert tudta, hogy a szobrász nem érti a nyelvüket.

— Tisztelt vendégünk, a pandita és szvámi Vitarkánanda arra kér bennünket, hogy tanítványát, Rámamurti szobrászt vessük alá a magánypróbának. Maga a szobrász kérte ezt abban a levélben, amelyet öt napja vettünk kézhez. Mi nem látunk okot arra, hogy megtagadjuk tőle az utat, amelyet választott.

Amikor elhallgatott, a jelenlévők megértőén bólintottak: úgy legyen!

— Vezessétek tiszteletreméltó vendégünket és tanítványát a cellába és avassátok be a szertartás titkába. Mi pedig addig odalent mindent előkészítünk.

Amikor Dajárám ruhátlanul, csak egy szál, feje búbját is bebugyoláló, bő lepelben megjelent a folyosón, az immár nem kusza tömegben tolongó, hanem szabályos sorokba rendeződött szerzetesek bánatos, monoton éneklésbe kezdtek.

Lassú ritmusban feldübörögtek az üstdobok és dobok, s ütemükre himbálózni kezdtek az egyforma vörös ruhát viselő emberek sorai, elnyújtott hangjuk egy szólamba olvadt össze, majd elvékonyodott és elmélyült, mint a zenei hangok ütemes hullámverése. Dajárám, bármennyire is túl voltak feszítve az idegei, a himbálódzó és éneklő embertömeg hipnotikus hatása alá került. Érzékei eltompultak, már nem volt képes figyelemmel kísérni, mi történik körülötte. Egymás után szakadtak el a szobrászt a külvilággal összekötő szálak, ezért lassan és furcsa módon, valószerűtlenül kezdte érzékelni az eseményeket. A tömeges autoszuggesztió kipróbált eszközei mindig a segítségére voltak a vallásnak, a spiritizmusnak és az állítólagos természet fölötti erők valamennyi hasonló megnyilvánulásának.

A szerzetesek sorai egyre lassabban himbálóztak, az éneklés fokozatosan csendesült. A köpennyel elfedték Dajárám szemét és kézen fogva lefelé vezették. Az ünnepi menet leért egy sziklába vájt föld alatti templomba.

Mécsesek imbolygó fénye táncolt a falakon, amelyek tele voltak pingálva a pokol dühöngő szellemeinek színes ábrázolásával. A templom tele volt zsúfolva oltárokkal, sokkarú szobrokkal, polcos állványokkal, amelyeken bóddhiszatva szobrocskák sorakoztak. Az oszlopokon félelmetes álarcok, koponyák füzérei, bűnösökről lenyúzott bőr utánzatai lógtak.

A templom mögött széles, de rövid alagútfolyosó kezdődött, amely vak kőfalnak futott.

A menet megállt. A kísérők némán gyülekeztek a zsákutcában és magasra tartották a mécseseket. Dajárám arcát szabaddá tették, és a szobrász elszoruló szívvel körülnézett. A kőfalban kétoldalt egy-egy nyílás sötétlett: annyira szűkek voltak, hogy csak oldalt fekve lehetett becsúszni rajtuk. Ezek a keskeny nyílások föld alatti kamrákba vezettek. Azok, akik kitették magukat ezeknek a próbáknak, évekre befalaztatták magukat az odúkba, és a magányban a legmagasabb rendű tökéletességet érték el. Mind a két sötét odú üres volt: már évek óta nem akadt olyan ember a kolostorban, aki ilyen félelmetes módon akarná elérni a tökéletességet.

Dajárám elborzadt, amikor a fekete nyílás mellett megpillantott egy jól körülfaragott, súlyos kőlapot, amely pontosan beleillett a nyílásba.

Ezt a lapot bemázolják agyaggal, aztán élével bepréselik a nyílásba, és a kőlap fölött csupán egy szűk nyílás marad, amelyen épphogy befér az ember keze. A lap felső széle afféle polcot alkot — arra teszik a mindennapi étel- és vízadagot. A rab kezével eléri az ételt, de a kar számára hagyott nyílásnak belül volt egy kiugró része, és emiatt derékszögben megtört. Még az a gyér világosság sem juthatott el a fogoly kamrájába, amely esetleg behatolt a föld alatti alagútfolyosóba, ha valaki mécsessel lépett be az altemplomba.

A rendfőnök odalépett Dajárámhoz és levette róla a leplet. A szobrász teljesen meztelen maradt. Testéről a szőrzet teljesen le volt borotválva, átesett a lélektisztító mosdatáson. A föld alatt nem volt nagyon hideg, de Dajárám reszketett. Lehajtott fejjel lépett oda egymás után a kísérő lámákhoz. Az első szerzetes valami imát suttogott, és amikor befejezte, gyengéden lökdösni kezdte Dajárámot a sötét odú felé. Utolsónak a rendfőnök következett. Meghintette a szobrászt a Manaszarovár nevű szent tó vizével, aztán váratlanul felkiáltott, elfordította arcát és mindkét kezével eltávolító mozdulatot tett. A szobrász, akit előre figyelmeztettek, térdre ereszkedett: elkövetkezett a szörnyű pillanat. Ijedten körülnézett, mint aki keres valakit, aztán tekintete találkozott a tanítómesterével. A Vitarkánanda szeméből sugárzó buzdító erő fokozta Dajárám elszántságát.

A lámák mély bömbölő hangjukon rázendítettek egy himnuszra és mindnyájan egyszerre nyújtották feléje a kezüket. A guru alig észrevehetően intett. Dajárám szomorúan és ijedten végignyúlt a padlón, oldalára fordult és bepréselje magát a keskeny nyíláson. Fejlett izomzatú, domború mellkasa azonban sehogy sem akart átférni a résen. Ki kellett eresztenie tüdejéből a levegőt és összébb húzni a vállait. Ahogy csúszott befelé a vaksötét odúba, iszonyatos csapdának rémlett a sziklabejárat szorító ereje. Dajárám megfordult és a világos háromszögletű nyílást olyan hihetetlenül szűknek látta, hogy azon aligha tudna kijutni innen. Állati, vak félelem homályosította el Dajárám tudatát. Legszívesebben felordított volna. De összeszorult torkából csak tagolatlan nyöszörgés tört fel, mintha csak lidércnyomásos álomban hangzana.

Dajárám az oldalára fordult, hogy esztelen kísérletéről örökre lemondva kimásszon az odúból. Hogy volna képes ő, szánalmas, gyönge ember, felvenni a versenyt a lélek óriásaival, akik éveket töltöttek ebben az odúban? De vajon valóban voltak-e ilyen emberek? Lehet, hogy az egész csupán legenda?

A világosság eltűnt. Dajárám mind a két kezével matatni kezdett, hogy kitapogassa a búvónyílás szélét, és ekkor enyhe ütést érzett a feje búbján. A nehéz kőlap beljebb csúszott és ezzel elvágta a kijutás minden lehetőségét. Dajárám nekivetette magát a kőnek, de az éppolyan moccanatlannak bizonyult, mint a körülötte levő sima falak. Dajárám egész testét az élve eltemetett ember leírhatatlan félelme járta át. Agyán keresztülvillant a gondolat: a guru semmit sem mondott a próba tartamáról! Vajon tanítómestere — bármennyire bölcs is — tudja-e, mikor kell őt kiszabadítani? Hátha majd hosszú éveket tölt ebben a kelepcében és meghal anélkül, hogy megpillantaná a napvilágot. Ez a gondolat valósággal megőrjítette a szobrászt, görcsösen levegő után kapkodott, mert úgy érezte, hogy megfullad ebben a kősírban. Végül a kimerültségtől félholtan lerogyott, és elvesztette eszméletét.

Amikor magához tért, hosszú ideig feküdt dermedten a földön. Aztán megint folytatta a tapogatózást sötét odújában.

Sok időbe telt, amíg sikerült meghatároznia a kamra formáját: vízszintes tojás, falait nagyon gondosan simára csiszolták. A homorú padlózat közepén lefolyó: szűk nyílás volt. A tojás felső részén valószínűleg szellőzőcső lehetett, mert a kamra levegője eléggé friss volt, és nem érződött benne semmilyen szag. A szobrász a sötétben kitapogatott egy gyékényt, aztán sokáig csúszkált a padlón, amíg nem talált egy olyan helyet, ahonnan — ha lefeküdt — nem gurult le a lefolyóhoz. Az agyagszag után igazodva megtalálta a kéz számára hagyott nyílást, de majdnem az egész vizet és a campából való híg kását kiöntötte, míg be tudta húzni a könyöknyíláson a csészét és a lapos réz teáskannát. Mielőtt visszatette volna az edényeket a polcra, sokáig próbálgatta úgy behúzni őket, hogy ne ömöljön ki belőlük a folyadék.

Dajárámot állati félelem fogta el, és hallucinációk gyötörték. Megint félig öntudatlan állapotban feküdt, amikor egyszer csak felugrott, mert valakinek a hangját “hallotta”. Néha a múltjából bukkantak fel emberek és szólongatták, ám a leggyakrabban távoli, de a vastag sziklafalakon is áthatoló üvöltéseket és segélykiáltásokat “hallott”. Fülelt, aztán hirtelen rémület fogta el, mert azt hitte, hogy a kolostor lángokban áll és őt örökre betemeti a tűzvész hamuja. Aztán muzsika hangjai kínozták: a vína húrjainak halk pengetésével vagy a sötét odú sarkában felcsendülő csendes énekléssel kezdődött. A zene egyre hangosabb lett: már egész zenekar játszott a föld alatti üregben, és muzsikája egy pillanatra sem hagyta nyugton Dajárámot. Lehet, hogy most olyan hangokat hall, amelyek betöltik az étert, de amelyeket közönséges halandók nem hallhatnak?

Mindenféléket kiabált, összevissza beszélt vagy énekelt, hogy túlharsogja a muzsikát. De ahogy telt a sötétben és az abszolút csendben semmivel sem mérhető idő, egyre furcsábbnak hallotta tulajdon hangját. Többé nem beszélt magában, erre valahogy észrevétlenül abbamaradtak a hallucinációk is. A szobrász kezdett rájönni a kegyetlen fogság céljára. Meg kellett szabadítani a külvilággal szoros kapcsolatban álló embert az agyát betöltő valamennyi érzéskeltéstől. Már az idő múlását sem tudta követni: a másodpercek, az órák, a percek, a nappalok és az éjszakák semmiben sem különböztek az előbbiektől, amelyek már feloldódtak az alaktalan sötétségben. Megállt az idő! És a bezárt embernek úgy rémlett, hogy a lét szélén áll és átpillantgat azon a fura mintás függönyön, amelyet Mája, az élet káprázata szőtt a természettel egységet alkotó ember valamennyi érzéséből. Az ókori aszkéták elgondolása szerint a fogolynak meg kell tisztulnia mindattól, ami megakadályozta abban, hogy búcsút mondjon a hajszás életnek, mégpedig úgy, hogy a tükörfényesre tisztított leiek visszatükrözhesse a mindenség valamennyi mélységét.

Sajnos, ez csak illúzió volt. Az ember és a környező világ — egy! Mesterséges szétszakításuk nem eredményezett semmiféle magasztosságot, nem adott emberfölötti erőt senkinek, mert a részek sohasem lehetnek nagyobbak az egésznél, és a szilánk, bármilyen kemény is, szilárdságban sohasem múlja felül az egész kristályt. A fogság kezdeti szakaszai bizonyára az önfegyelem és az elmélyült elmélkedések nagyszerű iskolái voltak. De kérdés, hogy mennyi ideig tarthat ez a kezdeti szakasz anélkül, hogy kárt tenne a pszichikumban?

A tibeti sötétségpróba nem szüntette meg a test természetes érzéseit: a nehézkedés érzetét, a fenthez és a lenthez igazodást, az izom-erőfeszítéseket, az érzékeléseket, ezért Dajárám tudott összpontosítani, és a végsőkig fokozta képzelőerejét.

Ahogy múlt a félelme, a hangok és a testi érzések káprázatai, egyre jobban világosodott belső látása, ugyanakkor minden aggálya és reménye tovább élt a szívében. Látomásaiban Tillottama foglalta el a legnagyobb helyet.

A lány, aki olyan fürkésző és elővigyázatos volt, mint egy dámszarvas az erdőben, ott állt fekete szárijában a napfényben fürdő oroszlános pavilon előtt. Csak szemével válaszol neki; tekintete szomorú ugyan a múlt miatt, de örül a találkozásuknak.

Vagy mint önfeledt istennő, apszarasz, a szentély félhomályában, a magasba szökő sötét oszlopok között lejti az élet rejtelmes táncát. Hajlékony karjának finom mozdulatai hívogatóak és igazságért könyörögnek. Fekete hajfonata kígyóként tekerődzik a padlón, teste hajlataiban, csillogó bronzszínű — bőre alatt szenvedélyes remegés fut át, nagy-nagy szeme az ismeretlenbe mered.

“Táncol és sír az élet igazsága!” — mondta neki Tillottama, és táncának minden egyes finoman csiszolt mozdulata valóban hamisítatlanul tükrözte az élet minden árnyalatának mélységes átérzését.

Keserű bánat fogta el a szobrászt. Igyekezett elhessegetni ezeket a féltékeny gondolatokat de gazdag képzelőereje szolgálatkészen rajzolta eléje Tillottama alakjait: a rabszolganőét, akinek legalább két gazdája volt, egy muzulmán és egy amerikai. Egy filmjelenet, amelyet azon a végzetes estén látott, végtelen költeménnyé terebélyesedett és kegyetlenül gyötörte Dajárámot, aki már-már gyűlölni kezdte a nőt, mert annyi szenvedést okozott neki. Kis híján elátkozta azt a forró déli órát, amikor Khadzsurahóban összetalálkozott vele.

Mit akar hát? Ritka boldogság jutott neki osztályrészül: találkozott vele itt a földön, és a lány reményekre jogosította fel, viszonozta a bizalmát! Ám közbejött az a szörnyűség! Márpedig a múlttal szemben mindenki tehetetlen; ő, a lány, a mindenható istenek. De hát nem mindegy? Ami elmúlt, elmúlt, és még sok minden elmúlik nyomtalanul, ha egyszer őrá nagyszerű boldogság vár! Mi az oka annak, hogy ha szerelmes szívvel gondol a lányra, egy félelmetes démon nyomban beleereszti fullánkját, és olyan fájdalmat okoz, hogy legszívesebben világgá futna, csak hogy mindent elfelejtsen? Mindenáron el akarta felejteni, és ezért van most itt, ebben a kőketrecben!

Dajárám nem tudta, mikor hozzák neki az ételt: nappal, este vagy éjjel, ezért fogalma sem volt, mennyi idő telt el ebben a sötétségben és ebben a süket csendben. Lehet, hogy mindörökre itt marad, soha többé nem látja újra a napvilágot, a virágokat nem hallja az élet hangjait nem érzi majd a küzdelem és az alkotómunka örömét? És Tillottama?

Ez váratlan felfedezés volt. Először történt meg vele, hogy nem a saját maga, nem a szerelme és féltékenysége tükrében látta a lányt, hanem úgy, mintha ő maga volna Tillottama helyében. Ez az új gondolat nem tűnt el végleg, hanem újra meg újra visszatért — most már tudta, hogy érzései és gondolatai új irányba terelődtek, és ez az önmaga legyőzéséhez vezet.

Eddig úgy tekintett a lányra, mint leendő tulajdonára, akit el kell venni egy másik tulajdonostól, mégpedig úgy, hogy szerelmesének — múltjával, jelenével és jövőjével együtt — kizárólagos és abszolút tulajdonosa legyen. És mint tulajdonost határtalanul felbőszítette az a tudat, hogy nem birtokolhatja a múltját. De Tillottama nem tárgy, ő a maga útját járja. Segí-3ni kell rajta, meg kell szabadítani a szenvedésektől, a megaláztatásoktól, amelyekből bizonyára bőven kijutott neki nem mindennapi élete során… Ha nem győzi le alantas érzéseit, nem lesz a lány szerelmese, és akkor magára vessen! De abban az ég és a pokol összes erői sem akadályozhatják meg, hogy úgy szeresse Tillottamát, mint a művész saját örömét!

Dajárám felugrott. Amióta ide van bezárva, először fordul elő, hogy nem nyomja a reménytelenség, mint a meredeken felfelé kapaszkodó vándort a terhe. Meztelenül, tehetetlenül befalazva állt a sötét, föld alatti üregben, de szemével, amely nem látott, reménykedve meredt maga elé. És egyre világosabban, megalázóbban rajzolódott ki előtte cselekedetének határtalan ostobasága.

Megszökött, akár egy kiskölyök és elrejtőzött a tiszta és szabad hegyek között, a lányt pedig otthagyta a durva és kapzsi kalandorok karmaiban, akik számára csak a nyerészkedés eszköze, érzéki szórakozásuk prédája.

Alantas szenvedélyének megvetett rabja ő. Mi a csudát talált benne a bölcs Vitarkánanda, aki annyi időt vesződött vele, hogy megtanítsa arra, amire neki saját magának kellett volna rájönnie már felgyógyulásának első órájában?!

Új erőt érzett magában. Keserű szégyen fogta el, amikor eszébe jutott, milyen sokat foglalkozott csakis saját magával, az élményeivel. Félelme egyre növekedett. Vajon mi történik most Tillottamával? Vajon mit gondolta lány őróla? Mert ki ő: egy szánalmasan gyáva ember, aki oly sok mindent megígért, de semmit sem tett, hanem hitványul elmenekült!… És még ő hasonlította magát az ókori hősökhöz Khadzsurahó igéző holdfényes éjszakáján!

Amrita-Tillottama, akit elraboltak hazájából… Dajárámnak eszébe jutottak a travankúri települések tükörsima lagúnái, az óceán azúrkék vize fölé hajló hatalmas pálmák, a Kardamon-hegység kék sziklái, a tengeri szél vidám süvítése és a malabári halászok férfibánattal teli dalai. A nők lenge és fehér öltözéke, vidám és őszinte arcuk.

Tillottama pedig Lahorban van! Ez a filmforgató gengszterbanda aligha ütötte fel sátrát a széles Mail sugárúton. Sokkal inkább az Anarkalin lapul, vagy még távolabb, a Fal mögött rejtőzik. Konyhaszagú, rothadó gyümölcsöktől és szeméttől bűzlő, szűk, sötét utcák, sok millió légy, fullasztó hőség és lárma. A nők a fejük búbjától a sarkukig széles lepelbe bugyolálva bandukolnak az utca közepén, és mindenki kitér az útjukból, mint a bélpoklosok elől, mert egyetlen igazhitű sem engedheti meg magának, hogy akár csak véletlenül is hozzáérjen egy idegen nőhöz. Valahol a több százezernyi idegen ember között él magányos fogolyként India legszebb lánya. Közeleg a nyár, olyankor a rekkenő hőség elviselhetetlen Lahorban, Tillottamának pedig oda kell visszatérnie. Dajárám megesküdött, hogy nem vár tovább egy percet sem. Mihelyt kieresztik odújából, a lány keresésére indul és az őszi Onam ünnepet Tillottama már szülőföldjén, a Malabár-partvidéken tölti!

Ha kieresztik! És ha nem? Vagy csak több év múlva engedik szabadon? Miféle őrült indulat vezérelte őt ide, ebbe az őssötétségbe, amely maga a támasz — a tétlen tehetetlenség örvénye, amely ellenáll a természet aktív születésének, a prakritinek? Hát igen, sok évszázadon keresztül volt India átka a vallási keresések, rítusok, életutak mélységes individualizmusa. És ő, a mai India harmincéves, művelt fia ezt az ósdi utat választotta. Ott, az igazi életben, hű barátok, társak vannak. Nem egy szál egyedül, hanem barátokkal összefogva kellett volna kiszabadítani Tillottamát. Anaréndra egymaga felér több emberrel, de ott van még Szésagirirao, a vegyészmérnök, Arvind autószerelő, testi-lelki jó barátai, elsősorban őhozzájuk fordul. Együtt dolgozzák majd ki a tervet. Ó, istenek, messzebb van tőlük, mintha Amerikában volna!

Dajárám egyre nagyobb aggodalommal gondolt a védtelen Tillottamára, aki — akárcsak egy fűszál a bekerítetlen kert szélén — nem tudott elmenekülni a tipró láb elől. Dajárám most már ki akart szabadulni börtönéből. Körmei letöredeztek, úgy kaparta a megszáradt agyagot, hogy meglazíthassa a betolt kőlapot. Érezte, hogy menten megbolondul. Aztán elterült a homorú kőpadlón, és ki tudja, hányadszor próbálta összeszedni minden akaratát, hogy tudtára adja Vitarkánandának esztelen szándékát: el akarja hagyni sötét odúját. Mélyeket és hosszúkat lélegzett, minden szívdobbanásával a gurut szólongatta. Az akarat-összpontosítástól, a gondolatok egyhangú ismétlésétől szédült, furcsa zsibbadás kúszott felfelé a lábán. Aztán elvesztette eszméletét. A körülötte levő sötétség eltűnt, alkonyati szürkületben feküdt és egyre magasabbra emelkedő csengő hangot hallott. Rádöbbent, hogy haldoklik. Tillottama vidám arca hajolt föléje, és ő végtelen együttérzést olvasott ki a lány szomorú szeméből.


6. FEJEZET

Kasmíri kertek


Dajárám valami szokatlanul puhán feküdt, szemén kötés. Odanyúlt, hogy letépje, de valaki gyengéden visszafogta kezét.

— Várj még, Dajárám, hamarosan bealkonyodik, akkor majd leveheted. Addig pedig egyél valamit.

Kapott egy csésze nagyon jóízű tejszínt. Micsoda boldogság tanítómesterének élő hangját hallani, kényelmes ágyon feküdni! Ám a kétely még mindig nyomta lelkét.

— Mester, hogyhogy nem hallottam, nem éreztem semmit, amikor kiszabadítottak? Vagy — Rámamurti rémületében felült — talán még mindig alszom?

— Már nem alszol, de amikor megnyitottuk a börtönödet, én mélyen elaltattalak. Esetleg túl erős lett volna a megrázkódtatás!

— Guru, mennyi időt töltöttem a föld alatt?

— Huszonnyolc napot.

— Csak? Én meg azt hittem, hogy legalább egy évet töltöttem a sötétségben! Mester, te meghallottad a hívásomat! — suttogta Dajárám, és a hála könnyei kibuggyantak a szeméből.

— Próbatételed időtartamát egy hónapban határoztam meg, úgyhogy már egészen kevés volt hátra. De te közölni tudtad velem az érzéseidet, tehát nagy erőre tettél szert. Igaz, hogy ezt a nagy-nagy szerelemnek köszönheted, nem pedig annak, hogy a kiszabadulásodra összpontosítottad akaratodat. Ezért az eredményed csak pillanatnyi volt, aztán örökre semmivé vált. De nyugodj meg, két napot a cellában kell töltened, hogy megbarátkozz a világgal.

— Két napot! — kiáltott fel Dajárám, és felemelkedett az ágyban.

Nem látta, hogy Vitarkánanda arca elkomorul, de hosszú hallgatásából, egyenletes lélegzéséből kitalálta, hogy tanítója gondolkodik.

— Mester — kezdte bátortalanul, de a guru a mellére szorította kezét és ráparancsolt, hogy feküdjön. Aztán felállt és kiment.

Dajárám végtelenül hosszú ideig feküdt, de mit számított ez a várakozás ahhoz a reménytelen ájult állapothoz képest, amelyben a sötétségben volt!

Vitarkánanda észrevétlenül ismét megjelent a szobában. Egy kis csészét illesztett Dajárám ajkához, ráparancsolt, hogy igya ki és feküdjön némán, mozdulatlanul. A fanyar ízű, sűrű, édeskés italtól forróság kezdte gyötörni, hasogatást, szúrást, megmagyarázhatatlan szorítást érzett, amely a bordák alól indult ki és végigterjedt az egész testén. Önkéntelen nyögés szakadt ki összeszorított állkapcsai közül.

— Nagyszerű! — mondta a guru. — Most ezt.

Egymás után két pirulát tett a szobrász szájába, és Dajárám tejjel nyelte le őket. Az égető szorítás elmúlt, testét soha nem érzett energia töltötte el, feje kitisztult és lehűlt. A guru Dajárám szívére tette kezét, ráparancsolt, hogy erősen hunyja be a szemét, aztán letépte a kötést. Dajárám úgy érezte, mintha ütés érné, amikor a fény áthatolt a szemhéján.

— Kelj fel, nyisd ki a szemed! — hallotta tanítómesterének hangját.

Dajárám gyorsan felkönyökölt, a fény valósággal letaglózta. Még megpillantotta tanítómesterének szakállát, a szoba falát, aztán hirtelen elszédült és hasmánt lerogyott. Vitarkánanda az ágya mellett ült és hosszú szakállát simogatta. Dajárám felült és lassan kezdte magába szívni a szoba félhomályát. Látott, ez most már kétségtelen, visszatért a látható tárgyak világába!

A professzor jóindulatúan és nyugodtan figyelte.

— Most magad is láthatod, hogy a föld alatti üreg a durva, közömbös lelkületű emberek számára készült, hogy érzékenyebbé, finomabbá váljon a lelkűk. Viszont megfosztani a világ szépségének érzékelésétől az olyanokat, mint te vagy, annyit jelentene, mint megölni lelkűket. Ha ennél hosszabb ideig tartózkodsz a sötétségben, elhal az éned. Akkor túl kicsinek bizonyul az öntökéletesedés foka, és túl drága árat kell fizetni érte. Most már tudod, hogy a te utad az emberek gyönyörű és szenvedő, ragyogó és sötét, boldog és boldogtalan világába vezet.

Szolgáld tehetséged erejével, önzetlenül és önfeláldozóén, ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a gonoszság, az irigység és a kapzsiság, de ne felejtsd el, hogy a vak jóság sok rossznak lehet az okozója. Mindig tudd, hogy kivel és miért teszel jót!

A szobrász lehajtott fejjel hallgatta tanítómesterét, mint egy ókori vitéz, aki harcba indulása előtt az áldást fogadja. Vitarkánanda megsejtette Dajárám gondolatait. — A művészet legnagyszerűbb hőstette: kiragadni a szépet az olykor ellenséges, zord és rút életből, gigászi munkával megteremteni az igazi, abszolút, közérthető, mindenkit felemelő Szépséget. Sőt mi több, neked fel kell venned a harcot a mihasznák egyre jobban terjedő hatásával, akik ügyes trükkökkel, hókuszpókuszokkal becsapják a buta embereket, akiknek nincs ízlésük, és igazi művészet helyett különböző kitalálásokkal képesztik előket. Ezek majd elvetik a te kísérleteidet, kicsúfolják eszményedet. Mivel ők maguk képtelenek az igazi művészet jellemző önzetlen munkára, és minden általuk felfedezett fogást, két szín sajátos kombinálását, néhány összefüggő ecsetvonást vagy szerencsésen felfedezett árnyékolt fényt találmánynak nyilvánítanak, a világ összetevőjének neveznek, mert nem értik: egyáltalán nem olyan egyszerű az, ahogyan a természetet, az életet érzékeljük. Hogy mindenütt és mindenben megtaláljuk Mája igen bonyolult szövésmintáját, hogy szépérzékünk az alatt a több száz évezred alatt jött létre, amelyeknek során az ember lelke kialakult! Ezt a bonyolult mintát csak az igazi művészet tudja visszaadni — óriási munkával! Neked alkotóművészként és harcosként kell kilépned az életbe… No majd mondok még neked néhány dolgot útravalóul, de most feküdj, gondolkodj és fokozatosan térj vissza az életbe.

Vitarkánanda elment mellőle és félrehúzta a függönyt. A vastag falba vágott ablaknyíláson belátszott a szakadék meredek lejtője. Az alkony árnyékai kékre festették a vörösen arányló színben tündöklő sziklabordákat. A kék hegycsúcsok, amelyek olyan hegyesek voltak, mint a fűrész fogai, a fakón ragyogó égbe fúródtak.

Dajárám felállt, körbejárta a cellát, azt a nagy szobát, amelyben két puha ülőke volt, aztán függöny, egy alacsony asztal, rajta egy halom — sárga selyemzsinórral átfűzött és megsötétedett táblák közé fogott — kéziratpapír hevert. Vitarkánanda a saját lakószobájában szállásolta el. A guru könnyű léptei félbeszakították Dajárám gondolatait.

— Mindjárt besötétedik, akkor felmegyünk a torony tetejére, és ott majd légzési gyakorlatokat végzel.

— Máris lehet. Visszatért az erőm, szívem tájékán sem érzek ürességet, és már nem szédülök — jelentette ki frissen Dajárám.

— Amíg be nem sötétedik, nem szabad kimenned. Túl gyors kiszabadulásod aláássa az ősi próba erejébe vetett hitet. Megígértem házigazdáinknak, hogy senki sem fog látni itt a kolostorban. Hajnalban két gyors lábú ló és egy útikalauz várni fog odalent a folyónál, ahol a reszpákat láttuk. Egyedül mégy oda, átkeltek a Ladakh-hegygerincen és leértek az Indus völgyébe. Kalauzod tudja, hol juthattok ki a szrinagari útra, Lehtől egy kissé nyugatra. Ott találtok majd egy expedíciós tábort — geológusoké. Azoknak van egy helikopterük. Jó pénzért a vasmadár elvisz téged, ha Szrinagarba nem is, de az autóútig… Akarsz mondani valamit?

— Igen, mester! — Dajárám lehorgasztotta fejét.

— Tudom, mit akarsz mondani. De erről majd később. Mivel ezúttal hosszabb időre válunk el, közölnöm kell veled olyasmit, ami a segítségedre lesz a munkádban is és azon az úton is, amely őhozzá, a Tillottamádhoz vezet. Ne félj a szenvedésektől. Erős lelkű vagy, ezért is szenvedsz jobban másoknál, pedig megpróbálod minden módon elkerülni. Ám a szenvedés a magasba emel, és a szenvedés révén válik jobbá az egész világ. De mint mindennek az életben, a szenvedésnek is legyen határa, különben kiöli a lelket az emberből, és gonosztettek forrásává válik. Ebben a világban most nincs határa a szenvedésnek — és Vitarkánanda a hegygerincre mutatott, amely eltakarta az Indus völgyét, aztán összeillesztette két markát és így kelyhet formált —, ha a völgyben élő emberek érzéseiből merítenék, égig érne az emberi bánattal teli kelyhem. Ha számba vennénk és halomba raknánk az egész emberiség bánatát és örömét, olyan szomorú eredményt kapnánk, amelyet még te sem hinnél el, pedig fiatal és erős vagy!

A nők mindig többet szenvedtek, mint a férfiak. Amióta a katonaállamok legyőzték az összes másfajta társadalmi formákat, a nőt csalárd módon magasztalták, a valóságban pedig hajszolták, megvetették és elnyomták, már csak amiatt is, mert jobb, finomabb és közelebb áll a természethez, mint a férfi.

Amikor a muzulmánok meghódították Indiát, sok ezer hős asszony lett öngyilkos, belevetette magát az ostromlóit égő városok lángjaiba, hogy ne kerüljön a győzők keze közé.

Néha az az érzésem, hogy az emberiség mindjárt a matriarchátus után elfelejtette, hogy a nő nemcsak szerető, nemcsak anya, aki gyermeket szül, hanem az ember, a gyermek, a férfi nevelője is. Emlékezz vissza a “rézkorsó” mélységére, és megérted, hogy az embernevelés a Föld egész jövője szempontjából a legfontosabb feladat, sokkal fontosabb, mint az anyagi jólét elérése. És ebben a feladatban a szépség az egyik fő erő, de csak akkor, ha az emberek megtanulják helyesen értelmezni, értékelni és felhasználni. Ezért akarok minden módon a segítségedre lenni: először harcolni fogsz azok ellen, akik lenézik és sárba tiporják a szépséget, aztán — megalkotod mindenki számára, a jövő számára is!

Mindkét kezét Dajárám vállára tette.

— Ezért el kell fogadnod a segítségemet, és ne utasítsd vissza büszkeségből, vagy mert szégyelled elfogadni. Te most kilépsz az alvilágba, ahol csupán a lelkierőd, bármilyen nagy is, nem lesz elég!

Vitarkánanda ezután előhúzott a sarokból egy kis faládát, felnyitotta és kivett belőle egy vaskos pénzköteget.

— Tessék!

— Mester!

— Ez azoknak az embereknek az ajándéka, akik jóindulattal viseltetnek irántad és az ügyed iránt. Tedd el! Már megint csak magadra gondolsz — jegyezte meg Vitarkánanda szemrehányóan és átnyújtotta a pénzt Dajárámnak. — És ha Tillottama sorsa attól fog függni, hogy átvetted-e ezt a marék papírt vagy sem? Tillottama nélkül nem juthatsz sehová, soha ne felejtsd el a kettősség törvényét, amely mindenható ebben a világban, emlékezz az állat teste és az ember lelke között hányódó érzések zűrzavarára! Te és Tillottama — mert minden igazán szerető szív eggyé akar olvadni — elkerülhetetlenül ennek az egységnek két oldala lesztek. Minél szorosabban olvadtok össze, annál élesebbek lesznek a bennetek felmerülő ellentétek. Ne csodálkozz ezen, ne ijedj meg, ne hagyd, hogy eluralkodjanak rajtad a benneteket elválasztó érzelemkitörések. A lány megszeret: elkerülhetetlenül és természetesen akar a tiéd lenni forró, őszinte szívének minden erejével. Mit csinálsz majd akkor, ha új erőre kapnak benned a bősz démonok? Tillottama semmiben nem tud a segítségedre lenni. Minél erősebben akar majd hozzád tartozni, annál erősebben hiszed majd, hogy csak a múlt jár az eszében.

— Ez igaz, mester- kiáltott fel kétségbeesetten a szobrász-, de hát mit tegyek? Segíts!

A guru mély tüzű szemében szokatlanul zord láng lobbant fel.

— A fekete mágia nem mese, valóban létezik. Persze, nem holmi okkult varázslatot és bájitalt jelent, hanem a gonosz és tisztátalan lélek erejét, amely hatalma alá hajtja a gyengébbeket. Vele szemben áll a jóravaló gondolatok, a tiszta vágyak, a segítségnyújtás és a szerelem fehér mágiája. Ha ezen a téren az ember igazán erős, engedelmességre késztethet másokat, a jóságos nyugalom légköre veszi körül, amely visszaveri és elnyomja a rossz emberek gonosz erőit. Egyszer majd mindenki rádöbben erre és minden babona nélkül megkezdi a harcot a fekete mágia — az ember pszichikumában rejlő sötét erők megnyilvánulása ellen! Azt tanácsolom, hogy ezt most végezd el és elsősorban azt küzdd le, ami benned jelentkezik. Már megmondtam: neked a tantrák útján kell haladnod.

De menjünk fel a toronyba, a csillagok alá.

Rámamurti Kis Tibet zöldes fényben ragyogó ege alatt utoljára gyakorolta a különböző pózokat; kihúzta mellkasát, lassan szívta be és ki a rendkívül tiszta magas hegyvidéki levegőt. Úgy érezte, hogy új erő árad széjjel a testében, leült a guru lába elé, és Vitarkánanda beszélt neki a tantrák lényegéről, őseredeti jelentőségükről, amelyet nem torzítottak el mágikus szertartásokkal, a fajtalankodások és ivászatok hazug rítusaival.

Időszámításunk első századaiban, vagyis körülbelül kétezer évvel ezelőtt keletkezett Devi istenanya kultuszából a tantrák tanítása, és azt hirdette, hogy a Védákat az ősidőkben állították össze, amikor az emberek még egészen mások: sokkal erényesebbek és sokkal erősebb jelleműek voltak. Manapság — ezt a kort kálijugának, a gonoszság vagy Káli démon korszakának nevezik — az emberek mások, rosszabbak őseiknél. Rosszat akarnak és elvetik a jót, telhetetlenek az élvezetek habzsolásában.

Ennek következményeként a gonoszság elkerülhetetlenül terjed a világon, egyik nemzet háborút indít más nemzet ellen, a barátság kölcsönös kizsákmányolássá változik, és a testi szenvedély az egyetlen, ami összeköti a férfit meg a nőt.

A tantrák szerint a világnak ebben az állapotában a predesztináció érvényesül. Az emberek oly mélyre süllyedtek, hogy már nem képesek felfogni saját lezüllésüket, nem látják a megmenekülésükhöz vezető utat. Ezért a tantrák feladata: a vallási kultuszt vonzóvá tenni az emberek számára öt elemen (tattva), más néven “Öt M.”-én keresztül. A méreg megöli az embert, de az orvos kezében gyógyszerré válik; ugyanígy azok, akik a testi élvezeteknek hódolnak, a guru szakavatott keze alatt kigyógyulnak belőlük. De akárcsak a méreg esetében, a legcsekélyebb tévedés halált okoz, a tantrák útján is nagyon könnyen elpusztul az ember.

Vitarkánanda hosszabb szünetet tartott. A szakállát simogatva, összehúzott szemmel, bánatosan nézett maga elé, mintha a bölcsesség szükségszerű elkorcsosulása és a vallási kultuszok eltorzulása nyomasztaná.

— Mindazonáltal a tantrák tanítása sok haszonnal járt — szólalt meg váratlanul a guru —, a legádázabb ellenfele volt Szarínak. A legnagyobb gonosztettnek tekintette a nő bárminemű megsértését.

A tantrák másodszori férjhezmenetelre buzdították az özvegyeket, kimondták, hogy a nő elválhat impotens férjétől, és megtiltották, hogy a nőt csupán a testi élvezetek tárgyának tekintsék.

Felhívom a figyelmedet egy részletre, amely így szól: “Ott, ahol világi élvezet van, nincs felszabadulás, ahol felszabadulás van, ott nincs világi élvezet. De a Szent Szépségnek nevezett sakti-forma nagyszerű hívei számára az élvezet is, a felszabadulás is összetett tenyerük között található…”

— Milyen gyönyörű ez, mester! — szaladt ki Dajárám száján.

— Emiatt az egy tantra miatt beszélek neked a tantrizmusról! Ez az egész neked, művészembernek szól, akinek a szépség jelenti az élet értelmét és gyönyörét. De ne hidd, hogy egyszerű és könnyű lesz az utad. Mint minden egyenes út, ez is nehéz és veszélyes.

— Veszélyes? Miért, mester?

— Mert ha belemerülsz az érzelmek világába, és tovább feszíted őket a végletekig, tudnod kell úrrá lenni fölöttük. Különben megőrülsz, lezüllesz, lelkileg összeomlasz. Egy kard élén kell végigmenned a félelmetes kísértetektől hemzsegő szakadék fölött!

— De vajon meg tudom-e tenni ezt az utat, mester? Én, a mindennapi sorsú, hétköznapi ember?

– Érzem, hogy igen. Két csap tartja össze a lelkedet: a szépség utáni vágy és a szerelem. De mivel a szerelmed egyúttal a fenséges szépség megtestesítője is, nagyszerűen fel vagy fegyverkezve. Hallottál már valamit a sorasi-púdzsáról, a nő tiszteletéről?

A szobrász csak gyámoltalanul elmosolyodott, a guru pedig elmagyarázta annak a tantra-szertartásnak a lényegét, amely a szépséggel és szerelemmel való megtisztulást jelenti.

— De ne felejtsd el — fejezte be Vitarkánanda —, hogy a sorasi-púdzsa többször is megismételhető. Viszont ha a szertartás alatt lezuhansz a kés éléről, prédája leszel az alantas érzéseknek. Mondj el mindent a lánynak, ne titkolj el előle semmit. Akkor hű segítőtársad lesz. Ne felejtsd el!

Vitarkánanda rövid hallgatás után felállt.

— Mennem kell. Aludj jól — mondta és ujjaival megérintette Dajárámnak feléje hajtott homlokát. — Vendégszerető házigazdáinknak majd megmagyarázom, hogy köszönet nélkül való eltávozásodat ne vegyék tiszteletlenségnek, mert hisz elutazásod életbevágóan fontos volt. Hosszabb időre elválunk egymástól, és emiatt szomorú vagyok. Hatalmas erő a kölcsönös lelki vonzalom.

— Mester — suttogta fájdalmas arccal Dajárám, és érezte, hogy összeszorul a szíve. Csak most eszmélt rá, hogy mennyire szereti és tiszteli ezt a végtelenül jóságos, okos és szerény embert. Fölénye soha sem hatott nyomasztóan a szobrászra — mindig csak a tiszta jóakaratot tapasztalta a gurunál, akit a legbölcsebbnek tartott ismerősei közül.

— Ne keseredj el, ennek így kell lenni, mindkettőnk szempontjából. Néha talán ott leszek melletted, nézlek majd messziről és segítek jó szándékú gondolataimmal. Ne felejtsd el, fiam, hogy a jó és a rossz, az aljas és a tiszta gondolatoknak megvan a saját életük és rendeltetésük. Ha megszülettek, beleömlenek a karmát — a te karmádat, a más emberek, sőt az egész nép karmáját meghatározó cselekedetek közös áramlatába. Ezért tartsd kordában őket, ne hagyd hogy elburjánzzanak a méltatlan gondolatok. Ég veled!

Dajárám elbotorkált a számára kijelölt cellához a torony alsó szintjén, és rázuhant az ágyra. Azt hitte, hogy még csak egy másodperc telt el, amikor egy ismeretlen szerzetes már rázta is a vállát Dajárám leballagott a szakadékba, és amikor visszafordult, hogy egy búcsúpillantást vessen a kolostorra, már késő volt — eltűnt a sziklás szakadék kanyarulata mögött.

Dajárám és kalauza felfelé kapaszkodtak a hágóhoz, útjukat ragadozó madarak vijjogása kísérte. Túl van hát a nyomasztó napokon, amelyeket — végzetes tévedésből — a világtól visszavonultan töltött el. Most, hogy ismét visszatért az emberi gondokkal, aggodalmakkal, várakozásokkal és számítgatásokkal teli világba, gyorsan és biztosan kell cselekednie. Meglepődve tapasztalta, hogy mennyire tele van energiával és erővel. Az első hágó után egy másik következett, késő este pedig a fáradt lovak lába rálépett a szagos, szürke ürömmel benőtt széles fennsíkra, amelyet sárga meredélyek öveztek. A két vándor felért egy dombra, amelyen kőlapok meredeztek. Az alacsonyan álló nap sugaraiban fürdő fennsík arányló tisztásként tündökölt. Délről vöröseslila sziklafal határolta, mögötte kékes ködbe burkolódzó hegyek tornyosultak. A közeli dombok sötét ultramarinkék színt öltöttek, távolról pedig lilának tűntek. Még távolabb, dél felé egymást követték a vonulatok, és színük egyre világosodott. Kék színáranyalatuk egyre derűsebb, élénkebb és tisztább lett. A szelíd, kerek hegycsúcsok olyanok voltak, mint valami légiesen könnyű kelme hullámai. Ezek a hegyláncok már szülőföldjéhez közeledtek. A kék ország nyájasan hívogatta, úgyhogy szívét öröm töltötte el.

Másnap vagy húsz mérföldet csak lefelé ereszkedtek, az Indushoz. Melegebb lett a levegő, barátságosabb növényzet borította a völgyeket, szelídebben fújt a szél.

A geológuscsoport főnöke meglepődött, amikor egy indiai fiatalembert tibeti öltözékben látott közeledni, aki az ő ladakhi köszöntésére kitűnő hindi nyelven válaszolt. Dajárámnak szerencséje volt, mert a főnököt Szrinagarba rendelték, a helikopter félig üresen indult, a szobrásznak tehát nem kellett kérését pénzzel megtámogatni. Dajárám elbocsátotta kalauzát a lovakkal, és a táborban éjszakázott. Másnap reggel forogni kezdtek a “szitakötő” óriási légcsavarszárnyai. Aztán az Indus fölé emelkedett és egy széles szakadékon keresztül lassan elszállt délnyugatnak. Rámamurti a gép fülkéjében elöl ült és az alattuk elsuhanó tajtékzó patakokat, kőtömböket, tűhegyes sziklacsúcsokat, himalájai cédruserdőket nézte, és azt hitte, álmodik. A mély szakadékokban félelmetes falak és málló sziklák zárták körül, szélrohamok dobálták a helikoptert, amelyet minden pillanatban az a veszély fenyegetett, hogy nekicsapódik valamelyik sziklának és összetörik. A törzse alatti vékony merevítőkön lassan forogtak a kerekek.

A gép a várostól hat mérföldnyire, egy hegyvonulat lábánál épült repülőtéren ereszkedett le a földre. Az első győzelem! Két nap az esetleges két hét helyett! De ebben neki még nem volt semmilyen érdeme: eddig tartott a guru segítsége. Innen már önállóan tevékenykedik…

A tibeti önmegtartóztatás után elsősorban egy ruhaüzletre, aztán egy jó fürdőre van szüksége. Onnan a postára siet, hátha már megjött Anaréndra válasza?

A válasz megérkezett: majdnem egy hónapig hevert a postán a vaskos légipostai levél. Tehát már úton volt, amikor ő arra kérte a gurut, hogy zárják be a sötét odúba. Milyen ostoba és makacs fajankó volt!

Feltépte a borítékot, de ebben a pillanatban eszébe jutott valami, és a gondolattól valósággal megdermedt: mi lesz, ha minden álma összeomlik?

— Meg sem ismerem európai ruhában — hallotta Dajárám az ismerős hangot. A geológusok főnöke állt mögötte egy fiatal, szőke hajú, kék szemű európaival, aki vékony anyagból készült ruhát viselt. “Túl könnyű öltözék Kasmírban” — gondolta Dajárám Rámamurti, aki bár megedződött Tibetben, mégis vastagabb ruhát vásárolt.

A főnök már a geológusok táborában rokonszenvesnek találta a fiatal szobrászt, de a közös élmény, amelyet a helikopterből látott kasmíri tájak nyújtottak nekik, még közelebb hozta őket egymáshoz. Az éleslátású mérnök észrevette a felbontott borítékot Dajárám kezében, és nyomban leolvasta a szobrász arcáról a nyugtalanságot.

— Elnézést, de úgy látom, zavarok! No de még találkozunk: az utazók útjai okvetlenül keresztezik egymást. Jöjjön mister… — Dajárám nem értette a furcsa hangzású külföldi nevet.

A levél szemrehányással kezdődött. Anaréndra közölte, hogy ha Dajárám akkor rögtön elmond neki mindent, már az első este kiszabadítják Tillottamát. Részletesen beszámolt a Riva fejedelemségben forgatott jelenetekről. A film második részének cselekménye abban az ódon palotában játszódott, amelyet a maharadzsa elfogott fehér tigrisekkel telepített be. A templomból (vagyis Khadzsurahóból) elrabolt devadászit (vagyis Tillottamát) a herceg magával viszi ősi palotájába, amelyet tigrisek őriznek. A devadászi szökést kísérel meg és majdnem életét veszti, de a fakír (vagyis Anaréndra) megmenti. Anaréndra megírta továbbá, hogy ő, mint félelmet nem ismerő hatha-jógi, elámult Tillottama páratlan bátorságán, míg rá nem jött, hogy a lánnyal valami nincs rendben. A filmben volt egy jelenet, amikor a devadászi a tigrisek lakta belső udvart körülkerítő falon fut végig. Tillottama megtorpant, megingott: megjátszottá, hogy elvesztette az egyensúlyát és megrémült. A felvevőgép bőszen duruzsolni kezdett. A falon Tillottamával szembejövő Anaréndra észrevette, hogy a lány nem folytatja a futást, hanem csak áll elmélázva, mintha nem is hallaná a rendező dühös utasításait. Az egyik hatalmas, sűrű fekete csíkos hófehér tigris közvetlenül Tillottama alatt állt meg, mellső mancsaival a falra kapaszkodva a magasba nyújtotta nyakát. Élénk kék szemét a lányra szegezte, aki most lehajolt hozzá és feléje nyúlt. A megrémült rendezőnek elakadt a szava, de az operatőr folytatta munkáját: megörökítette ezt a váratlan jelenetet. A tigris kitátotta pofáját, vicsorgott és kivillantak éles nyolccentiméteres agyarai. Aztán lekonyította fülét és lehasalt. Anaréndra fentről a fal tetejéről kígyószerűen laposnak és szélesnek látta a fejét. A fenevadnak a színésznőre szegezett bizalmatlan, az imént még megvetést tükröző, fürkésző szeme pedig sötétedni kezdett és gonoszul villogott. Tillottama megtántorodott. Anaréndra látta: a tigris a következő pillanatban olyan magasra ugrik, hogy eléri a lányt, vagy pedig Tillottama ugrik le hozzá a falról. Villámgyorsan előreszökkent hát, felkapta a színésznőt, végigrohant a falon és leszaladt vele a rövid lépcsőn az alsó udvar sarkában álló fügefa árnyékába.

Az egész jelenet remekül sikerült a filmen, úgyhogy a rendező nem ismételtette meg dublőzzel. Aztán sokáig magyarázott valamit a producernek, aki a forgatócsoporttal együtt érkezett ide. Amikor a “fakírok” eljátszották a szerepüket, a producer személyesen számolt el velük, hálásan megköszönte a közreműködésüket és rendelkezésükre bocsátotta a kocsiját Alláhábádig.

Anaréndrának fogalma sem volt arról, hogy Dajárám ugyanabban az időben, ugyanabban a városban kórházi ágyon feküdt.

Amikor hazaért és megkapta Dajárám levelét, azonnal felkereste az Orfeus társaságnak, a producer kétes hírű vállalkozásának bankját, hogy megtudjon valamit a forgatócsoport hollétéről. Treizis úr forgatócsoportjával Adzsantában, azután onnan Bombaybe utazott, jelenleg pedig Lonaulában, egy Bombay környéki fürdőhelyen pihen, ahol a bank két hónapra lakást bérelt a számára. Anaréndra megbízta bombayi barátait, hogy tartsák szemmel a producert.

Anaréndra csak Dajárám táviratára várt, hogy Bombaybe vagy más helyre utazzon — amit Rámamurti találkozásuk színhelyéül kijelöl. És a távirat máris repült Új-Delhibe és tudatta Anaréndrával, hogy Rámamurti az első repülőgéppel elindul Szrinagarból, hogy rendeljen két jegyet a bombayi járatra és hogy várakozáson felül Dajárámnak van pénze. A szobrász alighogy feladta a táviratot, máris rohant ki a postáról és hanyatt-homlok vágtatott a légiforgalmi kirendeltségre. Szerencséje volt, mert kapott jegyet: egy katona épp akkor mondta le a repülőutat, de ez a gép csak holnapután reggel indul. Több mint egy napot várni! Eközben meg Tillottama talán valóban nem akar tovább élni… Hátha ez volt az utolsó eset, amikor hitt a szabadságban, a jóságban és a lovagiasságban? És csalódott: honnan is tudhatta volna, hogy mi történt ővele? Ó, istenek, nem szabad zúgolódnia, várnia kell, aztán cselekedni! De a szégyen még sokáig fogja marni a lelkét, amiért kitért a harc elől!

— Mondtam ugye, hogy az utazók mindig összefutnak — nevetett vidáman a ladakhi geológus, amikor szőke útitársával belépett a kirendeltség helyiségébe. — Jegyet akar venni, vagy már vett is? Persze, Új-Delhibe?

— Vettem. A holnaputáni járatra.

— No akkor itt van egy útitársa, Ivernyov úr! Ismerkedjenek meg, uraim: Rámamurti szobrászművész, aki most jött vissza Tibetből, Ivernyov orosz geológus, új és nagyszerű barátunk. Elnézést, de nagyon nehéz helyesen kimondani a másik nevét.

Rámamurti kíváncsi pillantást vetett a szinte vele egykorú, túl könnyen öltözött, sovány férfira.

— Sok időt töltött Ladakhban? — kérdezte az orosz geológus kitűnő angolsággal, és két tenyerét összetette maga előtt — namaszte az európai kézfogás helyett.

– Ó, csak másfél hónapot… egy tibeti kolostorban.

— Nagyon szeretnék eljutni oda és körülnézni! — mondta felélénkülve az orosz férfi. — Számunkra, romantikus hajlamú emberek számára Tibet még ma is a különleges ismeretek, a rejtélyek országa.

— Bizonyára sok nyugati kalandregényt olvasott! — szólalt meg a ladakhi geológusok főnöke.

— Hát persze! — vallotta be mosolyogva az orosz vendég. — A gyermekkorunkban kialakult elképzelések nehezen oszlanak szét.

— Ott menedékre találhat az, aki vissza akar vonulni az életből — mondta Dajárám… — Nem bánnám, ha a tibeti kolostorok amolyan pszichológiai pihenő- vagy gyógyhelyek lennének. Egyszer talán majd azokká is válnak!

– Érdekes szavak egy indiai ember szájából!

— Népem vallásosságára gondol? De hisz én épp most jövök onnan!

– Ön nem mondott ilyesmiket — fordult az orosz férfi a geológusok főnökéhez —, pedig két idényt is töltött ott. No persze nem kolostorban… Különben is csak tréfálok. Ön egy ebéddel tartozik nekem, amiért meghatároztam leletük, egy érdekes ásvány jellegét. Akkor hát most váltsa be az ígéretét! Mert az, amit az első látásra megállapítottunk róla, megér egy jó ebédet. Különben hát engedje meg, hogy én hívjam meg ebédre önt mint a lelet felfedezőjét, mert sokkal jobban megérdemli, mint én. És egyúttal meghívjuk új ismerősünket is.

— Ivernyov úr rövid pihenőjét töltötte itt — magyarázta Dajárámnak a főnök — és barátian felajánlotta nekünk széles körű ásványtani ismereteit. Ezért jöttem ide és ezért hozhattam önt magammal. Az expedíció, amelyben orosz barátunk tanácsadóként dolgozik, India déli részén tevékenykedik.

— Akkor hát önnek is hálával tartozom — hajlott meg Dajárám az orosz geológus előtt. — Ha ön nincs, én most valamelyik hegyvidéki völgyben vánszorgok amolyan kétszáz mérföldnyíre Szrinagartól.

— Mindig kellemes érzés másokon segíteni ilyen egyszerű módon — mondta félig hetyke, félig szomorú mosollyal az orosz geológus —, az ember gazdagnak érzi magát.

– Ön valóban gazdag: sokat tud! — mondta a ladakhi geológus.

— Ugyan már! Egyszerű mérnök vagyok, legfeljebb olyan egyetemen tanultam, ahol egy bányamérnöknek kitűnően kell ismernie a gyakorlati geológusmunka három alapelemét: az ásványtant, a bányászatot és a vegyészetet.

— A leningrádi bányászati főiskoláról van szó?

— Pontosan. Nálunk azt tartják, hogy az ásványtan tudása, az ásványok pontos, mégis gyors meghatározásának ismerete ugyanannyi, mint a gyakorló orvos diagnosztikai képessége. Mindkét esetben egyszerű eszközökkel állapítjuk meg a helyes diagnózist, amelyre a laboratóriumoktól távol nagy szükség van… De ezek a részletek aligha érdeklik Rámamurti művész urat. Mi még elbeszélgetünk este, munka után. Holnap pedig meghívom mindkettőjüket egy szrinagari és város környéki sétára. Ez az utolsó napom, és már meg is rendeltem a gépkocsit.

Dajárám örömmel fogadta el a meghívást: hamarabb telik el a gyötrelmes várakozással teli nap.

Az orosz geológus pontosan a megbeszélt időpontban megjelent a szállodában. A volán mellett egy mogorva külsejű csupa szakáll szikh férfi ült, de a ladakhi főnök nem volt velük. Dajárám kérdő pillantására az orosz vendég közölte, hogy mister Pulla Senojnak sürgős dolga akadt, de ha mister Rámamurti nem tartja unalmasnak az ő társaságát, mivel abszolút nem ismeri Szrinagart…

— Néha jobb, ha nem tud semmit az ember, csak megy tágra nyitott szemmel, és nem zavarja mások tudása, ízlése.

Az orosz vendég fürkésző pillantást vetett rá, de nem válaszolt.

A szobrász, amikor Ladakhba utazott, nem tudott megismerkedni a kasmíri fővárossal. Ezért most egész életére emlékezetébe vésődött ez a nap, amelyen együtt kóborolták be az ismeretlen várost “menjünk, amerre a szemünk lát” alapon. Erről a városról írta a XIX. században egy lírai költeményében Thomas Moore, hogy “földi paradicsom”. India muzulmán és hindu költői egyaránt a legagyafúrtabb, legpompásabb jelzőkkel illették dalaikban Kasmír völgyét. Igaz, a versek jelentős részét a különböző korok udvari dalnokai írták, akik az emberi érzéseket és szavakat a szégyentelen talpnyalás eszközévé tették. De a hízelgők falkája sem tudta eltorzítani Kasmír és fővárosa valódi szépségét. “Szegények vagyunk — mondják a kasmíriak —, de van nálunk három olyan dolog, amelyek a régi közmondás szerint megkönnyítik a szív keservét: tiszta víz, zöld fű és gyönyörű nők.”

Áthajtottak a várost két részre osztó hideg vizű Dzshelam folyón, a teljesen fából, egyetlen szög nélkül épített, kocka alakú, hegyes tetejű Sáh-i-Hamada-mecset közelében. Gépkocsijuk az elsőrendű úton megkerülte a kettős kúp alakú “Salamon trónja” nevű hegyet, hogy megtekintsék a mogul császárok hírhedt kertjeit.

Aztán visszahajtottak a városba, újból átmentek a Dzshelam hídján, és nyugat felé folytatták útjukat. A várost elhagyva, hat mérföldnyi utazás után a sofőr megállt egy tónál, ahol elágazott az út; hátrafordult és kérdő pillantást vetett Ivernyovra. A geológus némán a bal oldali útra mutatott, a szikh férfi elégedetten bólintott, és a kocsi máris sebesen nekilódult a lankás emelkedőnek, amely egy áttetsző zöld vizű, igen sebes sodrású kis folyó mentén vezetett.

Dajárám már éppen meg akarta kérdezni, hogy hová mennek, amikor az orosz geológus szégyenlős, kisfiús mosollyal közölte: nem tudta megállni, hogy meg ne nézze Gulmargot, amelyet az angolok építettek — sokat senyvedtek az indiai síkság hőségétől, és ebben a magashegyvidéki, hűvös faluban töltötték a szabadságukat. Az angolok távozása után a városka kiürült. Az összkomfortos, kétemeletes szállodák és villák üresen álltak, és a hegylakók jószága legelt a kövektől megtisztított tisztásokon.

– Én nagyon kedvelem a magashegyvidéki emberlakta helyeket, — mondta Ivernyov. — Van valami különös, szomorú varázsuk az ideiglenesen elhagyott településeknek… De önt aligha érdeklik a személyes benyomások. Én vagyok a hibás, mert nem figyelmeztettem erre a kis kiruccanásra, lehet, hogy ön szívesebben kószálna a városban? Mindjárt visszafordulunk!

— Nagyon téved. Igen érdekes ez a kirándulás meg az, amiről beszél — tiltakozott Dajárám, majd némi tétovázás után azt kérdezte: — Nemrég valamilyen súlyos veszteség érte?

— Miért gondolja? — csodálkozott az orosz férfi.

— Nem is tudom. Van valami kifejezés a szemében, aztán a szavai, a szomorú magány utáni vágyakozása. Egy indiai ember hasonlóképpen cselekedne, de én azt hittem, hogy egy európai azzal gyógyítaná lelki sebét, hogy szüntelenül az emberek között lenne, túl hangos zenét hallgatna, nagyokat inna. Avagy talán helytelen elképzelésem van az európaiakról?

– Én azt hiszem, hogy az európaiak és az indiaiak nem mind egyformák. Önnel is történt valami, hogy a tibeti kolostorba menekült?

— Igen, testi sérülésekkel, fájdalmakkal és legyengüléssel kezdődött, aztán megpróbáltam elmenekülni önmagam elől.

— Nem sikerült?

— Nem. De most már más vagyok!

— Ezek szerint ön nem tartja gyengeségnek a szomorú magányt?

— Nem, mégpedig addig, amíg az ember össze nem szedi a gondolatait, erejét, és el nem töpreng azon, mi legyen a történtek után. De ha valaki arra gondol, hogy ez örökre így marad, akkor teljesen legyengült. Erre a sötétségpróba után jöttem rá.

— Sötétségpróba? Mi az? — Az orosz vendég elővett egy furcsa, hosszú szopókás cigarettát tartalmazó, fekete lovast ábrázoló dobozt és megkínálta Rámamurtit meg a gépkocsivezetőt. Dajárám elhárította, de a szikh férfi óvatosan kivett egyet, rágyújtott és először mosolyodott el, ezzel nyugtázta a távoli északi országból érkezett vendég baráti, majdnem gyengéd figyelmességét.

A szobrász bizalmába fogadta Ivernyovot, és hozzáfogott, hogy elmondja neki keserű történetét. Az út, amelyet alaposan megrongáltak az esőzések, erősen dobálta a kocsit, úgyhogy a gödrök, a kátyúk megkerülésekor mindig féloldalra billent. Az orosz vendég nem sokat törődött a rossz úttal, figyelmesen hallgatta Dajárám elbeszélését, időnként meggyújtotta kialudt cigarettáját.

— Teljes szívemből sok sikert kívánok önnek! — mondta a geológus, aztán kezét rátette Dajárám ujjaira és megszorította a kezét. — És köszönöm önnek, hogy elmondta. Története olyan csodálatos, hogy azt hittem, nem is önről van szó, hanem egy különleges emberről… mondjuk egy film főhőséről vagy még inkább egy ősi legendáról! Szeretnék az ön helyében lenni! — Ivernyov elhallgatott, majd újabb cigarettára gyújtott rá.

— Az én helyemben? — csodálkozott őszintén a szobrász.

— Hát persze! Ön előtt világos a cél, szilárd az elhatározása, egyenes a harca. Megküzdhet az elveszett kedveséért, tudja, hol keresse, hová vigye.

– Ön viszont nem tudja?

— Nem tudom, semmit nem tudok, és még csak lehetőségem sincs arra, hogy megtudjam!

— Egy icipici lehetőség azért mindig van. Csak el kell határoznia magát az embernek és szilárdan kitartani elhatározása mellett — vetette ellene Dajárám.

Már hét és fél ezer lábnyi magasságban jártak. Az út itt már nagyon rossz volt, annyira feláztatta az eső, hogy egy negyedórás ádáz harc után a sofőr leállította a kocsit és egy széles karmozdulattal jelezte, hogy az utasoknak gyalog kell folytatni útjukat. Dajárámék sietve elindultak, hogy mielőbb túljussanak a még hátralevő két mérföldön és a négyszáz méteres emelkedőn.

Dajárámék nekivágtak a lankás emelkedőnek, az út mentén húzódó és kövekkel teleszórt, árokká mélyült, lovak járta ösvényen. Feljutottak az erdő borította első előhegységre. Az olykor hetven méter magas, sudár törzsű himalájai óriási ezüstös lucfenyők a kék égbolttal kacérkodtak az áttetsző levegőben. A hatalmas fák, amelyeknek törzsét három ember is alig érte körül, sötét tűlevelű, kurta, sok szintű ágaikat az ég felé emelték. Az emberek törpéknek látszottak a faóriások tövénél.

— Milyen szép ez! Az ember sokkal jobban érzi itt magát — mondta elgondolkodva a geológus és teleszívta a tüdejét levegővel. — Minket északiakat eltikkaszt az indiai forróság. Holnap Delhiben leszünk, ahol már minden más, de nekem még tovább kell utaznom délre.

— Délre? Nem tekinti szerénytelenségnek, ha megkérdem, hová?

— Madrászba, ott van a telephelye annak az expedíciónak, amelynek dolgozom.

— Madrászba! De hiszen néhány nap múlva én is ott leszek. Fel kell kutatnom Tillottama rokonait és vissza kell szereznem neki az indiai állampolgárságot. Madrásszal kell kezdenem, az a megoldás egyetlen kulcsa.

– Értem. Értesítsen majd, hogyan végződött bátor vállalkozása, amelyhez sok sikert kívánok. Higgye el, hogy ez nem puszta kíváncsiság.

— Hol találom meg Madrászban?

Az orosz geológus elővett levéltárcájából egy névjegyet.

— Ezen minden rajta van: a címem is, a telefonszámom is. Rojapetta, nem messzire a Mount-Roadtól.

— Köszönöm. Hamarosan tudomást szerez mindenről… vagy egyáltalán nem hall felőlem semmit, és abból tudni fogja, hogy kudarcot szenvedtem.

— Az az érzésem, hogy sikerrel fog járni. Talán azért, mert önben megvan az a vasakarat, amely biztosítja a sikert.

Gulmarg zöld tisztásán, amelyet a sötét, sűrű fenyőerdőtől majdnem feketének látszó dombok öveztek, hűvös szél fújt a meredek sziklafalak felől. A kék hegylánc fölött két szinten újabb hegyek tornyosultak, amelyeket hó borított.

Faházak, szállodák és üzletek sorakoztak az utca két oldalán, de sehol egy teremtett lélek — akárcsak egy elvarázsolt kastélyban. Panaszosán csikorogtak és lobogtak a szélben az ablakvédő táblák meg a nyitott ajtók, és ez csak fokozta az elhagyatottság, a magány érzését.

Amikor Gulmargból visszatértek, együtt megebédeltek, majd csónaktaxin siklottak a csatornákon és a Dal tavon, amely tele volt úszó szállodákkal és bérbe vehető uszálylakásokkal. Csak késő este váltak el egymástól.

Dajárám, akit kimerített a rengeteg új benyomás, sokáig nem tudott elaludni, újra felidézte emlékezetében az új ismerősével töltött egész napot. A mérnök idegen volt ugyan, mégis olyan barátinak és közelinek érezte, mint kevés rokont.

A szobrász, szokásához híven, behunyt szemmel feküdt, és úgy vonultak el előtte a képek, mint egy lassított felvételen.

Új orosz barátja meglepte Dajárámot, aki megszokta, hogy az európaiak mohó kíváncsisággal a bazárokba és az üzletekbe rohannak, mert minél többet szeretnének vásárolni. Ivernyov is kíváncsian szemlélte a nagyszerű hímzéseket, a szőnyegeket, a cizellált korsókat a fafaragásokat, Szrinagar büszkeségeit, de ez az érdeklődése csak akkora volt, amilyennel a város életének más sajátosságait is nézte. A geológus nem vett semmit, pedig — Dajárám észrevette — nem fukarkodott a pénzzel, ha arról volt szó, hogy gépkocsin vagy csónaktaxin utazzanak. Csak egyszer fordult elő, hogy félig tétovázás, félig sajnálkozás látszott Ivernyovon — amikor egy mozgóárus csónakjával az ő ladikjuk mellé siklott és kiterítette az orosz vendég előtt egy havasi leopárd pompás bőrét; végül is elküldte az árust, és hosszasan elgondolkodott…

Egyik kép váltotta a másikat a szobrász agyában, aztán észrevétlenül elszunnyadt, és csak egy perccel az előtt ébredt fel, hogy szállodai szobájába belépett a boy.

Mialatt a taxi a repülőtér felé száguldott vele, gyakran hátrafordult, de hiába remélte, hogy megpillantja az orosz geológus kocsiját. A repülőtéren megtudta az okát: az indulást két órával elhalasztották, mert Amritszárban vihar tombol. Ivernyov nyilván már korábban tudomást szerzett róla. Dajárám kilépett a helyiségből, leült a védőtető alatt egy padra és az itt-ott áttetsző ködfátyolba burkolódzó Pir-Pandzsal hófehér csúcsaiban gyönyörködött. A késés — nem számít, csak két óra, aztán még kétórás repülőút…. Hosszú ideig nem szívja majd magába a fennsík tiszta levegőjét, nem látja az élénk kék égbolt felé törő hóborította csúcsokat. Innen, erről az öt és fél ezer láb magas fennsíkról leereszkedik a forró síkságra, amelyet könyörtelenül perzsel a nap és amelyen por meg a forró széltől rezgő szárazköd hullámzik, fölötte pedig ólomszürke ég terül el.

Aztán meg Bombay párás forrósága következik. Bombayé, ahol Tillottama sínylődik!


A repülőtér várócsarnoka megtelt utasokkal. A szobrász már messziről észrevette új orosz barátját, akit egész embercsoport vett körül; csupán egyetlen ismerőst fedezett fel: a ladakhi geológuscsapat főnökét. Dajárám nem akarta zavarni őket, ezért csak messziről üdvözölte mindkettőjüket, aztán sietett, hogy beszálljon a repülőgépbe, amely már alaposan átforrósodott a tűző napon. Csak a felszállás után ültek egymás mellé az orosz vendéggel a gép farokrészében, és arról kezdtek csevegni, mennyire megváltoztatta az emberek életét az, hogy gyorsan lehet nagy távolságokat megtenni s eljutni egyik helyről a másikra…

A repülőgépet dobálta, rázta a légáramlat abban a sávban, amelyben a Himalája hideg levegője az Indus és a Gangesz közötti terület forró levegőfrontjával ütközött össze. Odalent egyhangú sárgás ködlepel úszott. Kis idő múlva pedig már az új-delhi hatalmas repülőtér betonlapjain gurultak a gép kerekei. A hőség nyomban megcsapta az embereket, amint kiszálltak a repülőgépből. Dajárám elbúcsúzott az orosz geológustól és sietett a már messziről integető Anaréndra és a víg kedélyű, kövér Szésagirirao mérnök felé.

— Tibet javadra vált! — kiáltott fel a mérnök. — Ellenállhatatlan lettél. Legfőbb ideje, hogy a szép nők meghódítására indulj!

— Igen, ha nem számítjuk a kopaszságomat. Még nem nőtt ki a hajam — felelte Dajárám.

— A turbán alatt nem látszik! Most már értem, miért vagy úgy kiöltözve, mint egy maharadzsa.

Anaréndra szemrehányó pillantást vetett a barátaira — hogy lehet tréfálkozni komoly dolgokkal?! — aztán így szólt:

— Ha nem vagy fáradt, még ma indulhatunk tovább. Két jegyet rendeltem.

— Hát te, Szésagirirao, nem tartasz velünk?

— Nem. Anaréndra azt mondta, hogy nélkülem is elegen vagytok. Ez jól is jön nekem, mert most nem egykönnyen tudom szabaddá tenni magam. De szükség esetén számíthattok rám.

— Egyáltalán nem lesz rád szükség — mondta határozottan Anaréndra. — Ebédeljünk meg. Van még másfél óránk. Menjetek és foglaljatok asztalt, én addig kifizetem a jegyek árát.

A vendéglő sarkában sok szabad asztalt találtak. Amikor helyet foglaltak, a mérnök körülnézett és megszorította Dajárám kezét.

– Ígérd meg, hogy üzensz értem, ha segítségre lesz szükséged. Ezt pedig ne utasítsd vissza! — Szésagirirao elővette tárcáját. Dajárám megállította barátja kézmozdulatát.

— Hidd el, hogy pénzre nincs szükségem! Nézd, mekkora pénzköteget hordok magammal, mint egy üzér — mondta a szobrász és megmutatta degeszre tömött pénztárcáját a mérnöknek.

– Ó, istenek! Az én ötszáz rúpiám elbújhat mellette. De van még valamim. Nyúlj csak az abrosz alá!

Dajárám súlyos fémtárgyat érzett a kezében.

— Mi ez? — kiáltott fel, amikor egy rövid csövű, furcsa nagy billentyűs automatapisztolyt pillantott meg. A masszív fegyver acélja zordan csillogott. — Minek ez? — kérdezte Dajárám és az indiaiaknak a gyilkolással szemben táplált ösztönös undorával visszaadta a fegyvert. — Nem süllyedhetünk a gengszterek színvonalára.

Szésagirirao vidáman felnevetett, aztán hanyagul legyintett.

– Én legalább annyira tisztában vagyok a törvények fonákságaival, mint te. Azok csak a rendes embert fegyverzik le, mindenfajta bandita és tolvaj pedig, aki fütyül a törvényre, azt tesz a fegyvertelen emberekkel, amit akar. Tehát azért készítettem ezt a fegyvert, hogy az ember ne érezze magát megalázottnak, mert védtelen minden gazemberrel szemben. Egyetlen bíróság sem nyilvánítja tűzfegyvernek, vagy akárminek, amivel lőni lehet. Nézd! — A mérnök elhúzta a tárfedélzárat a pisztoly agyán és kivett onnan egy opálos színű folyadékot tartalmazó lapos kis üveget. — Ez van benne tár és golyó helyett. Ez a dugattyú, amely alulról nyomja; ez a szelep, amely a billentyű elhúzásával kinyitja a cső torkolatát, ez pedig a másik dugattyú a szóróval. A támadó a pofája közé kap egy adag csípős, de ártalmatlan vegyszert, amelynek összetétele az én titkom. Nem történik semmiféle gyilkosság, mégis teljes diadalt aratsz bármely támadón! A kis üveg húsz “lövésre” elegendő szert tartalmaz, de itt van még két tartalék üveg. Hát nem remek? Fogd, jól jön majd neked!

Dajárámnak eszébe jutottak a guru szavai: “Te most kilépsz az alvilágba, amelyben a lelkierőd, bármilyen nagy is, nem lesz elegendő!” — és hálásan elmosolyodott, majd a zsebébe csúsztatta a súlyos pisztolyt.

Megjött Anaréndra a jegyekkel. A jó barátok megebédeltek, majd gép indulásig az étteremben üldögéltek. Amikor már a levegőben voltak, Dajárám feltette Anaréndrának azt a kérdést, amely állandóan gyötörte: “Bombayi barátaink hogy akarják felkutatni Tillottamát?”

— Már rábukkantak! — felelte higgadtan Anaréndra.


7. FEJEZET

Csillagtűz


Tillottama fél vállal a kertre néző fedett veranda növényekkel befuttatott oszlopának támaszkodott. A villa egy dombon állt, amelynek lejtős oldalait kőkerítés vette körül. Mögötte egy sor hasonló épület húzódott, távolabb gyér erdő borította halmok látszottak, meg a Bombaybe és az óceán felé vezető sima betonútcsillogott. Ide, Lonaula fürdővároska szélére hozta a lányt a forgatás befejezése után Treizis. A govindgarhi falon történt eset- amikor Tillottama egy hirtelen jött ösztönzésnek engedelmeskedve majdnem a tigris mancsai közé ugrott — elgondolkoztatta az amerikai producert. Úgy döntött, hogy pihenteti sztárját, maga is szórakozik és egyúttal elintéz egy-két dolgot Bombayben. Khadzsurahó után nagyon is feltűnt neki, hogy Tillottama megváltozott: szomorúbb, állhatatosabb lett és napról napra távolodott tőle, elhagyta korábbi szokásait, jóllehet közvetlen ellenállást nem fejtett ki. Ez a megvető passzivitás felbőszítette a producert.

Treizis most puha papucsban, nesztelenül kilépett a verandára és lopva fürkészte a lányt, aki mélyen elgondolkodott és semmit sem vett észre maga körül.

Kékesfekete haját nem fonta copfba, hanem európai módra körültekerte a fején; úgy látszott, hogy ezt a hatalmas kontyot alig bírja tartani hosszú, csupasz nyaka.

Treizis nézte Tillottamát és közben összehasonlítgatta új ismerősével, az olasz Sandrával. Majd ingerülten azt kérdezte a lánytól:

— Mi van veled? Beteg vagy? Mire gondolsz állandóan?

Tillottama összerezzent a váratlan hangra. Úgy rémlett, mintha Treizis kérdéseiből együttérzés csendülne ki.

Tillottama letérdelt, könyörgőn összetette tenyerét és lehajtotta a fejét.

— Engedj szabadon, uram! Nem egyszer mondtad, hogy én sokkal több pénzt hoztam neked, mint amennyit az öreg Szohrábnak fizettél értem. Nem bírom tovább, honvágyam van. Amíg szülőföldemen tartózkodom, megkereshetem szülőhelyemet és talán a hozzátartozóimat is. Mi szükséged van egy sötét bőrű táncosnőre? Láttam, hogyan mustrálgatod azt a gyönyörű olasz nőt, ő való hozzád. Engedd, hadd menjek a magam útján, és mindig hálával emlegetem majd a nevedet.

Treizis hallgatott.

A lány felemelte fejét és gúnyos mosolyt pillantott meg a férfi szemében; ez minden szónál többet mondott neki. Tillottama felállt, Treizis elővett egy cigarettát és felkattintotta öngyújtóját.

— Mi az hogy a magad útján? A nyilvánosházba akarsz menni? Nem, nem, te annál sokkal többet érsz — mondta és kajánul felröhögött.

Túl a kertfalon vidám fütyülés hangzott fel.

— Itt vannak az olasz barátaid! Fuss hozzájuk kislány és ne járjon az eszed holmi ostobaságokon. Én valóban nem akarok rosszat neked! Ments ki előttük, mert én máris indulok Bombaybe, és ott is töltöm az éjszakát.

— Tama, Tama! — kiáltotta egy csengő hang.

— Mondtam már, Lea, hogy ne hívd Tamának. Ez a szó ugyanis azt jelenti: “vágy”. Nagyon bizalmaskodó!

— Ne zsörtölődj, Cesare, neked árt a hőség! Ez a lány maga a vágy, és ezt egyetlen igazi férfi sem tagadhatja.

— Nem is, de akkor sem kell úgy kiabálni, hogy az egész utca hallja!

— Nincs itt senki és semmi, csak az üres villák.

— Ne civakodjatok, gyerekek — szólt rájuk komolyan Sandra —, nézzétek, itt jön Tillottama. Cesare mindjárt elkezd hajlongani, mintegy bűvész, és bal szeme sarkából kémlel. Milyen komikusak lesznek a férfiak, ha megjelenik egy szép nő!

– És ami fontos — ezt maguk sem veszik észre — tette hozzá Lea.

— Elég, lányok, fogytán a türelmem! És Cesare azzal a szörnyű angolságával máris üdvözölte Tillottamát. Sandra, mint mindig, most is a segítségére sietett.

— Ma új filmet adnak a moziban. Magyar film, a jó isten tudja, hogy jutott el ide. A mi figyelmünket az keltette fel, hogy a színésznő nagyon hasonlít Leához. Nos, megnézzük a mi Leánkat a moziban?

Tillottama beleegyezett, úgyhogy mind a négyen elindultak a durva szálú fűvel benőtt utcán a városka központja felé. Treizis itt nem tartott Tillottama szökésétől, bízott az olaszokban és néha elengedte velük a lányt. De Tillottama sejtette, hogy a bokrok között és a házak árnyékában kopó lesi minden lépését, és nem is tévedett.

— Ha a filmben csókolózni fogsz, azt nem tűröm el! — jelentette ki Cesare.

— Kíváncsi vagyok, mit tudsz csinálni?!

— Belelövök a vászonba!

— A festékes tubusodból?

Az olaszok felnevettek. Sandra lefordította szavaikat. Tillottama szomorúan elmosolyodott.

— A festékes tubusról jut eszembe — mondta Cesare —, legközelebb ha bemegyek Bombaybe, veszek egy igazi pisztolyt. Dél-afrikai kalandjaink után rossz érzéseim vannak. Mintha körös-körül sötét alakok settenkednének és csak arra lesnének, mikor botlik meg az ember.

Sandra a festőhöz fordult.

— Tudja, Cesare, nekem is úgy rémlik, hogy leskelődnek utánunk. Kezdem kellemetlenül érezni magam ebben a csendes kis városban.

— Mind a ketten nagyon érzékenyek lettetek — nevetett Lea —, Cesare tőkés lett és most attól fél, hogy kirabolják. Hát bizony sokkal jobb volt, amikor nem volt pénzünk. Éti nem gondoltam volna, hogy ennyi pénzt kapunk Calegaritól, és képzeljétek, hogy ez még korántsem az egész összeg!

— Rendben van, én félek a banditáktól, de Sandra? — komorult el Cesare.

— Sandra Treizistől, Tillottama gazdájától fél. Bolondul a démoni férfiakért, gondoljatok a török professzorra Fokvárosban! Mihelyt Treizis ránéz, Sandra máris cigarettáért nyúl, vagy sietve leül.

— Szörnyű a nyelved, Lea — nevetett Sandra —, de ne zavarjátok beszélgetésemet Tillottamával. Ez a lány mindig olyan szomorú. Árnyékként követi valami, mint minket Afrikában, valami, ami végzetszerű. Vagy ez csak azért rémlik így nekem, mert Tillottama olyan gyönyörű!

— A te elméleted szerint, amely úgy szól, hogy a szépség megsemmisül, ha összeütközésbe kerül az élettel — szólt közbe Lea. — De valójában elbújhat melletted, te túl szerény vagy, Sandra. Meggyőződésem, hogy európai ruhában nem mutatna sehogy sem. Mi a véleményed, Cesare?

— 39-22-43 — méret, európai 162-es, vagy amerikai öt láb öt hüvelyk magasság — jelentette ki határozottan Cesare.

— Látod, kicsim!

— Maga nagy jártasságra tett szert a reklámügynökségen, Cesare — mondta ellenségesen Sandra. — Flaiano és a múlt idők szaga érződik ezen!

— Te túl érzékenyen reagálsz mindarra, ami a modellfotózással kapcsolatos, Sandrám! — jegyezte meg Lea. — Nem baj, majd elmúlik. De nem gondoljátok, barátaim, hogy nem szép dolog, ha valakiről — a jelenlétében! — olyan nyelven beszélünk, amelyen az illető nem ért?

— Igazad van, Lea, mint mindig! — Attól fogva Sandra egész este Tillottamát igyekezett szórakoztatni.

A filmet indiai nyelvű feliratokkal vetítették, úgyhogy az olaszok a viszonylag egyszerű pszichológiai cselekményen és a kellemes színészek jó játékán kívül semmit nem értettek belőle. Sandra lopva figyelte Tillottamát. A film felkavarta a lányt, aki nem sok európai filmet látott, és azok is főleg gengszterek meg bátor rendőrök kalandjairól vagy a Nyugat alig ismert múltjából vett történelmi szuperhősökről szóltak. Néhány olyan filmet is látott, amelyekben egy inkognitóban utazó milliomos vagy egy gazdag apa fia beleszeretett egy egyszerű lányba, kiszabadítja a veszélyből, kiragadja a szegénységből, nagyvilági hölgyet, nagy színésznőt vagy csupán jól ápolt feleséget nevelt belőle.

E filmek hősnőit mindig a szerencse pártfogolta. A legelvetemültebb gengszterek karmai között, a keleti háremekben, az ellenség fogságában, a gazemberek hatalmában is mindig sikerült szűznek, tisztának maradniuk, ügyesen megőrizték magukat a hős számára. Ez nyilvánvaló csalás volt, Tillottama túl jól ismerte a való életet.

De a magyar film egy átlagos fiatal pár hétköznapi sorsáról szólt. Ezek az emberek csak önmagukra számítottak, nem láttak semmi vészt a mindennapi munkában, örömüket lelték az egyszerű szórakozásokban és számtalan barátjuk szeretetét élvezték Tillottama mindig ilyen életről ábrándozott, Rámamurti szobrásszal való találkozása óta pedig homályos álmai kezdtek reálissá válni. De a sorsa azt rendelte, hogy tovább játssza a szép tárgy szánalmas szerepét, amelyet megvettek mint élvezeti cikket, és pénzért mutogatnak, ha nem is közvetlenül, mint az éjszakai klubban, hanem a valószerűtlen életet bemutató filmszalagon. Ez teljesen mindegy — ugyanazt a célt szolgálta.

Khadzsurahóba érkezésük első napján egyik templomból a másikba járva pillantotta meg Dajárámot egy párkányon olyan veszélyes helyzetben, hogy szíve hangosan kezdett dobogni az aggodalomtól. A szobrász csak egy ágyékkötőt viselt, és ő elgyönyörködött karcsú lábában, széles vállában, egyenes, büszke testtartásában. Este a Visvanátha-templom csarnokaiban bolyongva újra megpillantotta a férfit egy szuraszundaríszobor előtt. Dajárám imádkozott a szobor szépségéhez, mert mi másnak nevezhető” ez a túláradó, önfeledt elragadtatás? Tillottama akkor zavarában elszaladt, mert úgy érezte: tanúja lett egy nagyon bensőséges pillanatnak. Másnap, amikor összetalálkozott Rámamurtival az oroszlánszobornál, megint ugyanazt az elragadtatást látta a tekintetében. Első találkozásuk felejthetetlen órájában életében először látta magát egy művész szemével, amelyben saját szépsége tükröződött. Magasztos hőstettre tudna ihletni egy férfit — ezt ő maga is érezte, és ezt mondta neki Dajárám is, amikor szerelmet vallott, de nem szavakkal, hanem a szavaiból kicsendülő érzéseivel. Modell tudna lenni olyan szobrokhoz és képekhez, amelyek az ókori műalkotásokhoz hasonlóak, amelyekből sugárzik a szépség és a szerelem ereje: kifejezik alkotójuk hatalmát, vigasztalást nyújtanak az embereknek közös, nehéz életútjukon…

…Tillottama kimondhatatlan szomorúsággal nézte a filmet. A vidám kacagós hősnő fürödni ment szerelmesével. Nagy fehér pöttyös piros fürdőruhája remekül illett szőke hajához és arányló barna bőréhez. Addig ingerkedett kedvesével, amíg az erős karjaiba nem kapta és a levegőbe nem emelte. Gondtalanul nevettek és az égvilágon mindenről megfeledkeztek. “Mennyivel szabadabb az európai nő, mint mi — gondolta Tillottama és le nem vette szemét az elbűvölő, tüzes lányról, aki valóban hasonlított a kis olasz nőhöz, Leához — egész életében gyermekien gondtalanul élhet, és ez nem is csoda. Olyan fürdőruhát visel, amilyenben engem megköveznének, és nagyon is magától értetődőnek tartja a férfiak elragadtatását. De ez az elragadtatás más, mint az itteni, mert ők már megszokták a meztelen női testet, megtanulták, hogy a szépséget lássák benne és ne csak a buja vágyakat gerjesztő egyes részeit nézegessék. Nekem viszont meztelenül kell szerepelnem a filmekben, mint egykor az “ötödikek”: az érinthetetlenek, akiknek nem volt szabad testüket ruhával fedniük és ezzel hasonlóvá válni a legfelsőbb kaszt embereihez. Nekem ki kell tárulkoznom a senkit és semmit sem szerető, semmiben sem hivő mihasznák mocskos, szennyes tekintete előtt”.

Tillottama annyira szerette volna látni Dajárámot, hogy belefájdult a szíve; meg akarta mondani neki: most, hogy érzi a férfi szerelmét, már nem folytathatja eddigi életét. De Dajárám eltűnt: Treizis nyilván elmondott néki rólam mindent — ez a legbiztosabb mód egy férfi kiábrándítására. És a szobrász örökre elment!

Tillottama észre sem vette, hogy véget ért a film, és csak az utolsó pillanatban sikerült elfednie arcát, hogy az emberek ne lássák a könnyeit. Hazafelé menet alig válaszolt olasz barátainak tréfáira. Azok mellette mentek és halkan beszélgettek. A villa kerítésének árnyékából kivált Ahmed sötét alakja. A “testőr” kinyitotta a kertkaput, Tillottama meg sietve elbúcsúzott barátaitól.

Tillottama egyedül és hallgatagon ült az alacsony pamlag szélén a hall “vadászsarkát” díszítő trófeautánzatok alatt. Mellette mahagóni állványon igazi puskák és fegyverek sorakoztak: Treizis tűzfegyver- és késgyűjteményének darabjai. A producer egy ízben lőni tanította a lányt, hogy jobban eljátszhassa szerepét A tugok úrnője című filmben.

Tillottama lassan, elmélázva nyújtotta ki a kezét és kiemelt a fészkéből egy fába ágyazott rövid csövű, súlyos puskát.

Barnított vége és fölötte a karika formájú célgömb úgy meredt az arcába, mint a mozdulatlan szemű mérges kígyó. És akárcsak Govindgarhban, most is enyhe szédülés fogta el a gondolatra, amely keresztülvillant az agyán.

Szívét annyira fájdalmasan szorította össze a bánat, hogy a barnított cső sötét torkolatán kívül semmit sem látott, minden közömbössé vált számára. “Biztosan fájni fog…” — gondolta gyanakodva. De aztán felbátorította a gondolat, hogy csak nagyon rövid ideig fog fájni. És mindörökre véget ér szerencsétlen élete, minden hibájával, bukásával, szégyenével és vágyakozásával az után, ami nem következett és nem is következhet be… Tillottama térdére fektette a puskát, elfordította feszesen csukódó závárzatát. Halk kattanás, és a závárzat hátracsúszott. Alatta, akár egy kobra foga, feltűnt a golyó hegyes feje. Mintha álmában cselekedne, lassan becsúsztatta a patront a csőbe. A závárzat hangosan kattant, mintha figyelmeztetné, hogy kész a kilövéshez. Ám ekkor hirtelen felmerült képzeletében Dajárám alakja, elfogódott, rajongó mosolya. Egyszer csak megszűnt az a furcsa szomorkás dermedtség, amely megbénította, akár a kábítószer, és Tillottama szíve hevesen dobogni kezdett.

“Te vagy, és eljössz! — mondta hangosan. — Ha meg nem, akkor én kereslek meg! Azt se bánom, ha utolér a gyilkosok keze. De én akkor már úton leszek és úgy halok meg, hogy a szabadság szele lobogtatja a hajamat, lábam meg a hajnali harmattól lesz nedves. De nem itt, a ketrecben, megbéklyózva, mint egy fenevad!” Tillottama kiegyenesedett, felkapta fejét, és a magas mennyezet alatt a sötétségbe fúrta tekintetét. Megnyugodott, mintha az eltűnt szobrász valóban megígérte volna neki, hogy visszatér.

Visszafojtott kiáltást hallott és gyorsan megfordult. Jobboldalt, a földszinti folyosó bejáratánál feltűnt az alacsony, kövér Azan, akinek beosztása homályos volt Tillottama előtt. Amolyan bizalmi titkárféle volt. Azan segítségért kiáltott, és a hall ajtajában megjelent Ahmed.

Tillottama felemelte a puskát. Ahmed vicsorogva rohant feléje. Tillottama csak meg akarta ijeszteni, de fogalma sem volt a gyorstüzelő mechanikájáról. Ujja épp hogy hozzáért a ravaszhoz, máris eldördült a lövés. Ahmed a földre zuhant, Azan pedig vadul felüvöltött, és elfedte arcát a kezével. Tillottama — úgy megdöbbent, hogy eldobta a puskát, a sértetlen Ahmed pedig halk káromkodások közepette felkapta; a lány csupán egyetlen szót értett meg: bestia.

— Kifelé! — kiáltott rá parancsolóan a lány a két férfira, és felpattant.

A két falfehér alak egyre hátrálva azzal fenyegetőzött, hogy majd bepanaszolják a gazdánál. Tillottama felkacagott és addig nevetett, míg rá nem jött, hogy nem tudja abbahagyni. Ekkor szája elé kapta fejkendőjének csücskét, és felszaladt a szobájába, ott az ágyra vetette magát és egyszerre sírt, nevetett hisztérikus rohamában, amely életének e szörnyű órája után tört ki rajta.


— Nem volna ideje továbbállni egy házzal? — Lea lustán elterpeszkedett a fotelben a verandán, amely nagyon hasonlított a Treizis-villa tornácához. — Többet már úgysem tudnak tenni.

— Már az is nagy eredmény, hogy ezek a hipnotikus kezelések megnyugtattak, így Sandrával mindent elmondhattunk neked — és nem is ijedtél meg.

— A fekete szakadék is eltűnt — bólintott Lea —, csak olyan, mintha könyvben olvastam volna róla, aztán pedig elképzeltem volna. Úgyhogy magyarázat így sincs rá!

– Üsse kő! Csak már megint a régi volnál, drágám! — A Cesare hangjából kicsendülő gyengéd szeretet meghatotta Leát.

Már csaknem három hónapja vannak Indiában. Először elmentek a ganganagari parapszichológiái intézetbe, ahol a különféle érthetetlen pszichikai jelenségeket tanulmányozzák. De igazgatóját, Bannerdzsí professzort nem találták az intézetben: Oroszországba, Moszkvába utazott, az intézetben pedig csupán két munkatársa tartózkodott. A többi öt ember szabadságra utazott, mert beköszöntött a garmí: a forró évszak. Az olaszok visszatértek Bombaybe, majd onnan kijöttek ide Lonaulába, a Kuvaljánanda, a neves szvámi alapította jógiintézetbe. Itt sem fejtették meg Lea betegségének rejtélyét, de a nyugtató hipnotikus kezelés helyrebillentette a lány lelki egyensúlyát. Cesare most már teljesen biztos volt abban, hogy mindennek a fekete korona az oka, de ez az óvatosan kifejtett feltevése nem talált támogatásra sem a parapszichológusok, sem a lonaulai tudósok körében. A festő szeretett volna beszélni egy egyetemes műveltségű, enciklopédista típusú európai tudóssal, akikből évről évre kevesebb lesz a földön.

— Tudom, mire gondolsz, Cesare! — kiáltott fel Lea. — Ganganagarra, igaz? Cesare bólintott.

— Furcsa kis város a sivatag szélén — jegyezte meg Sandra. — Ott már májusban elviselhetetlen a forróság, aztán meg szeles és poros is.

— Akkor miért furcsa? — kérdezte Cesare hümmögve.

— Mert van valami varázsa. Gyér a lakossága, közel a sivatag, örökké zúg a szél. Ganganagar ettől, jaj hogy is mondjam csak… olyan…

— Időtlen! — vágta rá Lea határozottan.

— Igen, vagyis időn kívüli.

Sandra hozzátette:

— Ilyen kisvárosokban laktak az óindiaiak és Nagy Sándor alattvalói. Bizonyára az elmúlt századokkal való kapcsolatának érzete adja a város furcsaságát. Nálunk Calabriában vagy Apulliában vannak ilyen városok. A tenger fölött magasodó hegyfokon vagy fennsíkon antik templom romjai állnak, alig hat-hét oszlop, amelyeket itt-ott oromfallapok takarnak. A száraz és kemény fű bánatosan susog a szélben, akárcsak ezer évvel ezelőtt…

— Nos, ami az élményeket illeti, egy egész életre valót szereztünk ezen az utazásunkon. De azt hiszem, azt akartuk megbeszélni, hová menjünk innen?

— Gyakorlatias gyámunk és főnökünk, száhib Pirelli nem engedi, hogy érzelegjünk egy kicsit — kacagott fel Lea —, hát akkor térjünk a tárgyra. Én olyan egészséges vagyok, mint… mint egy tigris!

— Mondjuk, talán mint egy nőstény tigrist

— Nem rossz hasonlat! — Lea egy ugrással a veranda korlátján termett.

— Ne bolondozz, Lea — jajdult fel Sandra —, könnyen kizuhanhattál volna a kertbe!

— Semmi bajom nem történik. Mindig híres voltam arról, hogy villámgyors a reakcióm és a koordinációm. Cesarénak igaza van: ragadozó macska vagyok!

– Én soha nem állítottam ezt!

– Ám legyen! De a lényeg az, hogy egészséges vagyok, így hát nem kell többé cipelgetnetek a pszichiáterekhez, még indiaiakhoz sem. Vége! Ideje hát, hogy elpárologjunk ebből az unalmas fürdővárosból.

— Helyes, elutazunk. Én és Sandra nem vesztegettük időnket hiába, különösen Sandra — ő szakértője lett az ősi indiai művészetnek.

— A művészek mindig hajlamosak a túlzásokra — fordult lustán Cesaréhoz Sandra —, igaz, sok érdekes dolgot láttam, olyan sokat, hogy rá kellett döbbennem, mennyire hiányos a mi történelmi műveltségünk. Ázsia nélkül nem érthetjük meg teljesen az emberiség és a művészet történetét.

— A bőröndje dugig van tömve teleírt füzetekkel — mosolyodott el Cesare — és még mindig kevésnek tartja. Még az amazonokról is megfeledkezett, pedig valaki nagyon esküdözött, hogy könyvet ír róluk!

— Neked meg biztosan tele vannak rajzolva az albumaid ugyanazokról a templomokról és múzeumokról, amelyekről Sandra jegyzetei szólnak- állt barátnője pártjára Lea. — Engem odadobtatok prédául az orvosoknak, ti meg…

— Ne panaszkodj, kedvesem, nem sokat vesztettél. De aztán innen hová, merre induljunk? Esetleg Madrászba, Dél-India kulturális központjába?

— Remek! — csapta össze tenyerét örömében Lea. — Onnan pedig tovább megyünk Sántinikétanba, a Tagore Művészeti Egyetemre, ahol a park árnyas fái alatt folyik a tanítás, mint az ókorban. Csak az a baj, hogy ott nagy a hőség.

— Ha eltikkadunk, északra utazunk, ott még nem jártunk. Esetleg Delhibe.

— Tehát akkor össze is állt az útiterv? De vajon mi a véleménye erről Sandrának? Lehet, hogy valami mást javasol? Miért hallgatsz, műtörténésznő?

Sandra félig feküdt a fonott karosszékben és elgondolkodva nézett ki a forróságban fürdő, néptelen utcára. Cesarénak azok a szavai, hogy megfeledkezett az amazonokról, arra ösztönözték, hogy gondolatban sorra vegye indiai benyomásait. Hát igen, szerencsésnek mondhatja magát. Mert ha komolyan akar foglalkozni a nőuralom, a matriarchátus elhalásának történetével, nem hagyhatja ki az ókori Indiát.

Az indiai filozófia fontos vonása, hogy az aktív elemet nőneműnek, a passzívat meg hímneműnek tartja. Sakti — szó szerint energiát jelent — női eredetet, ezt imádták Devi istenanya alakjában, a Kumárí-lányok, vagy a Káli-a gonoszság pusztító női. Sandra számos templomában látta Káli alakját, amint egy oroszlánszerű szörnyeteg hátán száguld a démonok elleni harcba. És nyomában mindannyiszor buzogányukat lóbálva hűséges harcostársai, a jóginők — indiai amazonok vágtattak. Sandra nem is találhatott volna jobb igazolást feltevésének.

A dravidák mélységes bölcsességről tettek tanúbizonyságot, amikor a nőt az élet tüzének tekintették — amely életre kelti, irányítja és alakítja a természet elemi erőit — és anyának, aki megvéd a gonosztól, nevel és megmutatja a széphez, a jóhoz vezető utat. Manapság Kelet vagy Nyugat minden kultúremberének hasonló az elképzelése a nőről.

Több mint háromezer évvel ezelőtt az emberek már olyan érettek voltak, hogy becsülték a test szépségét. Az erős test eszményképe, amelyet kialakítottak, a Földközi-tenger környékéről továbbterjedt egészen az Indus völgyéig. Ilyen volt a krétai, a föníciai, a mohendzso-dárói, az anaui kultúra. Ebben a klímazónában alakultak ki a legjobb életfeltételek. Itt minden más országnál korábban jelennek meg a települések vagy városok a legkényelmesebb házakkal, csatornákkal, fürdőkkel, kádakkal. Nem óriási templomok, piramisok, paloták, nem, hanem társas települések. Akkor, az i. e. utolsó évezredben a kultúremberiség legegészségesebb övezete itt, Indiában kezdődött és még az időszámításunk első tíz évszázadában is fennállt.

Sandra felidézte emlékezetében azt a rengeteg szobrot, amelyeket India népei alkottak.

A legnagyobb benyomást a Púna közelében álló sziklába vájt buddhista Kárle-templom tette rá. Már maga a bazalthegy lejtőjébe mélyen bevájt szentély bejárata is azokat a régmúlt időket idézte fel benne, amikor az emberek a legkezdetlegesebb eszközökkel, könyvek, fényképek és útmutatók nélkül is tudtak gigászi munkákat végezni, mert szépet akartak alkotni. Sandra belépett a föld alatti szentélybe és alaposan szemügyre vett egy szobrot. Az elefánt nyakán ülő nő úgy hasonlított a bejárati szoborhoz, mint egyik vízcsepp a másikhoz. Az állat nyakát átfogta lábaival, amelyeket elrejtettek az elefánt fülei. A nő hátrahajolt, jobb karjával a mögötte ülő férfi nyakát ölelte át, a balt pedig a feje alá tette. Tűnődő mosoly játszott a hanyagul felfelé tartott-arcán, apró ráncok hangsúlyozták a testnek derékban való erős elfordulását: mindezek a pontos részletek életet leheltek a szoborba.

Sandra előtt többé már nem volt kétséges, hogy az ókori szobrászoknak igazi, élő nők álltak modellt. Másképpen nem tudták volna ilyen hitelesen ábrázolni a szerelmet és a lusta elbágyadást…

– Ébredj, barátnőm! Hol jár az eszed? — kiáltott rá Sandrára ismét Lea.

— Nem is olyan messze, csak Kariéban. Cesarénak nincs igaza, csak itt. Indiában kezdtem bízni abban, hogy valóban írok az amazonokról. India ókori művészete számos megnyilvánulását őrzi annak a csodálatos történelmi időszaknak, amelyet érinteni akarok a könyvemben. Már kezdtem reálisan elképzelni azoknak az embereknek az életét és álmait.

– És ezért akarsz itt maradni Lonaulában?

— Istenem, dehogy! De mégis, hová akartok innen menni? Bocsássatok meg, de nem jól hallottam.

— Madrászba. Ismerkedni a dél-indiai kultúrával. Aztán meg Sántinikétanba.

— Indulhatunk! De jó, hogy végeztetek azokkal a parapszichológusokkal vagy minek hívják őket. Most már szabadon válogathatunk a városok között.

— Te már az első percben sem hittél a jógikban.

— Hát higgyek azok után, hogy láttam a hosszú hajú, poros, meztelen testű emberek egyik gyülekezetét. Nem tudok hinni az effajta emberek bölcsességében. Nincs jövőjük. Láttad az indiai gyermekeket? Belenéztél óriási szemükbe, amely annyi érdeklődést és értelmet tükröz, hogy az ember elszégyelli magát, amiért oly kevés időt f ordított tanulásra? Hallatlanul szépek a dravida kislányok, csupa tűz, életvidám valamennyi… Az olyan ország, ahol ilyen gyerekek élnek, okvetlenül nagyszerű eredményekre képes. Itt mi még nem találkoztunk igazán művelt emberekkel és bizonyára nem is fogunk.

— Hát bizony egyelőre nem dicsekedhetünk ismerőseinkkel. Legfeljebb Tillottamával. Igazi indiai értelmiségiekkel nem találkoztunk. Belecsöppentünk a gazdag henyélők vagy üzletemberek világába, akik luxusautóikon érkeznek ide nyaralni.

– Én már meg is gyűlöltem őket! — mondta indulatosan Sandra. — Címeres sznobok és gyűlölik az európaiakat.

— Szerintük a fehér ember bőre olyan, mint a halotté.

— Ebben van némi igazuk, mert itt a fehér bőr puhának és élettelennek látszik.

— De hiszen éppen te panaszkodtál, hogy itt nem mehetsz ki strandra fürdőruhában, mert rád tapad az indiaiak tüzes tekintete, és úgy érzed, mintha meztelen volnál!

— Undorító érzés! Szegény indiai sportolónők, őnekik mekkora bátorság kell a versenyzéshez!

— A leghétköznapibb átlátszó szári semmivel sem különb a te fürdőruhádnál — ellenkezett Lea.

— Különb, mégpedig igen egyszerű oknál fogva: megszokták. Csakis erről van szó, mert ha egy nő mutogatni akarja az alakját, a szári legalább olyan alkalmas erre, mint a bikini.

— Szerintem az indiai nők a szárijukban lepipálnak bennünket. Gondoljunk csak bele: mennyi erőfeszítésünkbe, leleményességünkbe és pénzünkbe kerül minden egyes divatváltás, náluk meg ezer év óta ugyanaz az egyszerű kelmedarab, aztán mégis csinosabbak benne, mint mi a ruháinkban.

— De van egy öltözékünk, amely legalább annyira halhatatlan, mint a szári: a rövid, bő szoknya, húzott blúz, amely szabadon hagyja a vállunkat. Annyival jobb, mint a szári, hogy szabadabban mozog benne a lábunk. Nem tudom, miért ne viselhetnénk mi európai nők ezt az egyet sokféle változatban, ahogy a szárit hordják. Nem kellene kitalálni állandóan új és hülyébbnél hülyébb fazonokat, mert arra megy rá fél életünk és a keresetünk fele. Tetejében hiábavalóan. Egyre több férfi — különösen az amerikaiak — azzal gyanúsítja a nőket, hogy falsest viselnek!

— Hát az meg mi? Sose hallottam róla! — jegyezte meg duzzogva Lea.

— Adj hálát az istennek! Ezek különféle póttestrészek olyan helyeken, ahol a sajátodnak kellene lennie: szivacsos és gumis melltartók, csípőpárnák…

— Halljátok, lányok! — gurult dühbe hirtelen Cesare. — Hagyjátok már a fenébe azokat a rongyokat! Így soha sem jutunk semmire!

— De hiszen már mindent eldöntöttünk! — csodálkozott Lea. — Madrászba megyünk. Adj egy cigarettát. Telefonálnunk kell a szállodába. Aztán feladunk egy táviratot Calegari bácsinak, hogy jöjjön ő is Madrászba.

— Menjünk mind a hárman — állt fel Sandra —, visszafelé pedig benézünk Tillottamához és elbúcsúzunk tőle. Csodálatos lány, az ember nem tudja levenni róla a szemét.

– És nagyon szerencsétlen, ebben biztos vagyok — tette hozzá Lea —, különösen tegnap döbbentem rá erre. Az az érzésem, hogy bezárva tartják, és mihelyt egy lépést tesz, máris feltűnik mellette az a rablópofájú, kék turbános férfi, akinek olyan az orra, mintha fejszével nyestek volna le.

Jóllehet Cesare erélyesen zörgetett, a Treizis-villa kertkapuja nem nyílt ki. Aztán megjelent a tornácon Tillottama és ráparancsolt Ahmedre, hogy eressze be a vendégeket.

Tillottama bevezette őket az emeleti kis szalonba, elnézést kért és kiment. Aztán rövid idő múlva egy tálca édességgel tért vissza.

— A cselédet elengedtem a városba — mondta angolul: a szavakat lágy akcentussal ejtette ki. Aztán ügyesen megterítette az asztalt.

Sandra figyelte a mozdulatait és megpróbálta megfejteni kecsességük titkát. Vajon azért kecsesek, mert pontosak, könnyedek, vagy épp ellenkezőleg, mert gyorsak, szinte már hevesek? Miért tűnik alakja olyan fenségesen légiesnek? Európai ruhában pedig kelmébe csavart szobornak hatna.

Tillottama minden mozdulatát karpereceinek suttogásszerű halk csengése kísérte, ami az indiai nő jelenlétét jelzi, akárcsak a parfümillat, a szoknyasuhogás az európai nőét. Egyébként Tillottamán is érződött enyhe parfümillat.

Lea is a háziasszonyt figyelte, de az ő fejében egészen más gondolatok jártak. Remek az alakja, haja nagyon sűrű és fekete, mint a trópusi éjszaka, lágyak, de határozottak az arcvonásai, szeme pedig akkora, hogy egy másik országban, nem itt, ahol mindenki nagy szemű, nem is tartanák emberinek. Tillottama szépsége túlságosan kifejező, szembetűnő, romantikus és titokzatos, már-már nyugtalanító és gyötrően izgalmas.

Cesare egy európai gitárt látott a földszinti hallban. Megkérte Tillottamát, hogy játszhasson rajta, aztán Leával halkan énekelni kezdték a Cantare, volare dalt. Sandra pedig Tiltottaméval társalgóit, és beszélgetésük egyre bizalmasabbá vált. Sandra elmondott magáról egy-két dolgot. Az olyannyira függetlennek és megközelíthetetlennek látszó európai lány balszerencséje meglepte és felháborította Tillottamát. Ő maga szinte észrevétlenül tárulkozott ki az olasz lány előtt. Sandra mozdulatlanul hallgatta szavait. Végül nagy könnycseppek buggyantak ki a szeméből.

— Istenem, Sandra, mi van magával? — kiáltotta Cesare, és a gitárt félretéve felugrott.

– Ó, semmi! — felelte Sandra és bosszúsan megrázta haját. Aztán zsebkendőt vett elő a táskájából. — Adjon gyorsan egy cigarettát! Elmondhatom a legjobb barátaimnak? — fordult Tillottamához.

Az indiai táncosnő olyan mozdulatot tett a két kezével, ami félig beleegyezés, félig tiltakozás volt. Sandra kipirult-arccal, a felindulástól szinte reszketve, röviden elmondta Tillottama történetét.

— Mondja meg neki, Sandra — szólalt meg a festő —, hogy magunkkal visszük, aztán megkeressük a szobrászt. Én majd beszélek vele, mint kolléga a kollégával… Egyszóval holnap Bombaybe utazunk, és maga is velünk jön!

Sandra lefordította a festő meghívását, sőt még ő is megtoldotta néhány keresetlen szóval. Tillottama szomorúan rázta a fejét.

— Treizis gengszterei okvetlenül elkapnának bennünket. Nem engedhetem meg, hogy kockára tegyék értem az életüket. De a jóakaratukat tiszta szívemből köszönöm mindnyájuknak.

– És mit akar csinálni?

— Megszököm az első adandó alkalommal. És ha elcsípnek, csak engem ölnek meg.

– És ha betoppanna szobrász barátja, az ő segítségét is visszautasítaná? — kiáltott fel Lea.

Tillottama végighallgatta Sandra tolmácsolását, aztán elmosolyodott.

— Ez egészen más dolog!

— Igaza van, ez valóban más dolog — mondta Sandra. Hangos autótülkölés hangzott fel odakint. Tillottama összerezzent.

— Ez ő! Nagyon kérem, egy szót se erről! De azt se árulják el neki, mi a véleményük róla. Viselkedésük megváltozása felkeltené a gyanúját.

– Ó, igen! — nevetett fel gúnyosan Sandra.

Nemsokára hófehér rövidnadrágban, élénkkék ingben Treizis lépett a szobába. Sanda pillantást vetett Tillottamára, és a lány ebből tudta, hogy a producer már tud a puskahistóriáról. Treizis kedvesen köszönt, lehuppant egy fotelbe és kinyújtotta a lábát.

— Nem énekelnének esetleg valamit a fáradt vándornak is? — kérdezte, amint megpillantotta a gitárt. — Nagyon szeretem az olasz dalokat.

Cesare és Lea már éppen nemet akart mondani, de Sandra rájuk parancsolt:

— Fadót!

A producer, aki éppen rá akart gyújtani, meglepetésében leengedte a karját. Sandra előrelépett, kezét a fotel támlájára tette. Lea nem ismert rá a barátnőjére. Eltűnt az elmélázó, magába mélyedő lány és helyette megjelent egy húrként megfeszülő, szemtelenül magabiztos, parancsoló nő, akinek minden mozdulatából sugárzott az érzékiség, és aki királynői közömbösséggel fogadja a körülötte levők elragadtatását. Egy kissé kancsalító, összehúzott, hosszúkás szemével olyan mindentudó, sokat ígérő és megvető pillantást vetett a portugál producerre, hogy Cesare férfiszolidaritásból megsajnálta a gazembert.

Megpendültek a húrok. Sandra énekelni kezdte az Angolában tanult dalt. Cesare megismételte a refrént. Treizis idegesen gyűrögette kezében a cigarettát, ami azt bizonyította, hogy azok is éreznek honvágyat, akik már csak az őseik révén kötődnek a hazához. Tillottama csodálkozva nézett az ellágyult producerre és a csábos olasz nőre, aki vitathatatlanul jó színésznő. Ha ő ilyen tehetséges volna! De inkább olyan szeretne lenni, mint a független Lea, aki most Treizis előtt állt sárga-fehér csíkos sortban és sárga blúzban, s ez az összeállítás jól hangsúlyozta bőrének aranylóan barna színét.

A producer csengetett és italokat hozatott. Szemrehányást tett Tillottamának, amiért ez nem jutott eszébe, hiszen az európaiak szerétig az alkoholt. De a vendégek kereken visszautasították az italt és szedelőzködni kezdtek. Sandra azon törte a fejét, miként beszélhetné rá Tillottamát, hogy mégiscsak fogadja el a segítségüket és írjon nekik Madrászba. Nem is gyanította, hogy a producer ugyanakkor lázasan töprengett azon, hogyan fejleszthetné tovább ismeretségüket. A férfi nem is tudta leplezni örömét, amikor megtudta, hogy Bombaybe utaznak.

– És onnan? — kérdezte sietve.

– Új-Delhibe, onnan pedig Kasmírba — vágta rá Cesare, aki semmi esetre sem akarta elárulni igazi úticéljukat.

— Kérem, legyenek a vendégeim Bombayben, maga is — hajolt meg Sandra előtt Treizis — és elbűvölő barátai is. Kibéreltem egy házat a város legelőkelőbb negyedében, a Malabár-dombon, igaz, ódon épület, de gyönyörű a kertje.

Sandra a többiek nevében udvariasan megköszönte a meghívást, de nem fogadta el; megmagyarázta: már megrendelték a szállodai szobáikat.

— Ha már nem akarnak a vendégeim lenni, legalább azt engedjék meg, hogy meghívjam magukat a vízisíversenyekre. Amerikai, egyiptomi, jugoszláv és német sportolók vesznek részt rajta. Ritka látványosság, érdemes megnézni.

— Hát bizony valóban érdemes! — bólintott Sandra. — Tillottama, akkor hát viszontlátjuk egymást a versenyeken?

— Hogyne… persze! — felelte a lány helyett rövid szünet után a producer. — Tehát megegyeztünk. Holnapután beugróm magukért a szállodába, és együtt megyünk ki a strandra. Csak az a kár, hogy ennyire megrögzött antialkoholisták.

— Ilyen hőségben kockázatos dolog szeszt fogyasztani… a maga korában — szaladt ki Lea száján.

— Kedves kisasszony, én nem sokkal vagyok idősebb magánál — vágott vissza az amerikai.

— Annál rosszabb — korán öregszik! Treizis beharapta az ajkát és elvörösödött. Cesare elköszönt és sietve magával vitte Leát.


Treizis luxusautójának, egy Thunderbirdnek a volánja mellett ült és a bejárati lépcsőn lefelé szaladó olaszoknak integetett. Tekintete megpihent Sandrán. Szája széles mosolyra húzódott, és kivillantak hatalmas fogai, amelyek keskeny fekete bajsza alatt vakító fehérnek látszottak.

Sandra megtorpant.

— Hát Tillottama?

— Ne nyugtalankodjék! Máris érte megyünk, és egyúttal megnézhetik a házat, amelyben lakunk. Holnap estére viszont szívesen látom magukat egy kis házszentelőre.

Elindultak a Mahátma Ghandi utcán, elhajtottak a múzeum és az egyetem mellett, majd kiértek a Flóra szökőkúthoz.

— Mit jelent az, hogy Thunderbird? — kérdezte Lea Sandrától, akit Treizis maga mellé ültetett a kocsiban.

— Villámmadár — egy Ford autótípus.

— Tetszik? — kérdezte a producer Leától, de nem fordult hátra.

— Nem! Gyenge kis vacak! — felelte példátlanul pimaszul Lea.

Cesare kis híján felugrott és rácsodálkozott a lányra.

— Ez a kocsi? — kérdezte leereszkedően Treizis. — Tudna boldogulni egy ilyen masinával?

— Talán — felelte Lea és behunyta pajkosán csillogó szemét.

A kocsi befordult egy széles keresztutcába, amelyet több mellékutca szelt át. Treizis egy kis villa kapuja előtt fékezett. A házat kerítés helyett egyenesre nyírt tüskés bozótokból álló sűrű sövény vette körül. A producer nem szállt ki, hanem türelmetlenül tülkölt néhányat. Az alacsony lépcsőn megjelent Tillottama, akin látszott, hogy örül barátai láttán. Lesietett a kocsihoz. Az olaszok tágra nyitott szemmel bámultak a táncosnőre, mert nem tudták, hogy Treizis ráparancsolt a lányra: olyan elegáns legyen, mint egy hercegnő.

Olyan is volt, mintha egyenesen a Mahábhárata vagy Rámájana valamelyik meséjéből toppant volna eléjük; egy kissé lihegett az izgalomtól. Az aranycsillagokkal hímzett és arannyal szegett élénkpiros száriját szorosan fogta körül egy széles aranyöv, amelynek masszív négyszögletes csatja piros kövekkel volt kirakva. Súlyos, aranyszínű kelmeszalag lógott le a csatról. Két oldalán kettős csillogó gyöngysor keresztezte egymást lazán. A csoli, a blúz, amelyet rendszerint a szári alatt viselnek, szénfekete, keskeny aranycsíkozású selyemből készült. Szabadon hagyott felső karján rubinnal és türkizzel díszített régi széles karpereceket viselt a lány. Még ezeknél is tömörebb karperecek csörögtek vékony csuklóján. Két gyöngysor, aztán arany félhold a mellén, aranygolyócskák hosszú láncon a fülében, fején azsúros diadém, amely élénken elütött fekete hajától. Mindezekről az ékszerekről még az olaszok tapasztalatlan szeme is látta, hogy antik drágaságok. Sandra arra gondolt, hogy Tillottama biztosan a filmben alakított hősnő kosztümjét öltötte magára. A táncosnőt zavarták a rászegeződő tekintetek, ezért az indiai nők megszokott bájos mozdulatával elfedte arcát a fejéről leomló áttetsző, lilás rózsaszín sáljának végével.

— Istenem, hisz ez Sakuntala vagy Szita! — kiáltott fel Sandra.

— Inkább Draupadi — jegyezte meg gúnyosan Treizis, és Tillottama elpirult, aztán leeresztette erősen kifestett szemhéját.

— Valami ocsmányságot mondott? — szólt közbe Lea. — Miért bosszantja állandóan Tillottamát? Treizis meghajolt Lea előtt:

— Megengedi, hogy felajánljam a volánt, kedvesem?

Lea bátorítóan intett a megrémült Cesarénak és magabiztosan átült a vezető helyére.

A Villámmadár simán startolt és gyorsan fokozta a sebességét. A kereszteződésben Lea gyorsított, aztán lassan elfordította a kormányt, és a kocsi egy hüvelyknyire a járdaszegélytől fordult meg. Cesare valósággal szoborrá merevedett.

Treizis cigarettázott, ajkát biggyesztette, de végül kénytelen volt elismerni, hogy Lea nagyszerűen vezet, és rendkívül gyorsak a reflexei. Sandra már régóta csókokat dobált a barátnőjének a visszapillantó tükörbe.

— Most merre? — kérdezte Lea, amikor kiért a Marine Drive-ra.

— Jobbra, a zászlókkal díszített fakapu felé.

Átnyomakodtak a sűrű tömegen a sebtében összeeszkábált falelátókhoz, amelyeken épp akkor helyezkedett el a válogatott közönség. Sok szép nő viselt szárit, kevesen voltak, akik európai ruhákban jelentek meg. Sandra két alaptípust fedezett fel a nők között. Az egyik: magas, fenséges és nyugodt, szembeötlő “keleti” arcvonásokkal, a bőr világos — ezek az északi és a központi tartományok szülöttei. A másik típus: sötét bőrű, nagy szemű, kerek arcú, alacsony termetű, hasonlít a cigányhoz, csupa tűz és vidámság: ezek testesítették meg a dél-indiai dravida szépséget, amely Tillottamában fejeződött ki feltűnően.


Megkezdődött a verseny. A sok ezres tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte a bátor sportolókat.

A száguldó gyorsjáratú motorcsónakok egy vagy két sportolót vontattak nylonkötélen. A sebesség növekedett, aztán egyszer csak nyaktörő mutatványok következtek: ugrás, megfordulás a levegőben és hosszú szökkenések három méter magas emelvényen keresztül. Most egy zöld fürdőruhás, izmos lány ugrott és harminc méter hosszú, lapos ívet írt le a levegőben. Ledobta lábáról az egyik sílécet, jobb lábát beakasztotta a vontatókötél hurkába és fél lábon siklott tovább, mint egy balerina tánc közben. De még ezt is kevésnek tartotta. Siklás közben megfordult, háttal a vontató felé, és széttárt karjával kecsesen egyensúlyozva csókokat dobált az elképedt és ujjongva zúgó közönségnek.

— Elképesztő! — mondta Lea.

— Ha jól tudom, forgó rögzítésű a kötelük — jegyezte meg a festő.

Egy magas férfi, aki olyan izmos volt, mint egy ógörög harcost ábrázoló szobor, lerúgta mind a két sílécet. Úgy hatott, mintha a levegőben repülne: meztelen talpa szinte alig érintette a tenger tajtékosan sistergő felszínét. A látvány olyan lenyűgöző volt, hogy az egész part harsogott a fergeteges kiáltásoktól.

A széles, kétmotoros csónak negyven mérföldes sebességgel suhanva vontatott maga után egy magas, négerbarnára sült sportolót. Vállán málnaszínű trikót viselő apró nő ült. A motorok bömbölő hangjaira tornamutatványokat végeztek, amelyek cirkuszban egyszerű produkciónak számítanának, de vízisízés közben lenyűgöző látványt nyújtottak a kék tengeren vágott vakító fehér tajtéksávban.

Most öt karcsú lány következett, akik egymással harmonizáló fürdőruhákat viseltek. Hol sorba verődtek, hol bonyolult cikcakkbán siklottak, hol pedig egyetlen sílécen állva gyönyörű balettlépéseket lejtettek. Egyikük, egy különösen csinos, sötét hajú lány egész táncszvitet mutatott be harminc mérföldnyi sebességű siklás közben.

A csónak széles kört írt le, és az öt balerina — a síléceket az utolsó pillanatban ügyesen lerúgva — kirepült a partra, aztán a sekély vízben szaladtak végig a part mentén, úgy köszönték meg a fergeteges tapsot.

— Az a táncos sellő nagyon szép! — kiáltott fel Lea.

— Lehet, hogy ő Nancy Hunt, az amerikai bajnok? — mondta félig kérdezve Sandra, aki eléggé tájékozott volt a sportban.

Lea Tillottamára pillantott, aztán sietve olaszra váltva Sandrához fordult:

— Nézd csak, valami baja van!

Tillottama az arca elé kapta sáljának végét, hogy elfedje hamuszínű sápadtságát. Sandra lehajolt a táncosnőhöz, Lea pedig — mintha csak összebeszélt volna a barátnőjével — “technikai” kérdést intézett Treizishez.

Tillottama alig hallgatóan odasúgta Sandrának:

— Odalent a homokon az a két férfi… Látja, amott? A turbános… Rámamurti. Könyörgök, fussanak utána, mondjanak el neki mindent…

Sandra csak egy másodpercig gondolkodott.

— Cesare, odalent látok egy cukorkaárust. Utol tudja érni, míg el nem tűnik a tömegben?

Cesare csodálkozó pillantást vetett a lányra, de Sandra olaszul nyomban megmagyarázta neki, mit kell tennie. A festő máris eliramodott, mint egy jó lovag.

— A lovag! — jegyezte meg gúnyos mosollyal Treizis. — Mit titkolóznak maguk itt Tillottamával?

— A férfiak mindig azzal gyanúsítják a nőket, hogy titkolóznak! Hát nem látja, hogy a maga sztárja rosszul van? Treizis fürkésző pillantást vetett Tillottamára.

— Az lesz a legjobb, ha most hazaviszlek — mondta komoran a lánynak s elengedte remegő kezét, aztán Sandrára tekintett.

— Miattunk ne fájjon a feje — szólt Sandra —, mi még egy kis ideig nézzük a műsort, aztán elsétálunk a Marine Drive-on a pályaudvarig, ott pedig taxiba ülünk. Innen úgyis nehezen vergődik ki az ember. Nagyon köszönjük ezt az élvezetes szórakozást.

— Ne felejtse el: holnap, de okvetlenül!

Treizis Sandra keze fölé hajolt, Lea pedig az ujjával köröket rajzolt a levegőben a férfi enyhén kopaszodó feje búbja fölött.

Sandra titokban megfenyegette barátnőjét.

A két olasz lány éppen csak addig ült a helyén, amíg a producer és Tillottama el nem érte a kijáratot.

— Most pedig gyorsan szaladjunk le! Azt mondtam Cesarénak, hogy a két indiait vezesse tovább a parton a pálmafákhoz, de biztos vagyok benne, hogy a mi kedves Cesarénk sehogy sem boldogul az angol nyelvtudásával.

Valóban: a festő majdnem bajba került emiatt. Amikor zihálva és kiizzadva utolérte a két jó barátot, a hajsza és az izgalom hevében elfelejtette a megfelelő szavakat és csak annyit tudott kinyögni, hogy “wait, wait, there, there…” és a távoli pálmaligetre mutogatott. Rámamurti vállat vont s továbbindult, de ekkor Cesarénak eszébe jutott a megoldás:

— Tillottama, Tillottama, wait!

A hatás leírhatatlan volt. Rámamurti vasmarokkal megragadta az olaszt, de Cesare az angol szózuhatagból nem értett semmit. Csak a pálmafákra mutogatott. Erre a két indiai férfi vonakodás nélkül elindult a jelzett irányba.

— Az istenek és a kegyes Karma küldték magukat hozzám, drága barátaim! — Rámamurti mélyen meghajolt az olaszok előtt.

— Semmiség! De én azt hiszem, hogy a továbbiakban is a segítségükre tudunk lenni. Holnapra mindnyájan hivatalosak vagyunk Treizishez, maguk pedig kihasználhatnák az esélyt arra, hogy besurranjanak a házba — mondta Cesare. — Mi lekötjük a producer figyelmét, maguk meg kilopják Tillottamát a villából.

Sandra fordította a festő szavait és közben egyetértőén bólogatott.

— Olasz barátunknak teljesen igaza van — jegyezte meg nyugodtan Anaréndra. — Készüljünk fel a holnapra és beszéljük meg a dolgot Arvinddal. A tanítómesterem utasította, hogy állandóan a közelben tartózkodjék.

— Maga Sarangupta? — csodálkozott Dajárám.

— Ha szükséges, ő fedezi a visszavonulást. Te még nem ismered erről az oldaláról: fáradhatatlanul harcol a gonoszság és a félelem ellen.

— Rendben van, maga pedig jöjjön el holnap a szállodánkba. De Dajárám nélkül, mert különben az amerikainak hirtelen eszébe jut, és meglátogat minket, aztán nyomban gyanút fog — mondta Sandra. — Majd ott megbeszélünk mindent.

A két indiai elbúcsúzott, az olaszok pedig lassan elindultak a szétszéledő tömeg nyomában és közben élénken tárgyalták újabb kalandjukat, amelybe segíteni akarásuk jóvoltából csöppentek bele.


Sandra, Cesare és Lea elbocsátották a taxit annak a keresztutcának a sarkán, amelyben a Treizis-villa állt, aztán körülnéztek. A gyér lámpákat erősen beárnyékolták a fák, ezért nem vették észre rögtön az integető Dajárámot. A négy indiai férfi egy nagy platánfa lecsüngő ágai alatt rejtőzött. Az olaszokat bemutatták Saranguptának, akinek daliás alakját még a félhomály sem tudja elrejteni. Aztán megismerkedtek a sovány Arvinddal is. A gépkocsiszerelő hanyagul az autónak támaszkodott. Az autó csillogó hűtője kivillant a sötétségből. Négy lámpáját — mindkét oldalon kettő — masszív ezüstös rács védte, a segédfényszórók közvetlenül a föld fölött helyezkedtek el. Magas, függőleges bordák a sárhányók fölött, a lapos motorháztetőn gerinc, a rácsozaton pedig nagy fémbetűkkel ez áll: “Oldsmobile”. A hatalmas kocsi egész külsejéről leordított az a hallatlan pökhendiség, amelytől a hitvány kispolgárt a vélt felsőbbrendűség érzése fogja el.

— Mamma mia, honnan ez a behemót kocsi? — suttogta Lea.

Arvind megmagyarázta, hogy egyszer kihúzott a pácból egy playboyt, egy mihaszna gazdag férfit. Most Arvind kérésére átengedte új kocsiját, amelyet két hónapja kapott Amerikából.

– Öt nap szabadságot vettem ki — folytatta a gépkocsiszerelő —, elviszem magukat egészen Madrászba, és majd Delhin keresztül térek haza. Senki sem keresi magukat sem a vasúton, sem a repülőtereken. Azonkívül ilyen autót nem tartóztat fel a rendőrség az autópályán.

— Tervünk a következő — mondta Anaréndra, aki láthatólag átvette a “hadművelet” parancsnokának szerepét. — Arvind az autónál áll, én és Dajárám belopózunk a házba, a tanítómester pedig a biztonság kedvéért a bejárat előtt sétál. Sandra és Cesare magukra vállalták, hogy lekötik a házigazda figyelmét, magának Leácska pedig az a feladata, ha verekedésre kerül sor, Tillottamát a kocsihoz vezeti!

— Tehát öt ember száll be a kocsiba: Arvind, Anaréndra, Tillottama, Dajárám és Lea?

— Elférünk — szólalt meg az autószerelő — a kocsi ötszemélyes, beleértve a sofőrt is.

— Ez a szörnyeteg? — csodálkozott Lea.

— Ez a kocsi convertible: kinyitható tetejű, mind a két oldalon egy-egy ajtóval. Én felhúztam a tetejét — magyarázta Arvind.

— Teljesen mindegy — szólt közbe Sandra. — Úgy sem indulhatunk el valamennyien, mert gyanús lesz. Én és Cesare itt maradunk. Sajnálatunkat fejezzük ki a házigazdának, és repülőgépre szállunk. Lea eltűnését majd azzal magyarázzuk, hogy rosszul érezte magát és hazament.

A Treizis-villa ablakai hívogatóan világítottak. A krémszínű szmokingban feszítő házigazda mosolyogva üdvözölte vendégeit a hallba vezető lépcsőn.

Két fehér frakkos, markos szolga állt a kertre nyíló lépcsőajtóban.

— Gyalog jöttek? Nem hallottam motorzúgást — kérdezte Treizis és Sandra keze fölé hajolt.

— Véletlenül egy utcával feljebb szálltunk ki a taxiból, de mire észrevettük tévedésünket, a kocsi már sehol sem volt. No de ez az út semmiség: ötperces séta.

— Ebben a cipőben? — Treizis egy pillantást vetett Sandra három hüvelyk magas tűsarkú cipőjére és Lea szandáljára.

— Odahaza, Olaszországban sokat sétáltunk esténként a tengerparton. Az itteni hőség ugyan elbágyaszt, de a régi szokásunk megmaradt.

A producer bérelte ház tágas volt-több szalon is a földszinten. Verandája a buja kertre nézett.

Az olaszok elcsodálkoztak, hogy milyen kevés a vendég. Csak két nő volt, mind a kettő európai ruhában; ellenséges pillantásokkal méregették az olasz lányokat. Hat férfi: valamennyien nyilván jómódú és magabiztos emberek. Egyikük, egy horgas orrú, dülledt szemű, kövér, bajuszos férfi azonnal tenni kezdte a szépet az alacsony Leának, de amikor észrevette, hogy az olasz lány alig beszéli az angolt, áttért a franciára. A pohosról kiderült, hogy kedveli a drágaköveket meg az ékszereket, és nyomban élénk beszélgetésbe merültek. Lea egy mondással rögtön levette lábáról új ismerősét: “Gyöngyöt reggel, északra néző ablaknál válogass.” Ezt a jó tanácsot egy Olaszországban tanuló japán festőművésztől, Minoru Teradától hallotta. Terada egy híres gyöngykereskedő fia volt. Amikor pedig Lea egy Teradától hallott újabb titkot árult el beszélgetőpartnerének, mégpedig azt, hogy a gyöngysor akkor őrzi meg fényét, ha évente kétszer lágy, meleg, szappanos vízben átmossuk és évente hétszer átfűzzük a gyöngysort, de nem ám nylon-, hanem valódi selyemzsinórra, a kövér bombayi vendég elővette noteszát.

Sandra Tillottamát kereste tekintetével, de mert nem találta, megkérdezte a házigazdától, hol van. Treizis gonoszul összehúzta szemöldökét, és azt mondta: Tillottama tegnap óta gyengélkedik, úgyhogy nem jöhet ki üdvözölni a vendégeket. Sandra erre azt mondta, hogy szeretné meglátogatni Tillottamát. Treizis valami utasítást adott a szolgának, aztán az oldalsó szalonon át kivezette Sandrát a kertre nyíló teraszra. Tillottama fekete száriban ment ki oda. Sandra először látta a táncosnőt ebben az öltözékben, és ismét lenyűgözte átszellemült szépsége.

— Néhány percre kettesben hagyom magukat, de ne maradjanak sokáig, mindjárt asztalhoz ülünk.

Sandra sietett közölni a táncosnővel mindazt, amit megtudott Rámamurtitól. Tillottama a szeme láttára megváltozott. Magasra tartotta fejét, rövid felső ajka ideges, merész, gúnyos mosolyra húzódott, úgyhogy kilátszottak a fogai. Ekkor felhangzottak Treizis léptei.

— Megmondom nekik, hogy körülbelül egy óra múlva legyenek a veranda alatt — súgta oda Sandra gyorsan a lánynak —, Lea jön majd ki ide. Ég áldja, a madrászi viszontlátásra!

Tillottama olyan erősen ölelte át az olasz lányt, hogy annak elakadt a lélegzete, aztán európai módra megcsókolta és eltűnt a félrehúzott függöny mögött. Sandra sietve rágyújtott és áthajolt a korláton, hogy meggyőződjön, nincs-e valaki a kértben.

A házigazda kilépett a teraszra.

— Maga itt és egyedül? — Treizis karon fogta Sandrát.

Sandra sokat ígérőén rámosolygott, és hagyta, hogy Treizis asztalhoz vezesse.

Csak pár percre sikerült észrevétlenül Leához közel mennie, hogy figyelmeztesse őt is és Cesarét is. A festőnek a vacsora kellős közepén kedve támadt, hogy lerajzolja szomszédnőjét, egy kis gonosz arcú, hosszú, kígyónyakú nőt, és akkor fedezte fel, hogy aranyceruzáját a szalonban hagyta. Elnézést kért és kiment. Az erős italok felélénkítették a bágyadt társaságot, úgyhogy a vendégek egyre zajosabban viselkedtek. Treizis sokat ivott, és szüntelenül kínálgatta Sandrát. A lány idegeit felajzotta a készülő drámai kifejlet és játéka a producerrel — aki egyre nyomatékosabban adta tanújelét figyelmességének —, az italtól pedig szédült, és a mámor vakmerő tettre sarkallta. A szilaj kacérkodástól csak az tartotta vissza, hogy félt: felborítja barátainak a terveit. Cesare visszajött és alig észrevehetően kacsintott. Lea felállt és kiment.

— Ma nem táncolunk? — kérdezte hangosan Sandra, és Treizis máris szolgálatkészen felpattant helyéről, aztán sután megállt.

– “Cocktail, nevetés, majd csók és azután…” — énekelte Sandra az amerikai dalt. — Azután mi lesz?… — Néhány tánclépést tett a dal ütemére, majd oldalvást szúrós, kihívó tekintettel mérte végig az amerikai producert.

A vendégek tapsoltak. Treizis még jobban elvörösödött és odament Sandrához.

— Kérem, jöjjön át velem egy percre a szalonba. Meg akarok mutatni magának valamit!

Ez egyáltalán nem illett bele a tervükbe — Sandra a szeme sarkából észre is vette Cesare ijedt tekintetét. De Treizis már elkapta a kezét és makacsul húzta maga után az oldalsó szalon felé. Sandra vállat vont és engedelmeskedett. Treizis szorosan becsukta maga mögött az ajtót és a tükör előtt álló cifra faragású toalettszekrényhez vezette Sandrát.

— A barátságunk jeléül… ami már több, mint barátság! — mondta és elővett egy aranyszínű selyemmel bevont ládikót.

Sandra félrehúzta a férfi kezét, de Treizis már kinyitotta a dobozt. Egy arannyal díszített, nagy eper alakú kristály üveg volt benne.

“Eperparfüm — villant át Sandra fején. — A legdrágább, amit ismerek…”

— Köszönöm, de ki nem állhatom az eperillatot még ilyen nemes veretű kivitelben sem. Úgyhogy ezzel az eperparfümmel lepje meg inkább Tillottamát.

Treizis visszatette a ládikót a helyére, majd gúnyosan elhúzta a száját.

— Miért Tillottamát? Nekem most maga kell: aki olyan bűbájos, mint az én távol levő szerelmem. Különben maga rendkívül hasonlít hozzá… — Elhallgatott és fülelt.

Még mielőtt Sandra meggátolhatta volna, máris a teraszon termett. Lea és Tillottama a korlátnál állt.

— Miért vagy itt? Megparancsoltam, hogy odafönt légy! Hallgatózol, leselkedsz utánam?! — Megragadta a lány karját és magához rántotta.

Lea, aki egy szót sem értett az egészből (Treizis urdu nyelven beszélt), a táncosnő védelmére kelt, de a producer durván félrelökte.

— Kérem, ne avatkozzék bele! Tillottama máris felmegy!

— Vegye le rólam a mocskos mancsát, gazember! — mondta Lea jól érthetően angolul.

Treizis elkapta Tillottama derekát, és a másik ajtóhoz vonszolta. A táncosnő pofon ütötte, kitépte magát a kezéből és a terasz korlátjához rohant, de Treizis megint megragadta, erre még nagyobb ütés érte. A felbőszült producer leverte a lábáról Tillottamát, de abban a pillanatban feljajdult attól a rúgástól, amelyet Leától kapott. Aztán félrelökte az olasz lányt és a földre zuhant Tillottama fölé hajolt. Ekkor Dajárám átugrott a terasz korlátján. Gondolkodás nélkül belerúgott Treizis feszülő fenekébe., A producer a terasz sarkába repült és elterült a cementpadlón. Rámamurti felkapta Tillottamát és a korlát felé lépett vele, de Treizis máris felpattant a földről és a farzsebéből a pisztolyát próbálta előrángatni.

“Mindennek befellegzett!” — villant át a dermedten álló Lea agyán.

Dajárám gyorsabban kapta elő Szésagirirao mérnök ajándékát, mint a rúgástól tántorgó, félig részeg producer, aztán megcélozta vele Treizis gyűlöletes arcát és meghúzta a ravaszt. Maró folyadéksugár fröccsent a producer szélesre tágult orrlikaiba, kidülledt szemébe és tátott szájába. Elakadt a lélegzete, kiejtette kezéből a revolvert, az arcához kapott és üvöltve a padlóra zuhant. Köhögött, tüsszögött, csuklott. Ahmed és még egy másik szolga szaladt most ki a teraszra. Dajárám kajánul felkacagott, aztán őket is leterítette és gazdájuk mellé fektette. A szétfröccsenő méregtől Tillottama és Lea is tüsszögni kezdett. Aztán átugrottak a korláton az éppen akkor odaérkező Anaréndra karjai közé. És mind a négyen futásnak eredtek a kerti utacskán.

A kertet őrizhették, mert a bokrok mögül felhangzó éles füttyjelre öt-hat tagbaszakadt kegyetlen arcú pakisztáni hegyilakó vetette magát a menekülők után és a kapunál utol is érte őket.

— Fuss, Dajárám! — kiáltott Anaréndra. — Én utolérlek! A hatha-jóga híve villámgyorsan elhajolt a lesújtó ólomgombos gumibot elől, elkapta ellenfelét, felemelte a levegőbe, mint egy zsákot, és leütötte vele a következő támadót. Aztán a földre vetette magát és kivédte a hátának szánt késszúrást, felugrott és kirúgta támadója kezéből a kést. Ekkor meghallotta tanítómesterének nyugodt hangját:

— Fuss, menekülj, ne késlekedj!

Anaréndra, mint aki megszokta, hogy engedelmeskedjen tanítómesterének, kirohant a kapun. Sarangupta egy villámgyors lábmozdulattal elgáncsolta az Anaréndra után futó férfit, aztán felkészülten várta a többi támadó rohamát. Hallgatag kősziklaként magasodott előttük, és mozdulatlan nyugalma félelemmel töltötte el ellenfeleit. Egyikük, a legbátrabb ekkor félreugrott, előkapta hosszú kését és hátulról akart lesújtani Saranguptára. A többi pedig már szinte pillanatok alatt zajlott le. Később, amikor Treizis faggatta az embereit, azok képtelenek voltak megmagyarázni, mi is történt. Sarangupta a kést szorongató férfi felé ugrott, megbénította a karját, és a támadót úgy hozzávágta a többiekhez, hogy azok elterültek, mintha letaglózták volna őket. Sarangupta nyugodt pillantást vetett az egymás hegyen-hátán hempergő, nyögő, jajgató emberekre, aztán elindult a kapu felé. Egy pillanatra megállt a bejárat előtt Treizis magányosan veszteglő luxuskocsija mellett: a vendégek ugyanis vagy taxival érkeztek, vagy egyelőre elküldték kocsijukat. Sarangupta részvéttel felsóhajtott, kinyitotta a kocsi ajtaját és megragadta a kormánykereket. Iszonyatos hátizmai kidudorodtak, aztán nyögésszerű fémcsikordulás hallatszott. A hatha-jógi a bokrokba hajította a kitépett volánt, aztán ráérősen kiment a kapun, és alakja beleveszett a sötétségbe. Hőstettének egyetlen szemtanúja volt: Cesare, aki kiszaladt a bejárat fölötti loggiára, mert aggódott Lea és indiai barátai miatt. Amikor észrevette a fényszórók homályos fénysugarait a Malabár-domb lejtőjén, megkönnyebbülten felsóhajtott, rágyújtott és visszafordult, hogy megkeresse Sandrát. Honfitársnőjére a mit sem sejtő vendégek gyűrűjében talált rá, akiket az olasz filmcsillagokról szóló viccekkel szórakoztatott.

— Adj egy cigarettát, Cesare! — szólt Sandra és kérdően nézett a férfira.

Cesare feléje nyújtotta cigarettatárcáját és közben felfelé tartotta a hüvelykujját. Sandra szemében vidám fény lobbant fel.

— De hol van a mi kedves házigazdánk? Ekkor rontott be az ebédlőbe Treizis pisztollyal, feldagadt és összemaszatolt képpel. Mögötte puskával Ahmed, a sofőr nyomult be és egy kegyetlen arcú hegyilakó, aki a kertész feladatát látta el. A vendégek rémülten ugrottak fel és feldöntötték a székeket meg a teli poharakat.

— Rablás az én házamban! — ordította a producer. — Gyorsan, gyáva disznók! Gyorsan! Még nem járhatnak messze!… Elnézést kérek, de banditák hatoltak be a házamba. Elmenekültek, de nekem kötelességem… — A mondat végét a vendégek nem hallhatták, mert a következő percben már az utcáról hallatszott be tagolatlan üvöltözése: Treizis felfedezte, hogy hiányzik kocsijának kormánykereke. A kerti őrök különböző hangú mentegetőzéseinek kíséretében káromkodások özöne zúdult be a nyitott ablakon. Lábdobogás, aztán minden elcsendesült.

— Azt hiszem. Cesare — szólalt meg nyugodt hangon, angolul Sandra —, ideje hazamennünk. A házigazda nem ér rá velünk törődni.

A vendégek egymás után hívták telefonon a kocsijukat vagy taxit.

Visszajött Treizis. Lihegett és a telefonhoz sietett.

— Mondja már meg végre, hogy mi történt? — kérdezte tőle Sandra. — Maga kiugrott mellőlem a szalonból, mint egy őrült és eltűnt. Megtámadták? Kicsoda?

Treizis körüljártatta tekintetét a szobán, aztán gonoszul felnevetett.

— Hol a barátnője?

— Apropó, Lea — szólalt meg Cesare és Treizishez lépett. — Beszaladt hozzám könnyes szemekkel és azt mondta, hogy maga megbántotta. Már nem tudtam megakadályozni: hirtelen kiszaladta kapun és beugrott egy taxiba. Magyarázatot kérek!

Treizis fenyegetően vicsorgott, aztán legyintett és a kagylóért nyúlt, de Cesare rátette a kezét.

— Sir, ön megsértette a feleségemet! Magyarázatot követelek, az ördögbe is!

– Ön részeg, Pirelli úr! Hagyjon békén!

— Nem, nem, ön a részeg, Treizis úr! Felháborító! Meghív a saját házába, leissza magát, a feleségemet molesztálja és töltött revolverrel rohangál! Mit jelent mindez.

Treizis annyira dühbe gurult, hogy csak levegő után kapkodott, és néhány percig egy szót sem tudott kinyögni. Persze, móresre taníthatná ezt az olasz jöttmentet, de hát… pillanatnyilag ő van hátrányos helyzetben.

Egy görbe mosolyt erőltetett arcára és így szólt:

— Ezennel bocsánatot kérek a feleségétől és öntől. Felesége egy olyan pillanatban… hm… egy családi jelenet kellős közepén termett mellettem, amiből semmit sem értett, de azért beleavatkozott. Sajnálom, de kénytelen voltam félrelökni! No de elnézést, mert sürgősen fel kell hívnom a rendőrséget. A vendégek kezdtek szétszéledni.

— Azt hiszem, minden remekül ment — mondta a festő Sandrának a taxiban, amikor a szállodájuk felé robogtak.

— Most Madrászba megyünk? — kérdezte Sandra.

— Igen, a tervünknek megfelelően. A jegyek meg vannak rendelve. Én elszaladok értük, maga meg addig csomagoljon össze a szállóban. A gép éjfél után kettőkor indul, aztán el kell tűnnünk, mert a filmes gengszter esetleg megint be akar férkőzni a maga kegyeibe. Minden nagyszerűen megy, kedves Sandra! És olyan kellemes érzés a jóságos varázsló szerepét játszani!

Cesare vidám magabiztossága alaposan megcsappan, ha hallja annak a két embernek a beszélgetését, akik a pénztár közelében álltak, amikor ő a megrendelt jegyeket átvette.

— Igazad volt — mondta a sötét szemüveges férfi a másiknak —, ez ő, az átkozott olasz, aki Fokvárosban faképnél hagyta a főnököt. Felmarkolunk érte ezer dollárt!

— Nem értem, mit teketóriázik vele a főnök? Agyon kell ütni és eltüntetni a nyomokat. Nem érdemes annyit vacakolni vele.

— Nem a mi gondunk! Egyelőre nem kell agyoncsapni, előbb ki kell szedni belőle egy-két dolgot. No de mindegy, ezért fizetnek és kész…


Anaréndra egészen a platánfa és az alatta parkoló gépkocsi közelében érte utol Tillottamát, Leát és Dajárámot. Arvind nyitott ajtókkal, a türelmetlenségtől toporogva várt rájuk. A hatalmas kocsi teljesen zajtalanul iramodon neki. Arvind nem gyújtotta meg a fényszórókat, így a kocsi a sötét utcán suhant tova. Csak a segédfényszórók világítottak egészen föld közelében, homályos fénnyel. Jószerint egyetlen járókelővel sem találkoztak Bombay eme előkelő negyedének utcáin. Arvind gyorsan, de óvatosan hajtott, a legcsekélyebb utcai közlekedési szabálytalanság tönkretehetné a ragyogó “devadászi elrablása” akciót: Anaréndra nevezte így el annak a fűmnek az alapján, amelyben nemrég együtt szerepelt Tillottamával.

A két nő és Dajárám a hátsó puha szattyánbőr ülésen helyezkedett el.

A kocsi elhagyta a Parel és Dadar nevű gyárnegyedeket és kirobogott az autópályára. De a töltésen, amelyen mindkét irányban sűrű autó és fogat áradat hömpölygött, elakadt, jóllehet már későre járt, féltizenegy volt. Végre kikecmeregtek a nyílt pályára, és a sebességmérő zöld mutatója abban a pillanatban mozgásba lendült. A levegő tompán zúgva suhant el az áramvonalas tető fölött. Lea jobb oldalon látta, ahogy megvillan a lonaulai elágazás útjelző táblája.

Az autó egyenletesen ringva és remegve suhant az egyhangú sötétségben a széles autópályán és könnyűszerrel hagyta maga mögött a járműveket. Erős fényszórói kétszáz méternyire megvilágították előttük az utat, de automatikusan csökkent a fényük, mihelyt szembe jött velük egy kocsi.

Tillottama az átélt izgalmaktól még mindig reszketve Leához simult, közben lopva a mellette ülő Dajárámot nézegette. Álomnak, mesének, a régi legendák varázsszőnyegének tetszett a sebesen száguldó autó, amely a hosszú és megalázó fogságból kiragadta és most a sötét éjszakában egyre messzebb repíti az ismeretlen, de mégis csodálatos világba. Ennek biztosítéka Rámamurti, az ő erős karja.

Dajárám kellemesen pihent a robogó kocsiban és nagy-nagy hálával gondolt a technika hatalmára. Milyen könnyen és gyorsan sikerült kiszabadítani Tillottamát csupán három hű barát segítségével! Egy autó és egy vegyszeres pisztoly… ennyi az egész. Megemlítette ezt Anaréndrának, de őhelyette, cigarettára gyújtva. Arvind felelt:

— Történhetett volna fordítva is: a pisztoly magába lövi a golyót, a kocsi meg elvitte volna Tillottama mellől, ahogy egyszer már megtörtént. Nem, nem, a technika vívmányai pozitív és ésszerű tendencia nélkül fabatkát sem érnek, sőt a kobalténál is sokkal rosszabbak!

Lea egyszer csak felnevetett:

— Hogy az a Treizis milyen pofát vágott!

Rámamurti felkacagott, Tillottama is elnevette magát.

A műszerfal közepén világító négyszögletes koncentrikus beosztású számlapon a mutatók hajnali egy órát jeleztek, amikor a hosszú emelkedő után feltűntek Púna fényei. A három tekervényesen egymásba olvadó folyón átívelő három híd és a két vasúti átjáró egyáltalán nem lassította le a kocsi iramát ebben a kihalt éjszakai órában. Dél felől feltűntek a táblahegyek. Most teljesen ismeretlen vidéken jártak. Maguk mögött hagyták az angolok egykori helyőrségi városkájának egy hangú és egyenes utcáit. Egy újabb átjáró következett, és a kocsi orra ismét az éjszakai sötétségbe fúródott, amelyben a fényszórók fényfolyosót vágtak a néptelen országúton. Anaréndra Leához fordult, aki zsémbelt, hogy így akár az egész Indián is átkocsikázhatnának, odahaza mégsem tudna mesélni erről az országról-semmit.

— Itt nincs semmi látnivaló: sem építészeti műemlék, sem történelmi emlékhely. Ha csak nem a város közepén magasodó várfal, a marátha uralom emléke. A várkapuból negyed méter hosszú vasszögek meredeznek, hogy ne törhessék be a harci elefántok. Amott pedig — Anaréndra délkelet felé mutatott — a hegyekben áll a híres-neves Oroszlánvár, nappal ide látszana.

Anaréndra elhallgatott. A levegő és a gumiabroncsok egyre erősödő sivítása zavarta a beszélgetést.

Az óriási, súlyos luxuskocsi valósággal ráült, benyomódott az úttestbe. A sebességmérő mutatója tovább kúszott jobb felé. Amikor már 110 és 120 között rezgeti, bal oldalon a műszerfal fölött kigyulladt egy kis piros lámpa.

Mély búgó hang hallatszott.

— Mi ez? — hajolt oda Lea Anaréndrához, mert Arvind figyelmét nem akarta elvonni a vezetéstől.

— Figyelmeztetés! A maximális sebesség 120 mérföld! — vetette oda szaggatottan Arvind.

Mintha egy puha, de súlyos mancs előrelökte volna őket. A kürt fülsiketítő bőgése belehasított a néma éjszakába; hangját többszörösen is visszaverték a távoli dombok.

A kocsi előtt, ott, ahol a fényszórók sugárkévéje beleveszett a sötétségbe, szürke kísértetként feltűnt egy ökrösfogat, amely épp akkor fordult meg az országút közepén. Arvind csökkentette a sebességet, mégis oly szédületes gyorsasággal kerülte ki a szekeret, hogy az utasok csak ekkor döbbentek rá, milyen sebességgel száguldanak.

— Kérem, csatolják fel a biztonsági övet! — hangzott fel az autószerelő utasítása.

Mindnyájan engedelmesen felcsatolták magukra a széles övet mintha repülőgépen ülnének.

Idegfeszültségük kezdett feloldódni. Álmosító fáradtság nehezítette el testüket.

— Hogy nem fél ilyen gyorsan hajtani?! — gondolkodott hangosan Lea.

— Miért félne? — fordult hátra Anaréndra. — Ha ilyen sebesség közben történik valami, pillanatok alatt, szenvedés és ijedtség nélkül ér véget minden. A tulajdonos sem bánkódik túlságosan, hiszen biztosítva van a kocsija.

— A gyorsjáratú kocsik vigasztaló előnye — jegyezte meg Lea.

Hátradőlt az ülésen, hozzásimult Tillottamához és — egy kissé nyitott szájjal — hamarosan elaludt. Tillottama ekkor Dajárámhoz fordult, és feléje nyújtotta bal kezét, amelyet a szobrász forró, erős keze rögtön megtalált a sötétben. Karjaik összefonódtak. Tillottama úgy érezte: szíve annyira megnagyobbodott a boldogságtól, hogy dobogni is képtelen. Dajárám pedig mélyen lehajolt és sorra csókolgatta az ujjait, s tenyerét. Az idő megállt a száguldó kocsiban. Dajárám és Tillottama észre sem vette az elsuhanó házak, a szembejövő kocsik fényeit, nemtörődtek az alvó kisvárosokkal sem, amelyeken keresztülrobogtak. Szátára. Kolhápur, Belgáon…

Baloldalt, vagyis keleten világosodni kezdett az ég. Arvind egy emelkedő előtt a széles padkán megállította a kocsit. Meghökkentő volt a csend. Az utasok feje zúgott, mozdulataik bizonytalanokká váltak, mintha idegmegrázkódtatás érte volna őket. Lecsatolták magukról az övet és kiszálltak. A beesett arcú Arvind megnyomott egy gombot. A zongorafedélnyi motorháztető felpattant. Az autószerelő megvizsgálta a motort, megnézett minden fontos alkatrészt, aztán megkerülte a kocsit és az eleje alá nézett. Majd felnyitotta a csomagtartót és kiszedte a benzinkannákat. Dajárám és Anaréndra feltöltötte a kiürült üzemanyagtartályt.

— Százszázalékos tartalékot kellett hoznom. A kocsi falja az üzemanyagot, de csak a szuperbenzint, azt pedig Bangalorig nem kapni sehol — magyarázta Arvind az oda érkező Leának.

— Messze van még?

— Bangalor? Háromszázötven mérföldnyire.

– És onnan?

— Még körülbelül kétszázötven mérföldre van Madrász.

— Csak?

— Csak!

— Akkor minek ez a szédületes rohanás? Nézze — érintette meg gyengéden az autószerelő beesett arcát —, teljesen tönkreteszi magát!

— Ugyan, semmiség! Hatalmas távolságot kell megtennünk, hogy mielőbb kikerüljünk a veszélyes zónából, és az még ennek a kocsinak sem könnyű. A repülőterek, pályaudvarok veszélyesek, természetesen az országút is, de csak ha figyelmen kívül hagyjuk Starfire-ünk sebességét.

— Mit mondott? Starfire — “csillagtűz”! Milyen szép neve van! — kiáltott fel Lea.

— Az Oldsmobile legújabb típusa. Háromszázötven lóerős!

– Ó! Soha sem hittem volna! — Lea a piros lakkal bevont, csillogó alumíniumból készült, aránylag kis méretű széles levegőtisztító tányérral ellátott motorra mutatott.

— Sűrítése rendkívül nagyfokú, karburátora négyaknás, fordulatszáma négyezernyolcszáz…

Lea lement az út szélére. A trópusi hajnal rövid volt, úgyhogy már jól szemügyre lehetett venni az óriási Starfire-t. Csillogó acélkék karosszériája beporosodott, akárcsak a kék színű kerekei, amelynek homorú, bordázott tárcsáin háromágú csillag fénylett.

— Ez a hatalmas állat szép, de nem kecses. Túl széles, boltozatos, egyszóval pompás masztodon!

— Beszállás! Máris indulunk! — adta ki a parancsot Anaréndra. — Az evéssel még várnunk kell. Sem Dharvárban, sem Hubliban nem állunk meg. Majd Bangalorban ebédelünk. Ki kell használnunk a kis forgalmú Hubli-Bangalor útszakaszt… — Ugyanezt megismételte angolul Lea számára.

— Nem kellene felváltanom Arvindot, hogy pihenjen? — kérdezte Lea.

Anaréndra élénk arca megmerevedett az erőlködéstől, hogy elfojtsa mosolyát, de ekkor közbeszólt Tillottama és elmondta, milyen remekül vezet Lea.

— Mindjárt én váltom fel Arvindot — jelentette ki Anaréndra —, aztán majd magát kérjük meg. Ha gyakran váltjuk egymást, teljes sebességgel száguldhatunk!

A Starfire előreszökkent. Anaréndrának gyorsak és pontosak voltak a reflexei, és legalább olyan jól vezetett, mint Arvind, de az úton egyre sűrűsödött a kocsi- és a szekérforgalom. Csak nehezen sikerült tartani a hatvan mérföldnyi sebességet. Tegnap este óta észrevehetően megváltozott a táj. Itt-ott fák-bozótosok, lapos tetejű, kőlapokból épült házak tűntek fel. Falvak zöld szigetei, tamarindusz-, mangó- vagy narancsligetekkel, kutakkal. Magas, vékony nők szegényes barna száriban, amelyet a lábuk közt felkötve, buggyos nadrágként viseltek. Száraz forróság nehezedett a vöröses felföldre.

Bangalor előtt Arvind felváltotta Anaréndrát, és a társaság egyórás pihenőt engedélyezett magának ebéd után. Óvatosságból a város északkeleti végén túl húzódó dombok egyik kis ligetében heverésztek, aztán ismét beszálltak a hűvös Starfire-be. A Csittúrig tartó első útszakaszon nem volt nagy a forgalom, ezért Lea vezette a kocsit. Lea hamar elsajátította a négyfokozatú hidraulikus sebességváltó, a gombnyomásos ablaküvegemelő, az ajtózárak és a légkondicionáló kezelését. Arvind éberen figyelte Lea minden mozdulatát. Még egy negyedóra sem telt el, és a levegő már majdnem olyan bömbölően süvített el a kocsi mellett, mint amikor Arvind vezetett. Lea magabiztosan vezette a félelmetes kocsit. Arvind még egy kis ideig figyelte a lányt, aztán eloltotta cigarettáját, nekidőlt az ajtó puha bélésének és behunyta szemét. Lea élvezte a Starfire erejét… Nyolcvan mérföld — nem rossz teljesítmény egy olyan országúton, amely tele van kanyarokkal és nehéz felfogó képességű falusi kocsisok hajtotta fogatokkal. Lea majdnem teljesen kialudta magát és most egyenesen keletnek száguldott, mert Bangalor után arrafelé kanyarodott a szépen megjavított országút.

Immár tizenhat órája folyt a versenyfutás. Arvind és Anaréndra szunyókált a hátuk mögött — fejét a szobrász vállán nyugtatva — Tillottama aludt, Dajárám ébren volt és Tillottama kezét fogta.

Kőtárban Lea eltévedt, és a széles Starfire-ral alig tudott átvergődni a keskeny mellékutcákon. Arvind már éppen a segítségére akart lenni, amikor a kocsi már megint az országúton robogott. Arvind tehát ismét elszunnyadt.

A vidék megint megváltozott. Furcsa kőtömbök váltakoztak tüskés akácfákkal, a távoli barnás hegyoldalakon ültetvények húzódtak: kis, sötét lombú, alacsony fák. Újabb másfél óra telt el, és Lea elhagyta Csittúrt, a városból csak a meredek cserepes háztetőket látta. Az országút most élesen jobbra fordulva egy folyó völgyébe ereszkedett. Messze délen feltűnt a vasútvonal, amely Bangalor után elkanyarodott az országút mellől. Arvind kiegyenesedett az ülésen, körülnézett, rágyújtott és megkérte Leát, hogy állítsa meg a kocsit.

— Pihenő! Az utolsó! Két óra múlva Madrász!

Tillottama néhány tánclépést tett az úton. Óráról órára enyhült hallgatag szomorúsága.

A pihenő után Leát az a megtiszteltetés érte, hogy a vezető melletti ülésen foglalhatott helyet. Arvind most már nem hajlott olyan őrült gyorsasággal, úgyhogy a sebességmérő mutatója 70 körül ingadozott.

— Hogy tetszik a kocsi? — kérdezte Leától.

— Jó masina — felelte Lea bizonytalanul; ez az elragadtatás és a tiltakozás keveréke volt… — Jóllehet igen hálás vagyok ennek a csillagtűznek. — És Lea megsimogatta a műszerfalat. — Ezt a szédületes hajszát aligha bírta volna egy másfajta kocsi!

— Ez igaz!

– Úgy szeretnék magával hosszabban elbeszélgetni, de sajnos nem bírom jól a nyelvet. De majd ha megjön Sandra… mennyi időt töltenek Madrászban?

Az autószerelő az órára pillantott.

– Ötre érkezünk. Egy napot pihenünk, holnap estefelé pedig indulunk vissza. Nem ezen az úton, hanem a part mentén Vidzsajavádáig, onnan Haidarábádba és Solápuron keresztül Púna felé. Komótosan hajtunk, és a harmadik napon Bombayban vagyunk.

– Úgy sajnálom, hogy el kell válnunk, adja meg a bombayi címét — mondta Lea. — Én és Sandra már úgy szerettünk volna megismerni egy indiai munkás-értelmiségit! A legtöbbször ugyanis csak üzletemberek, színészek vagy főleg naplopók kerültek az utunkba!

— A mifajtánkkal aligha találkozik a drága szállodákban! Maguk a legfelsőbb rétegben forgolódnak, mint a szintszabályozó a karburátorban, noha nem is hasonlítanak az angol vagy amerikai gazdagokra, akiket egész India utál.

— A legfelsőbb rétegben? — Lea zavarba jött. — De hiszen két hónappal ezelőtt még olyan szegény voltam, mint a templom egere, és azt sem tudtam, mit hoz a holnap!

— Egyszóval örökölt?

– Úgy is mondhatjuk — felelte lassan Lea, és elképzelte magát mint a névtelen gyémántvadászok örökösnőjét: nekik köszönhetik a térképet és a zsákmányt, amelyet Flaiano kis híján ellopott.

Arvind egy kissé kétkedő pillantást vetett rá, de hallgatott.

Madrász a part menti síkságon terült el. Széles utcáin kéthárom sorban húzódtak a fák, az üzletek kirakatait zöld lombok takarták, mert a házak az úttesttől jó messzire magasodtak…

Megérkeztek ahhoz a szállodához, amelyben a megbeszélés szerint találkozniuk kell a többiekkel. A kocsi még le sem fékezett a bejárat széles lépcsője előtt, amikor az oszlopcsarnokból kiszaladt az utcára Sandra és Cesare.

Arvind lenyomott egy gombot, erre a kocsitető lassan hátrafelé csúszott és eltűnt az ülés mögötti széles résben. A forró levegő megcsapta az immár nyitott kocsiban ülőket. Sandra gyengéden megölelte barátnőjét.

— Mindenkinek megvan a szobája. Tillottama velem lakik. Ne csodálkozzatok, ha a szobátokban vadonatúj bőröndöket találtok, csak néhány könyv van mindegyikben. Cesaréval vásároltuk, elvégre Dajárám és Tillottama poggyász nélkül nem kelthetik a tiszteletreméltó, előkelő utasok benyomását, Anaréndra és Arvind a behemót kocsijukkal pedig mágnások, poggyászuk a csomagtartóban “maradhat”.

Arvind kisegítette utasait a kocsiból, megígérte, hogy nemsokára visszatér, ha a garázsban végeztek a lemosással, ha megvizsgálták és átkenték s kocsit. Ekkor mindnyájan meglepődve pillantottak Tillottamára. A táncosnő mélyen meghajolt Arvind és a kocsi előtt, aztán fejsálja szélével letörölte a motorháztetőről a vastag port és ajkát rányomta csillogó acélkék felületére és mondott valamit, ami dallamos szavaló éneklésnek hangzott.

— Azt mondja — tolmácsolta Dajárám komoly arccal —, hogy gyermekkori emlékei közé tartozik egy kék hintóról szóló mese. Ez a hintő repíti az embereket a félelem és szenvedések poklából a messzi ragyogó világba. A mese valóra vált: itt a hintó, és vajon véletlen-e, hogy éppen kék színű?


8. FEJEZET

Tillottama, az apszarasz


Cesarét teljesen váratlanul érte a támadás. Este a szálloda közvetlen közelében, egy mellékutcában négyen vetették rá magukat, hátracsavarták kezét és vonszolni kezdték valahová. Cesare kétségbeesetten próbált ellenállni és segítségért kiáltozott. Ekkor fejbe vágták. Három hétig feküdt kórházban erős agyrázkódással. Úgy látszik, ez nem Treizis bosszúja volt, mert el akarták hurcolni valahová.

Az olaszok joggal tételezték fel, hogy a támadás összefüggésben van a fekete koronával. Kibéreltek egy házat: nemsokára megérkezett Calegari kapitány. Andrea Montuori hadnagy kivételével most már az egész társaság együtt volt.

A jó barátok otthonosan érezték magukat Madrászban, a forróságot megszokták. Sandrának és Leának tetszett, hogy az itteni nők mezítláb, csupán száriban jártak, tetszett nekik a tamilok és más dél-indiai nemzetiségek sötét, markáns arcéle. Maga a város tisztább volt, mint azok a városok! amelyeket eddig láttak…

Cesare sebesülése után azonban az olaszok már nem érezték magukat biztonságban, nem volt többé nyugtuk… Lea vett egy automata pisztolyt, gyorsan megtanult lőni vele, és állandóan magánál hordta a táskájában. Calegari kapitány erre nagyon okosan megjegyezte, hogy a fegyver édeskeveset ér, ha az ember nem tudja, hogy kitől és mikor kell félnie, mivelhogy az, aki először üt, mindig helyzeti előnyben van — ebben rejlik minden rabló ereje.

A kapitány szerint ideje volna elutazni, ha nem is Indiából, de Madrászból mindenesetre. Sandra és Lea egyetértett vele, de addig, amíg Cesare teljesen fel nem épül, nem tehetnek semmit.

Egy nappal Cesarénak a kórházból való hazatérése előtt Dajárám látogatta meg az olaszokat azzal az örömhírrel, hogy végre sikerült megkapniuk minden szükséges okmányt és tanúvallomást. Tillottama, miután újsághirdetése nem járt eredménnyel, összeállított egy tervet, ennek alapján utcáról utcára, házról házra bejárták a várost. Tillottama végül megtalálta a nagybácsijának, egyetlen életben maradt madrászi rokonának a házát. Ugyanabban a kis családi házban lakott, mint a végzetes 1947-es esztendőben.

A napokban tartják a bírósági tárgyalást, amelyen Tillottama visszakapja állampolgári jogait, és akkor összeházasodhatnak.

– És elutazhatnak innen! — kiáltott fel Lea örvendezve.

— Most még nem. Hiszen már belefogtam a munkába: Tárnát mintázom meg.

– Ó, ez nagyszerű! Akkor elmegyünk, megnézzük.

— Még korai. De meg akarom hívni magukat hozzánk, mert a napokban megérkezik Szálemből az én orosz geológus barátom. Emlékeznek: Kasmírban találkoztam vele? És akkor már Pirelli úr is el tud majd jönni.

— Okvetlenül elmegyünk — ígérte meg Lea —, szeretném megismerni azt az orosz tudóst. De… — Lea elhallgatott, majd így folytatta: — Maga szobrot alkot, az viszont nagyon hosszadalmas munka. Mi addigra elutazunk. Maguk meg itt maradnak Tárnával egyedül ebben a nagy városban. Lehet, hogy egyszer csak Treizis felkutatja magukat. Talán a Cesarét ért támadás miatt van, de én ezt veszélyesnek tartom.

Rámamurti elnézően mosolygott, aztán — szokása ellenére — makacsul tiltakozni kezdett. Látszott rajta, hogy annyira leköti a munkája, hogy nem akar, helyesebben nem képes másra gondolni.

Lea dühbe gurult és egész szóáradatot zúdított Dajárámra, mivel időközben alaposan feljavult angol nyelvtudása.

Dajárám zavarba jött ettől a támadástól és csak széttárta karjait.

— Vagyis maga azt hiszi, hogy Tillottama a fogság magányában és bánatában bárkibe beleszeretett volna, aki a külvilágból betoppan hozzá?

— Egyáltalán nem! Maga túl szerény, gyakrabban nézzen tükörbe — vágott vissza dühösen Lea. — No de nézze, Tillottama szépsége annyira szembetűnő, mint az a behemót autó, amelyen Bombayből megszöktünk. Ahogy egy “starfire”-t is csak egy dúsgazdag ember tarthat, ugyanúgy egy rendkívül szép nő mellett sem olyan egyszerű az ember élete. Vagy nagy hatalommal rendelkezik, vagy bezárva tartja a nőt. Ami Tillottamát illeti, megértem a muzulmánokat.

— Maga szerint én…

— Nincs elég hatalma, nem eléggé félelmetes és kegyetlen ahhoz, hogy meg tudja védelmezni gyönyörű feleségét, mert maga egyszerű, hétköznapi életet élő ember, nem pedig vérbeli herceg vagy multimilliomos. És én féltem magát is, Tillottamát is, értse már meg végre, Dajárám. Mert mik vagyunk mi, akiknek nincs hatalmuk, akik mögött nem áll semmilyen erő? Semmiség megölni magát, összekötözni és elhurcolni Tárnát, pontosan úgy, ahogy Cesaréval tették. Fokváros óta fenyegető veszély leselkedik ránk. Nem tudjuk, mi az, és védekezni sem tudunk ellene. Nehéz a sorsa a Szeretett Szépségnek ebben a mai kegyetlen világban, de hát menekülni, bujdosni sem lehet örökké, mert az ember végül megcsömörlik ”az élettől! Ha csak rágondolok, mindenem tiltakozik az ilyen élet ellen. Tama legyen filmszínésznő… és akkor az egész indiai nép, az egész világ oltalma alatt áll!

Dajárámnak minden vér az arcába szökött, és néhány percig némán nézett Leára. A lány érezte, hogy fonák helyzetbe került és gyorsan rágyújtott.

– Én magam is sokat gondolkoztam ezen — szólalt meg lassan Dajárám —, és arra az eredményre jutottam, hogy mihelyt Delhibe érkezünk, a jó barátok segítenek majd megvédeni Tillottamát. Mi, indiaiak a sorsra szoktuk áthárítani magunkról a felelősség terhét, 3 történteket általában úgy fogadjuk, hogy nem érzünk bűntudatot semmiért, csak az igazságért — önmagunk előtt.

Lea tehetetlenül körülnézett.

— Nem ismerek rá Dajárámra. Olyan, mint akit elkábítottak. Vagy minden művész ilyen, amikor elkapja az alkotás láza?

— Lea, hagyd már békén Rámamurti urat! — szólt rá a kapitány. — Miért avatkozol bele állandóan mások dolgába, méghozzá idegen országban? Nincs szükség még egy bombayi kalandra! így nem viselkedhetsz!

— De ha a beavatkozás jó szándékú! — makacskodott tovább Lea.

— Nem könnyű dolog idegen emberek és szokások közepette meghatározni, hogy mi jó és mi rossz.

– Én meg azt gondolom, hogy ha azt, ami idegen, hozzánk közel állónak tekintjük, minden érthetővé válik — szólt közbe Sandra. — Egy távoli országban is otthon érezhetjük magunkat, és lehetünk idegenek a vérrokonaink között is. Kedves kapitányunk tengerész módra gondolkodik, számára minden part távoli.

Calegari nem válaszolt semmit, hanem előhúzta zsebéből a pipáját. Lea pedig összevissza csókolta Sandrát: mindig így fejezte ki elragadtatását.


Dajárám Rámamurti sokáig kóborolt Madrász déli elővárosában, ahol Tillottamával egy tengerparti új bungalót béreltek. Már estére járt, amikor hazaérkezett.

Szobája háló és műterem volt egyszerre. Alacsony és nagyon széles ablaka az óceánra nézett. A szobrász kitárta mind a két szárnyát. Egyszeriben nedves tengeri szél, a hullámok és a parti pálmák zúgása, a madarak esti csivitelése áramlott be a szobába. Az ablak előtt állt a festőállvány, rajta szén- és krétavázlatok, továbbá két szoborállvány — azokon befejezetlen szoborvázlatok agyagból. Az alacsony kisasztalon rajzmappák, bennük vastag papírokon Tillottama arcáról és testéről készült különböző skiccek. A másik ablakkal szemben a falnál — nedves lepedőbe gondosan bebugyolálva — egy életnagyságú, befejezetlen szobor magasodott.

Dajárám leült az ablak elé és rágyújtott. Túl sok esemény történt vele az utóbbi időben, túl sok feladat elé állította az élet, amelyek fontosak és amelyek gyors megoldásra várnak. Talán mégsem alkalmas erre a szerepre, mivel olyan sokat töpreng? Pedig a guru azt mondta, hogy minden leiek csak saját maga képes véghez vinni a tökéletesedés és a felemelkedés hőstettét!

Ő, Dajárám Rámamurti pedig a guru pénzén él most, és az egyetlen dolog, amivel visszafizetheti tetemes adósságát tanítómesterének és mindazoknak, akik a nehéz időkben melléje álltak, hogy igazi értéket, szépet alkot.

Csakhogy ez a feladat nagyon nehéz!

Dajárám úgy dolgozott, mint egy megszállott, mint akit az ihlet, a hála és a szerelem fűt. Egy szinte már természetfölöttien tökéletes modellt kapott ajándékba a sorstól. Hát akarhat még ennél többet?

De az ihlete minduntalan szertefoszlik, mintha egy tömör, síkos, makacs falba ütközne. Ezért sohasem tud feljutni az ihlet legmagasabb fokára, képtelen eggyé olvasztani Tiltottaménak szüntelenül és gyorsan változó, ezer darabra szétforgácsolódó vonásait, megörökíteni, ugyanolyan élővé varázsolni agyagban, aztán kőben vagy bronzban. Már-már rossz szobrásznak tartotta magát, aki erejét meghaladó feladat megoldásával kínlódik.

Rámamurti szégyenkezve gondolt vissza a munka kezdetén történtekre. Már számtalan vázlatot készített Tillottama fejéről, igyekezett megmintázni a legkülönbözőbb fejfordulatait, arckifejezéseit, és már hozzáfogott, hogy skicceket készítsen ruhába öltözött egész alakjáról, mert ennél többre nem merte kérni a lányt. De azt, amit oly könnyedén és egyszerűen közölt a maharadzsalánynak vélt Tillottamával ott, Khadzsurahóban, most, miután megtudta a lány élettörténetét, már elképzelhetetlennek tartott. Így hát ruhában rajzolta a lány testének vonalait, amelyeket csak sejtett a vékony szári alatt. Tillottama feszülten figyelte mozdulatait, aztán vállán keresztül belepillantott a rajzokba. S egyszer, amikor Dajárám éppen azon gyötrődött, hogy megörökítse vallanak utolérhetetlen vonalait, Tillottama megkérte, hogy forduljon el. A halk ruhasuhogás elárulta szándékát. A lány levetette magáról vékony száriját, és ott állt a férfi előtt kiegyenesedve, meztelenségének teljes pompájában, arca sápadt volt a feszült várakozástól.

Dajárám egyik vázlatot a másik után készítette, és csak ritkán kérte meg a lányt, hogy változtasson a pózán.

A szobrász mindaddig rajzolt, amíg észre nem vette, hogy Tillottama majd összeesik a fáradtságtól, akkor észbe kapott és félbeszakította a munkát.

— Te is ülj le, kedvesem — mondta a lány és nagyon gyengéden ejtette ki a “kedvesem” szót, amelyet ritkán használt. — Mondd meg az igazat, de csakis az igazat magadról és rólam. Mi van itt neked? — tette kezét a lány Dajárám mellére, ott, ahol a szíve dobogott. — Látom, hogy szenvedsz, hogy elbizonytalanodtál, szomorú lettél. Mintha elhagyna az erőd. Azt is látom, hogy nem én vagyok az oka. Mi egészen közel kerültünk egymáshoz. Most már tudom, mi az igazi szerelem, amely addig tart, ameddig maga az élet, és ez olyan, mint amikor minden pillanatban mámorban akarok úszni veled. És ez bekövetkezik: mámorban úszunk mind a ketten. Mert én tőled ittasulok meg, te pedig tőlem, és a vágyunk kimeríthetetlen, mert az érzések árnyalatainak se szeri, se száma, és a szerelemtől csak egyre élénkebbek lesznek. Hát ez oly rossz neked, kedvesem?

— Hogy lehetne rossz az istenek ajándéka: a nagyszerű boldogság?

— Hát akkor mi gátol az alkotómunkádban?

— Meg kell hogy érts, Tama! Találkozásom veled boldogság, amely olyan, mint a kés szörnyen éles, és nagyon vékony éle. Mindkét oldalán pedig sötét szakadékok tátonganak. Az én bűnöm, hogy gyengébbnek bizonyultam, mint ahogy hittem, és egyelőre nem tudtam végigmenni a kés élén. De te vagy, én látlak, hallak, erezlek, és nincs oly erő, amely beárnyékolhatna, elragadhatna téged az életemből! Mihelyt újra és újra tudatára ébredek ennek, megnövekszik erőm és magabiztosságom, a művész magabiztossága. A művészeten keresztül jutok el teljesen és örökre hozzád, ha addig méltónak tartasz még erre.

— Miért éppen a művészeten keresztül? Nem jobb az egyenes út? Itt vagyok előtted teljes mivoltomban, amilyen vagyok!

— Amikor újraalkotlak agyagban és kőben, legyőzök minden sötét erőt, amely bennem jelenik meg és talán benned is. Ha fel tudok emelkedni az alkotás hőstettének erre a szintjére, akkor átlépek minden máson és elindulok veled együtt a tantrák útján.

— Nem volna jobb, ha elmennék… ha elhagynálak? — Tillottama az utolsó szavakat már alig hallhatóan ejtette ki.

— Isten őrizz! Nem téphetlek ki a szívemből, mert ez annyi, mintha megfosztanának a lelkemtől. De ha ez neked jobb volna, az más!

A lány válasz helyett feléje nyújtotta mindkét kezét. Dajárám megragadta és kitörő örömmel, szerelmesen magához vonta Tillottamát. Minden csepp vér kiszökött a lány arcából, ajkai szétnyíltak, lélegzete elakadt.

A férfi felkapta Tillottamát, akiből halk sóhajtott fel, amikor teljes erőből átölelte Darjárám erős vállát.

És ekkor Rámamurti felocsúdott. Újra megszólalt benne egy hang, az útravalóul kapott két szó: “Ne feledd!” “Más, más, minden más lesz…” — hajtogatta magában, miközben a műterembe vitte Tillottamát. Majd nagyon gyöngéden leengedte a ládára, amely emelvényül szolgált a modellnek. Tillottama a csodálkozástól tágra nyitotta a szemét: a férfi arcán feszült figyelem ült, ettől egy kissé komornak, kétségbeesettnek látszott.

— Itt az idő, csillagom — mondta Dajárám —, nehéz dolgod lesz! Bízol bennem?

A lány nagy-nagy szeme felragyogott.

— Kedvesem, én régóta várok erre a pillanatra! A tiéd vagyok, mint az agyag, amely ujjaidnak engedelmeskedik!

A tengerparti ház a két remete menedékhelyévé vált.

Dajárám és Tillottama egész napokat töltöttek a műteremben, gyakran még éjszakákat is. A munka és az alkotás hallgatag házában korlátlanul uralkodott a szigorú, magába mélyedt, türelmetlen szobrász.

Lassan megvilágosodott előtte, hogy mit kell kifejeznie Anupamaszundartá szobrában, de az embertelenül nehéz feladatnak látszott. A nő alakja sugározta magából a szenvedély, az egészség és anyaság ősi erejét, az állat hajlékonyságát, mozgékonyságát és a legmagasabb rendű emberi átszellemültséget. Milyen igaza volt a gurunak, amikor azt mondta, hogy az állati test és az emberi lélek között óriási az ellentét!

Ha majd az állati jelleg kerekedik felül, az kudarc! Paramrati alakja csábító lesz, ragyogó szépsége mindenkit vonz majd, de ugyanakkor hitvány módon a sötét vágyak szakadékába taszítja az embert. De ha a szobráról a természetet leigázó ész sugárzik, a kudarc legalább akkora, mert Anupamaszundartá nagyszerű lelkű nő, és másának a természet legmagasabb rendű, harmonikus és tökéletes célszerűségét kell megtestesítenie.

Istenek, mi legyen hát a megoldás?!

Dajárám nem is sejtette, hogy ugyanazt a célt tűzte maga elé, mint az ókori Hellász szobrászai: a kalokagathiát, a lelki és testi szépség egységét. Ez a cél hatotta át az alkotói felfogást a különböző országokban, az emberiség története során mindenütt, ahol az emberek eljutottak odáig, hogy ráeszméltek a tudásszomjtól sugárzó állati természetük erejére és szépségére.

A szobor pózát már rég kitervelte a szobrász. Egyszer térdelő helyzetben látta Tillottamát a tengerparton: kagylókat keresett. Egyik térde a földet érintette, a másik lába az ujjaira támaszkodott. A tarkójához emelt bal kezével lefogta a szélben lebegő haját, kinyújtott jobb keze szétterpesztett ujjaival a homokba fúródott. Dajárám rákiáltott, Tillottama feléje fordította arcát, és szélesre nyitott szemén látszott, hogy mélyen elgondolkodott. Arcát egy pillanatra sajátságos, kimondhatatlanul kedves mosoly ragyogta be. Tillottama egy kissé megemelkedett lábujjain, és rugalmasan kihúzta testét. A szobrász ekkor látta meg benne Paramratit, aki egy kissé meghajolt, hátrahúzta vállát és még mindig a tarkójánál fogta a haját. Előrenyúló jobb kezét oldalt tartotta, mintha félretoló mozdulatot tenne, a szorosan zárt lába térdben kiegyenesedve megfeszült. A test lendületes és könnyed ívelése összhangban volt az elgondolkodó, szomorkás arc eszmélésével — a következő pillanatban már az öröm ragyogta be. A szobrásznak sikerült megragadni és emlékezetébe vésni a testi és lelki átalakulás egyetlen pillanatát. Keresve sem találna ennél jobb pózt a szobor számára.

Ez a külső forma egybevágott Dajárám legfontosabb gondolatával: megörökíteni az eszmélő lelket, amely a fiatal test minden erejének és érzésének együttes megfeszítésével törekszik a csillagok felé.

Rámamurti nagyon hamar elkészítette a szobor első vázlatát.

De óriási szakadék tátongott a sikeres vázlat és a szobor teljes elkészítése között. Ezernyi apró, de fontos részlet, habozás és rejtély nehezítette munkáját. A nehézségek leküzdésében a modell is segített neki, néha a testének és arcának sokat sejtető rezdüléseivel, amelyek ismeretlenek voltak Dajárám számára. Tillottamát, akárcsak Dajárámot, annyira kimerítette a szoborkészítés irama, hogy a több órás munka után ott a műteremben elaludt. Nemegyszer előfordult hogy amikor a kudarctól elkeseredett Dajárám korábban szakította félbe a munkát és elaludt, Tillottama felébresztette, mert hirtelen eszébe jutott a helyes megoldás. Vagy pedig Dajárám ugrott oda Tillottamához — aki tenyerét az arca alá téve, békésen aludt, mint egy gyermek —, felkeltette és siettette, nehogy elszálljon fejéből az éppen felderengő gondolat.

Az idő múlt, és minél jobban közeledett a szobor befejezésének pillanata, annál jobban aggódott Dajárám. A győzelem biztos tudata, amely a munka kezdetén eltöltötte, napról napra foszladozott. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem.

Az ablakban megjelent Tillottama feje. A lány fürödni indult. Amikor látta, hogy Dajárám az ablak előtt cigarettázik, hívó mozdulatot tett indiai módra az ujjaival, távol tartva magától tenyerét. Dajárám kiugrott az ablakon, és kettesben elindultak a füves lejtőn. Feljött a hold, ezüst fénnyel vonta be az óceánt és a nedves, felmelegedett földből felfelé szálló, könnyű párafüggönyt. A part néptelen volt, és az egyenletes hullámverés szinte nem is zavarta az ősi csendet. Az egész világon nem volt semmi más, csak Tillottama, Dajárám és az óceán. Rámamurti a karjaiba kapta a lányt, bement vele a vízbe és akkor engedte le, amikor odaért hozzájuk a hullám. Tillottama úszni kezdett. Dajárám mellette úszott és úgy érezte, hogy kétségei mind elszállnak, mintha feloldódnának az óceánban. Túl sokat töpreng, bizonytalankodik. Dolgozni kell, összeszedni magát, minden akaratát. Ilyenek voltak az ókori mesterek, akik ismerték a győzelem legfőbb titkát: a töretlen és csillapíthatatlan alkotni akarást!

Hát Tillottama? Anupamaszundartá megalkotásával Dajárám számára végetért a nép szolgálata, Tillottama szépsége pedig majd tovább él a képeken vagy a filmekben, ami teljesen mindegy. És akkor majd Dajárámon a sor, hogy a segítségére legyen, mint ahogy Tillottama most neki segít. De mindig együtt, kettesben, amíg tart a szerelmük, amelyet nem árnyékol be a múlt, szemben az eljövendő bajokkal és örömökkel vagy veszélyekkel!

Kimentek a partra. Ködpára takarta a messzeséget és a partot kísérteties palotává varázsolta, amelyben ezüstösen csillogott a falak labirintusa. A bronztestű Tillottama úgy állt ebben az elmosódó, érzékelhetetlen világban, mint egyetlen élő valóság, lenyűgözően plasztikusan, mint egy szobor, Dajárámnak a lélegzete is elakadt, amikor a lány szemébe nézett: ragyogott, mint a csillag! Igen, mint a csillag, és Dajárám csak most fogta fel az elcsépelt hasonlat értelmét, hiszen mélyén a végtelenség csillogott, mint ahogy a csillagok ragyogása is elüt minden más fénytől, mert az űr végtelenségéből érkezik hozzánk.

Tillottama Dajárámot nézte s most olyannak látta, mint legelső alkalommal a Kandárija-Mahádéva templomban.

— Tama!… — Dajárám térdre omlott a lány előtt.

Tillottama mondani akart valamit, de elakadt a szava. A hosszú epekedés, Dajárám féltékenykedése és a megvalósulatlan álmok miatt támadt kétségbeesések után végre elfogta a vágy öröme és átjárta egész lényét. Szaggatott, visszafojtott” zokogás tört fel belőle.

A testnek ezt a tiszta örömét és a léleknek ezt a tiszta ragyogását csak ritkán, tánc közben, olyan pillanatokban érezte, amikor magával ragadta a tánc szenvedélye, ó, aki már megszokta a szobrász munka közben hidegen méregető tekintetét, hűvös zárkózottságát olyan pillanatokban, amikor ő vágyakozott utána, most úgy érezte, hogy a megvalósult álmok világába röppent. Tillottama sohasem hitte volna, hogy a szenvedély ilyen nagyszerű lehet; hogy szerelme ölelő karjaiban egészen különlegesen zeng-zsong teste-lelke lángolva ég és felmagasztosul kedvesének imádatától.

Tillottama, az apszarasz és az élő Tillottama Dajárám szemében olyan örömet, erőt kifejező egyetlen reális alakká olvadt össze, amelyet szépségnek neveznek.

A táncosnő fekete haja szétterült a homokban, arca lángolt, duzzadt ajkai szerelmes szavakat és köszönetet suttogtak. Az az akadály, amely hosszú ideig elválasztotta őket egymástól, és amely erősebbnek látszott egy vasfalnál, szertefoszlott, mint a jelentéktelen köd, amikor lángra lobbant az igazi szerelem.

“Ez a mi sorasi-púdzsánk” — gondolta Tillottama, és a feje alá tette a karját.

“Lehet, hogy letértünk a tantrák útjáról?” — villant át Dajárám agyán, ahogy a lányban gyönyörködött.

A köd eloszlott, a tenger kékesszürkévé, a homok pedig rózsaszínűvé vált a hajnal első sugaraitól. Tillottama teste ezen a homokon sötét vasszínűnek, ősanyagból faragott szobornak hatott, szeme a titkok kútja, félig nyitott szájában gyöngyszemek gyanánt csillogtak az egyenletes fogsorok. Szemöldökének fekete vonala emelte a szemhéjak kékségét, mozgékony karja keresztbe volt téve a tarkója alatt, melle magasan domborodott, a teste közepén hosszirányban húzódó mélyedés még mélyebbnek látszott. A szenvedély csiszolta vonalai még tisztábbak és plasztikusabbak lettek. Ezt az újfajta szépséget ő maga is fizikailag érzékelte, és ekkor átfutott az agyán, hogy most kellene őt megmintázni.

Dajárám leült és átkarolta térdét.

Tehát a tantrák útja az ő számukra nem a sorasi-púdzsa szertartásain keresztül vezetett, amelyek ugyan felfedték egymás előtt testüket, de nem hozták közelebb őket egymáshoz? ők a közös alkotómunka lázában forrtak össze és életüket a szerelem meg a visszafojtott szenvedély hatotta át.

Most már nem féltek az “alantas” lelki gyötrelmektől: vonzalmuk nem az ősködben született, hanem a szívük mélységei fölött átnyúló kés csillogó pengéjén érkezett, a szerelem diadalmas virágaként bomlott ki a sejtelmes és hatalmas természet ölén.

Mintha az örökkévalóság végtelen óceánjának szele legyintette volna meg a szobrászt. És ekkor ráeszmélt, hogy ebben az időtlen messzeségben csak a szerelem és a tudás, csak az öröm és a jóság, csak a tisztaság és a világosság csillog…

“Istenek, mennyire szeretem őt!”

A nap hirtelen, boldogan bukkant fel a tengerből és szétterítette sugarait a lapos hullámok apró tarajain. Tillottama és Dajárám egyszerre csak az egész világ szeme előtt állt a magasban ívelő kék égbolt alatt. De nekik nem volt mit rejtegetniük egymás és mások elől, nem akarták eltitkolni azt az új érzést, amely teljesen a hatalmába kerítette őket. Lassan visszaballagtak a házba.

Éjjel-nappal szünet nélkül dolgoztak, alig aludtak, alig ettek valamit. Tillottama boldog türelmetlenséggel nézte saját mását. Ő volt és mégsem ő: Dajárám látnoki érzékkel egyesítette benne a test tökélyét az átszellemült gondolattal.

Teltek-múltak a napok. Dajárám jóformán nem evett, nem aludt, a munka lázában égett, és ez olykor már veszélyes extázissá fajult, amely hasonló ahhoz, amit a jógik és a szádhuk érnek el.

Tillottamát annyira aggasztotta Dajárám állapota, hogy megfeledkezett saját fáradtságáról. Könyörgött a férfinak, hogy hagyja abba a munkát, legalább néhány napot pihenjen, de ez csak dühkitörésre ingerelte Dajárámot.

A szobrász úgy érezte, hogy mindazt beleadta a munkájába, amit esze, szíve, szerelme diktált, amit keze adni tudott. 

Tillottamának furcsa érzése támadt. A szobor nem olyan volt, amilyennek elképzelte, holott arra vágyott, hogy egyszer majd bátran odaállhasson Anupamaszundartá befejezett szobra elé. S ez a pillanat bekövetkezett. A szobor remekül sikerült, de amikor felnézett rá, nem érzett örömet. Tillottama még nem jött rá, hogy amikor részt vett a legapróbb részletek kimunkálásában, elsikkad felőle az egész mű.

Dajárám sem volt megelégedve a szoborral. Órákon át javítgatott valami hibát, amit senki másnak a szeme nem fedezett volna fel. Izgult és öntudatlanul halogatta a szobor befejezését, mintha félt volna beismerni a kudarcát, azt, hogy nem tehet semmi többet. Mindazonáltal ez a pillanat beköszöntött.

A szobrász állt és figyelmesen vizsgálgatta a nyers anyag minden apró ráncát. Tillottama lélegzet-visszafojtva figyelte és moccanni sem mert. Dajárám arcán kegyetlen félelem tükröződött. A szobrász hátralépett, felsóhajtott és így szólt:

— Vége! Sok hibát látok rajta, de képtelen vagyok jobbat csinálni. Nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna, ahogyan elképzeltem. No de mindegy! — És e szavakkal a ládához ment, amelyen Tillottama ült, kinyújtotta feléje karjait, aztán eszméletlenül a lány lábai elé omlott.

Tillottama ijedten felugrott, lehajolt és megpróbálta felemelni a férfi elnehezedett testét. S ebben a pillanatban vörös köd homályosította el a szemét, és a földre zuhant Dajárám mellé, a diadalmas szépséget, erőt és életet kifejező szobor lába elé.

A némaság a műterembe csalta a szolgálólányt, aki aztán sikoltozva rohant a szomszédban lakó és ebben a kora reggeli időpontban szerencsére még otthon tartózkodó orvosért.

— Mit művelnek maguk? — kérdezte korholó, szigorú hangon az idős orvos. — Erősek, mint a tigris, mégis tönkretették magukat. Igyanak egy kis bort, táplálkozzanak bőségesen és három napot feküdjenek ágyban, de külön, külön! Ezt az altatót pedig vegyék be!

Dajárám Tillottamára nézett, gúnyos szikra lobbant fel szemében. A lány ekkor döbbent rá, minek tulajdonítja az orvos az ő rosszullétüket, elpirult, majd kezébe temette arcát, és csak úgy rázta a visszafojtott nevetés. Az orvos morgott valamit, aztán rosszalló tekintetet vetett rá és távozott. Dajárám felugrott és egy vizes ronggyal bebugyolálta a szobrot. Amikor végzett ezzel a munkával, kénytelen volt ismét ledőlni, mert újabb gyengeség fogta el.


A betoppanó orosz geológus, aki Dajárám hallgatásából arra következtetett, hogy a szobrásznak valami baja esett, azt látta, hogy mind a ketten sápadtak és le vannak soványodva.

Rámamurtinak, amikor megpillantotta a geológus vékony, pirosbarnára lesült arcát, meghallotta elnyújtott, lassú, angol beszédét, eszébe jutott repülőútjuk az ismeretlen vidék fölött, közös kirándulásuk és meghitt beszélgetésük, s végtelenül megörült Ivernyovnak. Az ablakon beáramló szél meglobogtatta az orosz férfi lágy, kifakult lenszínű haját, le-lefújta a hamut hosszú orosz cigarettájáról. Ivernyov vidáman mosolygott. Aztán felállt, izgatottan végigment a szobán és újra elmosolyodott.

— Most pedig lássuk az elrabolt menyasszonyt. Szabad?

Dajárám behívta Tillottamát, aki az indiai parasztnők fekete szárijában jelent meg — karján üvegkarkötők. A geológus valósággal megdermedt, aztán megdörzsölte a szemét és halkan felnevetett. A szobrász kérdő tekintetére tartózkodóan így felelt:

— Az apszaraszok nem szorulnak bókokra. Maga pedig, Vidjádevi, pedig igazi apszarasz! Tillottama, szabad nekem is így szólítanom?

Tillottama, aki európai módra fedetlen arccal jelent meg az elragadtatott tekintetű vendég előtt, indiai módra összetette a tenyerét és szégyenlősen meghajolt.

— Tehát itt rejtőzködnek! — hallatszott be az ablakon Lea csengő hangja.

Tillottama az örömtől repesve rohant ki eléjük és ekkor megpillantotta Sandrát, a sovány, beesett szemű Cesarét, aki mellett egy pirospozsgás, tengerész egyenruhát viselő, ősz férfi lépdelt.

— Mi meg már azt hittük, hogy Treizis cinkostársai rajtaütöttek magukon! — mondta Cesare. — Aggódtunk és ezért vagyunk most itt. Mért tűntek így el?!

— Dolgoztunk — mosolyodott el bűnbánóan Rámamurti és bemutatta az orosz geológust az olaszoknak.

Lea rögtön melléje telepedett azzal a szándékkal, hogy kielégítse mohó kíváncsiságát.

— Mit alkotott? — kérdezte Cesare a bebugyolált szoborra pillantva. — Meg kell mutatnia. Jóllehet én csak reklámfestő vagyok, azért még kollégák vagyunk.

Dejárám felpattant, elsápadt és remegő kézzel letekerte a leplet a szoborról. A szobában síri csend támadt. Lea tátott szájjal, megkövültén állt, így hát a szobrász nagy-nagy megkönnyebbüléssel ráébredt, hogy alkotása ezek szerint nem mindennapi mű.

Félrehúzta a függönyt, a napsugarak megcsillantak a nedves agyagon, s úgy tetszett, mintha Tillottama eleven bőre ragyogna ott. Mintha a nap törpéi szálltak volna le az égből és most csillogva, nevetgélve, játszadozva futkároznának a szobron. Vidám fénytáncuktól valósággal életrekeltek a leheletfinom vonalak a halandó férfiak égi barátnőjének, az apszarasznak testén.

A fiatal nő merész lendülettel meghajolt, tarkóján fogja súlyos hajfonatát, másik kezével a földre támaszkodik. Rugóként megfeszülő lábain nyugszik széles, domború csípője. Vékony törzse hátrahajlik, és az ég meg a nap felé tör magasan gömbölyödő melle. Felfelé ívelő, hosszú erős nyaka egyenesen tartja a büszke fejet. A szerelemtől megittasult méla arcon valahol a szem és a száj körül ábrándos bánat, töprengés bujkál.

Tillottama úgy nézett a szoborra, mintha most látná először.

Cesare egy kissé ijedt pillantást vetett indiai kollégájára

– Átkozottul jó! — És a lobbanékony olasz festő megölelte az indiai szobrászt.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni. A műterem visszhangzón az olasz és angol beszédtől. Tillottama kiszaladt, de futás közben lopva az orosz geológusra pillantott. Ivernyov fesztelenül a kisasztalra könyökölve ült és a szobrot nézte.

— Mi a szándéka vele, Dajárám? Bronzba önti vagy kőből faragja ki? — kérdezte Ivernyov.

— Nem tudom — vallotta be őszintén a szobrász. — Dekkáni bazaltból szeretném kifaragni, ugyanabból a kőből, amelyből Kárle és Elúru ókori szobrai is készültek, de attól tartok, hogy nem lesz hozzá sem erőm, sem időm. Balszerencsémre, nagy buzgalmamban itt készítettem el a szobrot, nem pedig Delhiben, ahol le szeretnék telepedni. Meggyorsítaná a dolgot, ha másológéppel munkálnám meg a követ és utána szállíttatnám el, de sok időbe telik az anyag felkutatása és… pénz kell hozzá. Emiatt nem tudom kiönteni egy különleges bronzötvözetből, amelyhez ezüstöt és kadmiumot is kevernék, mint az ókori mesterek. Ez az ötvözet nem zsugorodik, pontosan kiadja a formát, tartós, kemény és szinte Tillottama bőréhez hasonló. De lehet, hogy kölcsönt veszek fel és közönséges bronzból öntőm ki.

A cigarettafüst kifelé úszott az ablakon, és mindnyájan az elkedvetlenedő szobrászra meredtek, aki le nem vette szemét alkotásáról.

Az orosz geológus törte meg a csendet.

— Dajárám, figyeljen rám! Én itt nagy összeget kapok a kormányuktól. Maga tudja, hogy nem szoktam különböző vásárlásokra elkótyavetyélni a pénzemet, hogy egy szál egyedül vagyok. Várjon! — Az orosz geológus hangja parancsolóan csengett. — Következésképpen, ha bizonyos összeggel hozzá tudnék járulni a szobor elkészítéséhez, az amolyan ajándékféle lenne a részemről annak az országnak, amelyet annyira megszerettem. Máris kiállítok egy kétezer dollárról szóló csekket. Nem, nem szabad visszautasítania. Egy alkotás sorsáról van szó, amely már nem a maga tulajdona. Én tisztában vagyok azzal, hogy itt is hozzá tudna jutni pénzhez, de az idő! Nem kockáztathat semmit! Fogadja el ezt tőlem, az orosz embertől, a közös törekvések, a közös érzések jegyében.

— Bocsánat, de magának gyorsabban vág az esze, mint nekünk! — szólt közbe Cesare. — Higgye el, már éppen én is fel akartam ajánlani a segítségemet. Én a legutóbbi időkig szegény festő voltam. Ki érti meg magát, Dajárám, ha nem én?! A véletlennek köszönhetem, hogy egy halom pénzhez jutottam. Mi mindnyájan: Lea, én, Sandra, mégpedig a kedves kapitányunk jóvoltából. Tőlünk is el kell fogadnia a pénzt.

Dajárám arcán gyötrő tétovázás tükröződött.

— No, ez nagyszerű! — szólalt meg az orosz geológus, hogy feloldja a feszültséget. — Akkor hát közösen járulunk hozzá az ügyhöz, a közös barátság és a legmagasabb rendű művészet egységének nevében. Higgyék el, ha Rámamurti úr nem a Szeretett Szépséget alkotja meg, hanem valamiféle absztrakt “remekművet”, egyetlen fillért sem adnék, bármennyire rokonszenves is nekem Tillottama és Dajárám!

Cesare gúnyos pillantást vetett a geológusra, de az már a csekkfüzete fölé hajolt.

— Tehát két-kétezer és Tillottama apszaraszt abból az ötvözetből öntsék ki, amely a vidzsajanagari kohászok találmánya! Sok? Hát a maradékot legfeljebb visszaadja majd nekem és Pirelli úrnak. De gondolnia kell a szállításra is! Itt a csekk!

— Maga ismeri a vidzsajanagari ötvözetet? — kérdezte Rámamurti.

— Rossz geológus volnék, ha nem tanulmányoztam volna India technikájának történetét, azét az országét, amelybe dolgozni jöttem! India ókori mesterei nagyszerűen értettek a fémekhez.

— Minden ötvözetet ismer? — érdeklődött Cesare.

— No persze nem mindet — mosolyodott el az orosz geológus. — Rengeteg van a világon!

– Én csak azokra a fémekre gondolok, amelyeket az ókoriak használtak.

— Ezen a téren egy és mást ismerek. De a régészek majd minden évben feltárnak valami újat. Kiderült, hogy az ókori kohászok sokféle adalékanyagot kevertek az ötvözetekbe. Talán olyanokat is, amelyeket mi még nem ismerünk. Márpedig ahhoz, hogy megfejtsünk egy ilyen vagy olyan ókori rejtélyt, nekünk magunknak kell a tudásnak ugyanarra vagy még magasabb fokára emelkednünk.

— Ezek szerint mi még nem szárnyaltuk túl az ókort? — kérdezte Sandra.,

— Attól függ, miben! Az ókori módszerek nem a mi módszereink, az ókoriak sok mindent — hogy úgy mondjam — kerülő úton értek el. Például: a wolframacélét megközelítő keménységű, ritka fémekből álló különleges ötvözetű “fekete bronzból” készült borotvák, amelyek a mükénéi ásatások során kerültek napvilágra, háromezer évvel ezelőtt élt mesterek alkotásai. Vagy a tengerfenéken talált és egy elsüllyedt hajóról származó kard olyan ötvözetből készült, amely vanádiumot és mangánt is tartalmaz.

— Istenem, de érdekes! Ezt én nem is tudtam! — kiáltott fel Sandra. — Itt vannak például a víz alatti leletek… — és elharapta a szót, mert észrevette a kapitány figyelmeztető tekintetét.

De Cesare megbízott az orosz geológusban. Az olyan ember, aki önzetlenül felajánlja pénzét egy idegen ország műalkotásához, nem lehet rossz ember. Ez nem póz nála, mert miért akarna imponálni az olaszoknak — akikkel a véletlen hozta össze —, vagy a befolyással nem rendelkező, szegény indiai szobrászművésznek?

— Vajon miből lehet az a fekete ötvözet, amely több ezer évig hevert a tengerfenéken anélkül, hogy a legcsekélyebb károsodást szenvedte volna? — kérdezte határozottan Cesare.

— Hogy is mondjam csak? Attól függ, mit készítettek belőle. Vegyük például a híres delhi vasoszlopot, amely másfél ezer évvel ezelőtt készült fekete, nem rozsdásodó fémből Kumára Gupta uralkodása idején. Méretei — nyolc méter magas, a súlya hat tonna — önmagukban is a nagy tudás bizonyítékai, a fémről nem is beszélve. Lehet, hogy az említett fekete fém is ugyanaz a vasötvözet.

Ekkor Cesare rászánta magát és beszámolt Ivernyovnak a fekete koronáról.

Mindnyájan észrevették, hogy az orosz geológust szokatlan izgalom fogja el.

— Egyszóval maguk azok az olaszok?! — kiáltott fel, amikor a festő lélegzetvételnyi szünetet tartott. — Micsoda véletlen! Akkor nekem is van egy érdekes történetem a maguk számára!

Bármilyen röviden számolt is be Ivernyov az emlékezetes leningrádi eljegyzéséről, még be sem fejezhette, amikor az olaszok máris elhalmozták kérdéseikkel. Végül Sandra vetett véget a nagy hangzavarnak.

— Ezek szerint létezett egy történészek és régészek által ismert legenda. Most már értem, mit akart Deragazi professzor!…

Ivernyov elvesztette szokott nyugalmát és felugrott.

— Elnézést kérek, miss Citti, Deragazit mondott? Hol találkozott vele?

— Fokvárosban — felelte Cesare. — Ez a furcsa professzor óriási összeget ajánlott fel nekem a koronáért. Maga is ismeri?

Ivernyov nem válaszolt, hanem felállt és járkálni kezdett a szobában.

— Fekete korona szürke kövekkel — mormogta —, szürke kövek, hol is hallottam a szürke kövekről? Megvan! — kiáltott fel váratlanul és szemlátomást felélénkült. — Egy leningrádi ásványkutató barátom beszélt a szürke kövekről. A köveket ellopták a múzeumból… ellopták! Írnom kell neki! Maga szerint a korona okozta felesége megmagyarázhatatlan betegségét? — kérdezte és megállt Cesare karosszékénél.

– Én semmit nem tudok, de más oka aligha lehetett. Feltevésemet senki sem igazolta. Szeretnék beszélni egy neves tudóssal, de nem szakemberrel, hanem egyetemes műveltségű tudóssal.

– Írok a tanítómesteremnek, Vitarkánandának — szólalt meg Dajárám. — Ismeri az ókori művészetet, nagy felkészültségű férfiú. Talán segít tisztázni a korona eredetét?

— Ha a koronával kapcsolatos feltevése igaz, akkor már érthető, miért akarják némelyek megszerezni. — A geológus újabb cigarettára gyújtott, elfogadta a Tillottama kínálta teát, majd így folytatta: — Én is ismerek egy egyetemes műveltségű tudóst, orvosbiológus, doktor Girinnek hívják. Ha Delhibe érkezik a pszichofiziológusok kongresszusára, találkozhatnak vele — hátha segít megoldani a rejtélyes esetet. Mennyi ideig maradnak még itt?

— Madrászban vagy Indiában?

— Madrászban, hogy addig megkapjam a választ az ásványkutató barátomtól. De Indiában is, ha Delhiben is meg akarnak fordulni.

Az olaszok egymásra néztek.

– Úgy gondoltuk, hogy még egy hétig maradunk, vagyis október derekáig — felelte mindnyájuk nevében Calegari kapitány —, aztán Kalkuttába és Oriszába utaznánk.

— De utazhatunk egyenesen Delhibe is! — tette hozzá Lea és Cesaréra kacsintott. — Kalkutta várhat!

— Kezd hát kedvezően alakulni a dolog — mondta Ivernyov. — Adják meg a címüket, nekem pedig erre a címre írhatnak. — Átnyújtotta névjegykártyáját Cesarénak.

— Hogy tetszik Madrász? — kérdezte a geológustól Lea.

— Nagyon. Nankingra, Kína volt fővárosára emlékeztet. Az is ilyen nagy területen szétszórva fekszik, úgyszintén bevetett földek zöldéinek a város belterületén, ugyanilyen rossz a közlekedés, és ugyanilyen nagyok a távolságok a városon belül.

– És mit csinál itt? Ha esetleg szakmai titok, elnézést kérek.

— A geológiában vannak olyan titkok, amelyeket a meghívó ország érdekében meg kell őriznünk. De nem az adott esetben. Szélemben jártam, amely délkeletre fekszik innen, különleges kőzeteket, az úgynevezett charnockit gnejszeket tanulmányoztam.

— Olyan érdekesek?

— Nagyon! Ezek olyan kőzetképződmények, amelyek a dél-afrikai, ausztráliai, sőt az antarktiszi kontinens alapját alkotják. Az, hogy előfordulnak India fundamentumában is, közös eredetről tanúskodik. Sok milliárd évvel ezelőtt India és Afrika egy kontinens volt, és ma…

— Hasonló ásványi kincsek találhatók bennük? Ivernyov csodálkozó pillantást vetett Leára.

— Magának vág az esze. Pirelli asszony!

— Szólítson csak egyszerűen Leának! Azt jelenti ez, hogy Indiában ugyanolyan nagy kiterjedésű gyémántmezők találhatók, mint Dél-Afrikában? És fel kell kutatni őket?

— Magát meg kellene hívni India geológiai tanácsába!

— Ne kerülje meg a választ! Lehetséges?

— Lehetséges! És kell is! De ez még a jövő zenéje. Indiában még sok a probléma a legfontosabb ásványokkal, amelyek minden nagy ország technikai ellátásának alapját alkotják. De erről majd a legközelebb beszélgessünk, mert nekem most mennem kell. Attól tartok, hogy kifárasztottam a háziakat. Már jó ideje visszaélek a türelmükkel. Várom az értesítését, Dajárám, a szoboröntésről. Mert hisz itt akarja csinálni, ugye?

Ivernyov indiai módon köszönt el mindnyájuktól, aztán egy másodpercre megtorpant az apszarasz szobra előtt, az előtt is meghajolt, hadart valamit, aztán elment.

— Mit mondott? — kérdezte Tillottama és hosszan nézett a távoli és hideg országból, Oroszországból érkezett vendég után.

— Azt mondta, hogy “virág hajnalban” — felelte Sandra. — Én viszont másként nevezném a szobrot, így — “hajnalpír a virágon”.

— Mind a kettőjüknek igaza van! — kiáltott fel Tillottama. — Az apszarasz teste valóban olyan, mint a virág hajnalban, de a lelke: hajnalpír a virágon. Vagyis egyik és másik is igaz!

Cesare tapsolni kezdett.

Tillottama és Dajárám a világos kőből készült, széles lépcsőn ment fel a képzőművészeti kiállítási terembe. Ez a helyiség a modern stílusban épült múzeumpalota bal szárnyában volt.

Hatalmas, levegős, világos termek, kék lépcsők és padlók, ezüstösen csillogó alumínium korlátok. Hol kristálytisztán átlátszó, hol opálosan csillogó, fal nagyságú ablakok.

“Vajon hogyan fogadják bronzban megálmodott Szeretett Szépségemet?” — futott át Dajárám agyán.

A kiállításon kevesen voltak. De az oldalsó alkóv állandóan megtelt látogatókkal. A közönség halkan morajlott: elismerő és elutasító vélemények csaptak itt össze, mint mindig, amikor igazi művészetről folyik vita.

A szobor lilás árnyalatú vörösesbarna fémanyaga kiemelte a test valamennyi vonalát. Szerény felirat: “D. Rámamurti: Apszarasz”, szürke vászonnal bevont fatalapzat, körülötte kopár fakószürke falak. Semmi több! Álmok, a keresés, a szenvedés évei, kíméletlen munka… Tillottama segítsége, a távoli országokból érkezett és véletlenül összefutott jó barátok támogatása!

Az izgatott, zavart Tillottama a szolgálati lépcsőt eltakaró függöny mögé rejtőzött, ahonnan jól látott és hallott mindent, ami a szobor körül történt vagy elhangzott. Mintha önmaga ködbe burkolva állna, meztelenül és védtelenül a tömeg ítélőszéke előtt. Az elcsípett bíráló megjegyzések fájtak neki, mert úgy érezte, hogy szerelmesét bántják, kettejük titkos álmait gyalázzák meg.

Különösen fájdalmasan érintették az éles hangú, komoly megjegyzések. Akik tették, valószínűleg a szépség elismert szakértői lehettek. Ezek az emberek közvetlenül a szobor előtt álltak és úgy beszéltek róla, mint a rabszolgakereskedők egy rabnőről — minden szavuk, minden mozdulatuk sértő volt.

— Csúnya test — mondta utálattal egy európai ruhás, sovány nő. — Nézzék ezt a csípőt, valószerűtlenül vékony derék. Mintha a Káma-szutrából került volna ide.

— A női alak erotikus értelmezése — szólalt meg egy nagyhangú férfi. — Visszatérés az ókori primitivizmushoz!

— Nem tudni, mit akart kifejezni a szobrász, habár van benne valami dinamikus lendület.

— Nincs ebben semmi, egyszerű ókori utánzat!

— Túl sok állati erő sugárzik belőle! Majd elolvad a vágytól!

Tillottama hátratántorodott és befogta a fülét. Legszívesebben kirohanna a terembe, testével fedné el a szobrot és rájuk kiáltana: “Nem igaz! Hát nem látják?”

Dajárám erősen, ugyanakkor mégis gyengéden megszorította a karját: ő is mindent hallott.

— Ne félj tőlük. Tama!… Bárkik legyenek is, ne hallgass rájuk. Látszólagos tudásuk valójában gyalázatos műveletlenség.

Rámamurti megfogta Tillottama karját és levezette a lépcsőn.

A látogatók csalhatatlanul felismerték Tillottamában a modellt, és Dajárámban a szobor alkotóját. A lány elpirult és sáljába rejtette arcát. De Rámamurti nem jött zavarba. Fesztelenül és vidáman meghajolt azok előtt, akik őszintén fejezték ki elragadtatásukat az “Apszarasz” és Tillottama iránt.

Tillottama leküzdötte félénkségét és körülpillantott. Csak a szobor közelében álltak bosszús, elégedetlen alakok. Több tucatnyi férfi és nő távolabb állt és le nem vették rajongó tekintetüket az “Apszaraszról”.

— Hajnal, de még nagyon sötét — mormogta maga elé egy tudós külsejű férfiú, aki nagy aranykeretes szemüveget viselt — de feltétlenül hajnal!

“Milyen igaz — gondolta Dajárám. — Sok még a sötétség Tillottamában is, bennem is. A szépség ősi alakja elkerülhetetlenül összeolvad a sötétséggel a természetben, annak női megtestesülésében. És másképpen nem győzhető le, csak úgy, hogy keresztülhatolunk rajta, mint ahogy én átmentem a néma sötétségen a föld alatti sziklaüregben…”


Negyedik rész

A BOROTVA ÉLE


1. FEJEZET

Kövek a sztyeppén


Szeleznyov másodszor látta Girint, és most fehér köpenyben másnak, idegennek, szigorúnak mutatkozott. A furcsa orvos állandó segítőtársai — a fürge, ideges Szergej és a sovány Verocska — olyan ünnepélyesek voltak, mint régen a hivők az istentiszteleteken. A fülledt levegőjű alagsori laboratórium végében, amelyet alig világítottak meg az alacsonyan csüngő lámpák, néhány öreg és fiatal ember ült egy hosszú asztalnál. Girint hallgatták, aki határozott léptekkel járkált le és fel az asztal előtt.

— Innokentyin Jefimovics Szeleznyov azért utazott ide Kelet-Szibériából, hogy magyarázatot kapjon furcsa hallucinációira, amelyek háborús sebesülése után kezdődtek és különösen azután fokozódtak, hogy egyszer véletlenül mérges gombát evett. Hallucinációi homályos, izgalmas látomások. Olyankor erős veszélyérzete támad, mintha valami baj, halál leselkedne rá. Olyan állatok árnyai jelennek meg előtte és tűnnek el — hol egyenként, hol falkástul —, amelyeket csak képekről ismer: elefántok, orrszarvúak, óriás macskák. Itt minden valószínűség szerint a tudat alatti emlékezetnek egy igen ritka megnyilvánulásáról van szó. Ez az emlékezet a “memory of generations”, ahogy egy angol pszichológus elnevezte, vagy az “öröklődési információ”, ahogy a mai tudósok mondják a kibernetika nyelvén. A szervezet ezt az óriási, hihetetlen terjedelmű emlékezetet a tudat alatti munka számára rejtjelezte. Csak különleges esetekben és valószínűleg csakis az embernél változhat tudatossá — olyankor gondolati képekben nyer kifejezést…

— Kérdése van hozzám? — fordult Girin egy éltes emberhez, aki szkeptikusan méregette vékony keretes szemüvege mögül.

— Tisztázni szeretnék valamit. Ezek szerint maga Freud követője, mert az ember magasabb rendű idegműködését tudatosra és tudat alattira osztja.

— Nem Freudé, hanem a természet objektív valóságáé. Freud és követői ott tévedtek, hogy pszichikumunkat tudatosra és tudat alattira osztották. Valójában ez dialektikus egység, kettősség, a gondolkodásnak nevezett egy és ugyanazon folyamatnak két oldala. Olyan, mint két párhuzamos áramlás, amelyek szüntelenül együttműködnek, kölcsönösen ellenőrzik egymást és indukálódnak. Érthetően fejeztem ki magam?

— Igen, igen — ismételgette egy türelmetlen hang. — Elmúltak azok az idők, amikor a kocatudósok elválasztották a pszichikumot a fiziológiától, mások pedig ellenkezően, mindent a reflexek primitív materializmusával próbáltak magyarázni, így aztán zsákutcába jutottak. Csak a kibernetika segítségével sikerült kijutnunk belőle. Pedig már Pavlov is “a fiziológia és a pszichológia törvényes házasságáról” álmodott, ezek az ő tulajdon szavai. Ennyit erről!

— Az emberi szervezet öröklődési emlékezete számtalan nemzedék élettapasztalatának eredménye: ez a tapasztalat az őseinktől, az őshalaktól az emberig, a paleozoikus kortól napjainkig eltelt időszak alatt halmozódott fel. A sejteknek és a szervezetnek ez az ösztönös emlékezete olyan automata pilóta, amely önműködően vezet bennünket az élet minden megnyilvánulásán keresztül, harcol a betegségek ellen, működteti az igen bonyolult ideg-, vegyi, villamos és ki tudja, még milyen automata szabályozó rendszereket. A nemzedékek emlékezete által felhalmozott múltbeli tapasztalatból eredő egyes érzések olykor hallucinációkat okoznak, jóllehet a hallucinációk rendszerint a normális agyműködés kóros hasadásakor keletkeznek. De én itt csak az invert, vagyis a megfordítható hallucinációkra gondolok, amelyeket a tudatunkban az emlékezet áttekinthetetlen állományából kibukkanó valamiféle részecskék okoznak. Ezek szédületes lehetőséget teremtenek számunkra: magán az emberen keresztül bepillanthatunk sok millió éves történetének mélyére, ha életre keltjük tudatában a bekódolt emlékezetállományt. Mi nemcsak ketté tudjuk osztani a tudatot és a tudatalattit, hanem fel tudjuk tárni a tudat alatti emlékezetet is, aztán a tudatba visszavetítve megkapjuk a megfejtést.

Egyelőre ez az egyetlen út, mert csak az agy képes megfejteni saját kódját. Mivel sejtettem, hogy Innokentyij Jefimovics hallucinációi megfordíthatok, javasoltam neki, hogy vesse alá magát egy ártalmatlan, de nehéz kísérletnek, és ő hajlandó szolgálatot tenni a tudománynak.

— Meg aztán magam is tisztában akarok lenni a dologgal — szólt közbe Szeleznyov, aki eddig igen figyelmesen hallgatta Girint.

— Ez a dolog pedig a következő. Normális ember az, akinél — képletesen kifejezve — a pszichikum mutatója nullán, vagyis a tudat és a tudatalatti között húzódó észrevehetetlen határvonalon rezeg, a tudat és a tudatalatti kölcsönösen együttműködik és egybeolvad a borotva éléhez hasonlóan vékony pszichikai tengely: az abszolút egészséges én mentén. Ezt az állapotot a vegyi folyamatok igen bonyolult rendszere, továbbá a szögesen ellentétes, de ugyanolyan keskeny tengelyeken ringó hormonok, enzimek kölcsönhatása biztosítja. A pszichikum egyik fő kémiai tengelye: a hipofízis és mellékvesék hormontengelye, más néven pituitaer-adrenalin-tengely, amely a foszforforgalmát szabályozza az agyban és általában a szervezetben. Például egy olyan készítmény, mint az LSD25, a közismert anyarozsméreg származéka meg tudja akadályozni, hogy a foszfor eltávozzék a vizelettel, meg tudja ingatni ezt a tengelyt. Beadjuk Innokentyin Jefímovicsnak, és ezzel kettéosztjuk a tudatát és tudatalattiját. Később majd meglátjuk, mit kell alkalmazni az elnyomott tudat felgerjesztéséhez, hogy az maximálisan érzékennyé váljék a leválasztott tudatalattinak a jelzései iránt. Javaslom, hogy kezdetben bufotenint alkalmazzunk. Lehetséges, hogy növelni kell az agy serotonintartalmát, vagy kipróbálni a cojaba nevű dél-amerikai növény magvaiból készült füstölőszert. Ezenkívül fokozni kell a gondolkodás intenzitását. Ez minden.

— Hogyan lehet fokozni a gondolkodás intenzitását? — kérdezte Szergej.

— Meg kell bontanunk az agyban a cholinészteráz és acetylcholin egyensúlyát, amelyek ugyanolyan ellentétesek egymással, mint minden más rendszer. Az első anyag serkenti az agyműködést, fokozza a gondolkodást, a második csökkenti. Érdekes, hogy ha minél lejjebb ereszkedünk az állatok fejlődésének lépcsőjén, annál nagyobb lesz a butító jellegű acetylcholin aktivitása. Megtaláltam a módját annak, hogy a vércsatornanyílásokon veszélytelenül bejuttassam a cholinészterázt az agyba…

— Egy-két dolgot nem értek — mondta Szeleznyov —, de engem elsősorban az eredmény érdekel. Mégpedig nagyon. Úgy érzem, hogy a fejem nem valami erős, és nehogy valami baj történjen… ha már minden egy kés élén billeg.

— A következő történik: mindjárt kap tőlem egy adag LSD-25-öt és eufóriába esik: jókedvű lesz, felszabadul a gondok alól, nem érez haragot, sem félelmet, megszabadul mindentől, ami rossz az életben. Ez afféle boldog érzés, amely akkor fog el bennünket, amikor szépet álmodunk. Nagyon jó kedve lesz, de nem sokáig, mert azután elromlik, nagyon rossz kedve lesz! Az eufória átalakul szomorúsággá. Bánkódni fog amiatt, hogy megszűnt a boldogság érzése. A bánatot felváltja egy nehezen leírható állapot, amely olyasféle érzés, mintha minden pillanatban a feneketlen űrbe akarna zuhanni. Aztán zuhanni kezd, és segítségért üvöltözik. — Girin a hallgatóihoz fordult, és így folytatta: — A pokol és a pokoli kínok látomásai, amelyek mindig a végtelen és feneketlen űrrel kapcsolatosak, okvetlenül a pszichikumhasadás eme stádiumának szüleményei a szkizofrén betegeknél.

Amikor ezek a heves érzések elhalványodnak, maga apátiába esik, és- közömbös lesz minden iránt, ami ezután következik. Lehet, hogy felrémlik egy, szakadékok között vezető keskeny ösvény, de maga már nem fog félni. Még a nap is elhalványodik, és maga elindul az üres térbe, amely hideg és távol esik az egész világtól. Ez az utolsó stádium. Miután körülbelül négy órát töltött mind a három stádiumban, visszatér megszokott létébe. Fontolja meg, még visszakozhat. Senki nem kényszeríti rá!

— Ugyan már, doktor! Soha életemben nem féltem semmitől, a maga szakadékaitól sem ijedek meg. Adja ide azokat a tablettákat, ne húzzuk tovább az időt!

— Várjon! Csak sorjában mindent! — Girin kinyitotta az encefalográf kamrájának vastag ajtaját, Szeleznyovot bevezette, és egy mély fotelbe ültette. — Ide bezárjuk magát, elszigeteljük az egész világtól. Telefonon érintkezünk egymással. Közölje velem érzéseinek változásait, mi pedig feljegyezzük, írhatja maga is, bármit írhat, amit csak akar, itt a kék éjjelilámpa alatt talál füzetet, ceruzát, órát. Próbálja megjelölni az időpontokat, ha tudja. Na most aztán valóban minden kész! — Girin kezet szorított vele, és kilépett a kamrából.

Szergej nyomban rázárta a kamra ajtaját, és két masszív tolózárral bereteszelte.

Szeleznyov végigment minden stádiumon, amelyeket Girin előre megjósolt.

Egy hétig kellett folytatni a kísérleteket, amíg sikerült kitapogatni az anyagok megfelelő kombinációját, amely végül mint a sebészkés, felnyitotta az öntudatlan memória zárait, és eltávolította akadályait azon a helyen, amely véletlenül legyengült Szeleznyovnál. Az öröklődési mechanizmusok továbbításának az őstől az utódokig húzódó igen hosszú láncában valami épségben maradt teljes őseredeti állapotában, mint ahogy mítoszok és legendák formájában, szájról szájra szállva, fennmaradtak az elmúlt évezredek eseményei is. Szeleznyovnál természetesen nem egy hang szólalt meg és beszélt hozzá az évezredek mélyéből. Sok nehézségbe került, míg az éles szemű vadász és a kitűnő elbeszélő szavakba tudta formálni az összefüggéstelen színeket, érzéseket, végül pedig a vizuális képek töredékeit, amelyek tulajdon énjének mélyéből bukkantak fel.

Girin konzultált az őslénytantudósokkal, és kiderült, hogy mintegy negyvenezer év választotta el az 1961-és esztendőt az ember történetének attól a töredékétől, amely rövid időre felvillant Szeleznyov tudatában. Girin kijelentette, hogy ez még szerény eredmény. Később a tudomány mélyebben hatol majd bele a múlt emlékezetébe.

Ma már aligha találná meg valaki ezt a helyet a földgömbön: sziklás hegyvonulat, amelynek néhány nyúlványa benyomul a sztyeppbe. A szürke és vörös sziklák meredek oldalán szétszóródott óriás cédrusok tekervényes gyökerei szaggatták a köveket. Dombvonulatok nyúltak lefelé a sztyeppre, magasságuk gyorsan csökkent, és a karmait a talajba süllyesztő mancshoz hasonlítottak, amely erősen belekapaszkodott a föld képébe.

A hegyvonulatban barlangok tátongtak, és ezekben törzsének tagjai laktak: hatalmas termetű, vidám emberek, akik nagy vadakra vadásztak, és akik megvetették a folyón élő halászokat, teknőcevőket. Azok ismerték a vizek szeszélyeit, és nem féltek a csúszómászóktól: a krokodiloktól és a mérgeskígyóktól. Ugyanakkor nem mertek nyílt harcba keveredni a szárazföld uraival: az oroszlánokkal, a tigrisekkel és a leopárdokkal, a félelmetes kardfogú macskákkal, akik a távoli múltból maradtak itt, és rekedtes vonításuk olykor még belevegyült az oroszlánok mennydörgésszerű bömbölésébe és a tigrisek kurrogásába.

Szeleznyov törzsének tagjai nem féltek nyílt harcba bocsátkozni a hatalmas macskákkal. Az ősünk emberré válását elősegítő tűzön kívül a legnagyobb felfedezés — a lándzsa! A szilárd, hosszú és hegyes szerszám távol tartja az embertől a félelmetes, gyilkos karmokat és fogakat, nem engedi, hogy elérjék a legsebezhetőbb pontot, a hasat. Ha van lándzsád, a többi már csak tőled függ: az erődtől, az eszedtől, a cselekvésed gyorsaságától.

Az embernek fel kell vennie a harcot! Még a hátát biztosító sziklák között is, hű társaival, a hozzá hasonlóan bátor harcosokkal együtt meg tudja védelmezni gyermekeit és a nőket, akár éjszaka is, amikor a nagy ragadozók uralkodnak a terepen. A sötétben az embernél jobban látó szemük óriási előnyt jelent nekik. A nyílt síkságon, élelemszerző útján (az élelem mindig kevés a hegyekben) még a legerősebb vadásznak is jaj, ha ráesteledik.

Minden bokor, üreg, kis domb kelepce lehet, ahonnan bömbölve ugorhat elő egy óriási macska. Vagy ami még rosszabb és még szörnyűbb — váratlanul, hangtalanul, minden figyelmeztetés nélkül leteperheti a harcost egy ráugró súlyos fekete tömeg. Roppan a gerinc, a dühös és rémült kiáltás elhal az ajkán, az alattomos ragadozó meg az elpusztult harcost magával cipelve eltűnik a bozótosban. Társai hasztalan keresnék a sötétben, még a friss vér szaga sem segítene!

De hát nem lehet mit tenni, menni kell, hajszolni a zsákmányt és hazavinni. De a vadász megszomjazik, a víz viszont a sztyeppén ritka, az itatóhelyek pedig veszélyesek… holott a sokat gyalogló, futkosó embernek-sok-sok vízre van szüksége.

Szeleznyov a temérdek állatot szemlélte a végtelen síkságon. A tengernyi növényevő állat bőséges táplálékot jelentett: csontvelőt a kisgyerekeknek, vért a szoptató anyáknak, húst és zsírt a férfi vadászok erős és fáradhatatlan izmainak fejlesztéséhez. De a zsákmányt elejteni csak úgy lehet, még ha rengeteg is az állat, hogyha az ember elhagyja a védelmet nyújtó sziklákat, és messze behatol a sztyeppbe, akkor viszont a véletlen játékszere lesz.

Az emberek olyan kevesen vannak, hogy mindenkit számon tartanak, mindenkit gondosan védelmeznek törzsbeli társai. Milyen nehéz felnevelni az élet viszontagságai közepette egy férfi harcost vagy egy fajfenntartásra alkalmas erős nőt! Nagyon sokáig növekszik az ember gyereke, amíg a törzs teljes értékű, kellően nevelt tagja lesz belőle, aki minden szükségest megtanult. Ezért a ragadozókkal vívott párviadalban elpusztult vagy megnyomorodott ember nagy veszteség, több vadász vagy nő pusztulása pedig az egész törzset a kihalás szélére sodorhatja.

Az agyafúrt feltalálók már rég kitalálták, hogy a fontos ösvények mentén föld alatti odúkat kell ásni, amelyekben elrejtőzhetnek az üldöző vadállat elől menekülő vadászok, vagy egy vízhordó nő. De ezek az odúk csak egy embernek nyújtottak menedéket, legfeljebb kettőnek. Mit tegyen egy csoport vadász, akik a tetejében még nehéz zsákmányt is cipelnek? Ezenkívül az odúkban nem tárolhattak élelmet, főleg vizet. Ezek az odúk a sztyepp belsejébe induló vadász számára nem voltak alkalmasak!

Szeleznyov jól tudta mindezt, amikor megpillantotta magát a sztyeppén, távol az omladozó szikláktól és görgelékkövektől. A vadászok, ha zsákmányért indultak, rendszerint az életmentő kövek közelében igyekeztek tartózkodni, hogy aztán veszély esetén oda futhassanak vissza.

Szeleznyov különböző sztyeppi tájak váltakozó, félig-meddig irreális, filmszerűen pergő képeit látta maga előtt, amelyek sokkal gyorsabban siklottak feléje, mintha menne vagy éppenséggel futna.

A közeledő halál homályos érzete, amelyet már a korábbi hallucinációiból ismert, most bizonyossággá vált, mert megpillantott egy furcsa állatot, amely egy orrszarvú önfejűségével mindenen keresztülgázolva robogott feléje. De nem orrszarvú volt, hanem — nagyon furcsa — elefánt. Nagyságra bizonyára felülmúlta Sangót, azt a hatalmas indiai elefántot, amelyet a moszkvai állatkertben látott Szeleznyov. A sötét színű elefánt ormánya rövid volt, és hosszú törzsét gyorsan vitték kurta lábai. Nagyon lapos homloka miatt ostobának, vadnak látszott a szörnyeteg. Ezt a benyomást csak fokozta a vastag nyak, amelyen óriási izmok dudorodtak. Meglepően hosszúak voltak az agyarai: karvastagságú, négy méter hosszú csontok, amelyek zöldes színűek voltak s nem fehérek, mint az elefánté. A szörnyeteg Szeleznyov felé robogott, úgy, hogy dübörgőit alatta a föld… A látomás eltűnt, így hát Szeleznyov nem tudta meg, hogyan menekült meg az otromba elefánttól, amelyben a leírása alapján a paleontológusok az auvergne-i masztodonra ismertek. Ez az állat nagy számban élt Európa és Kazahsztán síksági folyói mentén.

A friss nedvesség szaga és a tündérrózsák illata sztyeppi folyó közelségét sejtette. A kissé nyirkos és puha talajt — szétszórtan, akár egy kertben — legyező alakú, alacsony bozótok borították. A bozótosban távolról bikához hasonló, de oszloplábú, magas sörényű állat kószált. Felemelt orrú széles pofáján taréj húzódott, kupolaszerűén kidudorodó homloka fölött az orrszarvúéhoz hasonlóan csillogó, egyenes szarv meredezett. Nagy, gonosz szemeit csontkinövés védte.

Az egyszarvú belefúrta pofáját a földbe, és teljes súlyával ránehezedett. Egy méter vastag izomkötegek dudorodtak a vállától egészen a tarkójáig. Szája két oldalán szétnyílt a föld, az állat mély barázdát szántott, amelyből vastag gyökerek fordultak ki. A vadállat rágni kezdte a gyökereket; hatalmas fogai között csikorgóit a föld.

Szeleznyovnak eszébe jutott a földet felhántó, száz lóerős motorral működő bulldózer, és alakja elfedte az egyszarvú látomását, de az őslénytantudósok könnyen megállapították a furcsa állatról, hogy elaszmoterisz, amely Ukrajna, Szibéria sztyeppjein élt, továbbá majdnem az egész Ázsiában, beleértve Kínát is.

Szeleznyov emlékezetében sokféle állat vonult el, amelyeket nem ismert fel, talán azért, mert maradványaik nem maradtak fenn napjainkig, vagy pedig olyan állapotban maradtak meg, hogy a tudósok nem tudták rekonstruálni külsejüket.

A képek megelevenedtek, nyüzsögtek, egymásra torlódtak, és jó időbe telt, amíg Szeleznyov úgy érezte, hogy lefelé zuhan egy ijesztő, sötét szakadékba, amelynek függőleges falai odafent egyre közelednek egymáshoz, és hihetetlenül vastag, fekete boltozat alá zárják. Úgy rémlett neki, hogy ez a boltozat örökre elvágja az egész világtól. Egyszer csak újra megpillantotta a ragyogó napfényt, amely visszaverődött a csillogó sziklákon. Ösvényen ment, amelyről tudta, hogy forráshoz vezet. Előtte, sűrűn hátrafordulva egy nő futott, aki egy óriáskígyó karikába csavart bőrét cipelte vállán: kényelmes vízhordó eszközt. Szeleznyov elégedetten nézegette a nő erős lábát, amely könnyedén vitte masszív testét; gömbölyű vállát, amelyeket félig eltakart gyűrűkbe göndörödő sűrű sörénye. Megnyerte tetszését a nő széles pofacsontú arc csillogó fogsora, hosszúkás, keskeny szeme, amellyel huncutul nézett rá. A bal füle mögé tűzött kőtörőfű kék virága kacér külsőt adott neki. Szeleznyov a szakadék oldalán ekkor zsírosán csillogó kődarabot pillantott meg, amely fentről legurult, felbecsülhetetlen értékű nefrit, a balta rendkívül szilárd alapanyaga. De lehet üvegszerű obszidián is, amelyből egyszerű hasítással éles kés vagy lándzsahegy készíthető. Szeleznyov egy ugrással a szakadék oldalán termett, megvizsgálta a követ, és leugrott az ösvényre.

A nő gyorsan futott, alakja hamarosan eltűnt, egy háromszáz lépésnyire magasodó szikla kiszögellése mögött. A vadász utánavetette magát, megkerülte a sziklát, de ekkor hirtelen megtorpant, mert majdnem nekiütközött a nőnek, aki kezét a mellén keresztbe téve, fejét mélyen lehajtva, a földön guggolt.

Haja sűrű függönyként omlott az arcára. Húsz lépésnyire előtte, ott, ahol az ösvény két meredek sziklafal között húzódó keskeny hasadékba torkollott, egy kardfogú tigris állt mozdulatlanul, előrenyújtva mancsait, magasan tartva masszív fejét, amelyet mintha szürke kőből faragtak volna ki. A fenevad halálra ítélt áldozata fölé tornyosult, és ráérősen nézegette. Szájából, amelyet olyan szélesre tátott, amilyenre csak egy kardfogú képes, félkönyöknyi hosszú, görbe és késszerűen lapos agyarak meredeztek elő. Szeleznyov érzékeny orrát megcsapta a fenevad bűzös lehelete. Lecsüngő alsó állkapcsáról nyúlós nyál csepegett a fehér, poros ösvényre.

A kardfogú megpillantotta Szeleznyovot. Hátán felborzolódott rövid, szürke szőre, az állán és alsó állkapcsának szegleteiben kemény, fekete szőrök meredeztek, iszonyatos pofája most még nagyobbnak rémlett.

A kardfogúak rendszerint éjszaka vadásztak. A fenevad megjelenése nappal az emberlakta sziklák közelében arról tanúskodott, hogy már volt dolga emberrel.

A kardfogú lehasalt, és kezdett összegömbölyödni. A következő pillanatban behemót teste átszeli a levegőt, és teljes súlyával eltiporja, éles karmú mancsaival leüti a törékeny alakú, vakmerő lényt, aki nem hajlandó engedelmes és könnyű prédájává válni.

Szeleznyov éles hangú üvöltése egy pillanatra visszatartotta a tigris ugrását. A vadász hosszú keze megmarkolta a nő haját, széles tenyerébe nyalábolta egész gubancos sörényét. Könnyedén felrántotta a földről, és a háta mögé penderítette, aztán hangtalanul azt parancsolta: fuss! A nő úgy száguldott a menedéket nyújtó barlangok felé, ahogy arra csak őseink voltak képesek. Szeleznyov ezt már nem láthatta, mert a kardfogú ugrott. A vadász hihetetlenül gyorsan reagált erre a mozdulatra: pontosan a rárontó szürke tömeg alá zuhant, és közben keze végigsiklott a kiszögelléshez támasztott lándzsája nyelén.

A kardfogú teste olyan erősen csapódott neki, hogy egy másodpercre a lélegzete is elakadt, és szeme előtt vörös ködbe borult a világ. De a vadász most már nem félt semmitől és nem érzett fájdalmat. Elkapta a harci szenvedély…

Szeleznyov kemény és engedelmes testében csontkeménnyé feszültek a rettenthetetlen agynak engedelmeskedő izmok. A vadász, amikor elmesélte ezt az emlékét Girin doktornak, az orvos elmagyarázta neki a harc, illetve menekülés pszichikai mechanizmusát, amikor is egyszerre csak nagy mennyiségű adrenalin ömlik a vérbe a mellékvese mirigyeiből, és ezáltal igen megnövekszik a mozgás aktivitása, ereje és gyorsasága.

A lándzsától megsebzett kardfogú teste ívben meghajolt, aztán átfordult. A fenevad a fogaival és a karmaival próbálta megragadni a testébe mélyen behatolt fegyvert. Ez az idő elég volt Szeleznyovnak ahhoz, hogy talpra szökkenjen. Aztán felugrott a szakadék oldalára, az alig észrevehető sziklakiszögellésekhez. Vaskampószerű ujjaival erősen belecsimpaszkodott a kövekbe, de megcsúszott, aztán lábával feljebb lökte magát, és kezével felhúzta testét alig egy tenyérnyivel magasabbra annál a helynél, ahol a kardfogú karmainak mély, párhuzamos karcolásai látszottak.

A hatalmas fenevad dühös, fájdalmas, csalódott, undorító vonítása kísérte a szakadék meredek oldalán felfelé mászó Szeleznyovot. De a kardfogú már nem tudta elérni, és mérhetetlen dühében hasalva végignyúlt a sziklakiszögelléseken, úgy próbálta elkapni Szeleznyovot.

A fenevad már egy könyöknyi távolságra közelítette meg a vadászt, aki azonban már nem tudott tovább kúszni, mert egy sima szikla tetőként csüngött a feje fölött, úgyhogy nem lehetett továbbmenni. Szeleznyovot átjárta a hideg borzongás, testének minden porcikájával hozzápréselődött a sziklához, mert érezte, hogy menten lezuhan, és csak úgy tudja fenntartani magát, ha váltogatja a súlypontját. Még egy-két pillanat, és vége. A vadász önkéntelenül feltekintett a magasban közömbösen ragyogó égboltra, és ekkor megpillantotta egy tagbaszakadt alak élesen kirajzolódó körvonalait. Törzsbeli vadásztársa kiegyenesedett, és lehajított egy súlyos görgelékkövet. A sziklafalon hasalva elnyúló kardfogú már nem tudott elhajolni, így a kő pontosan fején találta. A hatalmas szürke macska hangtalanul legurult az ösvényre. Ebben a pillanatban Szeleznyov is lezuhant. Rugalmasan talpra esett közvetlenül az elkábult fenevad mellett, és minden teketória nélkül elkezdett futni visszafelé az ösvényen. Száz hangú diadalordítás hangzott fel, és kőzápor zúdult az éledni kezdő kardfogúra. Ezúttal az ember győzött, helyesebben az emberek harci közössége…

Mindezt Szeleznyov többször megismétlődő látomása alapján írta le, aztán még kiegészítette néhány részlettel. A leggyakrabban azok a képek ismétlődtek, amelyekben nagy kődarabok szerepeltek. A sziklákban lakó emberek már régesrégen megtanultak a kövekkel bánni: körülbástyázták velük barlangjukat, védték a bejáratát és a hozzá vezető utakat. Az erős férfiak és nők — az egész törzse — görgették a kőtömböket, emelőrudakat, kerek, kisebb kőlapokat helyeztek alájuk. Egy ismeretlen lángész, akinek az egész emberiség a jövőjét köszönheti, kitalálta, hogy az olyan hatalmas kőtömböket, amelyeket egy masztodon sem képes arrább tolni, le kell görgetni a sztyeppre. A kemény talajba jól beásott súlyos szürke kőlapok valóságos erődítményt alkottak; ez veszély esetén menedéket nyújtott néhány harcosnak, akiket távoli portyáról hazatérőben ért az éjszaka. A következő kőcsoportot még távolabbra vonszolták, olyan helyre, amelyet szemmel már alig lehetett látni, de ügyeltek, hogy ezt a távolságot egy jó futó a legnagyobb gyorsasággal le tudja futni. Nemzedékről nemzedékre, lassan építették az emberek a kőerődítményeket a sztyeppén. Kis létszámú törzs nem tudta volna messzire elgörgetni a köveket. De a sztyeppbe benyúló erődítmények lehetővé tették, hogy a törzs bőséges táplálékhoz jusson és sok embert eltartson. A törzs lélekszámának növekedésével egyre távolabb görgethették a köveket, olyan helyekre, ahol hemzsegtek az állatok: a sztyeppi folyó kanyarulatához. Végül ott, a dombokon, ahonnan jól látszott a szél ringatta fűtenger, a sűrű bozótos és a ritkás pagony, amelyekben seregestül tanyáztak az állatok, büszkén emelkedtek az élére állított kőtömbökkel körülbástyázott, hosszúkás terméskövekkel borított, hegyes kőlapokból álló, gyűrű alakú erődítmények.

A ledönthetetlen kőfal mögül, amelyet még a legerősebb fenevad sem tudott átugorni, néhány harcos vissza tudta verni az oroszlánok, a kardfogú tigrisek vagy a leopárdok csapatának támadásait. Itt volt elég hely ahhoz, hogy feldarabolják a zsákmányt, pihenjenek egyet a vadászat után, sőt hogy megszárítsák a húst, amely most már nem romlott meg a barlangokhoz vezető hosszú úton.

Az emberek szeme láttára csoda történt, és ezt a csodát ők tették. A szilárd kőtömbök, amelyekkel a sztyepp mindenható urai, az elefántok sem bírtak, engedelmeskedtek az emberek közös erőfeszítéseinek. Ez a tudat tovább növelte a barlanglakók lelkesedését, harci elszántságát. Az emberek megfeszítették hatalmas izmaikat, és emelőkkel gördítették tovább a kőtömböket. A kőtömbök lassan, lépésről lépésre gurultak lefelé a sztyepp mélyére, s ott örökre biztos menedéket nyújtottak az erőseknek…

Szeleznyov sohasem felejti el az egyik legélénkebb látomását.

Egy gyűrű alakú kőerődítményben tartózkodott, amely a folyó közelében magasodó dombon épült. Egy csapat férfi és gyermektelen fiatal nő húzódott itt meg. A lányok együtt vadásztak a férfiakkal, és most a húst tartósították. Leszállt az éj, a hold nem világított, csak a számtalan csillag ragyogott odafent a magasban. Idelent a földön is csillogtak a fenevadak szemei: az ember építette erődítmény körül keringtek, és ínyüket csiklandozta a száradó hús meg az élő emberi test szaga. Ám a kőgyűrű bevehetetlennek bizonyult, mi több, halálos veszélyt rejtett. Az emberek a kőtömbök védelme alatt sebezhetetlenek voltak, és lándzsáikkal visszavertek bármilyen támadást. Aztán a bunkók és a balták végezték be a munkát, és a barlangok hideg padlózatán egyre szaporodott a nagymacskák puha bőre, amely jó meleg ruhát jelentett az apró gyerekeknek.

Ezen az éjszakán az emberek csalhatatlanul megérezték, hogy valamilyen veszély közeleg, fogalmuk sem volt arról, hogy mi ez a veszély. Mindazonáltal mindnyájan a keskeny bejáratokhoz csődültek, amelyeket őrszemek vigyáztak. Egyetlen férfi vagy nő sem mert elaludni — szemüket a sötét éjszakába fúrták, ahonnan az ismeretlen veszély közeledett.

A közelben cirkáló fenevadak valamit megorronthattak, mert elrejtőztek. Jó sok idő telt el. Az élénk csillagok még mindig ugyanúgy ragyogtak, és az éjszaka csendjében szellő sem rezdült.

Egyszer csak a legfiatalabb vadász erősen beszívta a levegőt — ez a veszély közelségét jelezte. Fülét egy élére állított kőtömbhöz illesztette. Aztán a többiek is követték példáját. A vastag földkéreg és a hideg, kemény kőtömb távoli talajrengést jelzett, amely gyakoriságánál és ütemességénél fogva léptekre emlékeztetett. Valóban lépések voltak, mégpedig egy igen hatalmas elefántcsorda lépései. A dübörgés közeledett a domb felé, amelyen a kőtömbgyűrű állt. Ha a csorda nagyon nagy, még a tágas sztyeppén sem tér le útvonaláról, és elsöpör útjából mindent. A nagy útra indult állatok nem szeretnek széles láncban menni, hanem szoros közelségben igyekeznek haladni.

A tüzeket mindenesetre eloltották, hogy ne keltsék fel az óriások érdeklődését. Fokozatosan erősödött a tompa dübörgés: az őskori elefántok a nyílt terepen egyáltalán nem haladtak oly nesztelenül, mint az erdőben. Ezenkívül a csorda alkalmasint ügetett, vagy nagyon gyorsan lépkedett, mert éppen átköltözőben volt egy távoli helyre: a legrosszabb eset azok számára, akiknek nem sikerült elhalniuk az útjából.

A közeledő csorda dübörgése ütemesnek hallatszott. Mintha mélyen a föld alatt több óriási dob szólt volna: tam, tam, tam, tam, tam…

A vadászok megborzongtak, de nem azért, mert féltek, hanem, mert elfogta őket a nagy-nagy izgalom, amely halálosan veszélyes élményt ígért…

A látóhatár közelében, a magas fű fölött hunyorgó nagy csillagok eltűntek. Ott fekete, gyorsan mozgó ékek tűntek fel: a csorda élcsoportjai, amelyek a legnagyobb hímekből álltak és amelyek utat törtek a többieknek. Ugyanilyen válogatott és bölcs elefántok zárták messze hátul a több ezer lépésnyire elnyúló csordát mint utóvéd.

Szeleznyovnak feltűnt a közeledő állatok szokatlan magassága. A sztyepp urai a kihalt elefántok egy különleges fajtájához tartoztak, amelyet a tudósok, a barlanglakó vadászok utódai, akiket lenyűgözött az állat fenséges nagysága, óriási délvidéki elefántnak neveztek el.

Szeleznyov tudta, hogy a mai afrikai elefántnak sokkal hosszabb a lába, rövidebb az ormánya, mint a fűvel táplálkozó indiai erdei elefánté. De ezek még az afrikaiaknál is magasabbak voltak. Csapott homlokú, vastag agyaras fejük hat méter magasban himbálódzott. Igaz, ezek óriási vezérelefántok voltak, de a mögöttük siető tömeg is meredek fekete falként magasodott a sötétben és inkább középkori vártornyokra, mintsem élőlényekre emlékeztettek.

A délvidéki elefántok egyenesen a kőgyűrű felé robogtak. A sztyeppi erődítményeket még sohasem veszélyeztette ekkora horda. A barlangiaké vadászok vezetője — egy erősen őszülő sörényű és szakállú óriás — nem sokáig töprengett, de hát nem is volt rá ideje.

Intésére valamennyi vadász visszavonult és leguggolt a fő kőtömbök között húzódó második kősor mögé. Leguggoltak és szoborrá merevedtek, ahogy minden vadállat teszi a döntő pillanat előtt.

Az elefántok felértek a dombra, megérezték az emberszagot, és abban a pillanatban nesztelen fekete árnyakká csendesültek. Az óriási őselefántok szinte a fél eget eltakarták. A kőgyűrű egyik fele pedig tömör fekete fallá változott, amelyen nem látszott semmilyen fényrés. Ez azt jelentette, hogy a kőtömbök között húzódó minden egyes keskeny átjáróval szemben egy elefánt állt. Az óriások olyan magasak voltak, hogy fejük a kőkerítés fölé emelkedett, de a levegőt nagy zajjal beszippantó, leeresztett ormányuk nem érte el az embereket.

Szeleznyov merően nézte a föléje tornyosuló elefánt apró, vörösen csillogó szemét. Az őselefántok dermedten álltak, akárcsak az emberek, akik még a lélegzetükkel sem árulták el izgalmukat.

Szeleznyovnak úgy rémlett, hogy az elefánt szemeiben nem csillog sem gonoszság, sem csodálkozás, hanem csupán humorral vegyes kíváncsiság. A bal oldali őselefánt ekkor hátralépett, lehajtotta a fejét, és homlokával, agyaraival nyomni kezdte a külső kerítés függőleges kőtömbfalát. A következő pillanatban az elsőt utánozva még három elefánt hajtotta le a fejét, és hegynyi testük teljes súlyával nekidőltek a többi kőnek. Szeleznyov nem tudta, milyen mélyen voltak leásva a fő kőtömbök, mert a kőgyűrűt a sziklalakók előző nemzedékei emelték. Most tehát minden az ő munkájuktól függött. Ha csak egyetlen kőtömb is kilazul az elefántok erős nyomásától, az elefántok lerombolják az akadályt, és akkor aligha menekül meg bárki is… A bal oldali óriás fülsiketítő hangon trombitáit, aztán újra összegombolyodott, és nekiesett a kőtömbnek. Trombitálására a kerítés előtt ácsorgó elefántok mind válaszoltak. A Szeleznyovra bámuló óriásnak a szájából a sztyeppi sűrű lombú fák szagát árasztó, forró lehelet csapta meg a vadászt.

A csorda dübörgése elcsendesült: Szeleznyov lelki szemével látta az akadály előtt megtorpanó és összetorlódó sok száz elefántot.

A távoli múltban élt ősök ismerték az elefántokat és sejtették, hogy egyszer még majd meggyűlik velük a bajuk. És ők, a bátor vadászok, a lelkiismeretes építők nem kímélték erejüket, a kőtömböket mély gödrökbe állították és gondosan ledöngölték a földet. Meg sem moccantak ezek az oszlopszerű kőtömbök. Ahogy teltek a másodpercek, és Szeleznyov szívét a büszkeség és az öröm dagasztotta. De azért még mindig tartott attól, hogy az óriási őselefántok egyesült erővel, hárman-négyen nekidőlnek valamelyik kőtömbnek. De vagy nem volt elég fantáziájuk a vezérbikáknak, vagy úgy vélték, nem ér annyit az egész, és egyszerűbb megkerülni az akadályt. Az óriások hátrálni kezdtek, aztán még néhány percig elgondolkodva ácsorogtak. A következő pillanatban magas trombitáló hang hasított bele a csendbe: a jelzést az az elefánt adta, amelyikkel Szeleznyov szembenézett. A mintegy kéttucatnyi hímből álló élcsoport azon nyomban kettévált és elindult — balról és jobbról megkerülte a kőgyűrűt. A mozgásba lendült csorda is kettévált, és úgy áramlott tova az ember alkotta erődítmény mellett, ahogy a folyó körülfolyja az útjába kerülő sziklaszirtet. Olykor egy-két elefánt fekete falként tornyosult az átjárók előtt. Kinyújtott ormányukkal hangosan szippantották be a levegőt. Még egyszer felhangzottak a rekedtes trombitálások. A sort záró utóvédbikák csoportja érkezett az erődítmény elé. Messze távol a vadászok mögött az élcsoport tagjai válaszoltak a trombitálásra. Az őselefántok valószínűleg azt közölték egymással, hogy a kőgyűrű nem jelent veszélyt, úgy hát az utóvéd jobbról, sietve megkerülte az erődítményt. Az óvatos vadászok még vártak, míg teljesen el nem hal döngő léptük. Az emberek ekkor diadalittasan felüvöltöttek, és hangjuk végighömpölygött a sztyeppén, fel az ég felé, mint az emberi észnek és az elődök munkájának dicshimnusza…

Szeleznyov összefüggéstelen látomásaiban hol szüntelenül ismétlődtek ugyanazok a jelentéktelen részletek, hol gyorsan és zsúfoltan peregtek le a képek és elvesztek, mert nem tudta felfogni értelmüket; ez a nagy igyekezet meg a furcsa élmények rettentően kimerítették a vadászt, úgyhogy erős idegrendszere már-már felmondta a szolgálatot.

Girin úgy határozott, hogy félbeszakítja a kísérleteket, mert azt gondolta, hogy Szeleznyov rájött eidetikai hallucinációinak lényegére és örökre megszabadult tőlük. A tudós szomorú szívvel zárta be a titokzatos ablakot, amelyen keresztül csodálatos módon be lehetett látni a múltba, de mert attól tartott, hogy Szeleznyov pszichikai egészsége sínyli meg a kísérleteket, nem folytatta tovább.

Szeleznyov könyörgött Girinnek, hogy folytassa a kísérleteket, mert még egyszer szerette volna átélni a távoli múlt hallatlan kalandjait.

Az orvos azonban hajthatatlan maradt. Mindazonáltal Szeleznyovnak sikerült még egyszer ellátogatni a múlt kísérteties világába.

Talán Szergej figyelmetlensége miatt, vagy a kísérleteknél jelenlevők közül valakinek a “jóvoltából” elveszett az új készítménynek és a 8-asaguaninnak a kipróbálásáról készített jegyzőkönyv. Ez utóbbi szer Girin feltevése szerint az öröklődési információ memóriagócait serkentette. Szeleznyov összefüggéstelen, gyorsan pergő és változó képekből álló látomásai éppen ez után a kísérlet után lelassultak, folyamatossá váltak, és lehetővé tették az egész esemény elképzelését.

Girin dühös volt. Szeleznyov most látta először, hogy jóságos, fürkésző szeme hogyan ölt szigorú, rideg kifejezést. Girin nem tűrte a hanyagságot vagy a feledékenységet, amely miatt kárba veszett a munkája.

Szergej esküdözött, hogy a jegyzőkönyvet az ellenség vitte el, és ezt olyan meggyőződéssel állította, hogy Girin végül már a fejét csóválta.

— Milyen nevelést kapott maga? Leélt egy negyed századot, és még mindig mindenütt ellenséget lát?!

Szergej, bár nagyon tisztelte tanítómesterét, nem tudta megállni, hogy gúnyosan meg ne kérdezze:

— Azt hiszi, magának nincs ellensége?

— Maga verhetetlen vitatkozó, Szergej, ezt észben kellett volna tartanom — mondta felvidulva Girin. — Hát akkor nekilátunk a sziszifuszi munkának. Még egyszer próbára tesszük Innokentyij Jefimovics türelmét!

Szeleznyov a szokásosnál is jobban izgult, amikor beült a sötét kamra kényelmes foteljébe. Talán azért, mert ez az utolsó utazása a rendkívüli látomások világába. Látomásait Girin doktor úgy hívta elő, mint valami fényképfelvételeket, és ezzel bevezette a mások számára elérhetetlen élmények világába.

Többé nem lesz semmi, ezt ő is tudta, mert a kísérletek között nem működött hallucinálóképessége. Most már a gyógyszerektől: a kis üvegcsében levő kék folyadéktól függ az a lehetőség, hogy lásson valamit. A kaktusz- és a gombakivonatoktól, meg a jó ég tudja, még milyen gyógyszerektől, amelyeknek varázsereje sokkal nagyobb, mint a varázsitaloké.

Ezen az estén, amikor Szeleznyov utoljára találkozik a múlttal, barátai: Andrejev és Turiscsev geológusok is betoppantak a laboratóriumba. A vadász lánya, Irina, elment Ritával a mozgásművészeti bemutatóra.

Andrejevet kezdettől fogva érdekelték a kísérletek, mert úgy vélte, hogy ő és Girin hasonló utakon járnak: a múlt nyomát keresik a földkéregben és az emberben.

A két jó barát végül hazament, mert nem győzte kivárni a kísérlet végét. A készítmény hatása ezúttal különösen tartósnak bizonyult, úgyhogy a vadász látomásai több órán át tartottak. Girin a készítmények halmozódó hatásává! magyarázta az esetet: felgyülemlettek a szervezetben, és ez újabb vészjelnek számított — a kísérleteket abba kell hagyni.

Vera gyorsírással jegyezte Szeleznyov első benyomásait, és a munkát csak éjjel két órakor fejezte be. Girin egy adag chlorpromazint adott a szibériai vadásznak, hogy csillapítsa felajzott idegeit, aztán taxin hazavitte Andrejevékhez, ellátta altatóval, és fáradtan hazaindult. Szeleznyov megígérte, hogy másnap felkeresi és részletesen beszámol neki az élményeiről.

A tudós rossz hangulatban volt. Ma örökre búcsút mondott annak az első reális lehetőségnek, hogy tanulmányozza a nemzedékek emlékezetét. Lehet, hogy egész életében nem adódik többé ilyen szerencsés alkalma. Vagy ha adódik, nem sikerül majd a kísérlet, ha pedig mégis sikerül, az eidetikai emlékezettel rendelkező kísérleti alany esetleg alacsony fejlődési szinten áll, vagy képtelen látomásait olyan pontosan és világosan elmondani, mint Szeleznyov. Hát igen, az a legvalószínűbb, hogy az ablak, amely egy pillanatra kinyílt és bepillantást engedett a múltba, többé már nem nyílik ki előtte! Nos, akkor közzéteszi a kísérlet adatait, és ezzel felkelti a többi kutató, a fiatalok érdeklődését. Majd alaposan tanulmányozzák az olyan eseteket, amelyek a nemzedékek emlékezetének megnyilvánulásaival kapcsolatosak… Több kutatócsoport és a számtalan eset feltárja az utat és az ember elé tartja a múlt időknek a tulajdon szervezetében rejlő tükrét…

“Ez lesz a kutató legszebb jutalma! Nem, nem a legszebb — felelt Girin gondolatban önmagának —, a legszebb az volna, ha öt, tíz Szeleznyov akadna!”

Girin mindig hamar megvigasztalódott. Ezúttal is a jól végzett munka örömével aludt el.

Szeleznyov viszont a gyógyszer ellenére sem tudott elaludni. Legutóbbi látomásai nagyon világosan rajzolódtak ki előtte. Először történt, hogy nem fenevadakat, hanem embereket látott világosan és közelről, nem pedig elmosódottan, homályosan, mint a mellettünk elsiető járókelőket…

… Egészen mások, nem olyanok, mint a képzeletében élő és az idealista tudósok könyveiben szereplő távoli ősök… Először is meglepte a barlanglakók életét megkönnyítő és kényelmét szolgáló berendezési tárgyak sokasága. Szőnyegek, lécből, bőrből való spanyolfalak és kerítések, fűből font takarók, kényelmes gyereksarkok. A tisztaságra gondosan vigyáztak. Az emberek szerétnek fürödni, nyírják a hajukat és szakállukat, vonzódnak a széphez; ezt nemcsak az edények és a fegyverek díszítései, az aránylag sima fal- és sziklafelületeket tarkító rajzok bizonyítják, hanem az öltözetük — a színük alapján jó ízléssel kiválogatott szőrmék és bőrök, a strucctojás héjából, fogakból, puha csillámkristályokból, gipszből és mészpátból készült ékszerek — is. Az éltes asszonyok sima szőrméből varrt, rövid, sötét tunikát viselnek, a sudár fiatal anyák tarka szőrmecsíkokból varrt kis szoknyában parádéznak, a szálegyenes lányok a tarka leopárdbőrt részesítik előnyben. Hőségben a nők sokszínű, hosszú szárú fűnyalábokból készült szoknyát hordanak. A férfiak a hosszú szálú hiúz, farkas, medvebőröket kedvelik, amelyekben igen harciasnak, erősnek látszanak. A gyerekek még a nagyon hűvös időben is pucéran szaladgálnak.

A sziklalakók sokat vesződnek a fegyverekkel, aztán a fali rajzoktól megmámorosodva edzeni kezdenek és lándzsát hajigálnak az állatokat ábrázoló rajzokba, hogy kezük és szemük ki ne jöjjön a gyakorlatból, és jól működjön a fenevadakkal vívott bármilyen küzdelemben vagy a vadászaton.

Szeleznyov csodálkozott, milyen kevés az aggok száma, de rájött az okára, amikor látta, hogy az öregek milyen szívósan vetik magukat a harcba a vadászaton, mert inkább akarnak harcban elesni, mint a fárasztó öregséget viselni és fonnyadozni. A törzs kénytelen óvni az öreg nőket és férfiakat, hogy sokáig és gondosan nevelhessék a gyerekeket, mert a sziklalakónak ahhoz, hogy a törzs teljes értékű tagja lehessen, tökéletesen el kell sajátítani számos mesterséget és tudást, férfinak és nőnek egyaránt — csak éppen eltérő jellegűeket…

A feszültséggel teli élet a nagy vadászat befejeztével se csillapul: az emberek kőerődről kőerődre cipelik a húsokat, ehető gyökereket és gyümölcsöket, ekképpen halmoznak fel készleteket arra az időre, amikor az állatok továbbvándorolnak, vagy aszályos időszakáll be, vagy tűzvészek pusztítanak a területen. A jóllakott és fáradt emberek hosszú ideig pihennek, hogy erőt gyűjtsenek, olyankor ház körüli munkákkal foglalkoznak és a mesélőket hallgatják. A törzsben sok tehetséges mesélő él, akiket mindig csillogó szemű, tátott szájú hallgatóság vesz körül, és az emberek az elragadtatás, az érdeklődés vagy rokonszenv hangos felkiáltásaival kísérik az elbeszélést. Az élet leleményességét, találékonyságot követel az embertől, és ők megfelelnek ezeknek a követelményeknek, mindig mindennel törődnek, józanul, nyugodtan néznek szembe a létfenntartással járó számtalan veszéllyel, edzettek, szívósak és erősek. A sziklalakók ezenkívül még azzal is kitűnnek, hogy kíváncsiak mindenre, az égvilágon minden érdekli őket, becsülik a szépet, csalhatatlan jó ízléssel díszítik használati tárgyaikat. Szeleznyov nem látott az embereken semmiféle tetoválást, sem átfúrt orrokat, ajkakat — úgy látszik, még nem süllyedtek le erre a szintre.

A széles homlokú, erős állkapcsú, egyenes és széles orrú, bátor férfiak tollakkal díszítik a fejüket, a nők kékesfekete sörényéhez nagyon jól illenek a piros, sárga, kék és fehér virágok, amelyek mindig frissek és jól harmonizálnak a kristálytiszta, csillogó és legtöbbször szürke szemük színével.

Szeleznyov kilép a barlangból és megáll a kiugró sziklapadon, hunyorog a messzi látóhatár széléig húzódó tágas sztyepp ragyogásától. A kiugró sziklapad meredeken nyúlik le a mélybe, és mintegy tetőt alkot az odalent, a lábánál heverő kőrakás fölött. A pad a hegygerinc mentén húzódik, ameddig a szem ellát. A sziklapadon itt is, ott is törzsbeli társai foglalkoznak különböző dolgokkal. A szakadék egyik bemélyedésében néhány tízéves forma gyerek hallgatja két erősen őszülő férfi intelmeit. A két öreg bőre alatt minden mozdulatra kemény izmok hullámzanak.

Az egyik tanító a térdéhez von egy pucér kisfiút, akinek a füle mögött bagolytól! fityeg, aztán — a gyereket oldalával a hallgatóság felé fordítva — az emberi test felépítésének az állatétól eltérő sajátosságait magyarázza. Szeleznyov érdeklődéssel figyeli az öreg kézmozdulatait, és egy könnyű lándzsa hegyével a homokba rajzolt ábráit. Az öreg vadász azt magyarázza, milyen nagyon hátrányos az ember függőleges járása a veszélyes fenevadakkal való összecsapásban. Az állatnak fent van a kemény, csontos, izmos háta, elöl pedig a harapós szája. Az ember legsebezhetőbb pontja: a hasa pedig egy szinten van a fenevad fogaival. Harc közben az ember meggörbül, előrehajol. Elég, ha egy ádáz karom behatol a hasába — mindörökre eltávozik az ismeretlen kék országba, ahonnan senki sem térhet vissza.

Ám az előredőlt állás ingatag, mert az embernek csak két lába van, tehát könnyebben elesik, mint az állat. Tehát ahhoz, hogy valaki igazi vadász lehessen, meg kell tanulnia tökéletesen bánnia a fegyverrel, mert bármilyen erős is az ember, fölényét a fegyver biztosítja. De a fegyverrel nem tud bánni az, aki nem tudja irányítani saját testét, ezért kell szüntelenül gyakorlatozni, versenyre kelni egymással ügyességben, szívósságban, türelemben…

Szeleznyov elhalad a gyerekek mellett, akik szomjasán isszák tanítójuk minden szavát, és a sziklapadon lassan elindul kelet felé, a sűrű kis erdősziget irányába, amely mintegy húszezer lépésnyi távolságban kéklik. Vár valamire, s mert ez a homályos érzés nyomasztja, megszaporázza amúgy is sietős lépteit, sőt futásnak ered, ahol a terep ezt lehetővé teszi.

A keresztben húzódó hegynyúlvány sziklakiszögellésén megpillant egy kőszoborként, mozdulatlanul álló férfit, akinek tekintete a végtelen sztyeppén kalandozik. Az ösvény közelében, egy búvólyukban, amely valaha kondorkeselyű fészke volt, egy nagyon fiatal lány ül, ugyancsak mozdulatlanul, és szélesre nyitott szemekkel bámul maga elé. Szeleznyov tudja, hogy a sziklalakók gyakran vonulnak magányba, hogy elmerengjenek élményeiken. Ezt “az ég és a föld faggatásának” nevezi. Ilyen pillanatokban nem illik háborgatni az embert. A vadász lelassítja lépteit, és nesztelenül oson tovább, de a lányka egyszer csak feléje fordítja fejét. Nyílt és bizalomteljes mosolyától arca gyermekien huncut, bájos lesz. Ezt látja utoljára Szeleznyov, aztán befordul egy keskeny sziklahasadékba. Ez a mosoly valóban az utolsó üdvözlete annak az ősi népnek, amely háromszáz vagy négyszáz évszázaddal ezelőtt élt az ismeretlen hegyekben… Itt megszakadt a látomások logikus rendje. És a vadász egyszer csak a törzs lakóhelyétől távol, a hegyvonulat alacsony lábáig húzódó sűrű trópusi erdő szélén pillantja meg magát. A fehér hegyoldalakat rövid szakadékok tarkítják. Mélyükön nyílások sötétlenek, amelyek alkalmasint barlangok. A nyirkos vadon áporodott szaga áramlik a szakadékból, amelyeknek fenekén terebélyes fák szorongnak. A sziklalakók nem szeretik ezeket a helyeket, mert veszélyesek — különösen a magányos vadászra nézve. Szeleznyov megáll, és beszippantja a meleg levegőt. Az alacsony bozótok levelei közt neszező szellő nem hozza feléje vadállatok csípős szagát. A vadász, a mészkőtömbök között bukdácsolva, elindul a hegy lába mentén.

Már elhagyott két vagy három kiugró sziklát, amikor hirtelen megtorpan. Az enyhén ereszkedő lejtőn, amely félholdként mélyed a hegyoldalba, és amelyet mint vigyázó őrszemek, repedésekkel összeszabdalt háromszögletű sziklák fognak körül, teljesen ismeretlen szag csapja meg orrát: sem ragadozó, sem növényevő állatéhoz nem hasonlít.

Apró kavicsok csikordulnak meg súlyos, hanyag léptek alatt. S ekkor az egyik háromszögletű szikla mögül egy azelőtt soha nem látott lény bukkant elő: nem ember, de nem is állat, hanem egy óriási majom, amely annyiban hasonlít az emberhez, hogy feje egyenesen ül a nyakán, kihúzott, széles vállai között. Az óriás lándzsanyél vastagságú szétterpesztett ujjaival a sziklára támaszkodik, függőleges állásba egyenesedik ki, és most olyan magas, mint egy elefánt, vagyis kétszer akkora, mint Szeleznyov. A vadászt nem az ijedtség, hanem az ámulat szegezi valósággal a földhöz. Világosszürke, kurta szőr borítja a majom testét, és mellkasa sokkal szélesebb volt, mint az orrszarvúé. Karjai igen vastagok, de rövidek. “Érthető — fut át Szeleznyov agyán —, ez a szerzet nem tud fákon mászkálni.” Az óriás lábai nem látszanak a kövektől, de aligha bírnák el az állat súlyát, ha ugyanolyan hosszúak volnának, mint az emberé. Az állat, akár az elefánt, jobbra-balra himbálódzik, s oly hangosan lélegzi be a levegőt, hogy az már szinte bömbölésnek hangzik.

Szeleznyov visszafojtott lélegzettel mered a szörnyetegre. Nem fél. Az ösvényt ismeri, bármely pillanatban visszafuthat. Kétségtelennek látszik, hogy az az óriás majom futásban nem veheti fel a versenyt az emberrel.

A vadász nyugodtan méregeti az állatot, amelyről később az őslénytantudósok majd megállapítják, hogy az óriási antropoid majmok családjának képviselője. Ma már tudják is, hogy főleg Dél-Kínában éltek, mert ott találtak néhány csontmaradványát, hatalmas alsó állkapcsát és zápfogait, amelyek nyolcszor akkorák, mint a gorilla fogai.

A homlokdudora alatt mélyen ülő apró szeme gyanakvóan fürkészi az embert, de gonoszság nem csillog benne. A Szeleznyov fölött himbálódzó súlyos fejét mintha gránittömbből, durván faragták volna ki: olyan masszívak kiugró csontjai szőrtelen pofájának ráncos, szürke bőre alatt. A majom gyomra hangosan korog, és a vadász elmosolyodik, mert eszébe jutnak az öreg sziklalakó tanító nemrég elhangzott szavai. Hát igen, ha valaki ekkorára megnő, valóban nem kell óvnia hasát harc közben: vastag, gránitkő keménységű izmairól labdaként pattan vissza az öklelő bivaly. Egyébként senki sem tudna közelférkőzni hozzá: az óriási majom póznaszerű karjai egy csapással eltörnék bármely ellenség gerincét, talán az óriási őselefánt vagy az anankus kivételével. Ez utóbbi hihetetlenül hosszú agyaraival messziről eléri a majmot, de aligha keresztezik egymást az elefántok és a kedvező élet- és táplálkozási körülmények következtében óriássá fejlődött emberszabású majmok eme ágának útjai. Valószínűleg az erejükre támaszkodtak, nem pedig az agyukra, kevesebb ideig éltek, mint a többi antropoid, és számuk alkalmasint soha nem volt nagy…

…Szeleznyovnak azonban, ahogy a négyméteres óriás előtt állt, igencsak imponált a félelmetes majom iszonyatos harci ereje. Néhány óriás majom fegyver nélkül, kevés ésszel is bármilyen fenevadat meg tudna semmisíteni. Bármelyikük úgy kitekeri a kardfogú nyakát, mint egy túzokcsibéét. Ez a nagy erő bizony imponáló. A vadász elismeréssel rákacsintott távoli rokonára, aki kiegyenesedett teljes magasságában, ezért még jobban hasonlított az emberhez.

Szeleznyov gyönyörködött a lankás hegyoldalban toporgó ormótlan és legyőzhetetlen húskolosszusban. A vadász, aki rokonszenvet érzett az óriás majom iránt, mert szelíd jószágnak látszott, beszélni kezdett hozzá, biztosította barátságáról és dicsérte hatalmas erejét. A majom lehajtotta fejét hasával egy görgelékkőnek dőlt, és tekintetét le nem vette Szeleznyovról, mintha csak igyekezett volna megérteni az ember szavait. Aztán váratlanul vérbe borult a szörnyeteg szeme. Szeleznyov elhallgatott. Az óriás fülsiketítő hangon felordított, kivicsorította tompa agyarait, aztán lassan négykézlábra ereszkedett, és már nem hasonlított többé az emberhez. Az antropoid kolosszus egyetlen ugrással rávetette magát Szeleznyovra.

A vadász egyáltalán nem ijedt meg, hanem félreugrott; érzékeny bőrét megcsapta a forró levegő. Aztán a bozótok fedezete alatt futásnak eredt a sziklás lejtőn. Bosszantotta, hogy az állat nem értette meg. Az ember és az antropoid óriás egymásnak segítve, egymás mellett élhetne: az egyiknek éles esze párosulhatna a másiknak iszonyatos erejével. De úgy Játszik, hogy az erő és az ész képtelen szövetkezni egymással — furcsa, sötét ösztönei felbőszítették az állatot. Amikor az óriás majom rájött, hogy nem tudja utolérni az embert, megállt, és fülsértőén vékony hangon felvisított. Szeleznyov elmosolyodott, és az izomkolosszuson aratott könnyű győzelmétől megmámorosodva sietésre váltott át a futásról. Ám korainak bizonyult a diadala. Az ügyes kézzel utána hajított hatalmas fatönk elzúgott a feje fölött, és rádöbbentette a veszélyre. A következő pillanatban már cikcakkban futott, a gigantopithecus pedig köveket és fadarabokat hajigált utána és minden dobás után gonoszul felordított. A vadász kétségbeesetten szökellve száguldott, de közben gondosan megválasztotta az utat. Végül annyira eltávolodott, hogy már nem fenyegette veszély. Csak ekkor mert megfordulni. Az óriás majom ismét állt, nekitámaszkodott egy tövestül kitépett fatörzs gyökerének, és alakja élesen kivált a világos színű háttérből…

Az antropoid körvonalai lassan elmosódtak, mogulé pedig teljesen eltűnt az egész hegyvidéki táj. Helyette a sötétségből kékes villódzások tűntek elő a műszerek csillogó felületén.

A feszültség is eltűnt a testéből, amely az imént még az ismeretlen hegyek görgelékkövein egyensúlyozott, és most átvette a fémfotel már-már megszokott merevségét. Szeleznyov ismét behunyta a szemét, és várta az élmény folytatását, de minden véget ért, visszavonhatatlanul. A vadász lassan magához tért, aztán meggyújtotta az öblös lámpát; gyorsan írni kezdett. Csak ezután csengetett, és a vastag ajtó azon nyomban kinyílt.

Szeleznyov másnap utoljára lépett be a laboratóriumba, amelyben oly sok élményben volt része, és kis létszámú, de rendkívül figyelmes hallgatóságának beszámolt az óriás majomról. Vera szorgalmasan jegyzett mindent, és nagy halom papírt írt tele. Nesztelenül forogtak a magnó fehér szalagtekercsei.

— Ez igen! — Szergej törte meg a Szeleznyov elbeszélése nyomán támadt csendet; nem bírta megállni. — Mindent megadnék érte, ha én is láthatnék egy négyméteres majmot!

— Láthat is majd, ha megéri azt az időt, amikor megtanulják feltárni minden egyes ember tudat alatti emlékezetének mélységeit.

— Mindez benne van mindnyájunkban? — kérdezte Vera, mint mindig, most is elfogódottan.

— Nem pontosan ez — magyarázta Girin türelmesen —, de lehet, hogy ennél sokkal érdekesebb. Mindenkiben másként jelentkezik.

– Én mindenemet odaadnám, csak még egyszer ott lehessek… — mondta a vadász, és Girinre szegezte tekintetét. — Bánja az ördög az egészségemet. Valamennyi ember közül egyelőre én vagyok az egyetlen, igaz, Ivan Rogyionovics? így hát nem is volna jogunk abbahagyni a kísérleteket.

— Nem maga az egyetlen — felelte ridegen Girin —, olyanok, mint maga, alkalmasint sokan vannak a világon, csak egyelőre még nem tudunk róluk. De ha mégis az egyetlen, annál inkább kell óvnunk, akár az első űrhajóst. Maga valóban utazó, aki az időben vándorol — a múltba utazik. De ne gondolja, hogy ez a tulajdonsága örök, mint mondjuk az ereje. Észrevette, hogy a látomásai rövidültek, és már nehezebb előidézni őket? A tudatalattijában végbement ugrás végetért, adjon hálát a sorsnak ezért!

— De még mennyire! Látom! Hát akkor indulhatok is haza. Ég veled, laboratórium — a vadász körülpillantott az alacsony, homályos helyiségben, és váratlanul mélyen meghajolt valamennyi jelenlevő előtt. — Hálás köszönetem, Ivan Rogyinovics, a tanítványainak is. Ne sértsen meg egy szibériai embert és látogasson el hozzánk, meglátja, testvéri fogadtatásban lesz része. Vadászhat, horgászhat, eprészhet, kristálytiszta folyókban fürödhet, és olyanokat ehet, amilyeneket még életében nem evett…

Irina állt az ajtóban kipirultán, és kezével a feje búbját tapogatta.

— Hát te miért fogod a fejedet? — kérdezte az apja nyersen.

— Bevertem, mert a tudománynak ebbe a templomába csak hétrét görnyedve léphet be az ember. Figyelmetlen voltam, és bevertem a fejemet egy csőbe!

— Mikor látom, Ivan Rogyionovics? — kérdezte Szeleznyov, és felvette kék esőköpenyét.

— Holnapután felhívom. Addig feldolgozzuk az összes adatot, konzultálunk az őslénytantudósokkal… Szeleznyov mosolygott, és a fejét csóválta.

– Állandóan a szemem előtt van az az óriási majom! Milyen mesterien dobált! Kölyökkoromban rosszabbul hajigáltam a kavicsokat.

— Valamennyi ma élő nagy antropoid tud dobálni: a gorilla, az orangután, a csimpánz. Én úgy gondolom, hogy a nagy majmok éppen azért tanultak meg botokat, köveket hajigálni, mert nem tudtak gyorsan futni, és ami még fontosabb: túl nehezek voltak ahhoz, hogy vékony fákon és gallyakon mászkáljanak gyümölcsökért. Le kellett verni őket. Az ember is túl nehéz ahhoz, hogy elérje a magasan csüngő gyümölcsöket. Ezért találta fel a bothajítást, mégpedig hosszanti irányban. Aztán a kopját, amelyet nem hajító, hanem kézifegyverként használt: ennek eredményeképpen esélyei egyenlőek lettek a fenevadéval, és emberré válhatott.

— Ezt csak a kopjanak köszönheti?

— Természetesen nemcsak annak! Az egész történelem sokkal bonyolultabb, mi számos körülményt mellőzve, ostoba módon leegyszerűsítjük.

— Mellőzzük például a pszichológiaiakat — szólt közbe Szergej, és elvörösödött.

— A pszichológiaiakat is. Vegyük a legegyszerűbb esetet: a kopja birtokában sokkal magabiztosabb lett az ember mindenféle körülmények között, vagyis hát tudatosan lett bátor, és már nemcsak a fenevadak harcias dühe dúlt benne, őseink nagyon bátrak voltak, erről maga is meggyőződhetett, és ennek bizonyítékait ránk hagyták. Kopjahegyek mammut, orrszarvú és masztodon csontjában; az indiai Vindhja-hegység barlangjában talált sziklarajz, amely egy orrszarvú és néhány ember küzdelmét örökíti meg. Ezek több ezer éves bizonyítékok. Meg aztán a mammutcsontokból épített ház, amely ukrajnai ásatások során nemrég került napvilágra. Agyaras koponyákból, lábszár- és medencecsontokból készült kerítés vette körül, amelyet a bordákkal erősítettek meg. Csodálatos látvány egy ilyen ház a tengersík vidéken!

— Ezek szerint mi csak tejfölösszájú tacskók vagyunk őseinkhez képest?

— Egyáltalán nem. Az, amit csodálatosnak látunk bennük, nem lesz bámulatos, ha arra gondolunk, hogy sok száz nemzedéken át alkalmazkodtak a környezethez, a primitív vadászélethez. Több más tekintetben is túlszárnyaljuk őket ugyanannyira, amennyire ők túltettek rajtunk a vadászatban. Az ember lehetőségei óriásiak a legkülönbözőbb, olykor ellentétes viszonyok között is.

– Értem, Ivan Rogyionovics! No, gyerünk, kis szibériai hiúzom!

— De apa! — kiáltott rá Irina szemrehányóan az apjára. Szergej olyan hosszan nézett a távozó szibériai lány után, hogy Vera gúnyosan kuncogni kezdett.

— Mi van ezen nevetnivaló? — mordult rá Szergej a lányra.

— Csak az, hogy én azt hallottam: a hiúz igen veszedelmes fenevad. A fáról egyenest az ember nyakába ugrik…

— Hülyeségeket fecsegsz — felelte mérgesen Szergej, és elfordította tekintetét. — Nos, Ivan Rogyionovics, elégedett?

— Még mindig nem tudok belenyugodni, hogy becsukódott az ajtó, de általában minden várakozást felülmúltak az eredmények. Az ősi emlékezet képszerűnek, szemléletesnek bizonyult, ahogy azt vártam. A Finnegan-törvény ezúttal nem érvényesült.

— Miféle törvény?

— Tanítómesterem, Berg akadémikus, a földrajztudós és biológus sok évvel ezelőtt kitalált egy nevet a szerencsétlen egybeesések látszólagos sűrű ismétlődésének: a hézagok törvénye, avagy a sors túl nagy kellemetlenségei. A lényege az, hogy ha leejtjük a gyűrűnket, az majdnem biztosan egy hasadékban köt ki, holott a hézagok “területe” sokkal kisebb, mint a szilárd padló. Az asztalról leesett vajas kenyér vajas felével esik a padlóra, és így tovább. Nemrég tudtam meg, hogy ezt a törvényt jól ismerik az angol tudósok, főleg a kísérletezők, és azok, akik aerodinamikával, hidraulikával foglalkoznak. Elnevezték Finnegan-törvénynek. Ez ír név. Gondoljunk itt arra, hogy az angolok mindenféle ostobaságokra képeseknek tartják az íreket. “Talk Irish” —, “ír beszéd” — átvitt értelemben azt jelenti: “hülyeségeket beszélni”. A Finnegan-törvény így hangzik: “Ha egy kísérlet félresikerülhet, nem úgy megy, ahogy kéne, akkor okvetlenül félresikerül.”

— A miénk nem sikerült félre, éljen Ivan Rogyionovics, éljen Verocska! — Szergej nagy lelkesedésében arcon csókolta Verát, aztán elsiklott a megtorlás elől, és ugrándozva a laboratórium túlsó végébe szaladt, hogy kikapcsolja a sötét kamra vezetékeit.

Amikor Szergej befejezte munkáját, elcsendesült, és csak akkor szólt főnöke után, amikor Girin távozóban az ajtó felé indult:

— Gondolkodtam azon, amit az imént mondott! Az jutott eszembe, hogy a Finnegan-törvény, ha van ilyen, csak a hétköznapi életre érvényes. A házban, az egyetemen, a laboratóriumban, a stadionban, a táncparketten…

— Kifelejtetted a vendéglőt, a könyvtárt és a műtermet — kuncogott Vera.

— Hagyd, Verocska, én komolyan beszélek — mondta homlokát ráncolva Szergej. — Felfedeztem, hogy a Finnegan-törvény nem minden esetben érvényes — folytatta Szergej. — Eszembe jutottak a vitorlás hajózásról szóló könyvek. Ha valami nagyon bátor, vakmerő dolog készül, ha az emberek szinte már esztelen hőstettet akarnak véghez vinni, a körülmények mintegy meghátrálnak előttük. Különben sokkal több vitorlás hajó pusztult volna el; ugyanígy van ez az alpinisták, a berepülőpilóták, a geológusok, a búvárok esetében is. A bátorság és az akarat legyőzi az ön törvényét.

— A törvény nem az enyém, de az ötlete érdekes. Valóban a népi bölcsesség már rég rögzítette ezt egy közmondásban: “Bátraké a szerencse.” Van itt még egy nagyon fontos dolog, és érdemes ezen gondolkodni még — bólintott Girin. — Egy régi francia filozófus azt mondta, hogy minden széles körű általánosítás hibás, beleértve az ő állítását is. Ebben van némi igazság, és az igazságnak egy ilyen kis magjára bukkantam Macintosh amerikai író fantasztikus novellájában, amelyben azt mondja, hogy az emberi megismerés iránya: mindig többet és többet megtudni az egyre kisebbről és kisebbről. E két ellentét kiegyenlítésével megtaláljuk a helyes megoldást.


2. FEJEZET

A Bezuprecsnij torpedónaszád


Girin nem törődött fájó ujjával, Szimára várva le-fel járkált az intézet kerítése mentén. Két nappal ezelőtt egy érdes deszkából szálka ment a kezébe, s ő az olyan egészséges ember fölényével viselte a fájdalmat, akinek a sebei “ebcsont beforr” alapon ripsz-ropsz begyógyulnak, de ráfizetett, mert kelés támadta körme alatt. A sebet fel kell nyitni, de bal kézzel körülményes volna felvágni; elhatározta hát, hogy ha befejezik a sétájukat Szimával, bemegy a rendelőintézetbe.

— Nem megy el Andrejevékhez? — kérdezte Szimatol Girin. — Ünnepélyesen búcsúztatják Szeleznyovékat.

— Egyetlenegyszer sem jártam náluk.

— Miért? Hiszen régóta barátkozik Ritával.

— Régóta. Rita nagyszerű lány, és tudom, hogy a szülei is remek emberek. Ennek ellenére… hogy is magyarázzam meg…

— Okvetlenül magyarázza meg. — Girin az órájára pillantott, és Szima felfigyelt a mozdulatára.

– Úgy látom, nem ér rá.

— Dehogyisnem! Ma az egész napom szabad. Két segédem szabadságot vett ki a megerőltető kísérletek után. Nekem most be kell mennem felvágatni a sebet, és aztán… esetleg felmehetnénk hozzám? Már régóta meg szeretném mutatni magának Szerebrjakova Balerináját, amely annyira hasonlít magához.

— Miféle sebet akar felvágatni?

— Az ujjamat — mondta Girin, és előhúzta a zsebéből bepólyált jobb kezét —, vagyis fel kell nyittatnom a kelést az ujjamon.

– Ó, hát magának gyulladása van? Hogy bírja? — Szima gyengéden megsimogatta az orvos kezét.

— Megtanultam elnyomni a fájdalmat, különösen az ilyen jelentéktelent.

— Hogy csinálja?

— Autoszuggesztióval. Indiában háromezer éve ismerik ezt a módszert. Különben őseink is ismertek néhány hasonló “titkot”, amelyek csak azért titkok, mert az ember belső fejlődésétől függnek. Alighanem az ószlávok varázslói és vajákosai is meg tudták ugyanúgy szüntetni a fájdalmat, mint a hipnotizőrök, mégpedig ugyanazzal a módszerrel.

— Hát akkor menjünk a rendelőintézetbe. Én megvárom, aztán hazakísérem.

Girin mindig túlzásnak, jócskán elcsépeltnek tartotta az irodalomban annak a leírását, hogy a hős belenéz szerelmének szemébe, és úgy érzi, menten elszédül. De most, hogy belepillantott Szima elsötétülő nagy-nagy szemébe, világosan érezte, hogy valami változás megy végbe a gondolkodásában, mintha agyában egy zsilip zárná el a gondolatok egyenes áramlását: gondolatai összefüggéstelenül és öntudatlanul száguldoznak, és semmi mást nem érez, csak Szima közelségét. Edzett pszichikuma leküzdötte a zűrzavart, de amikor elmúlt, már nagyon sajnálta.

“…Most, amikor kis híján ötven vagyok, és rendezetlen életem továbbra is zsúfolva van szüntelen és befejezetlen munkákkal, mit adhatok neki, aki — ahogy a kínaiak mondják — nyilván kiitta a fájdalom vörös borát éppúgy, mint a remény fehér borát? De elveszíteni sem akarom! Nála drágább teremtéssel még nem találkoztam életemben. Tehát legyen úgy, ahogy ő akarja!”

— Sajnálja, hogy nincsenek tanítványai, helyesebben, hogy olyan kevesen vannak? — kérdezte részvéttel Szima.

— Hogy jött rá? — csodálkozott Girin. — Ez igaz, de most nem erre gondoltam.

— Tudom! Amikor azt mondta, hogy szabad, volt valami a hangsúlyában. Bár a Nyikitai Kertben kudarcot vallottam, azért mégis boszorkány vagyok, akikre gondolatban poharát emelte, amikor először jött el hozzám teára. Arra gondoltam, hogy magának, aki teljesen a munkájának szenteli az életét, és nagy tudású ember, kell hogy nagy munkatársgárdája legyen, hogy tanítványai legyenek, hogy ne csak esetenként tarthasson előadást, hanem létrehozhasson egy külön pszichofiziológiai vagy pszichikai-biológiai tanfolyamot. Milyen sok hallgatója lenne!

— Hát igen, igaza van, számomra szerencsétlenül alakultak a körülmények. Még nem is olyan régen hallgatnom kellett, és a tudományos kísérletezések helyett gyógyítással kellett foglalkoznom. Ma már könnyebb az életem, már a sajtóban is cikkezni kezdtek a telepátiáról. De még mindig nagy a tehetetlenség, és valószínű, hogy én csak a talajt tudom előkészíteni azok számára, akik majd utánam következnek. Ami azt illeti, a szántóvető dolga szép feladat, ezért nem vagyok elkeseredve. A tudományt ma már nem egyesek, hanem hatalmas kutató kollektívák viszik előbbre, fejlődése éppen ezért nagyon gyors. Látni mindezt, és tudni, hogy az emberi biológia egyes ágait hozzám hasonló magányos egyedek viszik előre… ez természetesen elszomorító!

Szima újra megsimogatta Girin kezét.

A szél a Felkelés terén meglobogtatta Szima vékony köpenyét, összekócolta sűrű, nyírott haját. Két fiatal vágott eléjük, és mintegy vezényszóra — visszanéztek Szimára.

— Nézd mekkora szemek: szakasztott Barbara Kwiatkowska, csak még csinosabb… Hej! — sóhajtott fel egyikük szándékosan hangosan, aztán kihívóan és pimaszul füttyentett egyet…

Girin és Szima megérkeztek a rendelőintézetbe. A lány elkísérte az orvost a műtő ajtajáig, és megérintette a vállát.

Az ügyeletes sebész kiszőkített hajú, magas, karcsú nő volt, aki hosszú, csillogó fülbevalót viselt. Csak egy pillantást vetett Girin ujjara, aztán megkérdezte:

— Felvágjuk?

— Igen — felelte nyugodtan Girin.

Az orvosnő hunyorított, aztán kiadta az utasítást a nővérnek. Annikor minden elő volt készítve, a sebésznő kíméletlenül körültapogatta a kelést; ezzel nagy fájdalmat okozott Girinnek. Az orvos összeráncolta homlokát.

— Semmi az egész. Viselkedjen férfi módra. Bírja ki!

És belevágott a kelésbe, de olyan kegyetlenül, hogy másvalaki Girin helyében biztosan felordít fájdalmában. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy értette a dolgát: a vágás pontos volt, nem mélyebb a kelleténél. A genny és a vér kifolyt, de a sebésznő tovább kaparta a sebet. Arca kipirult, és sűrűn pillantott a páciensére.

— Fáj, de bírja ki… ki kell bírnia! — hajtogatta.

Girin ezt nagyon megunta. Ez az orvosnő szadista. Az ilyen túlzott kegyetlenség igen ritka jelenség az orvosoknál, de azért előfordul, és csak a páciensek isszák meg a levét.

— Elég! — szólt rá az orvosnőre Girin élesen. — Amit el kellett végeznie, elvégezte. Tegyen rá tampont, és kötözze be! Maga hentes, nem sebész!

A szőke sebésznő elsápadt felháborodásában.

— Mit ért maga ehhez, éppolyan nebáncsvirág, mint a legtöbb férfi. Miért jött ide, ha egyszer fél a fájdalomtól? Sértegeti az orvosát, aki meg akarja gyógyítani! Nővérke, kötözze be!

— Csak hogy tudja: én is sebész vagyok, méghozzá katonai. Pályafutásom alatt előfordult már, hogy leminősítettem az efféléket.

— Nem tudom, miről beszél! — A sebésznő hangja remegett. — Mindjárt kész a kötése, és távozhat. Még sok betegem van.

— A váróban nincs senki. Mielőtt felhívnám a feletteseinek a figyelmét a maga társadalmi veszélyességére, tudni akarom…

— Távozzék! — kiáltotta visító hangon a sebésznő, de hirtelen elhallgatott, mert tekintete találkozott a Girinéval, amely valósággal keresztülhatolt rajta. Térde megbicsaklott, úgyhogy megkapaszkodott a műtőasztal sarkában.

— Mikor kezdett örömet szerezni az a szenvedés, amelyet maga okoz? — kérdezte Girin parancsolóan. — Maga ezt nagyon jól tudja, de még saját maga előtt is titkolja.

– Én… én nem tudom.

— Mikor?! — csattant a kérdés, mint az ostor. A sebésznő szipogva lehajtotta a fejét.

— Eleinte fel sem tűnt nekem, de aztán észrevettem… — És ez a dölyfös nő, a nővérke legnagyobb megrökönyödésére, egyszer csak könnyekben tört ki.

Girin megkönnyebbülten felsóhajtott és felállt.

— Ezt örökre vésse az emlékezetébe! Figyelje magát. Hamar elmúlik, ha megfelelően harcol ellene. Egy év múlva ellenőrzésképpen meglátogatom. Az én jelenlétemben fog operálni. Itt a telefonszámom, majd hívjon fel.

— Megteszek mindent… igyekezni fogok…

Szima felállt a várószobában, amikor Girin kilépett a műtőből. Az orvos elnézést kért tőle, amiért megvárakoztatta, és magyarázatképpen hozzátette, hogy egy kicsit el kellett beszélgetnie a sebésszel.

— Kiderült, hogy pszichológiai torzulásban szenved: ez előfordul néha, de orvosnál rendkívül veszélyes, mert az orvos az emberi szenvedések gyógyítója. Az ilyesmit el kell fojtani.

– És maga elfojtotta?

— Bizonyos mértékben. Ritkán alkalmazom a szuggesztiót, de éneikül nem tudnám áttörni a kevélység és hazugság vértjét, amelyet az effajta alakok felőliének…

— Egy Afrikáról szóló könyvben igen mulatságos esetről olvastam. Egy fiatal zebra az itatóhoz lustán cammogó oroszlán orra előtt ugrabugrált, ingerelte a fenevadat. Ez aztán a pimaszság! Amikor egy kisfiú egy rúdon egyensúlyozik a magasban, az pajkosság, de amikor egy gyenge kislányt ütnek, az gonoszság, szadizmus.

— Egyetértek magával — jegyezte meg Girin. — No de hagyjuk az egészet! Taxiba ülünk, mert maga biztosan fáradt.

Girin lakása teljesen az ellentéte volt a Szimáénak. Magas, tiszta, világos, új ház, és benne csupa kislakás. Liften mentek fel a hetedik emeletre. Girin szívélyesen üdvözölte a szomszéd lakónőt, egy takaros asszonyt, akinek az ezüst hajához igen jól illett a fehér blúz, aztán bevezette Szimat a majdnem teljesen üres négyszögletes szobába.

Most Szima nézett körül a lakásban: hogyan él Girin.

Majdnem ugyanaz a helyzet, mint őnála, csak valamivel újabb a berendezés. Kéziratokkal zsúfolt íróasztal. Könyv aránylag kevés volt, pedig Girin szobája úgy élt a képzeletében, hogy tele van szőnyegekkel és könyvespolcokkal.

Az asztal és a dívány fölött nagyméretű reprodukciók függtek. Vékony farkával csapdosva afrikai elefánt haladt méltóságteljesen a szavannán. Egy másik, még nagyobb elefánt kifeszített iszonyatos füleivel, magasba tartott félelmetes agyaraival egyenesen a nézőre ront. Az állat menekül, mert nyomában száguld a szavannái tűz örvénylő lángoszlopa. Egy fekete bivaly áll az összetiport nádasban magányosan, komoran, és orrával a levegőben szaglász… A hallatlan kifejező erővel ábrázolt állatok lekötötték Szima figyelmét, ezért nem vette észre mindjárt a balerina-reprodukciókat.

— Ki ez a festő? — kérdezte, amikor beleült a modern fotelbe, amely kényelmetlen volt, mert támasz nélkül hagyta a fejet.

— Wilhelm Kunért. Ilyen múlékony azoknak a művészeknek a dicsősége, akik nem az embert, hanem a természetet választották témájukul.

— Az én műveletlenségem a hibás, nem a művészet.

— Nem maga az első és nem is az utolsó! Kunert, a neves Afrika-utazó és — festő volt az első, aki megfestette Afrika állatait; művei aztán bekerültek valamennyi tankönyvbe.

— Most már emlékszem.

— Ma már hiábavalónak látszik minden igyekezete. A teleobjektíves fényképező- és filmfelvevőgépek olyan állatfelvételeket produkálnak, amilyenekről Kunert még csak nem is álmodott. Pedig csupán ötven esztendő telt el azóta. Kunert az utolsó képeit a század elején festette, amíg agyon nem lőtte magát.

– Öngyilkos lett?

— Amikor rájött, hogy többé nem utazhat Afrikába, és nem szeretheti gyönyörű fiatal feleségét, az afrikai vadászatokon használt elefántölő puskájával fejbe lőtte magát. Ami biztos az biztos!

— El tudom képzelni, a golyó leszakította a fejét. Hány éves is volt?

— Hetven. Ahhoz elég magas kor, hogy belefáradjon abba a nehéz és megfeszített munkába, amelyet végzett. De ne térjünk el a tárgytól, itt az a bizonyos portré.

Szima alaposan megvizsgálta a Szerebrjakova képéről készült reprodukciót, és percről percre jobban tetszett neki. A fiatal balerina a könyökével valaminek nekitámaszkodva pukedlizott, látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban felegyenesedhet. Szoknyaövvel összehúzott tizennyolcadik századi fehérrel szegélyezett, habkönnyű ruhája félig szabadon hagyta finom vonalú vállát és dús keblét. Meztelen karja úgy tündökölt, mint a fehér strucctollak, fekete haja a gyöngysorokkal díszített turbánja alól nyúlánk nyaka két oldalán omlott le két hosszú sűrű csomóban. Bal vállára hajtotta arcát, és nagy szemével merőn, elmélázva, félénken nézett; nem volt összhangban apró ajkának nyugodt vonalával és az arc egész ódon külsejével — pedig ez annyira jellemezte a Szerebrjakova festette portrékat —, sem egy kissé hosszú, egyenes orrával.

A festőnek jól sikerült visszaadni az ifjú balerina egész lényének átszellemültségét, amely a rendezett, önmegtartóztatott élet, az edzések és sokévi megfeszített munka eredménye volt. A hasonlóság nem tűnt rögtön szembe, már csak azért sem, mert Szima, a tornászlány, aki olyan volt, mintha fémből öntötték volna ki, sokkal erősebb volt a balerinánál.,

— Nagyon szép! — sóhajtott fel Szima szaggatottan. — De hol itt a hasonlóság, és ki ez?

– Én a belső hasonlóságra gondoltam. Nézze csak meg jobban. Ez Ligyija Ivanova leningrádi balerina, a húszas évek legtehetségesebb és legszebb táncosnője, aki egész fiatalon, tragikus körülmények között halt meg.

— Nem hallottam a nevét, pedig egy keveset azért olvastam az orosz balett történetéről.

— Rejtélyes körülmények között halt meg, valószínűleg megölték — felelte kelletlenül Girin, mert hirtelen megijedt attól a gondolattól, hogy a meghalt balerinához hasonlította Szimát —; most pedig megmutatok magának egy másik portrét, amely immár nem belsőleg, hanem külsőleg hasonlít magához.

Szima elgondolkodott. Girin már éppen meg akart szólalni, de a lány megelőzte:

— Engem mindenki másnak lát. Barátnőim szerint mint egyik vízcsepp a másikra, úgy hasonlítok Konyenkov leányt ábrázoló faszobrához, amely a Tretyakov Képtárban látható, és amely a tarkójára teszi a kezét. Azt mondják, ugyanolyan az alakom, csak az én derekam vékonyabb, és a lábam nem…

— Valóban nagyon hasonlít hozzá!

— Hány ilyen portréja van?

— Csak kettő. Ezt Bakszt festette Natasa Truhanováról a Bukott Angyal szerepében — felelte Szima néma kérdésére Girin. — Ez az orosz balerina Isadora Duncan tanítványa volt, és Párizsban, a tízes években aratott nagy sikert. Aztán feleségül ment Ignatyev tábornokhoz, hazajött, és nem olyan régen Moszkvában halt meg.

— Honnan szerzi ezeket a holmikat? — kérdezte Szima.

— Véletlenül bukkantam rá. Amikor megismerkedtem magával, nyomban eszembe jutott Truhanova a Bukott Angyal szerepében. Akkor akasztottam ki a falra.

Girin felállt és azt mondta: megkínálja a lányt teával: meglátjuk, kié a jobb.

Jázminillat töltötte be a szobát, amint Girin behozta a vörös agyagból készült teafőzőt. Vendége csodálkozó pillantására megmagyarázta, hogy ez “luj-csa” nevű kínai virágtea, amelyet egy páciensétől kapott. Szima átvette a csészét és bizalmatlanul nézte a halvány sárgászöld folyadékot. De aztán kiderült, hogy csodálatos ízű: cukor nélkül a luj-csa jól oltja a szomjat és serkentőbb, mint a kávé.

— Egy kissé hasonlít a közép-ázsiai kok-teához, de annál sokkal jobb ízű — mondta Szima. — Elismerem, hogy maga nyert. Sohasem ittam még ilyet, de még az üzletekben sem találkoztam vele.

— Nem árulják. Szívesen magának adom ezt a kis dobozt mint “teatestvéremnek”. Kérem, ne utasítsa vissza.

Szima megköszönte az ajándékot, és óvatosan eltette a tarka dobozt. Ekkor egy halom kottát fedezett fel a polcon.

– Úgy tudom, maga szeret énekelni? Van egy kedvenc dala, amely szomorú és vigasztaló, amelyre életének nehéz pillanataiban szokott rázendíteni az ember.

— Van. Ami vigasztaló, az mindig szomorú.

— Melyik hát az a szomorú-vigasztaló dal?

— Ki fog nevetni, ha megmondom, hogy a Varjag. — És Girin baritonja máris betöltötte az egész szobát. Szima a harsány hangtól összerezzent.

— Milyen furcsa… — suttogta, és elkomolyodott az arca, sőt kissé talán el is komorult.

— Persze furcsa is lehet, amikor olyan sok szép dal van a világon, nekem pedig ez a matrózdal tetszik, amely egy régi háborúban született. Gyermekkoromban kezembe kerültek az egykori Nyiva folyóirat bekötött példányai, amelyek az orosz-japán háborúról szóltak. Mi még mindig csekély jelentőséget tulajdonítunk az első komoly könyvvel való találkozásunknak, pedig sok tekintetben meghatározza a jövőnket. Még ma is bennem él az érdeklődés flottánknak a japán háborúban végrehajtott harci tettei iránt, embereinknek a kilátástalan harcokban tanúsított lenyűgöző hősiessége pedig pszichológiai segítséget jelent nekem a nehéz pillanatokban.

– Én azért mondtam, hogy milyen furcsa, mert engem… engem is bizonyos szálak fűznek az orosz-japán háborúhoz és a flottához. Nagyapám a Bezuprecsnij torpedónaszád hadnagya volt.

— Micsoda? Azé, amelyik egész legénységével elpusztult a cusimai ütközetben, helyesebben az ütközet után?

Szima némán bólintott és elképzelte a magányos torpedónaszádot az ellenséges tűzben, és a parancsnoki híd korlátjának támaszkodó jóképű fiatal hadnagyot. Szima anyja — ennek a hadnagynak a lánya — gyönyörű nő volt, tehát a nagyapjának is jóképűnek kellett lenni. A torpedónaszád makacsul tört keresztül a tűzön, míg el nem süllyedt… Szimának fogalma sem volt, milyen lehet a tengeri csata, de büszke volt nagyapjára, aki ott volt a hős hajó legénysége között. S ez az érzés sokszor segítségére volt a bajban. Szima is ilyen hősi módon szerette volna leélni az életét. Elmesélte Girinnek gyerekkori álmait, és látta, hogy a férfi kissé beesett arcát halvány pír lepi el.

— Bevallom — mondta Girin —, valami hasonlót vártam magától. Képzelje, én is mindig arra vágytam, hogy kifogástalan életet éljek. Fiatalkoromban elkövettem olyasmiket, amik bár nem voltak nagyon rossz cselekedetek, mégis szégyelltem őket. Ami pedig magát illeti, azt hiszem, magának egyszerűbb volt valóra váltani a szándékát, mert ilyennek született.

— Ezt én nem tudom megítélni — felelte Szima — senki sem tudja, milyen voltam kiskoromban. — Rövid felső ajkát elfödte az alsóval, ahogy a megbántott gyerekek szokták.

Szima rövid hallgatás után így folytatta:

— Négyéves koromban árva lettem. A szomszédasszony, egy idegen nyelveket oktató tanárnő vett magához. Ő lett a nevelőanyám. A zene, a könyv, a művészet szeretetét, mindent neki, a második anyámnak köszönhetek. Tanítóm volt a szó legnemesebb értelmében. Úgy nevelt, hogy az életet érdekesnek tartottam, a munka pedig sohasem jelentett nyűgöt számomra. Ritkán beszélek róla: túlságosan is kedves nekem Liza mama emléke… Furcsállottam, amikor némelyek csodálkoznak: hogyhogy egy tornatanárnő, egy sportolónő sokat olvas, sok minden érdekli? Mintha a sport együtt járna a műveletlenséggel, sőt igazolná! Aztán sokat éheztünk a hideg és elnéptelenedett Moszkvában, utána meg fényűző szegénységben éltünk, így nevezte a nevelőanyám az életét, mert megvolt mindene, ami egy művelt ember számára fontos: egy szoba, amelyet úgy rendezett be, mintha önálló lakás volna. Hangszer és sok-sok könyv — hát nem fényűzés ez?

Szima ezután beiratkozott a testnevelési főiskolára: tanárai már a középiskolában felfigyeltek rá. Ma már hatodik éve maga is tanít.

— Egyáltalán nem emlékszik a szüleire?

— Apámra egyáltalán nem. Arra, hogy édesanyám milyen volt, furcsa módon alig emlékszem, viszont még mindig érzem azt a meleg anyai szeretetet, amely átjárja valószínűleg minden kisgyermek egész lényét. Apám mérnök volt, azt hiszem gépészmérnök, édesanyám meg tökéletesen beszélt több nyelvet, és nyelveket tanított, akárcsak Liza néni, innen volt az ismeretségük. Nagymama, édesanyám anyja a Bezuprecsnij torpedónaszádon hősi halált halt hadnagy felesége, sokat utazott a nagyapa után kapott nyugdíjból. Édesanyám kislánykorában járt vele Angliában, Francia-, Olasz- és Görögországban, már elfelejtettem, hogy még hol, merre. Azt mondták, hogy ritka nyelvtehetség volt. Azonkívül költő volt, könyveket szerkesztett. Látja, édesanyámról elég sok mindent tudok, mert Liza mama jól ismerte. De apám teljesen ismeretlen ember előttem, más rokonom pedig nincs.

— Tudja-e, hogy Leningrádban van egy templom, amelynek falain márványtáblák őrzik a hajók nevét és az elesett legénységük névsorát? — kérdezte óvatosan Girin.

— Jártam ott. Ez a Megváltó Krisztus temploma és a Néva egyik csatornájának partján áll. A japán háborúban elesett tengerészek emlékére emelték. Csakis azért utaztam Leningrádba, hogy megnézzem a templomot, de elkéstem, mert már lebontották.

— Kinek állhatott útjában az a kis templom? — csodálkozott Girin. — Hiszen történelmi érték, még akkor is, ha nem olyan régi!

— Bizonyára abban az időszakban történt, amikor az orosz múlt ellen harcoltak.

— De biztos abban, hogy szülei nem élnek?

— Közölték velem, hogy “meghaltak, pedig semmiben sem voltak bűnösök”.

— Mondja, ez volt az oka annak, hogy sohasem járt Ritáéknál?

— Eltalálta. Az volt az érzésem, hogy az emberek vagy sajnálnak, vagy gyanakvóan méregetnek. Nem lettem éppen emberkerülő, de igyekszem a saját csigaházamban tartózkodni.

Girin óvatosan és gyengéden, mint valami kristályt, felemelte és az ajkához szorította Szima kezét. A lány nem húzta el a kezét, de egyenesen az orvos szemébe nézve így szólt:

— Természetesen szeretné hallani a folytatását? Ó, az elkerülhetetlen — folytatta válaszul Girin elhárító mozdulatára — és akkor már jobb előbb, mint később… — A megkezdett mondat elhalt az ajkán, de nyílt tekintetét nem vette le a férfiról. — Tizenkilenc éves koromban feleségül mentem főiskolánk egyik hallgatójához, akit akkor a bátorság megtestesítőjének tartottam. Banális történet: épp a bátorság hiányzott belőle. Egy elkényeztetett kölyök lelke, izmos testben. Csak egy év telt el Liza mama halála óta, és nekem annyira kellett a támasz. Hiszen egy szál egyedül maradtam ezen a világon. Házasságunk már az elején nem volt harmonikus. Amikor pedig kiderült, hogy a származásom esetleg akadályozhatja külföldi kiküldetéseit, Pjotr annyira megijedt, hogy ezt még közölte is velem. Gondolkodás nélkül elköltöztem, és egyúttal megszabadultam azoktól az illúzióktól, amelyeket még gyermekkoromban a férfibátorságról, — becsületről, a lovagiasságról szóló könyvek oltottak belém.

— A pszichológiai statisztika — szólt közbe Girin — pontosan kimutatta, hogy a férfiak az élet nehéz pillanataiban két csoportba oszthatók. Az egyik csoport tagjaiban megnövekszik a jellemszilárdság, a bátorság, a másikban a felelőtlenség, igyekeznek megszabadulni a pszichológiai megterheléstől, a gondoktól, áthárítják a nő vállára, vagy az alkoholban keresnek feledést.

– Én meg úgy gondolom, hogy nálunk egyszerűen el vannak kényeztetve, mert igen sok nő maradt özvegyen a háború után. Az ifjak pedig, akik nem vettek részt a háborúban, ebben követik az idősebbeket — vetette ellene Szima.

– És mi az elkényeztetettség, ha nem a jellemszilárdság hiánya és a felelősség elhárítása? — mosolyodon el Girin.

— Valóban, erre nem is gondoltam. De még nem mondtam el mindent — és Szima kiszabadította kezét Girin meleg ujjai közül. — Aztán volt még egy szerelmem… amely komolynak ígérkezett.

– És?

— Ahogy látja! Régóta és végérvényesen egyedül vagyok! Hogy miért, megmagyarázni bonyolult volna, mert túl diszkrét a dolog. Most pedig…

— Most azt várja, hogy én is elmondjam a magam történetét? Tessék!

És Girin beszélt Szimának a gyermekkoráról, tanulásáról, orvosi munkájáról és első tudományos útkereséséről. A háborúról, arról, hogy milyen gyorsan képezte át magát sebészorvossá. A háború utáni hosszú időszakról, amikor sehogy sem sikerült azzal foglalkoznia, ami a legjobban érdekelte. Rosszul sikerült, gyermektelen házasságáról, amelynek néhány évvel ezelőtt vége szakadt, amikor is elváltak, mert nem látták értelmét a további együttélésnek. Túlságosan is különböztek egymástól, jóllehet ez a különbözőség eleinte összetartotta őket.

— Nagyjából ez minden — fejezte be Girin az elbeszélését —, most pedig Moszkvában lakom. Azért hívtak ide, hogy — természetesen tudtomon kívül —, a tudományos élet számomra ismeretlen főkolomposainak karrierista versengésében gyalogbábuként feláldoznak. Én ezt megsejtettem és még idejében nemet mondtam, ezért aztán elbocsátottak. Elhelyezkedtem egy intézetben, amelynek vajmi kevés köze van az én kutatómunkámhoz. De a vizuális hallucinációk fiziológiájának tanulmányozása laboratóriumot, bonyolult műszereket biztosít a számomra és lehetőséget, hogy szabad időmben a magam útját járjam. Ez az egyik oka az én hírhedt elfoglaltságomnak…

— Többé sohasem fogom kinevetni, bocsásson meg — suttogta bűnbánóan Szima.

— Semmiség!

— Még egy kérdés. Nem tudom, jól értettem-e, hogy maga állandóan halmozta a tudást, nem aprózta el magát mellékes dolgokkal, és ezt elősegítette mindaz, ami első pillantásra kudarcnak látszik?

— Meglepő, hogy milyen pontosan fején tudja találni a szöget a bonyolult kérdésekben. Bizonyára így van. Én ugyanolyan magányos ordas vagyok a tudományban, mint maga az életben.

Szima a megszokott testhelyzetben ült a szék szélén és némán nézte Girint.

— Kérdezhetek valamit, Szima?

— Amit csak akar. Úgy érzem és látom…

— Hogy nem kérdezek semmi tilos dolgot? Nem garantálom. Belső titkaink néha nagyon furcsák. Maga boldog, Szima?

— Nem tudom. Túlságosan sokat játszanak ezzel a szóval, elsikkad az értelme, és néha már üres szólammá válik… Szerintem az igazi boldogság a változás, még akkor is, ha rossz irányba történik — azzal nyomban felvehetjük a harcot, le tudjuk küzdeni.

— Minden boldogságnak okvetlenül van ellenpárja, mint ahogy az eredményé a kudarc, a rendszeré a rendszertelenség. Mi rendszerint a hétköznapi kispolgári mércével mérjük a boldogságot, nem is sejtjük, milyen sokarcú és változékony. No de én a maga konkrét boldogságára vagyok kíváncsi. Most boldog?

— A boldogságot a lányaim jelentik, akik eleinte ügyetlenkék, csúnyácskák, bátortalanok és rossz tartásúak voltak, de napról napra szebbek, magabiztosabbak lesznek. Látná csak, milyen erőt ad nekik, mennyire megváltoztatja a pszichológiájukat annak a tudata, hogy testük szép, engedelmes és könnyed. Ezért választottam ezt a foglalkozást, és nem cserélném fel semmilyen mással, a sok kudarc, keserűség, tudatlanság és gorombaság ellenére sem — hiszen különböző emberekkel van dolgom. Ilyen értelemben boldog vagyok, noha még mindig valami csodálatos találkozásra várok. Néha úgy szeretnék valami nagyot alkotni, ami élet-halál kérdésévé válna, rendkívüli élményt, nagyszerű, felemelő érzést jelentene. Szeretném, illetve szolgálnám ezt a lenyűgöző valamit, és akkor már nem félnék a haláltól sem, hanem fordítva, örömmel halnék meg, pedig hát ugyanakkor testem minden sejtjével szeretem az életet… nem tudom ezt másképp kifejezni!

Girin felállt, elsápadt az izgalomtól. Aztán odahajolt Szimához, tenyérrel felfelé fordítva feléje nyújtotta kezét, de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Szima összerezzent.

— Ivan Rogyionovics, telefonon keresik — hallatszott egy női hang. Valószínűleg az az ősz hajú hölgy volt, akivel megérkezésükkor találkoztak.

Girin bosszús volt, összeráncolta homlokát, de aztán erőt vett magán, és elnézést kérve kiment.

Néhány perc múlva visszatért, és látta, hogy Szima némán nézegeti a belerina portréját. A lány feléje fordult.

— Mennem kell!

– Én csak két óra múlva indulok a betegemhez.

– Én viszont már három óra óta itt vagyok, most pedig fél hét van. Liza néni mindig azt mondta, hogy egy jól nevelt ember látogatása sohasem tarthat tovább három óránál. Túl sokáig üldögéltem itt, tapintatlan vagyok, pedig ez egyáltalán nem szokásom. De megengedi, hogy néha feljöjjek és elnézegessem a balerinát?

— Magának ajándékozom… Különben hadd függjön csak itt, hogy maga minél sűrűbben eljöjjön! — kiáltott fel Girin, és megcsókolta a lány kisujját.

— A hölgyek kezét itt szokás megcsókolni! — Szima a keze fejére mutatott, aztán hirtelen felnevetett, végigszaladt az előszobán, és becsapta maga mögött az ajtót.

Girin a homlokát ráncolta, aztán mosolyogva letelepedett a heverőre, és inkább megijedt, mintsem megörült annak az érzésnek, amelynek ereje elsöpörte az évek folyamán keletkezett pszichológiai gátakat…

Világosan elképzelte magában, amint a lány könnyedén, látszólag ráérősen, de valójában gyorsan lépked az utcán, távolodik a házuktól. A járókelők tekintete közömbösen siklik végig rajta, de furcsa, nem feltűnő, mégis elbűvölő szépsége a következő pillanatban rabul ejti őket…

Szima pedig ezalatt a néptelen utcán haladt, vele szemben pedig két tökrészeg ember közeledett szél lobogtatta egyforma kék köpenyben, barna kalapban. Szándékosan elálltak a lány útját, de Szima gyorsan kitért előlük. Ekkor a jobb oldali férfi kilépett jobbra és kitárta karjait, hogy magához ölelje a lányt. Szima villámgyorsan az ellenkező oldalra ugrott, de ott tárt karokkal a másik részeg várta. Szima megállt, de az első férfi dörmögött valamit, aztán megpróbálta megfogni a prédát. Szima elkapta előrenyújtott karját, maga felé rántotta, ő pedig ugyanakkor félreugrott. A részeg a tehetetlenségi erőnél fogva tett még néhány lépést, Szima pedig nyugodtan folytatta útját. Az ilyen viselkedéshez nem szokott fickó erre trágárul káromkodva és felemelt ököllel Szima után futott. Szima megint megállt. Ezúttal ügyesen hóna alá kapta a támadó huligánt, aztán gáncsot vetett neki és tenyerével nagyot csapott a nyakára. A férfi úgy elvágódott, mint egy zsák, orrát beleverte a járdába, Szima pedig gyors léptekkel továbbsietett. A részeg nagy nehezen feltápászkodott és vérbe borult szemekkel körülvizslatott, majd egy felkapott tégladarabbal a kezében a lány után vetette magát. De nekiment az útjában álló erős idősebb embernek. Meg akarta kerülni, de az nem hagyta. Az odaérkező másik részeget egy jól öltözött fiú szorította vissza. Rövid eszmecsere következett, aztán a két korhely lecsendesült, majd egymást karonfogva folytatták útjukat, többé nem zaklatták a szembejövő nőket.

Girin megfeszítette akaratát, hogy elterelje gondolatait Szimáról… Betegei kétségbeesésükben fordultak hozzá, ahogy az gyakran előfordul, amikor a biztos diagnózis már kimondta az ítéletet a számára ismeretlen ember fölött. Egy idősebb, kényszernyugdíjazott pilóta hívta fel, akit Girin egyszer jótanáccsal látott el, úgyhogy azóta odaadó híve lett. Könyörgött neki, hogy látogassa meg a bajtársát, akinek gyorsan terjedő tüdőrákját a napokban fedezték fel. Meg kellene operálni, de a barátja nem hajlandó alávetni magát a műtétnek, és az ismert okoknál fogva azt állítja, hogy az ő esetében nagyon nehéz felfedezni az egyes áttételeket. Ha már meg kell halnia, épen akar eltávozni ebből a világból, nem pedig műtéttel megnyomorítva. A pilóta rimánkodott Girinnek, hogy látogassa meg a barátját és győzze meg: hányja magát “megbicskázni”, ahogy ő nevezte a sebészi beavatkozást. Girin igent mondott, de a pilóta nyolc körül érte jön, ő meg még nem készült el. A baj az, hogy maga Girin sem volt biztos abban, hogy meg kell győzni az illetőt. Ha az az orvosi vélemény, amelyet telefonon közöltek vele, helyes, márpedig semmi oka arra, hogy kétségbe vonja, akkor nagyon is lehetséges, hogy a műtét csak rövid haladék lesz. Szerencsére a beteg nem érez olyan erős fájdalmakat, amikor az ember bármire hajlandó, csak megszabaduljon tőlük. De ki állíthatja teljes biztonsággal, hogy csakis így zajlik le minden, és hogy a sors nem hagyott esélyt a sebészi beavatkozásnak vagy a kobaltbesugárzásnak? Girin felállt, kiment a konyhába, és a hűtőszekrényből elővette kedvenc joghurtját. Hat óra után csak akkor evett, ha hosszú esti munka várt rá.

A volt pilóta magabiztosan és némán vezette Volgáját. Girin csak nagy nehezen jött rá, hogy valahol a Leningrád! műút környékén járnak.

Az orvos gyakorlott tekintetét semmi sem kerülte el: sem az ajtót nyitó nő merev járása, sem az előszobán keresztülsuhanó magas, vékony fiú ijedt szeme, sem az, hogy a pilóta elűzte arcáról a komorságot, és vidám kiáltással lépett a szobába:

— Tessék, Nyikolaj, elhoztam a csodatevő emberemet!

A kihúzott rekamién fekvő ember kíváncsian felemelte a fejét, és Girin rögtön észrevette, hogy ez az ember nem szorul vigasztalásra, sőt ő maga képes bárkit megvigasztalni. Bármit mondjanak is, a foglalkozás rányomja a bélyegét az arcra. Girin nemegyszer látott hasonló arcokat — amelyeket mintha a sok megpróbáltatás, a felelősségtudat kovácsolt volna energikussá —, elsősorban a veszélyes útvonalakon az úttörő szerepét vállaló tapasztalt pilótáknál, gépkocsivezetőknél, tengerészparancsnokoknál.

A beteg nyugodtan, egy kissé talán gúnyosan fürkészte Girint kifakult kék szemével, aztán könnyed és széles mozdulattal hellyel kínálta a vendégeit.

Girin nem fogadta el a cigarettát, leült a beteg lábához, majd amikor megszólalt, hangján nem érződött semmiféle szakmai mesterkéltség, úgy beszélt, mintha régi meghitt barátja volna a betegnek, akiről kiderült, hogy neves berepülő pilóta volt. Girin nem sokat törődött azzal az áltekintéllyel, amellyel némelyik orvos a gyengeségeit és a hibáit próbálja leplezni a betegei előtt, ráérősen elmondta valamennyi jó előre átgondolt elképzeléseit. Megemlítette az esetleges kudarcot is, de nyomatékkal figyelmeztette a valószínű “esélyre”, amely nem engedi, hogy ostobán és konokul nemet mondjon. A beteg szeméből eltűnt a benne bujkáló irónia, de tekintetét nem vette le az idegen orvosról. Valószínűleg ugyanígy figyelte repülőgépének a műszereit is a veszélyes pillanatokban. Amikor Girin elhallgatott, hangosan felsóhajtott és rágyújtott egy újabb cigarettára.

— Feladta nekem a leckét, pedig én már senkit sem akartam meghallgatni. Olyan ez, mint amikor berepülök egy új gépet: se balra, se jobbra nem térhetek el, csak nyílegyenesen mehetek tovább, mintha egy szál húzódna előttem, amely vékony s egyszer csak elszakad. — A beteg rásandított Girinre.

Az orvos nem mosolygott rá bátorítóan, de nem nézett rá aggódó arccal sem. A furcsa orvos csak ült és közömbösen meredt a szoba távoli sarkába, ahol egy kis méretű zongora állt.

— Szokott zongorázni? — kérdezte mohó kíváncsisággal, váratlanul a beteg. Amikor pedig Girin bólintott, így folytatta: — Nagyon szeretem a zongoramuzsikát, de nincs, aki játsszon. Nekem nem volt időm a tanulásra, a fiamat ugyan taníttatom, de ő, ahelyett, hogy örömet szerezne vele az apjának, úgy irtózik tőle, mint az ördög a tömjénfüsttől!

— Rossz a tanítója, ennyi az egész. A zenét fokozatosan, a tehetségtől és az ízléstől függően kell elsajátítani, de a szülők és a tanárok olykor megfeledkeznek erről. És aztán csak megutáltatják az emberrel a zenét, amely az élet öröme.

— No lám! Én ezt sem tudtam, meg hát honnan is tudhattam volna? Maguk orvosok vagy muzsikusok, már akire tartozik, megírhatnák ezt. Pontosan úgy, ahogy most nekem elmondta. De hát az ördögbe is, ellustultak mind, vagy mi? Az ember ősz fejjel, véletlenül tudja meg, hogy mit kellett volna tennie már csecsemőkorában. Bosszantó! — A beteg elhallgatott, rágyújtott egy újabb cigarettára, majd így folytatta: — Tudja mit, doktor, megkérem, játsszon nekem valamit, okvetlenül valami szomorút. Ha muzsikát hallok, szép, mély és tiszta gondolataim támadnak.

Girin nem tudott nemet mondani és leült a zongorához. Már két hónapja gyakorolja Schubert-Liszt A molnár és a patak című művét. Az áttetszőén szomorú búcsú zenéje valósággal megbabonázta a beteget. Felkönyökölt az ágyon.

Girin is szeretett elmerengeni zene közben, és minél tovább játszott, annál inkább erősödött benne az a gondolat, hogy megmenti ezt az embert. Agya, amelyben cikáztak a gondolatok, lázasan dolgozott, a rák gyógyításának különböző lehetőségeit latolgatta. A rákos daganatok általában annak eredményeképpen keletkeznek, hogy megbomlik az anyagcserének és a sejtfejlődésnek igen bonyolult molekuláris programja. A sejtek új tulajdonságokra tesznek szert, és a szervezet általános rendszerétől független sajátos program szerint szaporodnak.

Következésképpen a szervezet elveszti e sejtképződmények szabályozásának lehetőségét.

De a bonyolult, legmagasabb rendű szervezetek létezésének sok millió éve alatt okvetlenül ki kellett hogy alakuljanak az efféle rendellenességek elleni harcnak ilyen vagy olyan módszerei.

A legvalószínűbb az, hogy úgy kell megváltoztatni a cserefolyamatokat, hogy a változás hatással legyen a rákos sejtekre, megváltoztassa genetikai szerkezetüket, megszakítsa a szervezettől független fejlődési folyamatukat. ” Girin befejezte a zongorázást; a beállott csendben a beteg mély sóhajtása hallatszott.

— De szeretnék még élni — évről évre érdekesebb az élet. Hamarosan megtudjuk, mi történik a Venuson, aztán meg a Marson, majd az ember leszáll a Holdra. A világ egyre tágul, és ilyenkor elmenni… Bosszantó!

— Most pedig eljátszom magának Chopin negyedik balladáját — fordult a beteghez Girin.

Az ismert melódia szigorú ritmikájára rendbe sorakoztak a gondolatok és egymásra rakódtak, mint az épület téglái.

“A pirori módon okoskodva, az életképes szervezeteknek okvetlenül rendelkeznie kell ilyen védőszerekkel, mert a szervezet molekuláris programjának megbomlása megtörténhetett többször az egyed élete folyamán, következésképpen kvardrilliószor a magasabb rendű gerinces állatok fejlődésének története során. Ezt közvetlenül alátámasztják korunk egyik legnagyobb endokrinológusának, az oroszországi születésű, jelenleg Dél-Amerikában élő és a szteroid hormonokon dolgozó Lüpschütznek a legutóbbi megfigyelései. Tanítványai rábukkantak a rákos sejtek fejlődését megszakító valamiféle sejtanyag létezésének a nyomaira. A molekuláris biológia legutóbbi vizsgálatai a sejtfejlődés bizonyos szabályozóinak nyomait mutatták ki. E szabályozókat feltételesen promine-nak és retine-nek nevezték el. A promine elősegíti, a retine pedig fékezi a sejtek fejlődését. A retine alkalmasint kevésbé tartós, mint a promine, és a korral a retine mennyisége csökken. Mindez természetesen csak az első stádiuma a kutatásoknak és az elméleti fejtegetéseknek, de…

Valószínűleg a szervezet csereszabályozásának idegi-hormonális, vagyis idegi-biokémiai rendszerével lehet hatni a daganatok sejtjeire. Ezt bizonyos esetekben alighanem a szervezet maga is el tudja végezni, de rendszerint segíteni kell neki… Hogy mivel, egyelőre még nem tudjuk. Ezért könnyebben el lehet rontani mindent, semmint reális eredményt elérni.

Vegyük a véralvadást gátló anyagokkal végzett legutóbbi kísérleteket. Az azonnali véralvadás halálos veszélyt jelent, ezért a szervezet hatalmas erejű védelemmel rendelkezik. Ha beadjuk a véralvadást serkentőt, erősen megnövekszik a vér alvadását gátló fibrolisin és heparin tartalma. A reakció szinte egy pillanat alatt megy végbe, mégpedig az agyon (tudatalattin) keresztül, és ezzel megmenti a szervezetet. És most kiderült, hogy az alvadást gátlók tartalmának növekedése szuggesztióval is előidézhető.

Valami ehhez hasonló lehet az is, ami elpusztítja a rákos sejteket: lehetnek a szervezetben bizonyos, a genetikai mechanizmusra ható anyagok. És ha így van, akkor megjelenésük a vérkeringésben előidézhető megint csak az idegrendszeren és agyon keresztül szuggesztióval, akárcsak a fibrolisin.” Girin fanyarul elmosolyodott, és lehajtotta a fejét, mert elképzelte, hogy a szkepticizmusnak, a gúnynak és a kuruzslás vádjának micsoda özöne zúdulna rá, ha megpróbálná a legcsekélyebb mértékben is nyilvánosan indokolni ezt a módszert.

Képzelt ellenzőivel vitázva, elsősorban a rák “vírusos elméletének” védelmezőivel, így folytatta elmélkedését:

“Legyen bár vírus, de ősoka akkor is az, hogy megbomlik az anyagcsere és az idegi-kémiai szabályozás.

Különféle vírusokat keresnek és azt hiszik, hogy ha felfedezik őket, megszüntetik a betegség okát. Ez olyan, mintha a tengerészek a vizet és az általa a hajóban okozott kárt tanulmányoznák, ahelyett, hogy a léket keresnék és elzárnák a válaszfalakat. A vírus csak akkor jelenik meg a szervezetben, ha a legyengült védelem beereszti, ha rés keletkezik az idegi-hormonális szabályozó rendszerben. Elsősorban ezt a rést kell keresni, akárcsak a léket, mégpedig főként a magasabb rendű idegműködés központjaiban, amelyek a fertőzés ellen védő válaszfalak lezárását vezérlik.”

“Mindenesetre senki sem kockáztat semmit — folytatta elmélkedését s még jobban hangsúlyozta a ballada gyorsuló ritmusát-, de a beteg megmentésének esélye nagyon csekély. Előre át kell gondolni a szuggesztió sorrendjét, rákényszeríteni a beteget, hogy higgyen és pszichikumának megfeszítésével a segítségemre legyen. Több kezelésre van szükség, egyszeri hipnózissal itt semmire sem megyünk.

Girin abbahagyta a játékot, hangtalanul leeresztette a zongora fedelét és felállt.

— Mindenkit megkérek, hogy menjen ki és jól zárja be az ajtót. Kettesben kell maradnom az ezredessel.

A nyugalmazott pilóta, Girin ismerőse és a beteg felesége, aki eddig némán ült a sarokban és le nem vette bánatos tekintetét a férjéről, meghökkenve pillantott az orvosra. De a parancsoló hang és tekintet engedelmességre késztette őket. Girin megint a beteg mellé telepedett, és röviden elmondta neki elképzelését, majd titoktartást kért tőle,

— Mi mást várhat tőlem, mint a teljes beleegyezésemet? — mondta meglepődve a beteg. — Hiszen amíg maga zongorázott, én már végérvényesen döntöttem.

— Hogy nem hagyja magát operálni? — kérdezte Girin megértően.

— Igen! Vagy a teljes élet, vagy semmi. Punktum!

— Annál kevésbé vesztegessük hát az időt. De ebben az esetben a szabály: mindent vagy semmit!

– Értem én! Mondja doktor, tud maga hipnotizálni? Tanulta vagy a természetéből adódik?

— Ez is, meg az is — mosolygott barátságosan Girin.

— Hát akkor szerencsém van!

— Moszkvában vannak nálam jobb hipnotizőrök is, de én akarom csinálni, mert én tudom, hogy mire van szükség. Más meg esetleg nem érti, miről van szó, vagy nem hiszi el.

A beteg ezredes feléje nyújtotta lesoványodott, de még mindig erős kezét.

— Szeretnék mondani magának valamit, de látom, hogy nem szükséges. — Kék szemériek kissé merev tekintetében fény csillant meg, alkalmasint ritkán érhette meglepetés ezt az edzett katonát. — Tehát afféle műszerek nélküli vakrepülést végzünk?

– Érdekes hasonlat, de pontatlan. Ki kell kapcsolnom a tudatát, hogy befolyásolhassam pszichikumának tudat alatti részét. Ugyanakkor meg kell feszítenie minden akaratát, hogy követni tudjon engem!

— Meglesz, ha mindent megmagyaráz — jelentette ki magabiztosan az ezredes, Girin pedig váratlanul vidáman felnevetett, mert most már hitt a reménytelen kísérlet sikerében.


Az ezredes barátja, a nyugalmazott pilóta, aki mindig elfelejtett lehajolni és ilyenkor az ostoba csöveket szidta, valósággal berontott a laboratóriumba. Girint kereste. Szergej, akit felháborított ez a szentségtörő viselkedés, némán a kamrára mutatott, ahová Girin a kísérleti alannyal együtt bezárkózott. A pilóta dacosan leült egy nyikorgó székre és zajosan sóhajtozva kijelentette, hogy ha kell, akár éjfélig is itt fog ülni, de megvárja a doktort. Vera beadta a derekát, és telefonon felhívta a kamrában Girint. Aztán átadta a kagylót a pilótának.

— Ivan Rogyionovics, el kell jönnie Gyominhoz. Felhívott a felesége és arra kért, hogy azonnal vigyem oda magát, mert történt valami!

Girin elcsüggedt.

— De hogy mi, azt nem mondta?

— Nem. Azt mondta, hogy férje azonnal beszélni akar magával.

— Rendben van! Szálljon be a kocsijába és várjon. Az előszobában maga az ezredes fogadta Girint, és néhány pillanatra magához szorította.

— Tegnap este, miután megvizsgáltak, hazaengedtek a klinikáról. Mindenki gratulált: az első diagnózis téves volt. — Az ezredes arcát széles mosoly ragyogta be. A beteg aztán Girinre kacsintott. — Most aztán nagy lármát csaphat! Vállalom a kísérleti nyúl szerepét!

— Nem csapunk semmilyen lármát! — Girin visszakacsintott, az ezredesre.

— Ezt hogy érti? Miért titkoljuk el azt, ami tudósok ezreinek vágya, ami milliók álma? Akkor majd én…

— Maga semmit sem csinál. Mondtam, hogy mindig fennáll a pontatlan diagnózis lehetősége. Ahhoz, hogy bebizonyítsák a helyességét, fel kellett volna nyitni magát, pedig maga még sokáig akar élni!

— Ne tréfáljon, doktor, ez nagyon komoly dolog!

— Naivság volna engem meggyőzni a rák gyógyításának fontosságáról. De maga, ezredes, semmit sem tud az áltudománynak arról a hatalmas és zavaros hullámáról, amely minden országban magasra csapott. Sok mindenfélét kitaláltak: különleges táplálkozási módszereket, szemgyakorlatokat, hogy ne kelljen öregkorunkban szemüveget viselni, mágneses hullámokat, dianetikát (az embert már anyaméhben elkezdik pszichikailag nevelni), minden rendű és rangú áljógát, különleges masszázst, amellyel helyreigazítják a csontváz holmi nem létező elemeit — hát lehet ezt végigsorolni?! Nem is beszélve a mindenféle gyógyszerekről. Szerencsére sok országban — nemcsak nálunk —, bevezették a gyógyszergyártás állami felügyeletét; ezt még tovább szigorítják a német altatószerrel történt eset után, amikor is sok száz gyermek már az anyaméhben megnyomorodott…

Ne higgye, hogy ezek amolyan “szórványos” esetek, kérészéletű szenzációk, amilyenek nálunk feltűnnek, aztán eltűnnek. Nem, Nyugaton egész áltudományos intézetek működnek, amelyeknek sokmilliós táboruk van, hatalmas pénzekkel rendelkeznek. Amerika áll az első helyen, de a többi ország sem marad el mögötte.

— Azt akarja mondani, hogy mielőtt lépnénk, százszor mérjük fel, mire vállalkozunk?

— Pontosan. És ha nem is titokban, de némán, nehogy vaklármát idézzünk elő a hiszékeny emberek vagy az utolsó szalmaszálba kapaszkodó halálraítéltek körében. Az igazi tudomány sohasem kelt hiú reményeket. Ezért maga is hallgatni fog, én pedig még inkább. A tudomány évről évre tömegesebb szakmává válik, nagy megbecsülésnek örvend, jól fizetik, de egyelőre még nem dolgozta ki annak a módszereit, hogy gyorsan fel lehessen ismerni a naplopókat, a kontárokat és a csalókat, akik tudósoknak álcázzák magukat. Ezért kell most nagyon óvatosnak lenni, és nem szabad hagyni, hogy elszennyeződjön a tudományos kutatások tiszta vize.


3. FEJEZET

A láncszemek


Andrejevék nagy ebédlője zsúfolva volt vendégekkel, akik azért jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a nagyon megkedvelt szibériaiaktól. Irina sűrűn összenézett Ritával, mintha várnának valakit. Rita egy újabb csengetésre felugrott, kiszaladt, amikor pedig visszatért, azt súgta Irinának: “Ez ő!”

A házigazda harsány kiáltással személyesen üdvözölte a vendéget.

– Á, megjelent végre a titokzatos Szima, alias Harun-al Rasid! Keblemre!

A professzor elkapta a zavartan álló Szima mindkét kezét, és elismerően méregette a lányt, akinek Jekatyerina Alekszejevna sietett a segítségére.

Szemrehányóan csóválta a fejét, majd bemutatta a vendéget Szeleznyovnak. A szibériai vadász nyomban meghívta Szimat magukhoz, “hogy megtanítsa a lányokat a férfi fejek elcsavarására”.

— Nézem az én Irinámat, mennyire megváltozott — folytatta a vadász —, azelőtt kacsázva járt, most meg valósággal úszik, mint egy kutya, vagy táncosán lépked, mint egy paripa.

— Apa! — kiáltott Irina az apjára zavartan. — Ne hallgasson rá, Szerafima Jurjevna. A tajgában szokássá vált a csipkelődés. El sem tudja képzelni, mit mindent kellett kiállnom!

Irina magával vitte Szimat a sarokba, amelyet a fiatalság szállt meg. Rita a pianínóhoz ült, és elmélyülten keresgélt a kottahalmaz között.

— Elénekeljük neked a Geológusokat? — fordult az apjához.

— Nem, mert hülyeség! A zenéje jó volna, de a szövege ostoba. A lány folyton esküdözik, hogy hű lesz a fiúhoz — nem csalja meg. Nagyon régimódi szöveg! Csak az a jó, ami megfelel a kor szellemének, még akkor is, ha mi, öregek nem mindig értjük. De előfordul, hogy a “modernség” hamisnak bizonyul. Gyakran visszatérést jelent a múltba, ami korántsem a legjobb, vagy ahogy ti mondjátok: “Tipikusan más.”

— Konkrétabban! — kérte Rita.

— Például a mi nemzedékünk ideális hősnek tartotta a szilárd jellemű, kevés beszédű, fegyelmezett férfit. Ma meg nyugaton, de nálunk is ugyanez a hős — számos könyv és film főszereplője —, egy kissé érzelmes, már-már hisztériás, fecsegő, tréfáskedvű, hangos, majdnem durva, szórakozott. Szerintem ez visszatérés a középkor eszményképeihez. Akkor is, most is megrögzött városi polgár, erről van szó.

– És mi az, ami nem tetszik neked?

— Az eszménykép. Szerintem visszatérést jelent a régihez, az ember régi, rosszabb kiadásához. Undorító, milyen sértődékenyek és szentimentálisak ezek a legények. Sértődékenységük mögött saját kisebbrendűségük felismerése, szentimentalizmusuk mögött pedig kegyetlenség rejtőzik.

— Ejha, Leonyid Kirillovics — szólalt meg Girin —, egy pszichológus sem tudta volna klasszikusabban megfogalmazni! Egyetértek magával!

— Bocsánat! — hallatszott egyszerre több hang is. de élesen megszólalt a csengő az előszobában, félbeszakította a beszélgetést.

— Vajon ki lehet ez? — kérdezte meglepődve Jekatyerina Alekszejevna. — Nyiss ajtót. Rita!

Gyors járású, napbarnított arcú, sovány férfi lépett az ebédlőbe.

— A, Szoltamurad! — kiáltott fel a professzor szívélyesen. — Nagyon örvendek, fáradjon beljebb. Bemutatom Szoltamurad Behojevet, az Indiában tartózkodó tanítványom, Ivernyov kollégáját. Szoltamurad több indiai nyelven beszél!

— Ugyan már! — komorodott el a csecsen férfi. — Az én tudásom még szegényes. De elnézést, nem tudtam, hogy vendégek vannak. Jevgenyija Szergejevna kért meg, hogy jöjjek el magukhoz, ha Moszkvában járok, és kérdezzem meg, nincs-e valami újság.

— Egyelőre nincs. De ha már itt van, nem engedjük el. Foglaljon helyet. Idegesnek látszik.

— Nem tudja, arról van szó, hogy fel akartam hívni magukat egy utcai telefonfülkéből, de az egyik telefon tönkre van téve, a fülke ablakai kitörve. A másik sem működik, az ablakai szintén kitörve. Megyek tovább, látom, egy üzlet cégére le van szakítva. Mi több, alighogy befordulok a sarkon, csúzliból belém lőnek! Nyomban észrevettem a kölyköt, utánafutottam és utolértem. A nyavalyás felvisított, mintha ölnék. Nyomban ott termett néhány ember, és rám ordított: “Miért vered azt a gyereket, tűnj el, amíg nem késő!” Mondom: “Ez nem gyerek, hanem huligán, orvul támadó gyáva féreg.” De nekem támadnak: “Te vagy huligán, tűnj el, és köszönd meg, hogy nem adtunk át rendőrnek, láttuk, hogyan pofoztad.” Köptem egyet és távoztam. Hát így kell gyereket nevelni? Mi lesz belőle, ha nem gyáva gazember? Elköveti a csínyt, aztán elbújik! Erre tanítják? Pedig ő már-már a kommunizmusban fog élni! Ami azt illeti, az-új lakónegyedük szép, de az ittlakók még nem gazdái a negyednek! Mert aki gazdának érzi magát, az nem rongálja a sajátját, nem háborgatja az embereket! Lakáj az ilyen, nem gazda!

— Jól van, Szoltamurad, ne fortyogjon. Nem mindenki ilyen itt, higgye el nekünk!

— De gyűlölöm ezeket a — találóan mondta — orvul támadó gazembereket — szólalt meg izgatottan Szima —, az aljas és gyáva férgeket, akik sértegetik, kínozzák először a kislányokat, majd a nagylányokat, később pedig a feleségüket. Azokat a gazembereket, akik az éj leple alatt lopakodnak a parkokban és letörik egy szép szobor orrát vagy karját, szöggel ocsmány szavakat karcolnak a tiszta márványlapra. Akik addig verejtékeznek, míg össze nem törik a filagóriát, vagy el nem fűrészelik a gyermekhintát. Mondja, Ivan Rogyionovics, kik ezek: pszichopaták vagy normális emberek?

— A normális állapot kritériumán sokat vitatkoznak ma nyugaton. Hol a határ a normális és a nem normális ember között? Szerintem a válasz egyszerű és emiatt nem érdemes kötetnyi előadásokat kinyomtatni. A normális állapot legfontosabb kritériuma: az ember társadalmi magatartása. A másokkal való együttélés megköveteli az embertől a természetes fegyelmet, amelynek mindenfajta megszegése, továbbá a baráti és felelősségteljes jó kapcsolatok elferdítése és eltorzítása — kivizsgálandó pszichikai rendellenességek következménye. Persze, nem a véletlen esetekre gondolok, hanem a rendszeresen ismétlődő cselekedetekre.

— Hagyjuk a pszichopatákat — szólt közbe Jekatyerina Alekszejevna —, és üljünk asztalhoz!

— Bocsásson meg — mosolyodott el bűntudatosan Girin —, de már annyira a véremben van a saját tudományom propagálása, hogy az felér egy pszichikai elfajulással, mert mindig mindenütt kiselőadásokat tartok.

Girin az asztalnál Behojev mellé került.

— Nem rokona véletlenül a híres Zelim-han — kérdezte az orvos a csecsen férfitől —, akit Zaur abreknek neveztek?

— Maga ismeri Zelim-hant?

— Csak véletlenül. Dzaho Gatujev oszét író írt egy remek könyvet. Abból készült a húszas években a Zaur abrek című film. Még kisfiú voltam, amikor láttam. Fel kellene újítani, több benne a romantika, mint a legújabb kalandfilmekben. Ha jól emlékszem, Gusmazukó volt az apja Zelim-hannak és fivérének, Szoltamuradnak. Gusmazukó Beho fia volt, következésképpen Behojevnek hívták, mert a cári időkben így írták a hegyi lakók nevét. Zelim-hant pedig Gusmazukajevnek hívták.

— Pontosan így van! — kiáltott fel ujjongva a csecsen férfi.

— Szoltamurad Gusmazukajev a nagyapám! Mi már a szovjet rendszerben lettünk valamennyien a Behojevek.

— De hát ki az a Zelim-han? — kérdezte Andrejev.

— Egy magányos hős, lovag, aki megpróbálta helyreállítani az igazságosságot, harcba szállt a csendőrökkel és a cári hivatalnokokkal. Egyébként az abreknak, a magányos bosszúállónak ez volt a feladata: meg kellett torolnia a szabadság vagy becsület sárba tiprását — felelte Szoltamurad elismerő bólogatása közben Girin.

— Vagyis olyan valaki, mint maga? — kacagott fel harsányan Andrejev.

— Nem, ez a hasonlat sántít — felelte komolyan Girin.

— Ha tudná, hogy a biológiában mennyi áltudományos elmélet, téves hipotézis létezik, amelyeket olykor ragyogó képességű sarlatánok és paranoiások agyaltak ki, nem ítélné el oly szigorúan azokat az embereket, akik igyekeznek megakadályozni ezeknek a biológiai és orvostudományi ágazatoknak a fejlődését. Nyugaton sok ezer hazug elméleteket terjesztő könyv jelenik meg, amelyek népszerűek a tudatlan emberek körében, sok millió fanatikus hivőjük akad. Ezek még akkor is beléjük kapaszkodnak sok éven keresztül, amikor a tudomány leleplezi ezt vagy azt az áltudományos iskolát. Nem olyan egyszerű dolog ez. Az emberek még mindig csodára éhesek, szeretnek hinni valamiféle prófétában. Most, amikor mindenki meggyőződött a tudomány hatalmáról, a próféták sem a vallási talajból nőnek ki mint régen, hanem a tudományból.

– És maga nem akar ilyen próféta lenni? — kérdezte Szeleznyov.

— Magától értetődik, hogy nem. Az-egész életművem csődjét jelentené!

— Hát bizony, félig-meddig igaza van! — bólintott Andrejev. — Még mindig nem tanultuk meg kellőképpen irányítani a tudományt. Hullámként csap a magasba, de sok szemetet sodor magával. Meg aztán az igazi tudományon belül is sok mindenféle hazugság gyülemlett fel.

— Hogy fér össze a tudománnyal a hazugság? — Akkor az már nem tudomány! — vetette ellen a kristálytankutató aspiráns.

— Azért csak tudomány, bár — hogy úgy mondjam — alacsonyabb szintű, noha mégis magasabb szintűnek tartják. Nálunk a geológiában például sok ilyen dolgozat akad. Egy fiatal, becsvágyó kezdő kutató eljut egy új körzetbe, ahol megfigyeléseket végez, és ezek ellentmondanak — mondjuk — az én következtetéseimnek. Azonnal cikket ír: amennyiben a megfigyelései ellentmondanak Andrejevnek, Andrejev ezzel és azzal kapcsolatos valamennyi megfigyelése helytelen. Ezt aztán átveszik mások, idézik, de a sietve publikálok közül senkinek nem jut eszébe, hogy az Andrejev következtetései összehasonlíthatatlanul szélesebb anyag alapján születtek. Ha engem valaki meg akar cáfolni, legalább ugyanannyi, ha nem több megfigyelés alapján teheti azt. Mert így nem sok értelme van a tudomány szempontjából. Sokkal hasznosabb, ha egyszerűen megírja apró megfigyeléseit, de becsületesen beismeri, hogy ez az egyelőre egyedülálló eset ellentmond ugyan Andrejev képletének, de még sok hasonló anyagot kell összegyűjtenie.

— Az illető hamar szeretne nagy tudós lenni — nevetett az aspiráns. — Szerintem még ennél is rosszabb, ha előbb kiagyalnak egy formulát, és aztán kezdenek tényeket gyűjteni hozzá; ezzel eltorzítanak, meghamisítanak mindent, becsapnak mindenkit. Tudományos ellenfeleiket minden módon megalázzák, bemocskolják, korlátoltsággal, hamisításokkal vádolják…

— Tudják-e, tisztelt ifjú és idősebb polgártársak — szólt a helyéről váratlanul felpillantva Rita —, hogy Szima Metalina öt sportág mélyen tisztelt mestere ma tölti be…dik életévét, következésképpen ma születésnapja van?

— Hűha! Hányadik? — hallatszottak a vidám felkiáltások.

— Mondtam, hogy a…dik. Mint minden nőnél a tizenkilencedik után. Kedves Szima, tudom, hogy most kikapok tőled, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy be ne mutassuk az erre az alkalomra régóta tartogatott meglepetést!

— Kik? — kérdezte Andrejev.

— Hát Szima leánytanítványai és azoknak a fiúi, mert férfitudomány nélkül sajnos nem ment a dolog.

Andrejev hosszú, keskeny és kényelmetlen szobájában már ott buzgólkodott két fiatalember a Rita “osztagából”. Az egyik felállította a filmvetítő gépet, a másik pedig őrszem gyanánt strázsálta a kinyitott és bekapcsolt magnót.

— Ez lehet hogy meglepetés, de hol az ajándék? — kiáltott fel Andrejev.

— Az ajándék — ez! — Rita a vetítőre sandított. — Nyugodj meg, papa, mindjárt kiderül minden. Mindenki foglalja el a helyét. Oltsátok el a villanyt! Kezdheted, Gennagyij!

A készülék halkan duruzsolni kezdett, és a szoba túlsó falán Szima szerepléseiről készült jelenetek peregtek — ezeket amatőrök vették fel, vagy a filmhíradóból szerezték őket. Művészi tornával kezdődött. Aztán műkorcsolyázás következett. Szima ritmikus jégtáncot adott elő az Abdullah című vidám keleti zenére, és a szobát betöltötte a nézők ütemes lábdobogása. A fényszóróktól megvilágított jég ragyogását váratlanul uszodai víz kékes csillogása váltotta fel; a víz fehér ugrótorony talapzata alatt hullámzott a napsütésben. Szima a magasan kinyúló rugalmas deszka szélére ment, felugrott, majd lefelé zuhant, közben kétszer átfordult, és csobbanás nélkül a víz alá siklott.

Aztán ismét kigyulladtak a mennyezeti lámpák a hatalmas tornacsarnokban. Szimat most egy korláthoz hasonló, különleges szeren lehetett látni. Ráhasalt a korlátra. Aztán lassan hátrahajolt, magasba emelte a lábát, hozzáérintette a fejét, és ugyanilyen lassan, minden látható erőlködés nélkül spárgát csinált. Bal lábának ujjai a korlát végét érintették, jobb lábát pedig jól előrenyújtotta a feje fölött. Még jobban behajlította a hátát, teste majdnem gyűrűt formált. Aztán felemelte mind a két kezét, és megfogta a jobb bokáját. A nézőkből kitört a taps; ettől mintha megijedt volna a vetítőgép, mert hirtelen elsötétedett a szoba — véget ért az amatőr rövidfilm.

— Alighogy kigyulladt a villany, természetesen minden szem Szimára szegeződött, akinek arcát elfutotta a pír.

— A kalifa meg van elégedve rabnőjének ajándékával? — hajolt meg előtte tréfásan Rita.

— Meg volnék, ha ezt nálam vetíted le. Nem szép dolog meglepetésszerűen így — nyilvánosság előtt! Ez a barátnőd bosszantó reklámozása!…

— Higgye el, Szerafima Jurjevna, magának nincs szüksége reklámra — szólt közbe Andrejev —, a film pedig valóban érdekes. Következésképpen mindnyájunknak nagy örömet szerzett, és ezért csak köszönet jár magának is, Ritának is.

– Így van, szívből köszönöm! — lépett Szimához Szeleznyov és kezet szorított vele. — Sohasem gondoltam volna, hogy a női test ilyen felemelő érzést kelthet az emberben! Milyen szép is tud lenni a fehérnép… hm… a lányok, asszonyok. Erre akkor jöttem rá, amikor Irina teljesen megváltozott, pedig csupán egy hónapja ismerkedik a maga tudományával.

— Irina őstehetség!

— Megesküdött, hogy belehal, ha nem jöhet el a legközelebb, amikor hosszabb szabadságot kap.

— Bizony, apám! — Irina Szimához siklott és átölelte a derekát. A tornászlány erős testalkata meg a hétcentiméteres tűsarkú ellenére egészen eltörpült a királynői termetű, magas szibériai lány mellett.

— Most pedig Ivan Rogyionovicson a sor! — jelentette be Rita, amikor a vendégek helyet foglaltak — ki itt, ki ott — és egymásnak adogatták a csészéket.

— No nézd csak, Girin meséljen. Szima bemutatót tartson!

— irigykedett tréfásan a professzor. — Andrejev kalandjaira meg senki sem kíváncsi? Unják már, mi? Pedig neked is volna mit mesélned, Innokentyij Jefimics! — , Nem jól mondod, Kirillics — tiltakozott komolyan a vadász-, én meg te… hogy is mondjam csak… csupán magunkról tudunk mesélni. Ivan Rogyionovics pedig megmagyarázza, miért vagyunk ilyenek és nem amolyanok, és hogyan lehetünk jobbak. Én ugyebár megértem már egy pár évet, aztán még csak nem is sejtettem, hogy létezik ilyen tudomány, és hogy már ilyen sokat tudnak az emberről. Hogyne volna érdekes, amit mond!

Girin felállt és le-fel járkált a fal mellett.

– “Most hallgassátok meg ezt” — mondta. — Így kezdődött régen a hadihelyzet magyarázása az angol flottánál.

Megszoktuk, hogy a technika állandóan változik, tökéletesedik. Talán már nem is éreznénk jól magunkat, ha nem volnának évente olyan tudományos felfedezések, amelyek lenyűgözik képzeletünket.

A felfedezések számának, a tudomány, aztán a technika fejlődési ütemének növekedése — ahogy egy mérnök mondaná — exponenciális görbét ír le. Én, aki nem elvontan, hanem képekben gondolkodom, tudományos-technikai civilizációnk fejlődését hatalmas hullámnak képzelem, amely óriási, szinte már vésztjósló magasságban tornyosul a fejünk fölé. A vésztjósló kifejezés talán erős, de sejteti azt az aggályt, hogy az ember pszichikuma nincs felkészülve ehhez a gyors ütemhez, és még semmit sem tettünk ezért a felkészülésért.

A jövő emberéről szóló elképzeléseink a múltban alkotott fogalmakból indulnak ki, holott a mai emberek — akár akarjuk, akár nem — egészen mások. A tudomány nagy lendülete egyre több és több pszichológiai erőt igényel.

Még több ilyen erő szükséges annak az óriási feladatnak a végrehajtásához, hogy a kommunista társadalom megteremtése során átalakítsuk az embereket és a gazdaságot. De vajon kellő ütemben fejlődnek-e ezek az erők az emberben? Mit tettünk azért, hogy mindenki megértse az ember pszichikai életének törvényeit? Attól tartok, hogy eddig még nem foglalkoztunk ezzel komolyan! Szakadék tátong a felkészülés és a kor, az élet, valamint az emberiség élcsapatában betöltött vezető szerepünk kérlelhetetlen követelményei között.

Nézzünk szembe az igazsággal: napjainkban elkerülhetetlen, hogy a lakosság nagyvárosokban koncentrálódjék, különösen a tőkés országokban, és ez csökkenti az egyes emberek egészségét és fizikai erejét, jóllehet, az orvostudomány sikereinek eredményeképpen tovább növekszik az életkor, és csökken a fertőző betegségek halálozási arányszáma. A kisebb fizikai erő és a növekvő idegfeszültség gyengíti az ember pszichikai kiegyensúlyozottságát.

Az eredmény: számtalan pszichológiai elváltozás, amelyeknek zöme alig észrevehető és ártalmatlan, de néha káros következményekkel jár a társadalomra nézve. Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol magas az életszínvonal, erősebben jelentkeznek a pszichológiai elváltozások. Ezek az emberek elsősorban itallal és kábítószerekkel próbálják csillapítani túlterhelt idegrendszerüket, hogy megszabaduljanak az életviszonyok fojtogatásától…

A pszichikum igen érzékeny dolog! Ismerhetünk valakit tíz éve, de nem is sejtjük, hogy az illető szkizofrén vagy paranoiás beteg, amikor egyszer csak valamilyen megrázkódtatástól, amelyet egy makkegészséges ember simán átvészel, rögeszmés beteg vagy gyilkos lesz. Az ilyen annál is veszélyesebb, mert nagyon meglehet, hogy valami fontos tevékenységet bíztak rá. Ezért a jövő szempontjából nagyon fontos a pszichológia és a pszichiátria fejlesztése, az ember pszichofiziológiájának figyelemmel kísérése és tanulmányozása, ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Itt az ideje, hogy például az iskolákban elkülönítsük a lelki sérült, vagy a rossz nevelés következtében eltorzult pszichikumú gyerekeket a teljesen egészségesektől, normálisaktól…

Girin ezután többször elsétált az asztal előtt.

— Ne képzeljétek, hogy a világ az őrület szakadéka felé rohan. Akik azt papolják, hogy az ember gonosznak születik, hogy fokozódik abnormitása, szadizmusa, perverzitása — ilyesmin kérődzik a nyugati művészet — tudatlanok, nem ismerik a biológia törvényeit…

Az ember lehetőségei mind szellemileg, mind fizikailag szinte hihetetlenül óriásiak, tehát semmi okunk nincs elkeseredni az ember jövőjét illetően, ha megőrizzük, sőt továbbfejlesztjük pszichikumunk és testi erőnk egyensúlyát!

Girin elhallgatott, leült a székére, majd a teát töltögető Rita felé nyújtotta csészéjét.

— Ivan Rogyionovics — szólalt meg elsőnek Szima —, ott voltam a képzőművészeknek tartott előadásán, amelyen oly világosan bebizonyította, hogy a szép érzékelése és szomjúhozása szükségszerű az embernél. Aztán Innokentyij Jefimics segítségével mások előtt bizonyította be, hogy pszichikumunk mélyén az emlékezet óriási tömege rejlik…

— Helyesebben a fiziológiánk mélyén — javította ki a lányt Girin —, mert ezt a múltból hoztuk magunkkal, a pszichikumunk pedig a fiziológia és a jelen kölcsönhatásának az eredménye.

— Tudom, hogy mint tudós nem szívleli a pontatlanságot — mosolyodott el Szima —, ezért bocsássa meg nekem a helytelen kifejezést. De folytatom. Az imént arról beszélt, milyen jelentősége van a pszichológiának… a pszichofiziológianak a jövő szempontjából. Foglalja hát össze nekünk a lényeget, hogy elkerülhessük a pontatlanságokat.

— Rendben van, megpróbálom. Az elmondottakból világosan kitűnt, hogy a tökéletes fizikum, az egészség és az erő maga a szépség. Minden ilyen irányú és sokoldalú fejlődés elkerülhetetlenül az ember megszépüléséhez vezet. Nem kell félni a nehéz életviszonyoktól, ha nem túl nehezek: az elegendő táplálkozás és az egészséges körülmények révén kifejlődhet a szép és egészséges ember.

Nem véletlen, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban “fedeznek fel” — a természetben, a zord hegyekben és a dzsungelekben élő “meglepő szépségű” embereket, ugyanakkor ez a szépség nem egyes egyedekre jellemző, hanem egész tömegekre. Ilyenek például az indonéziai dajakok. A francia geológusok a thaiföldi Csanthaburi hegyekben egy ősi törzsre bukkantak, amely elszigetelten élt a hegyi dzsungelekben. Az újságok szerint e törzs bármelyik lánya szépségversenyt nyerhetne.

Leszögezhetjük, hogy a zord és a kedvező viszonyok határán alakul ki a tökéletes fizikum.

Ehhez hasonlóan a pszichikai tökély az ellentétes cselekedetek és indítékok közötti határon alakul ki: ez a pszichikai kiegyensúlyozottság…

És még valami, ami csakis a lányokra, a fiatal asszonyokra vonatkozik: minden anyának tudnia kell, hogy ő és a gyermeke nem holmi sötétben kipattanó és nyomtalanul eltűnő külön szikra, hanem láncszeme a múltból a beláthatatlan jövőbe húzódó végtelen láncnak. A lánc szilárdsága egy-egy szem erősségétől függ. Ez a láncszem pedig már gyermekkorban a pszichikum védelmére szorul. Befejezésül csak ennyit szerettem volna mondani…

Szeleznyovék vasárnap elutaztak, hétfőn pedig Andrejev a szokottnál korábban ment haza, besietett a szobájába, és végignyúlt a heverőn.

Mihelyt Jekatyerina Alekszejevna meghallotta, hogy férje hangosan énekli a neves geológus, Dravert Négy című versének saját maga komponálta melódiáját, nyomban tudta, hogy férje újabb “rúgást” kapott a “sorstól”, mert Andrejev így nevezte a nagy kellemetlenségeket.

Az asszony tüstént a kipróbált női fogáshoz folyamodott: elkészítette férje kedvenc ételét, sült bordái kijevi módra, tálalt hozzá csípős sajtot és moldvai konyakot. A professzor megitta a konyakot, leült a heverőre, és a felesége szeme láttára rágyújtott.

— Mi történt, Leonyid? — kérdezte az asszony.

— Semmi különös. Átvágtam az intézetünk szomszédságában levő udvaron, ahol most építkezés folyik. Nézem, hát egy ócska háromtonnás ZISZ teherkocsi áll ott, ugyanolyan, mint amilyenen a mongol sivatagban utaztam, vagy a tajgai irtásokon rázattam magam. Ott állt elhagyottan, vezetőfülkéje furnírlemezzel bedeszkázva, radiátorával a kerítéshez préselődve. Szolgálati ideje ebben a zsákutcában ért véget.

— Igen, és aztán?

— Hát nem érted, hogy én is hamarosan beleverem az orromat a kerítésbe?

Jekatyerina Alekszejevna fürkésző pillantást vetett a férjére, majd összehúzott szemekkel melléje telepedett.

— Halljuk, Leonyid!

És Andrejev beszámolt a feleségének arról, hogy most volt az állambiztonsági hivatalban. Egy vastag könyv érkezett a nevére Nyugat-Németországból, feladója teljesen ismeretlen. A könyv könnyen leváló borítója alatt megtalálta a rejtjelkulcsot, a találkozóhely címét és egy írásbeli értesítést, amely szerint “megállapodásunk értelmében megbízottunk átadja önnek a tízezer dollárt, cserébe az ön által megígért információért”.

A nyomozó megvizsgálta a könyvet, a “leleplező” dokumentumokat, majd így szólt:

— Nyugodjon meg, és bízzon az én tapasztalatomban. Azok, akik csakugyan hajlandók fizetni ekkora összeget, jobban eldugják a rejtjelkulcsokat. Következésképpen felmerül a provokáció gyanúja. Úgy rémlik, hogy járt már egyszer nálunk Deragazi ankarai régész látogatása alkalmából?

— Igen. Aljas gazember!

– Úgy látszik, ez csak a kezdet. Csak aztán ne küldjenek még ennél is rosszabbat. Mi természetesen megvédjük önt, ha engedélyt ad nekünk arra, hogy megvizsgáljuk ajánlott küldeményeit, mert az ön figyelmét esetleg elkerüli valami egészen ártalmatlan dolog.

— Mi lehet még ennél rosszabb?

— Hát például mérgezett könyv vagy levél, kézirat, amely úgy van összeragasztva, hogy ön okvetlenül megszúrja magát, amikor szét akarja választani a lapokat. Kő- vagy kristályminták, amelybe nagy adag radioaktív anyagot vagy a levegőn elpárolgó mérget helyeztek… Az ördögi találékonyság sok mindenre képes! Márpedig ördögi a leleményességük, nekem elhiheti! Ezért legyen nagyon óvatos! Ne bízzék a régi kollégáitól érkezett küldeményekben sem, mert nekik semmibe sem kerül felhasználni a kollégái címét.

– Értem, és nagyon köszönöm! De… van még egy ember, akit szintén figyelmeztetni kellene.

— Girin doktorra gondolt? Őt nem figyelmeztetni kell, hanem elverni! Meggondolatlan kísérletével elriasztotta Deragazit, bennünket pedig megfosztott attól a lehetőségtől, hogy leleplezzük.

— De lehet, hogy Deragazi nem hagyta volna magát leleplezni?

— Nem vitatom, lehet. De mit ért el Girin? Semmit! Mit ér egy régészből kikényszerített filozófiai nyilatkozat? Mindenki azt gondol, amit akar. És mindez amiatt, mert nem bíztak a mi módszereinkben!

— De hát mégis, mi legyen Girinnel?

— Ne nyugtalankodjék! Az ön elbizakodott orvosa azt mondta, hogy nem fél semmitől, mert ugyebár ráparancsolt az illetőre, hogy felejtse el őt! Ostobaság volna azt hinni, hogy Deragazi engedelmeskedik.

A nyomozó búcsúzóul emlékeztette Andrejevet, hogy türelmetlenül várják tőle vagy Ivernyovtól a választ arra a kérdésre, hogy mi érdekelhette Deragazi bandáját az öreg Ivernyov anyagaiban.

Amikor Andrejev mindezt elmondta a feleségének, megint visszatért az elejére.

— Micsoda aljasság! Tizenöt ezer! Szemét népség! Elég nagy összeget küldtek, hogy valószerűbb legyen a dolográharapott a vén hülye, képtelen volt ellenállni… Most már tudom, mit érezhették az ártatlanul megrágalmazott emberek.

— Nem, nem tudod — ellenkezett az asszony —, téged csak megpróbáltak gyanúba keverni, de nem sikerült. Az urak azt hiszik, hogy nálunk még mindig vannak mániákusok, akik őszintén azt gondolják, hogy ha egy szovjet tudóst kiengednek külföldre, az a hajóról vagy az állomásról egyenesen az angol vagy amerikai hírszerzőszolgálathoz rohan. Itt vagyok, adjanak száz fontot!

A professzor megvetően felhúzta az orrát, pontosan úgy, ahogy Rita szokta, legyintett, aztán lassacskán megnyugodott. Egy pohár konyak és egy cigaretta pedig teljesen lecsillapította. Újabb néhány perc telt el, és Andrejev már hangosan dalolt egy cigányrománcot.

Hirtelen abbahagyta az éneklést, és elgondolkodott.

“Még egyszer átnézek mindent! Elutazom Leningrádba, a nagyon kedves Jevgenyija Szergejevnához. Mutassa meg nekem Makszimilian Fjodorovics magánarchívumát. Elvégre csak tapasztaltabb vagyok, mint Msztyiszlav…”


4. FEJEZET

Az istenek adománya


“Mihelyt beköszöntött a kánikula, a moszkvaiak tömegei indultak a város környékére. Szima és Girin is velük tartott. Szergej elutazott egy nyári építőtáborba, és szeretett tanítómesterére bízta féltett kincsét: a motorkerékpárját, amelyet a sorsjegyen nyert hűtőszekrényért cserélt, aztán odaadta még a nővére összes megtakarított pénzét, és Girin cikkhonoráriumát.

Girinnek eszébe jutottak ifjú évei, amikor sokat motorozott. Igaz, ebben a mostani nagy forgalomban nem sokat hetvenkedhet, de motoron gyorsan eljutnak a fürdésre alkalmas kies helyekre, ahol nem hevernek egymás hegyen-hátán a napfényre és vízre szomjas testek.

Gyakran rándultak ki a Moszkva-folyó egyik éles kanyarulatához, amelyen kis gát duzzasztotta fel a vizet. A fürdőzők elkerülték, mert út nem vezetett a közelben. Girin egy csordajáráson robogott, megkékült fenyőtuskók között cikázott, majd homokos lejtőn egyenesen egy sűrű füzes oltalmában húzódó virágos kis rétre suhant le. Szima elnyújtózott az ócska stégen — amely nem tudni miért, messzire benyúlt a víz fölé —, elmerengett a csendben és a gyenge sodrás ringatta tündérrózsákat nézte. A meredek partok közé szorított víz, amelyben a forróságtól ólomszürke égbolt tükröződött, olajosnak hatott. A sötét mélységben húzódó meder titokzatosnak és elérhetetlennek látszott. Girin letelepedett a stég végén, a part alá levert korhadó cölöpök közelében, és lábával a hűvös, tiszta vízben kalimpált. A lebarnult, lila fürdőruhás Szima egy tudományos kutató arckifejezésével ügyesen kapdosta ki a vízből a vastag, zöld szárú virágokat. Girin le nem vette róla a szemét, de közben furcsa félelem mardosta szívét. Mert a nagy szerelem mindig felelősség és gond, védelem és félelem, töprengés azon, hogyan rendezze be és könnyítse meg az ember a világ legdrágább lényének az életét.

A motorkerékpárt meg a ruhájukat elrejtették a bokrokban, és lefelé vitették magukat az árral, nevetgélve csúszkáltak le hason azon a mohás kövön, amely a gát alámosott szélét támasztotta alá. Lentebb a folyó nagyon lesekélyesedett, úgyhogy a víz alig ért kötésig. Szima és Girin ezután búvár módra, fejüket a víz alá buktatva, egymás után úsztak le a zuhogókon, és olyankor csak ritkán szippantottak levegőt. Aztán vizesen, egy kissé reszketve mentek a nyirkos parti ösvényen, tocsogtak a meleg és áttetsző tócsákban. A sűrű, mézgás, agyagos iszap kellemesen türemlett ki meztelen lábujjaik között, a naptól átforrósodott száraz szél gyorsan megszárította őket, és cirógatta kimelegedett bőrüket.

A reggel óta tartó szép idő délutánra elromlott.

Délnyugat felől alacsonyan szálló fellegek közeledtek, így hát a didergő fürdőzők nem tudtak felmelegedni, mert nem volt nap. Girin felfedezett a magas part bemélyedése alatt egy szélvédett helyet, száraz ágakat gyűjtött, és kis szabadtüzet gyújtott.

— Attól tartok, vége a szép időnek — kesergett Girin. — Magának meg véget ér a szabadsága.

— Nekem még sok napom van — felelte Szima —, olyan sok, hogy nem is tudom, érdemes-e most kivenni mindet. Különösen ha maga nem lesz mellettem.

— Rövidesen Indiába utazom.

— Igen, egyszer már említette. Őszintén szólva, irigylem. Egyszer majd talán én is eljutok abba a csodálatos országba. Elvégre indiai tornatanárnőkkel levelezek, akik azt írták, hogy művészi tornánk sok táncelemet tartalmaz, és ez nagyon tetszik az indiaiaknak.

— Hát miért ne utazhatna most?

— Egy olyan egyszerű halandó számára, mint én vagyok, ez lehetetlen; nem hívott meg egyetlen szervezet sem, nekem meg nincs pénzem turistaútra, mert az egyelőre még nagyon drága minálunk!

— Utazhatna velem, hiszen minden kiadásomat az indiai intézet fedezi… Én egyáltalán nem tréfálok — tette hozzá Girin, amikor észrevette Szima gúnyos, bizalmatlan tekintetét. — Maga tudja, hogy nem szeretek mókázni, most pedig életem legfontosabb eseményéről van szó!

— Nem értem!

— Mivel nekem is, akárcsak d'Artagnannak, úgy rendeltetett, hogy életemet alacsony beosztásban éljem le, maga csak egy minőségben jöhet velem: mint feleség!

Szima összerezzent, aztán hátralépett és kurtán felsóhajtott. Szélesre nyitott szemében Girin ijedtséget, örömet és bosszúságot vagy csalódásfélét fedezett fel.

– Úgy látom, zavarba hoztam az ajánlatommal — tette hozzá sietve a férfi —, de hiszen minden ebben az irányban fejlődött, úgyhogy én…

Szima hirtelen Girin elé ugrott, és ujjahegyét a férfi szájára szorította.

Amikor megszólalt, nem nézett fel. Arca lángolt.

— Nézze, én bizonyára egyáltalán nem olyan vagyok… amilyennek lát. Alighanem túlságosan el vagyok kényeztetve.

— Micsoda butaság! — kiáltott fel Girin felháborodva.

– Ó, nem! Maga ezt nem tudja. Miért van az, hogy a szavai az első pillanatban nagy-nagy örömet szereznek, aztán mindjárt elkeserítenek?

— Micsoda?

— Ej, hát értse meg már!

– Á, már tudom — és Girin megkönnyebbülten felnevetett, aztán lehajolt és elkapta Szimat. Még mindig nevetve feldobta magasra, elkapta, és erősen magához szorította.

Szima átölelte a férfi nyakát. És akárcsak a múltkor a Nyikitai Kertben, teste húrként megfeszült Girin karjaiban, és Szima megcsókolta az orvost. Jó sok idő telt el, míg Girin leengedte Szimat a földre.

,- Rendben van, minden rendben van! — kiáltott fel a lány, azzal hozzásimult a férfihoz.

És Girin ismét a magasba emelte, hogy megint belenézhessen mély tüzű, nagy-nagy szemébe. Ilyen szempárról álmodik az emberi faj fennállása óta minden valamirevaló férfiú.

— Most láthatja, milyen ostoba liba vagyok — suttogta összehúzott szemmel a lány-, már a Nyikitai Kertben rá kellett volna jönnöm, de még akkor sem eszméltem rá, amikor szemtanúja voltam a Deragazival vívott csatájának. Maga attól félt, hogy… a befolyása alá kerülök, igaz? Igaz, Ivan, kedvesem? Te drága — tette hozzá hangosan, és figyelte a szó csengését.

— Igaz! — felelte Girin, s arcát belefúrta a lány szélborzolta hajába, aztán újra megcsókolta, de olyan erősen, hogy Szima szinte szoborrá merevedett.

Esőcseppek hulltak a lány arcára.

— Gyerünk! — Girin a motorkerékpárhoz indult. — Különben paripánk beleragad az agyagos sárba. Biztosan megázunk!

— Hadd ázzunk! — ujjongott Szima, s hátradobta a fejét, hogy lecsússzanak arcáról a szélborzolta fekete hajfürtök.

Alighogy kiértek a műútra, a sötét felhők már a fejük fölött csüngtek. Girin versenyre kelt a széllel, amíg az út száraz volt, de mégsem tudtak megmenekülni az esőtől. Már Moszkva közelében jártak, amikor a hangos, dühös és meleg zápor rájuk szakadt, és bőrig áztatta őket. Girin összehúzott szemmel nézett előre, de még így is alig tudta kivenni az utat; aztán kénytelen volt az út szélére kanyarodni, és csökkenteni a sebességet; az átázott Szima pedig arcát az orvos hátához szorította és vidáman dalolt, mintha csak bosszantani akarná a zivatart, az eső zuhogása, a kerekek alól felcsapódó víz loccsanása pedig mintegy kísérőzenéül szolgálta szöveghez.
		Hajlik a válljárom, kiömlik a friss víz.


		Nem a friss víz ömlik, hanem a lány kacag.


		Lüktet és kalapál a hetyke legényszív!…


Girin óvatosan keresztülvágott az útkereszteződésen, és felért a Borogyinói-hídra.

— Egyenesen a lakásomra megyünk. Megszárítkozunk, és hörpintünk abból a csodálatos zöld teából!

— Csak a tea kedvéért!

Szima ledőlt a heverőre Girin pizsamájában. Az orvos belépett a teafőzővel. Szobája egészen más lett, hogy itt volt Szima, aki kényelmesen összegömbölyödve feküdt a heverőn. Ilyen volt Szima: jelenlétében a tárgyak varázslatos külsőt kaptak. A keskeny, jelentéktelen kis patak egyszeriben tekintélyes, titokzatos folyóvá vált, és vizét napfényes derű járta át, ha Szima állt a partján.

Girin a teafőzővel az asztalnál állt, Szimára nézett, és gondolkozott.

Szima kérdő tekintetére felocsúdott tűnődéséből.

— Az örömre és az erőre gondoltam — magyarázta —, mind a kettőt a sors ajándékának, az istenek adományának tartják. Valójában pedig az egészséges emberi lélek alapját alkotják, az emberben születnek. Következésképpen az ember saját magát ajándékozza meg ezekkel a javakkal.

— Hogy lehet ez?

— Az emberben megvan a képesség a nagyszerű lelki felemelkedésre. Egyébként lehet, hogy szó sincs semmilyen rendkívüli képességről, hanem minden a körülményektől függ, amelyek felszabadítják a bezárt pszichikai erőt.

— Neked már voltak ilyen pillanataid?

— Voltak.

– És?

— Az ilyen pillanatokban úgy éreztem, hogy egyre valószerűtlenebbé, súlytalanabbá válok, végül, hogy közeledik halálom órája… Közeledtét a legmagasabb fokú lelki emelkedettség pillanataiban érezzük. A tudatalattink figyelmeztet bennünket, hogy már-már itt a vég, és az élet túlfeszített húrja minden pillanatban elpattanhat. Érdekes, hogy egyáltalán nem érzünk semmiféle halálfélelmet… Olvastad Tichy osztrák geológusnak Cso Ojju. az istenek adománya című nagyszerű könyvét?

— Nem, de látom rajtad, hogy sokat veszítettem vele.

— Sokat. Tichy igaz történetet írt arról, hogyan mászta meg kis létszámú, könnyű felszerelésű expedíciójával az addig még meg nem hódított himalájai óriást, a nyolcezerkétszáz méter magas Cso Ojjut. (Türkiz istennőt). A bátor serpák és osztrákok erejük végső megfeszítésével, elkeseredett rohammal hódították meg a csúcsot. Tichy tisztában volt azzal, milyen kockázatos ez a vállalkozás, s azt, hogy győzelemmel fejeződött be, a sors ajándékának, az “istenek adományának” tekintette… Tichy nagyon pontosan leírja azt az állapotot, amikor rendkívül megfeszítették minden fizikai és lelki erejüket, amikor végtelen örömet éreztek a halál küszöbén.

— Nem értem, miért van ez így — szólalt meg elmélázva Szima.

– Én sem. Nincs rá kimerítő magyarázat. Bár a pszichofiziológia szempontjából a jelenség alapja érthető. Az ember, mint szervezet, mint biológiai gép, alkalmas arra, hogy időnként elviselje minden erejének óriási megfeszítését. Ezt számításba veszi a pszichikum is, és ezért az ilyen pillanatok semmivel össze nem hasonlító örömet jelentenek. Rendkívül ritkák, mert nem lehetnek hosszú életűek, no meg a helyzet is, amelyben megszületnek, mindig rendkívüli és sok esetben halállal végződik. Emlékszel Wellsnek A zöld ajtó című gyönyörű elbeszélésére? Nem szabad túl sűrűn benézni azon az ajtón, mert esetleg soha többé nem tér vissza onnan az ember!

Az erő rendkívüli megfeszítése mindig olyan kimagasló eredményeket szült, hogy égi áldásnak, istenek adományának tartották őket. Valójában pedig maga az ember érte el ezeket a sikereket, mert a cél érdekében teljesen fel tudta áldozni magát. Hát nem szép, hogy az ember alkotását isteni eredetűnek tartják, az emberben rejlő erő pedig olyan óriási, hogy az istenek adományának tekintik?

— Azt hiszem, az ember harc közben okvetlenül kerül olyan állapotba, amikor már nem érez félelmet, nem félti se saját magát, sem a társait, csak a harc örömét érzi — mondta izgatottan Szima.

— Pontosan! A Cso Ojju megmászása talán nem harc volt? Hozzáteszem, hogy az ember nemcsak halálfélelmet nem érez, hanem esetleg még a fájdalmat sem. A híres kelet-afrikai masszáik, a “bátrak legbátrabbjai”, akik pajzzsal és lándzsával vadásznak az oroszlánokra, olyan harci extázisba kerülnek, hogy egyáltalán nem érzik a sebeiket, pedig az oroszlán fogai, karmai szörnyű sebeket ejtenek rajtuk. Az európai vadászok nemegyszer a helyszínen varrták össze sebeiket, a még mindig harci extázisban levő, harcosok teste pedig valósággal megkövült, és észre sem vették, hogy megműtötték őket. Érdekes, hogy ilyen pszichikai állapotban a seb is gyorsan gyógyul be. Mi még csak most kezdünk rájönni, milyen fontos a gyógyulás folyamatára és a betegségek leküzdésére gyakorolt pszichikai hatás. Nem is olyan régen ezt még ostobaságnak tartották. Burmában például pszichológiai eszközökkel gyógyítják az elefántokat.

— Ilyesmiket ne mondj a kollégáidnak, mert ízzé-porrá zúznak!

— Pórul járnának!

— De nekem elmondhatod!

— Az elefántok ismerői azt állítják, hogy az elefánt sok tekintetben — ami a természetét, a korával járó változásokat és a betegségeit illeti — nagyon hasonlít az emberhez, legfeljebb egyes esetekben bátrabb, más esetekben gyengébb. Előfordul, hogy az elefánt megbetegszik, és nem használ semmilyen gyógymód, de műtétre nincs szükség… Az elefánt belefárad a betegséggel vívott harcba, néhányat sóhajt, nagyokat nyög, aztán elterül a földön. Ha nem állítják talpra azonnal, többé már soha nem kel fel. Olyankor a burmai elefántorvosok a végső eszközhöz folyamodnak: hangos kurjongatások közepette csípős borsot szórnak az elefánt szemébe. Az elviselhetetlen fájdalom annyira felbőszíti az állatot, hogy talpra áll… és meggyógyul.

Szimából kitört a nevetés.

— Elképzeltem, hogy amikor megérkezel a beteghez és megvizsgálod, utána borsot szórsz a szemébe — vallotta be bűnbánóan. — Szinte látom magam előtt!

— Bors ide, bors oda — dörmögte Girin —, az ember mégsem elefánt, lehet majd találni más módszereket.

— Mondjuk revolvert és borzalmas káromkodást! — mondta hunyorogva Szirma.

Girin átható pillantást vetett rá.

— Hagyd ezeket a női fogásokat, Szima. Mondd meg nyíltan, mi bajod?

— Semmi, de… én nem utazom veled, és egyáltalán mi szükséged van rám?

— Ne tréfálj!

— Egyáltalán nem tréfálok. Hát te… maga ezt nem látja? Magának már mindene megvolt az életében, magát csak a tudomány érdekli szenvedélyesen, mit akar még?

Girin megdöbbent, aztán megrázta fejét, mintha le akarna vetni magáról valamit.

— Még sok minden kell, elsősorban pedig te! — az utolsó szó úgy csattant, mint az ostor, és Szima szinte a bőrén érezte az erejét. — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én ugyanaz a Vanya Girin vagyok, aki a Néván csónakázott. De az sem vagyok, aki lelkiismeretesen praktizált egy északi kórházban, vagy fősebész és kórházparancsnok volt. Sőt még az sem vagyok, aki majdnem két évvel ezelőtt érkezett Moszkvába. Mindnyájan változunk, átalakulunk, csak az alapunk marad meg, az idő és a tapasztalat, meg a saját igyekvésünk: a bukás vagy a tökéletesedés. És az új Ivan Girinnek sürgősen szüksége van Szerafima Jurjevna Metalinára — amilyen most, épp ebben a pillanatban.

— De nálad mindenekfölött áll a tudomány!

— Az, aki mindenek fölé emeli a tudományt, megrögzött fanatikus, én viszont sohasem voltam és nem is leszek ilyen. De nem akarom elhitetni veled, hogy te az egész életet jelented a számomra. Illetve — bárhogy szeretlek is, rajtad kívül még sok mindenre van szükségem, mint ahogy neked is rajtam kívül. Különben pedig a világ olyan, mint egy szoba, s mindaz, ami ebben a szobában van, iszonyatos méretekre növekszik, mint egy lidércnyomásos álomban! így van?

– Így! — felelte halkan Szima, és végzetes tekintetű szeme ismét közeledett Girin arcához. És az orvos még sohasem érzett ilyen tiszta örömöt, és nem tapasztalta érzelmeinek ilyen teljes összhangját.

Szima végre kibontakozott az ölelésből, felugrott és ráparancsolt Girinre, hogy nézegesse az elefántot ábrázoló képet. Mire a férfi visszafordult, a lány már átöltözött, a félig kinyitott ablaknál állt, tükörnek használta az ablakszárnyat, és a megszáradt ruháját simítgatta.

— Hát a vasaló? — kiáltott fel Girin.

— Nem kell. Mennem kell, mert megígértem a lányoknak, hogy ma foglalkozom velük.

– És este, késő este?

— Szeretnék egyedül lenni! De ne nézz rám ilyen fürkészőn. Ivan, kedvesem… — suttogta Szima s elpirult. — Nincs emögött semmi. Egyszerűen csak egyedül akarok lenni.

Lábujjhegyre állt, kinyújtotta nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta Girint.


Amikor Girin belépett a szobába, Andrejev professzor előtt egy halom nyitott vastag útmutató tornyosult, és az öreg fogai között cigaretta füstölgőit; ez rendkívüli jelenségnek számított.

— Ne haragudjék, hogy ide fárasztottam, de Msztyiszlav a kegyed segítségét kéri!

Ez a magasztos hang azt bizonyította: a professzor úgy érzi, hogy fontos események küszöbén áll.

— Olvassa el, ma reggel kaptam a külügyminisztériumból.

“Nagyon kérem, vizsgálják meg apám anyagai között az említett új ásványt kettőspont az áttetsző szürkés kristályt pont kérdezzék meg Girintől, mit tud arról a hatásról vessző amelyet az ásványi kristályokban rejlő kisugárzások vessző mérgek vessző gázok gyakorolnak az agyra és az emlékezet elvesztését idézik elő pont sürgősen kérjék meg Szugorintól a Bányászati Múzeumból tavaly tavasszal elrabolt kövek leírását táviratozzák meg nekem az új-delhi követségre Ivernyov.”

A professzor nyugtalanul fürkészte Girin arcát, majd miután nem tapasztalt rajta kellő reagálást, bosszúsan felsóhajtott.

— Semmit sem tud?! — kiáltott fel a geológus, és hangjában egy kis lenézés csengett.

— Semmit, Leonyid Kirillovics! — vallotta be Girin. — No persze, gondolkodom még rajta, megbeszélem a dolgot szakemberekkel: biofizikusokkal, biokémikusokkal, de attól tartok…

— Akkor itt valami új dologról van szó!

— Hát fel sem tételezi, hogy a mi szakmánkban is akadhat valami egészen új és ismeretlen dolog? A más tudománya feltétlenül bölcsebb? Naiv elképzelés, már engedelmet.

– Én nem mondtam semmit — dörmögte békülékenyen Andrejev. — Tehát megpróbálja kideríteni? Csak minél előbb, ha lehet.

— Természetesen! Akkor is beletelik két-három napba.

— Hát ez remek. Én még ma Leningrádba utazom, és végigolvasom a naplókat, közben megtudom Msztyiszlav anyjától, hol található Szugorin, és felveszem a kapcsolatot vele. Ez is legalább három nap. Megvacsorázunk?

— Nem.

— Hát akkor minden rendben van. Hétre ki kell érnem a repülőtérre.

Néhány óra múlva Andrejev már beszélgetett Ivernyov anyjával.

— Azt hiszem, egyidősek vagyunk. Leonyid Kirillovics?

— Ha maga is kilencszázkettes.

— Akkor maga az idősebb: én kilencszázötös vagyok. De akkor is mindegy, egy nemzedékhez tartozunk. Következésképpen tudnia kell, hogy én semmit sem tudhatok a tizenháromban-tizenötben történtekről. Keresse meg maga. Rendelkezzék Msztyiszlav szobájával. Én csak technikai segítséget nyújthatok, hogy kibetűzhesse Makszimilian Fjodorovics kézírását. Rossz dolog második feleségnek lenni, aki ráadásul ilyen későn ment hozzá. Hiszen Makszimilian Fjodorovics huszonnyolcban vett el engem, amikor én még csak huszonhárom éves voltam, ő pedig már negyvennégy volt. Az első felesége huszonötben halt meg.

— Miért volna ez rossz, nem értem?

— Mert nem mehetünk együtt mindvégig, és emlékének magányos őrzője maradtam.

– És a fia?

– Ó bizonyára akkor jut el odáig, hogy megértse apját, amikor én már nem leszek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Msztyiszlavban nincs elég fiúi tisztelet az apja iránt.

— Hm…

— Amikor feltette nekem a kérdéseket, először éreztem, hogy férjem életének milyen nagy része múlt el előttem és nélkülem. És én semmit sem tudok róla. Nem az élet külső megnyilvánulásairól, azokat mind elmondták nekem, hanem a lelkivilágáról. Talán rájöttem és megtaláltam volna, amit keres, de így nem tudom, nem is sejtem, hol, milyen szavakban van elrejtve.

— Nem baj, ketten majd csak kisütünk valamit — mondta Andrejev magabiztosan, és beleült a karosszékbe, amely az öreg íróasztal előtt állt. Ez az asztal valamikor az idősebb Ivernyové volt, most pedig a fia kutatásainak eredményeit tartalmazta.

Jevgenyija Szergejevna csak a második napon hívta fel Andrejev figyelmét egy 1916-os jegyzetfüzet erősen és határozottan aláhúzott mondatára: “Okvetlenül beszélnem kell D. U.-val a szürke köveimről — Anyert számára.” Két lappal odább legalul felfedeztek egy alig olvasható mondatot: “Tegnap voltam Alekszej Kozmics lakásán (Gogol utca 19.), eladta a köveimet. Ed. Ed. el lesz keseredve, de hát én mar nem tehetek sem…” A ceruza itt elcsúszott a lap szélén, és a mondat megszakadt.

— Ezek azok a szürke kövek, amelyek alkalmasint a kulcsot jelentik mindahhoz, ami történt — mondta Andrejev, aztán rágyújtott egy cigarettára, de ez már nem ízlett neki. — Tehát tovább kell keresnünk.

De hiába lapozgatták mind a ketten a vaskos füzeteket, semmit nem találtak.


5. FEJEZET

A szürke kristály


Az orkán csak úgy rázta a trópusi épület vékony falait. Ivernyov, aki olyan gyenge volt, mint egy kisgyerek, szinte maga előtt látta a Himalája viharos szeleit. Emlékezetében egymás után vonultak el a gyönyörű kasmíri tájak, hullámzottak, rezegtek, mint a délibáb, aztán eltűntek, beleolvadtak a szoba világos selyemtapétás falaiba. Sokáig remegett előtte és gyakran visszatért egy vidék, amely bizonyára erősen az emlékezetébe vésődött.

Magasan fent a hegyekben, az erdőhatáron túl egy völgy húzódott, amelyet kövek borítottak, óriási hegygerincek vettek körül. A völgyből oldalt hatalmas vízmosás indult ki, amely meredek volt mint egy tölcsér, és mélyen benyomult a havas vonulat falába. Torkolatánál egy apró falucska húzódott meg: csupán öt házikóból meg egy gondosan ápolt fácskából állt. A hágó tetejéről, ahol Ivernyov állt, a házikók alig látszottak nagyobbaknak, mint a völgy bal oldalán legurult sziklatörmelék. Odafönt vihar tombolt a mérhetetlen magasságban, csillogó havas porfelhőt kavart, amely félig áttetsző gomolyként kúszott lefelé. A ragyogó napfény és a mélykék égbolt visszatükröződött a hatalmas hósávokban, amelyek a kicsorbult sziklák sötét káoszában majdnem a tölcsérszerű vízmosás torkolatáig ereszkedtek le. A völgy feneke, jobbra és balra, amennyire a szem ellátott, egyhangúan szürke volt, amilyen szürke csak a hegy összeszabdalt gyomrából kivetett egyfajta kő lehet. Ez a már szinte ijesztően ható temérdek kőtenger, az óriási sziklafal és a vakítóan kékes hótömeg vette körül a jelentéktelen emberi hajlékokat, amelyek oly törékenyek és szánalmasak voltak, mint egy bajba jutott madárfióka.

Ám a házakban büszke, erős, és magabiztos emberek laktak, akiket mintha maguk ezek a zord hegyek szültek volna. Amikor a lázálomban vergődő Ivernyovnak eszébe jutottak ezek az emberek, leírhatatlanul boldog volt, hogy itt laknak és hogy ilyenek.

A betegsége elmúlt, de még jó néhány napot tehetetlenül ágyban kellett feküdnie. Ronda paratífuszt kapott, mert pillanatnyi gyengeségének és tűrhetetlen szomjúságának engedve, egy ezeréves kút vizéből ivott.

Új barátai nem szállították kórházba, hanem megszervezték nagyszerű orvosi kezelését, felfogadtak melléje két fiatal, de rendkívül szigorú ápolónőt, akiket mindig egy nevetős és ravaszkás kinézésű “ápolófivér” kísért. A mindig verejtékben fürdő, alacsony, kövér orvos naponta meglátogatta a geológust; bűzös füstfelhőt eregető vén autón érkezett, amelyet egy hivatásos autóversenyzőhöz méltó gyakorlattal vezetett.

Minden jól haladt, de Ivernyov ideges volt, haragudott önmagára meg a sorsra emiatt az ostoba betegsége miatt. Már rég Delhiben kellett volna lennie, ahol távirat és levél várja Andrejevtől meg Szugorintól, sőt valószínűleg Girintől is. Nagyon lehetséges, hogy a táviratára küldött, senki mást nem érdeklő feleletekben rejlik az apai titoknak, a gyűrűk és a fekete korona rejtélyének a megfejtése.

Csodálatos, hogy milyen nagyszerű emberek veszik körül! Az olaszok, Rámamurti, az indiai szobrász és gyönyörű felesége elhalasztották delhi utazásukat, hogy megvárják felgyógyulását. Cesarét nagyon furdalta a kíváncsiság, vajon milyen válasz érkezik Oroszországból. De nemcsak a kíváncsiság tartotta vissza. Ha valamiképpen fény derülne a fekete korona titkára, tudná, milyen következményei lehetnek Lea furcsa betegségének. A felbérelt emberrablók legutóbbi támadása arról tanúskodik, hogy az árnyék, amely Fokváros óta kíséri az olaszokat, ide, ebbe a nagy indiai városba is követte őket. A józan ész mindnyájuknak azt diktálta volna, hogy utazzanak el, de ők tétováztak. Lehet, hogy ebben Sandra volt a ludas, aki mély rokonszenvet érzett az orosz geológus iránt.

Ivernyov egyszer egy melankolikus rohamában, amelyet a fáradtság okozott, meg az, hogy semmi hírt nem kapott Tatáról — anyja mindenről írt, csak arról nem, ami mindennél fontosabb volt a fia számára —, elmondta Sandrának, mi okozza a bánatát. Sandra ekkor valami hasonlóságot fedezett fel a saját sorsa és Ivernyov tragédiája között. Andreától már rég kapott levelet, ezért azt gondolta, hogy ugyanúgy nyomtalanul eltűnt, mint Tata. A két boldog pár társaságában Sandra néha sóvárgott bátor lovagja után, és dédelgetni kezdte Ivernyovot. Lehet, hogy a geológus Sandrának köszönheti gyors felgyógyulását — a lány mindennap felkereste és elszórakoztatta.

Sandra ma áthozta neki a Delhiből érkezett táviratot, amely tudatta, hogy odaérkezett Girin doktor. Ivernyov, hogy ne idegesítse anyját, nem értesítette betegségéről, ezért Girin most arra kéri, hogy látogassa meg. Ivernyov a következő táviratot mondta tollba Sandrának: “Betegen fekszem Madrászban, nagyon szeretnék találkozni önnel, hozza magával a nagykövetségről a postámat, repülőjegyét fizetem.” Az utóbbit azért tette hozzá, mert tudta, milyen kevés költőpénzt kapnak a külföldi kongresszusokra utazó tudósok. Az ő keresete sokkalta nagyobb volt. A madrászi látogatás aligha illett bele Girin terveibe — mint a konferenciákra érkező oroszok zömének programjában, az övében is csupán Bombay és Kalkutta szerepelt.

De Ivernyov tévedett: amint véget ért Delhiben a konferencia, Girint éppen Madrászba vitték.

Ivernyov először ült fel az ágyban, és ez az esemény egybeesett Girin megjelenésével. A robusztus orvos még ormótlanabbnak tűnt fel bő fehér ruhájában, amikor belépett; kalapját a kezében tartotta. Kíséretében volt egy alacsony, napbarnított arcú, nagy szemű, fekete hajú fiatal nő, akiről kiderült, hogy a felesége.

Girin a ventillátor elé tartotta arcát; élvezte a felkavart hűs levegőt. Szima mintha a szűk ruha ellenére sem érezte volna a hőséget, mert sima bőre száraz volt. Ugyanez a forróságtűrő képesség lepte meg Ivernyovot Tillottamánál is. Girin fiatal felesége, ha külsőben nem is, de valamiben nagyon emlékeztetett Tillottamára.

Csak úgy záporoztak a kérdések: Moszkvából, a hozzátartozókról és ismerősökről, mindarról, ami semmit se mond egy külföldinek, de nagyon fontos egy olyan ember számára, aki honfitársaival találkozik. Ivernyovnak eszébe jutott valami, mert hirtelen elhallgatott. Girin megértőén bólintott, és elővett a zsebéből egy csomagot. A másik türelmetlenül szakította fel a borítékot, és olvasni kezdett. Girin felállt, és a feleségével együtt elindult a teraszra.

— Bocsásson meg, Ivan Rogyionovics! — Ivernyov amúgy is gyenge hangja még halkabb lett az izgalomtól. — És maga is, Szerafima Jurjevna. De olyan régóta és olyan türelmetlenül várom a híreket, hogy megfeledkeztem a jó modorról.

— Nem számít. Annál is kevésbé, mert valóban érdekes dolgokról van szó benne. Olvassa el, aztán még én is kiegészítem valamivel. Teljesítettem ugyanis a kérését, igaz, jelentéktelen eredménnyel. — Girin becsukta maga mögött a vékony ajtót, majd Szirmával lement a kőlépcsőn az apró kertbe.

— Itt árnyék van, és a tenger felől szél fúj. Nagy meleg ez a mi északi honfitársunk számára, én viszont jól bírom a kánikulát. Hát te, jól viseled? Büszke vagyok rád és irigyellek. Ez igen, ez remek hőszabályozás!

— Az utóbbi évben túl sokat foglalkoztál ezzel a bizonyos hőszabályozással — mondta Szima szemrehányóan —, de csak elméletben.

— Valóban.

Szima megcsókolta Girint: lábujjhegyre állt, és átölelte a férfi nyakát.

— Ezt miért kaptam? — kérdezte Girin, aztán hátrasimította a lány haját; közben hozzáért kicsiny füléhez, amelyet annyira szeretett.

— Miért teszik fel a férfiak állandóan ezt a kérdést? A barlangból feljutottunk a csillagokig, és minden maradt a régiben…

— Nem rossz hagyomány! — nevetett Girin. Odakint hangosan csikordult a kavics, és egy alacsony zöld kocsi fékezett le a kapu előtt.

— Vendégek érkeztek Ivernyovhoz — súgta oda Szima a férfinak, mintha itt bárki is megértené az orosz beszédet.

— I-igen! — mondta szemöldökét összehúzva Girin. — Egy kis baj lesz, ha nem beszél valamelyikük angolul.

— Késő bánat.

— Azt, hogy még egy lépéssel továbbjussak a tudományban, fontosabbnak tartottam, mint az idegen nyelvtudásom tökéletesítését. Nem szándékozom sokat utazgatni külföldön, úgyhogy elegendő az angol tudásom.

A kocsiból sokan szálltak ki. Három nő: két négerbarnára lesült európai és egy nagyon sötét bőrű indiai, aki a fekete szárijában még feketébbnek hatott. Négy férfi: két indiai, két európai: egy-egy öreg egy-egy fiatallal.

— Egész küldöttség jött üdvözölni a felgyógyult geológusunkat — mosolygott fanyarul Girin —, úgy látszik, Ivernyov népszerű ember.

A házigazda és a jövevények régi ismerősök voltak, de a közöttük kialakult közvetlenség egy kissé megbomlott Girin, Szima, és az arányos termetű öregember jelenlétében, aki olyan sűrű szakállt viselt, mint egy szikh, és szokatlanul méltóságteljes volt a magas fehér turbánban. Rámamurti szobrász úgy mutatta be az öreget, mint a guruját: Vitarkánanda professzor, művészettörténész. Ivernyov már hallott valamit arról, milyen szép szerepet játszott a tudós Dajárám életében, így hát egy kissé felemelkedett az ágyában, hogy tiszteletteljesen üdvözölhesse Vitarkánandát. De az öreg, akár egy anya a gyermekét, gyengéden visszakényszerítette az ágyba, majd ujja hegyét többször végighúzta a beteg homlokán és halántékán. Kellemes érzés járta át Ivernyovot, nyugalom szállta meg, és egy pillanatra behunyta szemét.

— Nem szabad kifárasztani! — mondta szemöldökét összehúzva Sandra, akinek magabiztossága és szépsége valósággal lenyűgözte Szimat.

De amikor az indiai szobrász felesége hátravetette válláról a vékony kendőt, mélyen meghajolt a beteg előtt, aztán európai módra feléje nyújtotta meztelen karjait, Szima nem tudta többé levenni róla a tekintetét. A két művész, Dajárám és Cesare pedig az Indiában ritkaságszámba menő és távoli Oroszországból érkezett nőt fürkészte.

Ivernyovon kívül senki sem vette észre, hogy a két tudós nyíltan egymás szemébe nézett, ahogyan csak a nagyon jó barátok vagy a halálos ellenségek tudnak egymásra nézni.

Vitarkánanda, amint megnyugtatta a beteget és visszafordult a jelenlevőkhöz, szembe találta magát az orosz orvos fürkésző pillantásával. Az indiai egy kissé felhúzta a mélytüzű sötét szeme fölött húzódó, megtört ívű, szurokfekete szemöldökét, és kérdőn nézett az orosz orvos hajnali tibeti hóhoz hasonló halványkék szemébe. Néhány percig tartott az észrevétlen párviadal, helyesebben az erőpróba, aztán Vitarkánanda halkan azt kérdezte Girintől:

– Ön is az úton áll?

— Ha ön a tudományt érti az úton, igen, ha a jógát, akkor nem.

A professzor erre széles, ősz bajusza mögé rejtette mosolyát.

— Minden tudós, ha igazi tudós, az igazság rettenthetetlen, elszánt kutatója, a neve a dnyána-jógi, akinek a gondolata, az akarata fegyelmezett.

– Én magam nemigen tudom megállapítani, hogy igazi tudós vagyok-e vagy sem, de ahogy erőmből telik, önző érdek nélkül igyekszem szolgálni a tudományt.

— Ezt látom — felelte Vitarkánanda —, mint például azt is, hogy ez a hölgy — tekintete Szimára siklott —, túljutott a ghéranda szamhitá jó sok lépcsőfokán (a professzor a hatha-jóga tantrabeli elnevezését használta).

— Biztos vagyok benne, hogy a feleségem nem is gondolt erre — mosolyodott el Girin.

— Maguknál Oroszországban, de általában Nyugaton elég sok olyan ember van, aki nem is sejti, hogy ő jógi, pedig eljutott a tökéletesedésnek és a megértésnek ugyanolyan magas fokára.

Lea hangos felkiáltása félbeszakította lassú beszélgetésüket. Sandra lefordította az olasz szózuhatagot.

— Lea azt mondja, hogy régóta szeretett volna látni közelről legalább egyet a csodálatos orosz tornászlányok közül!

— Orosz tornásznő vagyok ugyan, de nem tartozom azok közé a nagyszerű lányok közé, akik Rómában győztek — felelte Szima. — Én csak egy vagyok a sok ezer szovjet élsportoló közül. Ez az igazság — egyáltalán nem szerénykedés.

— Nem számít, nekem akkor is tetszik! — jelentette ki Lea, és belekarolt Szimába. — Nézd csak, Cesare, ugyanolyan kicsi, mint én, talán csak egy picikével magasabb.

— Alig öt centivel!

— Már megszoktam, hogy a férfiak mindent lekicsinyelnek — sóhajtotta Lea —, de meg kell jegyeznem, hogy illetlenség így meresztgetned a szemedet. Eleinte Tamara, most meg erre az orosz lányra. Mindjárt az első találkozáskor! Azt hiszed, hogy neked mindent szabad, mert festőművész vagy? Mi jön még ezután?

— Ezután? — Cesare felállt. — Kimerítettük Tiszlavot. — A nehezen kimondható orosz nevet így ejtette ki az olasz festő. — Mennünk kell. Azt javaslom új orosz barátainknak, hogy jöjjenek velünk. A közelben van egy pompás villa, amelynek gazdag tulajdonosai elutaztak. Kibéreltük mély vizű úszómedencéjével együtt, amely ugrótoronnyal is fel van szerelve. Most már sokkal könnyebben viseljük el a madrászi hőséget!

Szima kérdő pillantást vetett Girinre, aki viszont Ivernyovra nézett. A geológus helyeslőén bólintott.

— A medence égszínkék csempékkel van kirakva, felmelegedett vizét forrásvíz frissíti! Azúrkék frissítő! — csábítgatta őket Cesare. — A professzort is magunkkal visszük.

Dajárám és Tillottama szeme kerekre tágult a rémülettől. De Vitarkánanda egyáltalán nem sértődött meg, hanem kedvesen megmagyarázta, hogy neki, az idősebb nemzedék képviselőjének, már nem való ilyesmi. Cesare sietett bocsánatot kérni a professzortól. Vitarkánanda gyengéden elhárította a bocsánatkérést.

— Szeretnék önnel találkozni, ha már kipihente az utazás fáradalmait, és lesz egy kis szabad ideje — fordult Girinhez.

— Nem vagyok fáradt, de a konferencia már holnap megkezdődik — felelte Girin. — A szombat megfelelne önnek, akkor végződik a konferencia?

— Nagyon jó. Kérem, tiszteljen meg a látogatásával. Megengedi, hogy jelen legyen néhány barátom is? Csak férfiak lesznek. Dajárám majd eljön önért. Barátaim nagyon fognak örülni, hogy egy orosz pszichológus orvossal találkozhatnak. Mi már hallottunk a delhi konferencián elhangzott előadásairól.

— Nagyon köszönöm — mondta Girin halkan —, rossz szónok vagyok, és angolul sem beszélek valami nagyon jól. De rendkívül érdekesnek tartom az ön barátaival való találkozást. Kár, hogy itt-tartózkodásom nagyon rövidre van szabva.

— Miért ne hosszabbíthatná meg?

— Megpróbálom!

— Köszönöm: Még egy kérdés: igaz, hogy Dajárám a fekete koronáról és Nagy Sándor indiai hadjáratáról szóló régi legenda után kutat az ön számára?

— Ez barátomnak, Ivernyov geológusnak a kérése volt. De engem is érdekel a monda kézirata.

— Akkor mi is segítünk felkutatni. Egy négy esztendeje Indiába érkezett japán professzor gyűjti és tanulmányozza a Nagy Sándorról szóló ősi legendákat. Én csak futólag hallottam róla. De megtudhatom pontosan és összehozhatom majd vele.

— Inkább ne.

Vitarkánanda oldalvást nézett rá mindentudó szemével.

– Értem. Nem szeretné felkelteni azok figyelmét, akik… az olasz festőre vadásznak. Rendben van. De nekem mennem kell. — Vitarkánanda felállt, meghajolt és Dajárám kíséretében távozott.

Girin rávette Szimat, hogy menjen fürödni az olaszokkal, ő maga pedig ottmaradt Ivernyovnál. Szima mindjárt tudta, hogy kettesben szeretnének maradni, és elindult Lea meg az öreg olasz férfi társaságában, akinek nyári zubbonya, cserzett arcbőre és bátor tekintete elárulta, hogy tengerész. Alig hagyta el a házat a vidám társaság, a geológus megkérte Girint, hogy segítsen neki felülni. Meglobogtatta kezében az Andrejev jól ismert keze írásával teleírt lapokat, és megerősödött hangon felkiáltott:

— Képzelje ezt a furcsa egybeesést! — Leonyid Kirillovics apám jegyzetei között talált egy rövid feljegyzést arról, hogy a pamíri-afganisztáni expedíciója során ismeretlen szürke kristályokra bukkant egy ősrégi ércbánya meddőhányóin. Én olvastam azt a feljegyzést, de nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Milyen buta voltam!

— Hogy történhetett ez?

— Ez csak néhány futólag odavetett sor. Sem apám, sem senki más nem írta le az új ásványt.

— Nyilván a forradalom kitörése előtt nem volt rá ideje, aztán meg az események elvonták a figyelmét, no meg tudományos munkákat egy időben ritkán közöltek.

— De mégiscsak közöltek. És apám megtehette volna később is.

— A forradalom után már bizonyára nem voltak nála a kövek. Nyilván elkallódhattak. Elvégre az apja nem volt ásványkutató.

— Nem hát. Egyszerű geológus volt, aki érclelőhelyek után kutatott.

— Talán azt hitte, hogy a talált ásvány csakugyan nem is érdekes. És mivel nyakig volt munkával, nem kérte ki az ásványkutatók véleményét — bólogatott Girin.

— Valószínű. De Leonyid Kirillovics még valamit felfedezett: a bejegyzés teljes szövegét idézi, bevallom, elsiklottam fölötte, amikor átnéztem apám magánlevéltárát: “Tegnap voltam Alekszej Kozmicsnál a lakásán (Gogol utca 19.), eladta a köveimet…” Nézze, Andrejev professzor aláhúzta ezeket a szavakat: “Alekszej Kozmics” valószínűleg ékszerész. Ugyanebben a füzetben van még egy mondat: “Beszélni D. U.-val a szürke köveimmel kapcsolatosan.” De a dolog nem is olyan reménytelen, amilyennek látszik. Barátom, Szugorin ásványkutató emlékezetből leírta azoknak a köveknek a külsejét amelyeket elloptak, még mielőtt meghatározták volna eredetüket. Platina foglalatú fülbevaló, amelyet egy lebombázott ház széfjében találtak. A kövek áttetszőek, szürke árnyalatúak, és az ásvány anyagában rengeteg a szétszórt, igen apró, fémesen csillogó fénypont. A csiszolásról ítélve, feltehető, hogy a természetes kristályok oszlopszerű, rövid hasábok voltak.

Ivernyov hangja megremegett az izgalomtól és a gyengeségtől. Girin odalépett hozzá, hogy segítsen visszafeküdnie.

— Mindjárt, mindjárt. Az egésznek az a lényege, hogy ez a leírás pontosan ráillik az olaszok által talált fekete korona szürke köveinek a külsejére. Ezekkel az olaszokkal az imént ismerkedett meg… Csak hát a korona kristályai nagyobbak voltak!

Girin, aki már-már a beteghez hajolt, meglepetésében felegyenesedett.

— Wilfried Deragazi, akit ön is ismer, óriási összeget ajánlott fel az olasznak a koronáért. Aztán hazánkba érkezett, hogy kiderítse, hol találta apám a szürke köveit. És az én… Tatámat ugyanezzel a céllal küldte: a szabadsága alatt nézze át apám naplóit.

— No lám! — Girin csak ennyit mormogott.

— Adjon egy cigarettát, ott van a kis szekrényben!

— Elszédül.

— Adja már!

Ivernyov rágyújtott, de nyomban elfogta a köhögés, aztán vékony ingének ujjával letörölte verítékét. Majd így folytatta:

— Ebből ezt az igen fontos következtetést vonjuk le: először is, a szürke kristályok ősi lelőhelyét csak az apám ismerte, másodszor, ezeknek a köveknek fontos tulajdonságuk van. Akik ismerik ezt a tulajdonságát, nem sajnálják a pénzt, tűvé teszik érte az egész világot. Én még a következőkről tudok… — Ivernyov elmondta Girinnek a korona megtalálásának történetét és Lea betegségét. — Ha felidézzük Nagy Sándor történetét, helyesebben az indiai távozásáról szóló legendát, amelyet Szoltamurad Behojev mesélt el nekünk…

— Szoltamuradot ismerem! Elnézést, mit mondott el?

— A legendában Sándor felteszi a fejére az ősi varázskoronát és elfelejti, hogy miért jött Indiába. Ugyanez történt Leával is! Amikor feltette a fejére a koronát, részlegesen elvesztette emlékezőtehetségét. Egyetért azzal, hogy ez az egybeesés azt bizonyítja: az elsüllyedt flotta Nagy Sándor hajóhada volt, amelyet Nearkhosz kapott a diadokhoszoktól. A legenda szerint Nearkhosz megkapta a varázskoronát is… Elég ennyi? Egy elektronikus gép már rég azt felelte volna: igen!

— A gépnek mindegy, esztelenséggel úgysem vádolják meg, legfeljebb azt mondják: rövidzárlat. De a maga formulájában nem lehet hibát találni. Előfordulnak különféle meglepő dolgok, mint például az ősi Trójában talált nagyszerű optikai lencsék. Én beérem ezzel a hipotézissel. A tudomány csak most jött rá a kristályok szerepére a kvantumelektronikában, de még mindig nincs teljesen tisztában vele. Ismeri a kvantumgenerátorokat: a mézereket és lézereket? A rubin vagy más ásványok kristályai iszonyatos fényerősséget biztosítanak. A Holdat megvilágító kristályok fénye az elektrontömegek összegyűjtése és továbbítása révén messze túljut a naprendszer határain. A lézerek biológiai hatásáról egyelőre semmit sem tudunk. Viszont ősidők óta ismerünk különböző biológiai hatásokat, amelyeket drágaköveknek, ugyancsak kristályoknak tulajdonítanak többségükben. Lehet, hogy az ősi babonákban van némi igazság, és pontos megfigyeléseken alapulnak. Feltehető, hogy a szürke kristályok a napfény hatására bizonyos körülmények között az agy idegsejtjeire ható sugarakat bocsátanak ki. Elhelyezkedésük a koronán olyan, úgy vannak beállítva, hogy a kisugárzás az emlékezetet irányító agyféltekék hátsó részét éri.

— Lea vakító napsütésben állt a koronával a fején!… — kapott észbe Ivernyov. — De hogyan tudhattak ilyen felfedezést tenni az oly távoli múltban?

— Tapasztalati úton, vaktában értek el az emberek nagyon sok mindent. Ezeknek a vívmányoknak egy része aztán feledésbe merült, elveszett a szüntelenül tomboló háborúkban, amelyek — mert gyér volt a lakosság lélekszáma — egész kultúrákat teljesen megsemmisítettek. Úgy látszik, az ilyen veszteségek közé kell sorolni a szürke kristály tulajdonságait is, amelyeket valaki véletlenül másodszor is felfedezett. Szeretném tudni, ki volt az. Hogy mik ezek a tulajdonságok, az már az ásványkutatókra, kristálykutatókra, fizikusokra tartozik, nem rám, orvosra.

— Mintát kel! szerezni. Különben csak találgathatjuk, hogy magának a kristálynak a tulajdonságai ezek, vagy az ezüstös zárványoké. A kristályok folyadék- és gázzárványait régóta tanulmányozzák. Az egyik első kutatójuk Humprey Davy volt. Sósvíz-oldatok a szfaleritben vagy topázban, szerves kőolajféle anyagok zárványa fluoritban, nagy nyomás alatt levő gázok hegyi kristályokban — korszerű és igen precíz analízissel kimutatható, milyen volt a nyomás, a hőmérséklet, az oldatok összetétele a kristályképződés pillanatában sok millió és milliárd évvel ezelőtt.

— Lehet, hogy nem a zárványokban van a lényeg, hanem az oldatok összetételében? — töprengett hangosan Girin.

— Minden lehetséges. El lehet fantáziáin! azon is, hogy holmi különleges, a föld felszínén “kihalt” — technéciumhoz és franciumhoz hasonló elemek adalékanyagokként keveredhettek beléjük. Sőt feltehető, hogy olyan anyag került a szürke kristály összetételébe, amelyet a földkéreg óriási mélységéből hoztak felszínre, ahol a nekünk megszokott elemek egészen mások lesznek, és más tulajdonságokat kapnak. Akárcsak a száz-százhúsz kilométeres mélységből felszínre hozott egyszerű szén, amely az egyik legkeményebb anyag, a gyémánt alakjában kerül hozzánk.

– És ez az anyag más tulajdonságaival együtt felszínre hozta magával az élettel szemben táplált kozmikus ősharagot, amely az anyagmozgás valamennyi alapfolyamatát jellemzi?

– Úgy van, és milyen költői! De hogy ültessük át ezt a poézist a reális tudomány talajába? — mosolyodott el Ivernyov.

— Csak egy módszerrel: hogy Cesare nevű barátja megszerezze a koronát, ha valóban ő rejtette el, mint ahogy azt magának említette. Aztán adja át a tudósoknak és ezzel egyszer s mindenkorra megszabadul a veszélytől, amely közös “barátunk”, Deragazi “jóvoltából” minduntalan leselkedik rá.

— Valóban ez a legegyszerűbb megoldás! És a leghelyesebb. Úgy gondolja, hogy el lehet mondani neki mindent?

— Természetesen! A szál vége az ő kezében van, de nem olyan embernek néztem, aki pénzért mindenre hajlandó. Értelmes ember, tehát belátja, hogy amikor szervezett erő avatkozik a dologba, a magányos embernek félre kell állni és rábízni az ügyet egy másik, nem kevésbé hatalmas szervezetre. Maguknak, geológusoknak pedig nagyon sürgősen gondoskodniuk kell az ókori ércbánya védelméről, ha édesapja feljegyzései alapján megtalálják.

— Kedves Ivan Rogyionovics, ha jól sejtem, az az ércbánya Afganisztánban van!

— Akkor meg írunk egy jelentést és én még ma… nem, nem, ez így nem jó. El tudná küldeni valamelyik munkatársát repülőgépen Delhibe?

— Csak Vologya Tulimov geofizikus jöhet számításba. Ő a másik szovjet geológus itt, Madrászban, senki más nincs. Elutazik, mit lehet tenni!

— Akkor minden rendben van. Írja meg a jelentést, én majd átadom neki. Most pedig egy negyedórát feküdjön nyugodtan, aztán hozzáfoghat az íráshoz. Nem kell hosszan írni, azokat sem a gólya költötte. A másolatát elküldi Leonyid Krillicsnek, hadd mozgassa meg a fantáziáját.

Girin lefektette Ivernyovot és a dolgon tovább morfondírozva kiment a teraszra.

“A kristály az anyag tartós létezési formája, és képződéséhez — az alaktalan anyagoktól eltérően — pótenergiára van szükség. Ez a pótenergia lehetővé teszi, hogy a kristály rendszerezett azsúrozása, kemény sarkai és csiszolt élei révén ellenállhasson a külső hatásoknak. A kristály megsemmisülésekor okvetlenül felszabadul bizonyos energiamennyiség. Ugyanígy az ember pszichikuma is, amelyben nagy energia feszül, nagyszerűen ellenáll mind az igen erős ingereknek, mind a belső konfliktusoknak. A kevésbé szilárd pszichikumú ember pedig könnyen enged a külső nyomásnak, pánikba esik, a társadalmi pszichózis hatása alá kerül — általában ingatag erkölcsileg. Egy kissé gyenge legény, mondaná Szima.”

Szima! Ez a szívmelengető név visszazökkentette Girint a valóságba. Legkésőbb egy óra múlva megpillantja a lány erősen figyelő és ezért csalókán szomorú nagy-nagy szemét.


6. FEJEZET

Hullócsillag


Mindnyájan fürödtek, csak Tillottama nem. Mivel felesége volt Dajárámnak, képtelen volt áthágni az ősrégi szabályokat, holott szeretett fürödni a tengerben Dajárámmal vagy az olasz lányokkal, de — férfiak nélkül. A táncosnő letelepedett a napernyő hűs árnyékában, a többiek pedig boldog mosollyal belevetették magukat az égszínkék, hűvös hullámokba. Szima az ugrótorony láttán nem tudott ellenállni a kísértésnek, és egymás után többször is leugrott a toronyról hol fecske módra, hol a levegőben pörögve — az öt kevésbé gyakorlott úszó elismerő kiáltással kísérte. Csak Lea vette fel a versenyt az orosz tornászlánnyal, a torony legmagasabb szintjéről ugrott le a vízbe. Szimán volt a sor: felment az ugrótoronyra, közben újabb mutatványon törte a fejét. Aztán ott állt a ruganyos deszka végén. A többiek a medence túlsó szélénél helyezkedtek el. Cesare le nem vette tekintetét Szimáról, figyelte a fiatalasszony minden mozdulatát, aki lassan himbálódzott a ragyogó napsütésben és olyan volt, mint egy ébenfából faragott vagy világos bronzból öntött szobor. Lea megbökte a festőt.

— Elbűvölő — suttogta Cesare —, ugyanakkor az alakjának vonalai mintha egy kissé durvák volnának.

— Nem igaz! — súgta oda neki Lea.

— Nem jól fejeztem ki magam. Nem durvák, hanem meglepőek és ezért még szebbek, így van! Itt egy meglepő ívhajlat, ott egy bemélyedés…

— A mi Cesarénk már elfelejtette a saját maga szabta alakméreteket — jegyezte meg Sandra.

— Még mit nem! Rég megállapítottam: 34-24-40. Százhatvan centiméteres testmagasság esetében. Ez eredeti méret!

Szima felugrott, hátravetette testét, majd csigavonalat leírva belefúródott a kék vízbe. Sandra Cesaréra kacsintott, Lea pedig csókokat dobált a feléjük úszó Szimának. Cesare Dajárám füléhez hajolt, súgott neki valamit, közben hevesen gesztikulált.

– Összeesküvést szőnek? — kérdezte tréfásan Szima, amikor fellépett a medencét körülvevő sárga kőre, amely áttüzesedett a naptól.

— Egyáltalán nem — felelte Sandra —, azt hiszem, azon vitatkoznak, melyikük készítse el a maga szobrát. Nézze csak, olyanok, mint a ragadozók, amikor megpillantják a prédát.

— Cesare nagyon gyenge szobrász — nevetett Lea —, de kitűnő rajzoló.

— Mondja meg nekik, hogy az én szobrom már ott áll Moszkvában a Tretyakov Képtárban… — Szima elhallgatott, mert tiszteletteljes csodálkozást látott az olasz lányok mozgékony arcán, aztán így folytatta: —…és húsz évvel a születésem előtt készült.

Az olasz nők felnevettek, de Szima komoly arccal folytatta:

— Mindenki azt mondja, hogy én annak mása vagyok, már pedig ha ismétlődik a hasonlóság, az azt jelenti, hogy sok olyan nő van, mint én.

— Ezért csak irigyelni lehet Oroszországot! — kiáltott fel Sandra. — De okvetlenül látnia kell Tillottama szobrát, férje alkotását.

– Úgy látom, a hölgyek kellőképpen felfrissültek és jól kicsicseregték magukat — szólt rájuk Cesare. — Menjünk ebédelni. Kedves Girina, most elmegyünk a férjéért, és maguk is csatlakoznak hozzánk.

Szima elhárította a meghívást, mert még meg kellett látogatnia az India-szerte híres tánciskolát.

Girin a megbeszélt helyen: a halászok emlékműve előtt találkozott Szimával.

— Kedvesem, kimegyünk a tengerre!

— Tele van ronda cápákkal!

— Felfogadjuk kísérőknek a vakmerő Cesarét és Leát. Késekkel vannak felszerelve és búváröltözéket vesznek fel. Egyébként egy kisebbfajta győzelmet arattam: bemutattam a tánciskolában tornánk néhány elemét, és most felkértek, hogy szerepeljek a televízióban.

Girin a karjára kapta feleségét.

— Ivan, ez nem szép dolog! Illetlenség, mindenki minket néz!

— Szó sincs róla, egyetlen lélek sincs a környéken.

— Ez nem méltó egy lovaghoz. Kihasználod, hogy erősebb vagy és feldobsz a levegőbe. Ez a független nő megalázása! Az ember nagyon kicsinek érzi magát… Te kinevetsz, no csak nézz a szemembe! Mintha valami kérkedés csillogna benne.

— Eltaláltad. Emlékszel a képzőművészeknek tartott előadásomra? A szépséggel kapcsolatos elképzelésemre. Kiderült, hogy megegyezik egy ókori indiai bölcsességgel. Hallgasd csak meg, mit mond az apa a fiának:

– “Hozz nekem a kertből a njagrodha gyümölcséből.

— Itt van, uram.

— Törd fel.

— Feltörtem, uram.

— Mit látsz benne?

— Magokat, amelyek oly kicsik, hogy alig láthatók.

— Törj fel egy magot.

— Feltörtem, uram.

— Mit látsz benne?

— Semmit, uram!”

És ekkor így szólt az apa: “Fiam, íme ez a mákszemnyi részecske, amelyet még érzékelni sem vagy képes, az óriási njagrodha lényege. Hidd el, fiam, ebben benne van mindaz, ami a fában van, minden szépsége és nagysága…” Mindez, kis bogaram, még az időszámításunk előtt írt Cshándogja-upanisádban olvasható. Ha én ezt akkor tudom, okvetlenül felemlítem példaképpen, hogy megmutassam, hol rejtőzik az emberben a szépérzék.


A Girin házaspár Ivernyov javaslatára egy kis villát bérelt. A követségről üzenet érkezett, hogy Ivernyov utazzék Delhibe, mihelyt olyan állapotban lesz, hogy bírja a repülőutat. Girin, amikor egy kis szabad ideje akadt, elment a védanta tanulmányozásával foglalkozó társaság tágas könyvtárába.

Esténként meglátogatták Ivernyovot az olaszok és Rámamurti a feleségével. Cesare megkérte Szimat, üljön neki modellt. Két nap múlva Rámamurti is magával hozta a rajztömbjét. A két művész egymással versenyezett abban, hogy ki tudja gyorsabban és pontosabban lerajzolni az orosz lányt. Lea és Sandra, akik egy kicsit féltékenyek voltak emiatt Szimára, szüntelenül Ivernyovot és Girint faggatták a Szovjetunió felől. Calegari kapitány leginkább nagyokat hallgatott, pipázott, időnként pedig megeresztett egy-egy csípős megjegyzést, ami elkeseredett vitákat robbantott ki.

Girin és Szima csak az ötödik napon tudtak időt szakítani arra, hogy elutazzanak a kiállításra, amelyen Rámamurti Apszarasz című szobra volt látható.

A nap többi részében Girin olyan szótlan volt, hogy Szima már nyugtalankodni kezdett. Faggatózására a férje végül feltárta előtte furcsa viselkedésének okát. Eszébe jutott az a másik szobor, amely ugyanilyen egyszerű állványon nyugodott abban a teremben, ahol Szimával megismerkedett. Aztán csendes aggodalommal gondolt azokra a gyönyörű nőkre, akikkel összehozta a sors… Anna — és tragikus élete a régi erkölcsű faluban. Ligyija Ivanova — a ragyogó tehetségű balerina és nagyszerű ember. Sandra — és a félresikerült élete. Végül Tillottama. Kimentették ugyan a gengsztertanyáról, mégis mintha valami veszély fenyegetné. Leának alighanem igaza van. Dajárámnak nem volna szabad ennyire magabiztosnak lenni. Rá kellene eszmélnie már, hogy ő egymaga — nagyon gyenge védelem. Véget kell vetnie a visszavonulásnak, és Delhibe költöznie a jó barátok közé. Az a gondolat, hogy a minden tekintetben tökéletes emberek fölött valami végzetszerűség lebeg, már nagyon régi. A föld különböző pontjain, az indiaiak és a görögök azt tartották, hogy az istenek nem szeretik a tökéletességet; nem értették meg az egyszerű igazságot: a rossz társadalmi rendszer és a jövendő emberiség előhírnökei, az igazán jó emberek közötti ellentmondásokat. Ezért szomorú minden ember, amikor a szépséggel találkozik, ezért igyekeznek az összes nemzedékek és fajok művészei megörökíteni a szépséget az anyagban.

Dajárám már végrehajtotta hőstettét, Apszarasza, az ifjú mennyei nimfa bekerül a világ, az emberiség művészetébe. Az élő Tillottama pedig még nem egy alkotásra ihleti majd az embereket.

Ám a táncosnő teljesen védtelen. Hiszen a törvény csak a bűncselekmény elkövetése után sújt le. Persze, ez nem is lehet másképpen, mégis úgy van berendezve a világ, hogy a támadó mindig fölényben van, akár a tigris a növényevőkkel szemben.

A mi nagy Leninünket a nép hallatlan szeretete, a sok ezer éberen őrködő szem sem tudta megvédeni. India népe nem volt képes megvédeni vezérét, Mahátma Gandhit… talán azért, mert az igazán szerető embernek eszébe sem jut, hogy a gonosztevő ilyesmire vetemedik. De félőrült fanatikusok — akiket pszichológiában jártas emberek irányítanak — meg merik tenni!

Könnyű dolog kezet emelni egy lányra, akinek egyetlen védelme a szépsége; nem nehéz hóhért találni.

Szima miatt például nem kell Girinnek nyugtalankodnia. Szerény, szinte észre sem venni, valójában pedig felveszi a versenyt Tillottamával, és ezt rögtön meglátta az orosz asszonyon a két művész: az indiai szobrász és az olasz festő.


Ivernyov az elutazása előtti napon meghívta magához Girint és Cesarét, hogy megbeszéljék a fekete korona ügyet.

A három férfi bezárkózott Ivernyov dolgozószobájába.

Ivernyov most már részletesen elmondta Cesarénak mindazt, ami Leningrádban és Moszkvában történt Deragazi látogatása előtt és alatt, nem hallgatta el saját egyéni tragédiáját sem. A geológus komor szavai meghatották a festőt, aki bőszen szívta a cigarettáját, és többször is kezet szorított Ivernyovval.

Ezután Girin ismertette a szürke kristályokkal kapcsolatos tényeket és találgatásokat, megmagyarázta, hogy a leningrádi kövek elrablása után már csak a koronába bedolgozott kövek szolgálhatják a tudományt.

— Tegyük fel, hogy az ön feltevései helyesek — szólt az olasz festő, és összehúzta a szemét a füsttől —, vagyis a szürke kristályok hatnak az emlékezetre. Mi értelme van hát akkor hatalmas összegeket költve az egész világon vadászni rájuk? Mi abban a fontos, hogy ha az ember fejéhez érintik a kristályt, elveszti az emlékezőtehetségét?

— A lényegre tapintott rá — felelte Girin. — Ez a dolog lényege. És természetesen — bűnös lényege, ezért cselekednek titokban. Mert ami gonosz, azt mindig titkolják. Az én véleményem szerint a következőkről van szó. A harci és a munkaautomaták létrehozása nagyon sok pénzbe kerül. De kéznél vannak az olcsó, majdhogynem ingyenes és csodálatos biológiai gépek: az emberek. Ám az ember nem automata…

– Értem már, értem — kiáltozta Cesare, és többször is felugrott a helyéről —, abból az emberből, aki elveszti az emlékezőtehetségét, automata válhat!

— Az, aki teljesen elveszti emlékezőtehetségét, semmire sem alkalmas, mert elveszti teljes életképességét is. De ha csak részlegesen veszti el emlékezőképességét…

— Igen, igen! Akárcsak Lea! Istenem, hiszen ez olyan világos, mint a nap! — A festő mindkét karját a magasba lendítette. — Hát ezért vadásznak a koronára. Óriási összegeket hozhatna a konyhájukra!

— A korona önnek is szép summát hozhat, ha hajlandó eladni azt ezeknek a “vadászoknak” — mondta Girin hűvösen —, bár, őszintén szólva, biztosra veszem, hogy Deragazi bandája megtalálja a módját, hogyan szabaduljon meg öntől, mihelyt megmutatja nekik a rejtekhelyet. Én nem akarom rábeszélni semmire sem, de én láttam azt az embert!

Cesare bólogatott, de mielőtt még megszólalhatott volna, az ajtófüggöny mögül belépett a szobába Lea.

— Kedves férfiak, megérkezett a Rámamurti házaspár! Tillottama táncolni fog! Abban a táncosnői kosztümben, amelyben az imént szerepelt a televízióban. Magnót is hoztak. Jöjjenek gyorsan!

— Menjünk — mosolyodott el Girin —, de Pirelli úr, ne siesse el a döntést. Nagy felelősséget jelent az ön számára, és szeretném majd hallani a végső döntését.

Szima Girin elé futott.

— Ivan, mindjárt látni fogjuk Tillottama táncait. Jaj de nagyszerű! — Belekarolt a férfiba és arcát Girin vállához szorította.

Tillottamát nem zavarta a szoba zsúfoltsága. Ellenkezően, a szűk térbe zárt mozdulatai olyan rugalmasak, erőteljesek és gyorsak voltak, amilyenhez foghatót még sohasem láttak nézői. A magnóból áradt az európai fül számára nehezen érthető kettős ütemű dallam, amelybe bele-belehasítottak a húros hangszerek elnyújtott, remegő hangjai.

Szima lélegzet-visszafojtva figyelte az életre kelt apszaraszt, nem sejtve, hogy Tillottama saját tánckompozícióját mutatja be, amelyet Rávi Dász, tamil zeneszerző A lótusz könnyei című nemrég írt szerzeményére rögtönzött. Tillottama meghagyta a kézmozdulatok számos intonációját, amelyek oly lenyűgözőek a klasszikus indiai táncokban, de lemondott néhány ősrégi pózról, amelyeket makacsul ismételnek az ősi hagyományok követői. A félig behajlított, szélesen szétterpesztett lábak jelképezik az ember jelentéktelenségét, kapcsolatát a földdel és lassú felemelkedését az ég felé…

Egy indiai táncosnő részéről ez merész újításnak számított, de európai nézői nem értékelték kellőképpen. Ám a tánc sokkal jobban tetszett nekik a hagyományos indiai koreográfiánál, amelyet itt, Madrászban a templomi devadászik utódai a legmagasabb tökélyig fejlesztettek.

Csak Dajárám figyelte templomi áhítattal szerelmesét, értette meg a táncosnő alkotásának minden jelentését és látta meg benne az eljövendő indiai művészetet…

A trópusi éjszaka hirtelen szakadt le, és feljött a hold. Dajárám eloltotta a villanyt, kitárta a széles ablakot, és Tillottama holdfényben folytatta táncát. A fény oly éles volt, hogy nem lágyította meg, hanem élénkebben emelte ki a táncosnő legkisebb mozdulatát, majdnem fekete karjait és vékony arcvonásait, amelyek olyanok voltak, mintha ébenfából faragták volna ki.

A magnóban felhangzott lágy, szinte gyermeki hangon a Szerelmi dal. Ezzel egyidőben Tillottama teste valósággal hullámzani kezdett, rejtett érzések villóztak benne, meg-megremegett, aztán riadtan megdermedt. A dal véget ért, a csendben élesen kattant a kikapcsolódó magnó. Lea összevissza csókolta Tillottamát, fel sem szárította az elragadtatás könnyeit, amelyek a holdfényben csillogtak. A nála sokkal tartózkodóbb Szima magához vonta a táncosnőt és arcát az arcához szorította, ahogy a távoli Oroszországban szokta, amikor gratulált barátnőinek és tanítványainak sikeres fellépésükhöz vagy sportgyőzelmükhöz.

— Vigyázzon rá, mert óriási érték! — mondta Rámamurtinak Girin.

— Természetesen! — felelte Dajárám olyan büszke és boldog mosollyal, hogy szinte megvilágosodott a szoba.

Rámamurti búcsúzkodni kezdett. A három olasz is felállt. Felajánlották, hogy hazaviszik indiai barátaikat. Ivernyov a beteg jogán csak a verandára ment ki, de Szima és Girin lementek a kertbe és a kapuig kísérték a vendégeket. Az olaszok kocsija egy kissé távolabb állt az utcai lámpa fénykörében; a lámpa körül szúnyograjok keringtek, mint mindig. Távolabb, a másik utcai lámpánál emberek ültek a fák alatt egy padon.

Szima még csókot dobott a távozók után, majd visszament a házba. A járda keskeny volt, úgyhogy Girin a felesége nyomában lépkedett: valamin nagyon elgondolkodott, mert szűkszavúan válaszolt, amikor Szima Tillottamát dicsérte. Az asszony ekkor hátrafordult és oldalvást felnézett a férjére. Ez a tekintet teljesen lefegyverezte Girint.

– Észrevetted, milyen fekete a haja? Éjfekete. Amikor ma este megpillantottam Tillottamát a holdfényben, rájöttem, hogy kicsoda ő tulajdonképpen: az éj királynője a szó legigazibb értelmében.

— Igen, a hajáról nekem is az éjszaka jutott eszembe.

— Azért olyan fekete, mert nincs benne a legcsekélyebb vörhenyesség sem. Kékesfekete, mint a mi cigányaink haja. Szeretném, ha az én hajam is ilyen volna, de egy kissé vöröses, bronzos árnyalattal. Ugyanaz a színárnyalat, amilyenre Sandra festeti a haját.

– Ízlés dolga — ocsúdott fel végre Girin. — Szerintem a hollófekete szín túl sötét, a te hajad feketéjén pedig átüt a fény.

— Te drága Ivan!

— Ami pedig a cigányokat illeti, ők indiai származásúak, helyesebben dravidák. Lehet, hogy ostobán hangzik, de szerintem a kékesfekete haj — amely egyébként számos mongol és dravida eredetű ősi népre jellemző — a nagyon távoli múlt csökevénye. Annak bizonyítéka, hogy valaha fokozódott a nap rövidhullámú kisugárzása, de lehet, hogy fellobbant egy közeli szupernóva csillag, amely a haj és a bőr különleges pigmentképződését okozta…

Ekkor az utcán tompa csattanás hallatszott, olyan, mintha pezsgős üveget dugaszoltak volna ki, aztán egy újabb csattanás következett, majd egy férfi ijedt, dühös és fájdalmas üvöltése hangzott fel. Néhány másodperc múlva kiáltásokkal vegyes pisztolylövések hallatszottak. Girin és Szima a kapu felé rohantak. Ivernyov, aki még gyenge lábon állt, leszaladt a lépcsőn, de elesett és legurult az ösvényre, közben felhorzsolta az arcát, kezét. Az utcáról kiáltozások, meztelen talpak és cipők dobogása hallatszott. Alig telt el három perc azóta, hogy elbúcsúztak barátaiktól…


Amikor Szima és a férje mögött becsukódott a kapu, az öt távozó vendég feléjük fordulva állt és integetett nekik. Elsőnek Tillottama fordult a kocsi felé, ekkor megpillantotta a fa alatt, a pad mellett ácsorgó csoportban a jól ismert arcélt a hosszú orral.

“Ahmed!” — villant át agyán, és összerezzent a már-már elfelejtett gyűlölettől. Ám az arc, amely a múltból merült fel előtte, eltűnt, mert eltakarta két fiatalember kívül hordott bő, tarka ingben.

Tillottama megszorította Dajárám kezét. A férfi ijedten lehajolt feleségéhez, és kérdő pillantást vetett elsápadó arcára.

— Siessünk! — kérte Tillottama.

Lea beszállt a kocsiba, bedugta a gyújtókulcsot és kinyitotta az ajtót, hogy Tillottama beszállhasson.

Ezalatt a kis csoport otthagyta a padot, és ahhoz az utcai lámpához közeledett, amely alatt a kocsi állt. Még mielőtt bárki is felfoghatta volna a történteket, egyikük előkapott az inge alól egy hosszú csövű pisztolyt, amelynek végére bordásfémhüvelyt csavartak. Csattanás hallatszott, valami nekicsapódott a kocsi karosszériájának és eltalálta Tillottama oldalát. Sandra odaugrott, hogy fedezze Tillottamát, hátra tette karját, mint ahogy a kotlós védelmezi a csibéit. Elcsattant a második lövés. A golyó keresztülhatolt Sandra karján és Tillottamába fúródott. A két nőt mintha lekaszálták volna. Egy pillanattal korábban Dajárám vadállati módon felüvöltött, és a lövöldöző emberre vetette magát. A gyilkos egyik cinkosa elgáncsolta. Dajárám a pisztolyos férfi lába elé zuhant az aszfaltra. De még sikerült elkapnia a gyilkos lábát, magára rántotta a támadót, majd maga alá gyűrte, és megpróbálta kicsavarni kezéből a fegyvert. Cesare, aki először megkísérelte felemelni a két sebesült nőt, és csupa vér lett, dühében leütötte a másik banditát, majd Dajárám fölé hajolt. Nem vette észre, hogy a harmadik támadó, egy sötét ruhája miatt eddig észrevétlen idősebb férfi előkapta hosszú, hegyes tőrét. Egy pillanat, és a tőr lecsap az olasz festőre, áthatol a lapockáján egyenesen a szívébe, ám ekkor Lea sietett a segítségére nehéz automata pisztolyával, amelyet Cesare megtámadásának napja óta hordott magánál. A lány habozás nélkül belelőtt a fekete bajszos arcba. A bandita elvágódott, a fejét tompán beleverte a lámpaoszlop kőtalapzatába. A többi bandita hátraugrott. A gyilkos kétségbeesett erőfeszítéssel kitépte magát Dajárám szorításából, és tarkón csapta pisztolya agyával. Rámamurti szétvetette karját, és arccal az aszfaltra zuhant. A gyilkos már ki is siklott alóla, és felemelte fegyverét. Lea újból lőtt, de a keze megremegett, így a gyilkos-hasába fúródott a golyó. Az alak összecsavarodott, és fekete száját szélesre tárva felüvöltött. Lea harmadszor is elsütötte pisztolyát, de a rémülettől, az undortól és a borzadálytól kis híján elvesztette eszméletét. Az üvöltés hörgésbe fulladt, a gyilkos az olasz lány elé zuhant, aki eldobta pisztolyát, és kezét a szája elé kapta, mert leküzdhetetlen hányinger fogta el.

Cesare még mindig birkózott a tarka inges banditával. Tudta, hogy Tillottamához és Sandrához kellene rohannia, de képtelen volt elengedni az ellenfelét. Kíváncsi tömeg csődült össze. A ziháló emberek falként vették körül a csatateret, amelynek közepén a porban Cesare és a bandita hempergett.

— Segítsetek, kapjátok el! — kiáltott rájuk hiányos indiai nyelvtudásával Cesare.

Hosszú orrú, sovány, ragadozó arc bukkant elő a tömeg háta mögül.

— Mit álltok! Üssétek az átkozott angolokat! — üvöltött rájuk az idegen urdu, tamil és hindi nyelven. — Látjátok, bestiális módon meggyilkolták két emberünket!

Az az ember, akit Tillottama Ahmednek nézett (az is volt), jól számított. A tömeg felhördült és rárontott a dermedten álló Leára és a még mindig viaskodó Cesaréra. Ebben a pillanatban kirohant a kapun Girin. Tapasztalt katonaorvosi szemével nyomban felmérte a helyzetet, és az egymásra zuhant nőkhöz rohant. Békésen feküdtek, mint az alvó gyerekek, és ez a nagy nyugalom semmi jót sem ígért. Girin rohanás közben hátrafordult, és oroszul odaszólt Szimának:

— Szaladj vissza Msztyiszlavhoz, és hívd fel a rendőrséget!

Felkapta Sandrát, és nyomban megállapította, hogy a kezét megsebesítő golyó a bordákat súrolta, és csupán sokkot idézett elő; ráfektette a kocsi ülésére, aztán letérdelt Tillottama mellé. A gyönyörű táncosnőnek három perccel ezelőtt még oly élénk ajka elszürkült, kékes árnyalat hervasztotta el barna bőrét. A félig nyitott szájából sötét vér folyt — végig az aszfalton.

Girin nagy tapasztalatra tett szert a katonaságnál, ezért rögtön meg tudta állapítani, hogy a sebesült állapota reménytelen. A következő pillanatban felpattant a földről — éppen a legjobbkor — és egy parancsoló mozdulattal megállította a fenyegetően közeledő tömeget. Elkapta a fiatal bandita karját, és elszakította a festőtől, majd talpra rángatta. A bandita meghunyászkodott és kidülledt szemmel meredt Girinre. Cesare feltápászkodott, zihálva Leához lépett, erősen megrázta, és kiáltott valamit olaszul.

Ahmed előrelépett, Girinre és Leára mutatva, vicsorogva, szemét forgatva, eszelősen elordította magát. Felemelt kezében egy görbe kést szorongatott. Aztán még néhány kés villant meg az összecsődült emberek sötét markában.

Girin átható, ólomsúlyú tekintetét Ahmedre szegezte. A pakisztáni férfi elhallgatott, leeresztette karját, aztán lehunyta szemét. Megfeszült teste elernyedt, a kés csengve az aszfaltra esett.

Girin úgy vélte, hogy az amerikai filmes szolgájának tudnia kell angolul, ezért hangosan ráparancsolt:

— Gyere ide, te gyilkos!

Ahmed elvált a tömegtől, engedelmesen előrelépett, és az emberek, akik eddig a szószólójuknak tartották, és a háta mögött szorongtak, most hátrálni kezdtek.

— Térdre!

Ahmed lerogyott, térdkalácsa hangosan koppant az aszfalton.

Girin egy másodpercet sem vesztegetve visszatért Tillottamához. Biztos sebészkezével kitapintotta a táncosnő bal oldalán, majdnem a hóna alatt sötétlő, golyó ütötte nyílást, amely rézsútosan felfelé húzódott. Girin mindent tudott. A golyó azon a helyen ütötte át az aortát, amely nagyon közel volt a bal hörgőhöz, és azt is széttépte. Tillottama minden vére, amelyet erős szíve hajtott, néhány másodperc alatt elfolyt a száján.

Dajárám Szeretett Szépségének még akkor sem volna semmi reménye a megmenekülésre, ha ebben a pillanatban kéznél volna egy jól felszerelt műtő. Minden elvégeztetett. “India Csillaga” örökre lehunyta szemét.

A tömeg rémületében megdermedt, némelyek térdre estek és azt kiáltozták: “Szent! Szent!” A fiatal bandita hason feküdt főnöke mellett. Ahmed pedig még mindig lehajtott fejjel, kutya módra vicsorogva térdelt az utcai lámpa erős fénykörében, így talált rá a rendőrségi kocsi, amely száguldva tört utat magának a tömegen keresztül.


Nyomasztó némaság uralkodott Ivernyov otthonosan berendezett házában, ahol három órával ezelőtt még A lótusz könnyeinek lágy dallama zsongott.

Girin komoran járkált a szalonban. Az ügyesen bepólyázott Sandra félig ült, félig feküdt a fotelban Szima ruhájában, amely rövid volt neki. Lea egymás után szívta a cigarettákat, és Cesaréra tekintgetett, aki arcát a tenyerébe rejtve, furcsa módon himbálódzott. Ivernyov a műteremben kopogott a táskaírógépén: mielőtt elutazik, át kell adnia a rendőrségnek a vallomását.

— Girin doktor, megnézte Dajárám sebét? — kérdezte Sandra.

— Igen. A koponyája nem tört be. Erős agyrázkódása van.

— Mikor tér magához?

— Már rég magához kellett volna térnie. Amikor elszállították, megkértem az orvosokat, adjanak be neki egy nagy adag altatót. Minél később tér magához, annál jobb neki! Jobban erőre kap.

— Számára az lett volna a legjobb, ha a feleségével együtt ölik meg — kapta fel a fejét Cesare.

— Hát igen! De ha jól tudom, az indiai szokások szerint neki magának kell eltemetni, vagyis elégetni Tillottamát. El kell halasztani a kórházi elhelyezését. Beszéltem telefonon Vitarkánanda professzorral, és most már valahogy nyugodtabb vagyok Dajárámot illetően.

— Istenem, istenem, a mi Tillottamánk halott! — Lea, aki eddig türtőztette magát, most keserves zokogásban tört ki. — Én… én mindig azt hittem, hogy halhatatlan, mert olyan gyönyörű! Milyen vékony szálon függ az ember élete!

Cesare magához vonta Leát, akit még mindig rázott a zokogás. A rátörő ideges kitörés jótékonyan hatott rá.

Girin zsebbe dugta a kezét és kiment a verandára. Megállt, a csillagokat nézte.

Szima belépett a szalonba, maga előtt tolta a zsúrasztalkát, rajta teáskészlettel. Szemével a férjét kereste, majd amikor meglátta, kiment a verandára. Girin széles háta eltakarta az utcai lámpa fényét. A férfi vagy dúdolgatott csendesen, vagy suttogott valamit; Szima már tudta, hogy így szokta vigasztalni magát az élet nehéz helyzeteiben. Az asszony nesztelenül odament hozzá, mert tudta, hogy férjét nem szabad zavarni ilyen pillanatokban. Szima meghallotta a szöveget: férje a Se szó, se beszéd című románcot dúdolta; az asszony megdöbbent a dal jelentésének mélységén, amely ezen a keserű és szomorú éjszakán feltárult előtte. Girin eddig a csillagokat nézte, most lehajtotta fejét. Hangja megremegett, és az utolsó szavak elhaltak ajkán: “Mint sötét éjbe hullott csillag”. Szima ezt már nem bírta tovább, kibuggyantak a könnyei, felzokogott. Aztán férje mellére simult.

– Örök sötétségbe hullott “India Csillaga” — dünnyögte az asszony. — Nem tudtad volna megmenteni, drága Ivan?

— Nem, bogárkám! Másfajta sebesülést igen, de ezt nem! Ne sírj, rögtön eltávozott, szépségének és erejének teljében. Számára ez volt a legjobb! Sokkal rosszabb Dajárám helyzete!

— Nem tudok… nem tudok megbékélni a gondolattal — hüppögött halkan Szima. — Förtelmes, iszonyatos kegyetlenség! Miért történt így, Ivan?

Girin némán simogatta felesége sűrű, borzas haját.

— Menjünk az emberek közé! — mondta végül, és magával vonta Szimat a szalonba.

— Cesare, amint megpillantotta Girint, felállt, és hivatalos arccal odalépett hozzá.

— Doktor, közölnöm kell magával, hogy gondolkodtam a maga és Tiszlav javaslatán. Előkerítem a koronát, és átadom maguknak! Mihelyt délen véget érnek a téli viharok, Calegari kapitánnyal együtt szerzünk hajót, és megcsináljuk a dolgot. A lehető leggyorsabban! Csak én találhatom meg a koronát, és velem is bármikor történhet valami. Az élet oly törékeny.

Girin elgondolkodott.

– Én azt hiszem, hogy nem volna helyes nekünk átadni a koronát. Ősi indiai ereklye, tehát az indiai nép tulajdona. Épp ezért igazságos dolognak tartanám, ha a fekete koronát az indiai kormánynak adná át. A szovjet kormánynak pedig át kellene adnia a korona egyik szürke kristályát. Mert Msztyiszlav apja fedezte fel újra ezeket a köveket, mert tőlünk ellopták őket, és csakis a mi segítségünkkel válik érthetővé a jelentőségük. Továbbá, mert mi a gyűrűs embereknek, a szürke kövek hajkurászóinak titkos mesterkedései ellenére nyilvánosságra hozhatjuk ezeket a kutatásokat. Ez az én véleményem. Menjen át Msztyiszlavhoz, kérdezze meg őt is. Alkalmasint ugyanezt fogja mondani magának.

Cesare hevesen megrázta a feléje nyújtott jobbot. Aztán Girin azt kérdezte tőle:

— Maga szeretne valamit megtudni tőlem, de nem meri megkérdezni. Legyen bátrabb. Elvégre nincs semmilyen komplexusom, ezért kérdezhet bármit tőlem.

— Igaza van l Arról van szó, hogy én láttam, amikor maga… hogy maga azt tehet az emberrel, még az olyan veszélyes kígyóval is, mint Ahmed…

— Más szóval, miért nem parancsoltam rá magára egyszerűen, hogy adja át a koronát?

— Igen, igen!

— Nem beszélve a dolog etikai és erkölcsi oldaláról, a hipnózis nem csoda, és lehetőségei nagyon korlátozottak. Érdekes, hogy sokkal könnyebb felhasználni jóra, mint rosszra. Innen adódik az az ősi hiedelem, hogy a szuggerálás velünk született tehetsége semmivé válik, ha az emberek kárára használják fel.

Cesare kelletlenül búcsúzott el az oroszoktól, akik — úgy érezte — most már hozzátartoznak az életéhez.


Ivernyov az Air India egyik éjszakai járatára kapott jegyet; egészen el volt keseredve, hogy nem láthatja még egyszer utoljára a Himalája csodálatos hófödte csúcsait.

A repülő utasterének félhomályában a motorok egyenletes zúgása közepette, félig lehunyt szemmel azon morfondírozott, hogyan zajlik le majd találkozása édesanyjával. Jevgenyija Szergejevnától levél várta Delhiben. Msztyiszlav már legalább tízedszer simította ki a gyűrött levélpapírt. A hatalmas repülőgép remegett, vitte őt haza, ahhoz a munkához, amely nélkül elképzelhetetlen az élete. De Tata hiányozni fog belőle méghozzá örökre! Rettenetes szó! Csak most fogta fel negatív jelentésének sötét mélységét.

“Kedves fiam — írta édesanyja —, újabb nagy bánat ért. Felkeresett Tata, miután olvasta az Altaj ajándéka című cikket. Tudta, hogy te messze vagy, és csupán azért jött el. Ezt mondta, és én ezek után már nem éreztem magamat annyira bűnösnek amiatt, hogy nem tudtam itt tartani neked. Képtelen voltam rábírni. Néha az az érzésem, hogy Tatának van igaza, néha meg az, hogy neked, aki annyira bízol szerelmed erejében.

Tata bevallott nekem mindent. Úgy lépett a házunkba, mint ellenség, helyesebben, mint egy tolvaj, de megszeretett téged is, engem is…

Tata sírt, mint egy kislány, amikor elmondta ezt nekem, és én tudtam, hogy ez igaz.

Kiszakította magát a bűnözők szorító karmai közül, és sohasem tér vissza ahhoz, ami elmúlt. Ezt a te szerelmednek és az én szeretetemnek köszönheti. De Tata eltűnik örökre hazánk beláthatatlan területén. Mégpedig nem csupán azért, hogy elkerülje a bűnöző banda bosszúját. Az alatt a pár hét alatt, amelyeket nálunk töltött — amikor kedves, szép és tiszta volt, amikor szeretett minket és először döbbent rá, hogy egy nő királynőnek érezheti magát, ha boldog —, mindenről megfeledkezett, rajtad kívül.

A szerencsétlen teremtés rövid boldogsága nem születik újjá. Tata képtelen arra, hogy bocsánatot nyert tolvajként jöjjön vissza a házunkba, hozzád, hozzám, mert ez örökké köztünk állna, így az egyetlen dolog, amit tehetett az, hogy örökre elment. És el is ment, fiam!”

Ivernyov tudta, hogy anyjának igaza van, tehát Tata elveszett az ő számára. Még nem érzett éles fájdalmat vagy bánatot, a kilátástalanság sebe még csak most kezdett sajogni.

Az elmúlt nehéz esztendő alatt átélt “felfordulás” több évvel megöregítette. Volt része a nagy szerelemmel együtt járó boldogságban és fájdalomban. Megismerkedett egy ősi kultúrájú, hatalmas országgal és annak igen változatos négyszázmilliós népével. Találkozott emberekkel, olyan bölcsekkel, mint Girin, olyan szépekkel, mint Tillottama és Szima, olyan újat keresőkkel, mint Dajárám, összeütközésbe került a nemzetközi gengszterek sötét erőivel.

Ivernyov először ébredt tudatára annak, mennyire hasonló a különböző országokban és korokban élő és élt embereknek a szépség, az alkotómunkával telített, nagyszerű és hasznos élet iránti vágya. Ezek a vágyak emberemlékezet óta teljesületlenek maradtak, amíg hazájában el nem kezdődött a harc az új társadalom felépítéséért. Ebben a társadalomban az emberek majd felelősséget éreznek minden tettükért, szavukért, gondolatukért: hasznára van-e az embereknek vagy sem.

— Nem szabad szó szerint értelmezni a borotvaélen való haladásról szóló megállapításomat — mondta búcsúzóul Girin —, ez elsősorban a megoldások, a kutatások, a törvények, az erkölcsök és természetesen az irányválasztás nagyfokú élességére vonatkozik.

A sok tapasztalatot szerzett Ivernyov is azzal tér vissza szülővárosába, Leningrádba, hogy megismert egy egyszerű bölcsességet: a boldogságot nem keresik, mint az aranyat vagy a nyereséget. Azok teremtik meg, akiknek van elég erejük, tudásuk és akik szeretni tudnak.


7. FEJEZET

Az Asvinok hídja


Dajárám még fel sem kelt a betegágyból, amikor megérkezett barátja, Anaréndra, akit Vitarkánanda rendelt oda. Az öreg tudósnak sikerült elfojtani Dajárám első kétségbeesési rohamát. Ám a szobrász olyan rossz állapotban volt, hogy állandó felügyelet alatt kellett lennie. Végül annyira összeszedte magát, hogy részt vett Szeretett Szépségének temetési szertartásán, két oldalról Anaréndra és Cesare támogatta.

A közvélemény felháborodásának hulláma elérte Bombayt, és Tillottama meggyilkolásának értelmi szerzője épp hogy csak el tudott rejtőzni; magukra hagyta cinkostársait; azokat elfogták és elítélték.

Girin már nem tudta tovább halasztani elutazását. Vitarkánanda az orosz orvos elutazása előtti napon összehívta barátait.

Már teljesen besötétedett, amikor Girin beült a nagyon komoly és tisztelettudó Anaréndra mellé a kocsiba, amely elindult Madrász fényárban úszó főutcáján, majd keresztülsuhant a gyéren megvilágított nyaralótelepen, a sötét elővárosi utcákon, és felért a távoli délnyugati dombokra, ahol itt-ott fénypontok látszottak. Az út eléggé hosszú volt, és Anaréndra hatvan mérföldes sebességgel száguldott. Aztán magabiztosan befordult egy, fák szegélyezte keskeny útra, amely alig látszott a sötétben. A fényszórók egy vasrácsos, masszív kapura szegeződtek, amely — akár a mesében — magától kinyílott előttük. Az út tovább folytatódott, majd felszaladt egy meredek dombra; a tetején álló házat Girin igen nagynak látta; alig volt kivilágítva, ezért rögtön nem is tűnt szembe a sűrű trópusi sötétségben.

Két ember — alkalmasint két szolga — lépett elő a bejárat két oldalán álló növényeket tartalmazó váza mögül.

Girin erélyesen kitért mindenfajta üdvözlés elől, és felszaladt a bejárat előtti tornác lépcsőjén, amelyen Vitarkánanda állt. A professzor bevezette vendégét a házba, egy hatalmas terembe, amelynek mind a négy sarkából fehér kőlépcsők kígyóztak kecsesen a magasba, és egy erkélybe torkoltak.

Girin kíváncsian vette szemügyre az épület különleges építészeti stílusát.

— Ne higgye, hogy az én házam — mondta a professzor, és jóságos arcán keresztülfutott a szigorú mosoly, amely sehogy nem illett barátságos arcához. — Egy dél-indiai rádzsacsaládból származó tanítványom tisztelt meg ezzel a házzal, amelyet egyáltalán nem érdemlek meg és amely nem felel meg az ízlésemnek. De menjünk feljebb, ott várnak a barátaink. Felhívom a figyelmét, hogy nagyon ritkán szoktak találkozni európaiakkal. Ez zárt kör, amely a delhi előadása után nyílt meg ön előtt: Ne ítélje el őket hát azért, mert nem ismerik az európai szokásokat!

Felértek az erkélyre, aztán beléptek egy nagy szobába; félig nyitott mennyezetén belátszott a csillagos ég, halványan volt megvilágítva és szőnyegekkel leterítve. Széles kereveteken vagy tízen ültek fehér ruhában, és ugyanolyan fehér turbánt viseltek, mint Vitarkánanda. Az ősz, a szurokfekete, a széles és a keskeny szakállak voltak a legfőbb ismertetőjeleik. Mindnyájan — egy igen öreg ember kivételével — felálltak, néma meghajlással köszöntötték a belépőket. Az alacsony mennyezet alatt halkan zömmögött a legyezőszerű ventillátor.

Vitarkánanda leültette Girint, de úgy, hogy szemben velük ült egy rövid szakállú, aranycsatos turbánt viselő nagyon öreg ember. A nesztelenül suhanó szolgák kis asztalkát állítottak Girin elé, amelyen többfajta cigarettát tartalmazó doboz és italok sorakoztak. Girin elhárította a kínálást, csak egy pohár vizet kért. Az asztalka egy szempillantás alatt eltűnt előle. Az indiai férfiak kifürkészhetetlen arca nem fejezett ki semmit. Girin csak a tőle balra ülő fekete szakállas férfi sötét szemében látott helyeslést.

Néhány percnyi hallgatás. Girin a bőrével érezte magán a jelenlévők fürkésző pillantását; megpróbált hát összpontosítani, mert tudta, hogy ezek a komoly, hallgatag emberek nem puszta kíváncsiságból akarnak találkozni vele.

— Mindnyájan örömmel vesszük tudomásul — szólalt meg végül Vitarkánanda professzor —, hogy a delhi kongresszuson első ízben vesz részt egy tudós pszichofiziológus abból a hatalmas, baráti és igen rokonszenves országból, ahol eddig nem fordítottak kellő figyelmet erre a tudományra. Ez eléggé meghökkentett bennünket, mert az önök országa az emberiség története során elsőként hajtotta végre az új világ építésének gigászi méretű hőstettét. De milyen lehet egy új világ új emberek nélkül, és hogyan nevelhetők fel ezek az új emberek az emberi természet alapos ismerete nélkül?

India legjobb koponyái évezredeken keresztül fáradoztak azon, hogy megismerjék az embert, a lelkét és a testét, és szép sikereket értek el ezen az igen nehéz úton. Sajnos, a Nyugat, leszámítva néhány nagyon okos embert, nem tulajdonított jelentőséget az indiai filozófiai felfedezéseknek. Az európaiakat teljesen lefoglalta a nagy mennyiségű holmi gyártása, hogy tovább növeljék technikai hatalmukat, és elhanyagolták az ember tökéletesedését, naivaknak tartották a pszichológia terén végzett kutatásainkat. A nyugati emberek ugyanakkor naiv módon hisznek a csodákban, amelyeket állítólag a hatha-jóga legelső fokozatával egyenlő, de természetfölöttinek tartott fizikai fejlődést elért szemfényvesztőink produkáltak. A látszólagos csodák teljesen elhomályosították előttünk az indiai filozófia igazi eredményeit. Kétségtelen, hogy a hírhedt indiai fakírokkal kapcsolatos babonák, a jógákról szóló dajkamesék és a titokzatosságnak, a képzelt mindenhatóságnak az a köde, amely a csodára szomjas emberek felé árad a teozófusok, az antropozófusok meg a hozzájuk hasonlók műveiből — akik állítólag arra hivatottak, hogy feltárják a Nyugat előtt az indiai tudomány titkait — mondom, mindez kétségtelenül gátolta a szovjet tudósokat abban, hogy komolyan megismerjék azt, amivel India az emberiség egyetemes kincsestárát gazdagította. Furcsálljuk, hogy a szovjet tudósok és művészek elutasították ugyan a burzsoának nevezett nyugati ideológiát, mégis a közismerten elfogult angol és amerikai kutatók nyomdokaiba léptek, akik szerint a mi művészetünk többnyire pornográf, erkölcsünk primitív, filozófiánk naiv, vallási eredetű, és mivel nem keresztény, még káros is.

Csodálkozunk azon, hogy nem ismerték fel sem a szigorú, gyakorlati dialektikát, amely egész filozófiánkat áthatja, sem a társadalmi magatartás és a társadalmi erkölcs finoman, óvatosan és bölcsen megfogalmazott szabályait. A pszichofiziológia terén tett felfedezéseinket, amelyek sok tekintetben megelőzték az európai tudományos gondolkodást, több filozófiai tételünket- mint például az egység átmenetét sokféleségbe és sokféleség átmenetét egységbe — amelyek tökéletesen ki vannak dolgozva. — Vitarkánanda professzor rövid hallgatás után így folytatta: — Csak nem az akadályozza igazi lényegük meg ismerését, hogy e felfedezések zöme vallási köntösbe van csomagolva? Nos, éppen ezért akartunk mi találkozni önnel. A pszichofiziológiát tanulmányozó tudós nem kerülheti meg mindezeket a kérdéseket, alaposan ismernie kell az indiai tudományt, bármi legyen is a véleménye róla. Szeretnénk hallani, mi a véleménye önnek, a kommunizmust építő, vagyis a föld legfejlettebb, legbölcsebb társadalmi rendjéért harcoló ország tudósának arról, lehetséges-e az indiai és a szovjet kutatási eredmények társítása.

Vitarkánanda elhallgatott, visszaült a kerevetre, s nyugodtan várt. Többé egy szót sem szólt senki. Girin — akaratának megfeszítésével — leküzdötte izgalmát. Lassan felemelkedett a puha párnákról, szétterpesztett lábakkal állt és nyomban visszanyerte a nyugalmát. “Pontos légy, pontos kifejezéseket használj, ne ragadtasd el magadat, ne feledd, hogy nem az anyanyelveden beszélsz” — parancsolt rá magára, mélyet sóhajtott, majd így szólt:

— Az indiai vallási-filozófiai eszme legnagyszerűbb eredménye az volt, hogy önök már a távoli múltban az istennel egy szintre emelték az embert, de ezt Nyugaton nem vették észre, és bizony még önök, indiaiak sem ismerték fel kellőképpen. Abban a tételben, amely szerint az isten és az ember egyaránt nem uralkodik a karma, a világegyetem általános törvénye fölött, az ókori eszme nagyszerű bátorságát látom.

Girin elhallgatott, mert meghallotta Vitarkánanda halk köhintését, és a professzorra nézett.

— Nem jelentene nehézséget tiszteletreméltó vendégünknek, ha egy-egy megfogalmazott tétel után szünetet tartana? — kérdezte óvatosan Vitarkánanda.

Girin barátságosan és bűnbánóan elmosolyodott.

— Az nagyon jó lesz! Könnyebben szedem össze a gondolataimat.

Vitarkánanda megnyugodott, aztán meghajolt és fordítani kezdte Girin szavait az orvos előtt ismeretlen dallamos nyelvre. A jelenlévők bólogattak, néhányan összenéztek.

— Most, hogy az európai tudomány óriási lépést tett előre, az indiai filozófia számos tétele új megvilágításba kerül — folytatta Girin. — A gunák — három van — az indiai fogalmak szerint az örökké változó természet anyagi világának alapvető tulajdonságai. A hindu vallás ide sorolja a pszichikumot is, következésképpen anyaginak és örökké változónak tartja. Ha a metempszichózisról, a lélekvándorlásról, a testátváltozásról szóló tanítást nézzük, mi, materialisták az öröklődés szempontjából úgy vehetjük, hogy az öröklődés! mechanizmusok örök továbbadásáról van szó. Ezek a mechanizmusok az ivarsejtekben biztosítják a faj igazi halhatatlanságát, mégpedig oly módon, hogy az egyik individuum a másiknak adja át az élet stafétabotját. Ilyen értelemben mi mindnyájan távoli testvérek vagyunk, és már sokszor újjá is születtünk, meg is haltunk mint a faj hosszú láncának szemei; magunkban hordozzuk a nemzedékek emlékezetét: az alkalmazkodás ösztöneit. Ami pedig az egy és ugyanazon valaminek a végtelen ismétlődését illeti, nevezzék annak, aminek akarják, léleknek vagy asztráltestnek, valamilyen különleges anyag alvadékának, ezt mi nem fogadhatjuk el. Ha egyszer nincs a világon két egyforma atom, hogyan ismétlődhet egy olyan bonyolult szervezet, olyan finom idegszervezet, mint az ember? Egy-egy élet megismételhetetlen mint különálló egyed, ugyanakkor pedig örök vagy legalábbis hosszú életű mint az egymást váltó individuumoknak a jövőbe húzódó, újból és újból megszülető láncolata vagy ugyanannak a víznek a magasba csapódó, lezuhanó, fodrozódó hullámai.

Miután a professzor lefordította az orvos szavait, a kerevet bal szélén egy csoportban ülő három indiai megint összenézett. Az aranycsatos turbánt viselő öregember vékony ajkán komor, bizalmatlan mosoly futott át.

— Még egy fogalomról, a karmáról, vagyis arról a mechanizmusról, amely az ember korábbi életének vétkeiért és érdemeiért büntet, illetve jutalmaz. Ma már tudjuk, hogy az ivarsejtek hordozta öröklődési mechanizmusokra — ha nem is azonnal és közvetlenül — hatást gyakorol az ősök élete, azok minden dicső tette és betegsége (ugyanígy működik az önök karmája is, s ez nem egybeesés, hanem a valóság tükröződése). Az ősöknek az öröklődést befolyásoló élete az utódoknak nemcsak fizikai, hanem, pszichikai jellegét is meghatározza. Természetes, hogy a helyes életmód szellemi és testi egészséget, tehát sokkal boldogabb és teljesebb életet eredményez. Ily módon a karma is, a metempszichózis is olyan, mint a stafétabot, az olimpiai fáklya: összegyűjti az ösztönös emlékezetet és az egészséget, vagyis a szépséget és az örömöt vagy ellenkezően a betegségeket, a gyengeségeket és a bajokat. Ilyen értelemben elfogadhatnánk a karmáról, az egész népek karmájáról szóló tanítás továbbfejlődését. De mi nem fogadjuk el, és súlyosan tévesnek tartjuk az isten és az ember erejét meghaladó karma szükségszerű elháríthatatlanságát. Az Öröklődési törvények megismerése, az egészséges élet megteremtése, a magasrendű szellemi és testi tulajdonságok kifejlesztése — mind, mind az embertől függ, igaz, nem az egyes emberektől, hanem a társadalomtól. Ezért a karma a jövő nemzedékei számára tudatosan korrigálható és elhárítható.

— A karmát tudatosan korrigálja a saját javára az a bölcs, aki megismerte az igaz élet törvényeit — jegyezte meg Vitarkánanda, miután befejezte Girin szavainak tolmácsolását.

— De nem korrigálhatja azt, ami a múltban felhalmozódott, azt, ami a feje fölött, és nem csak az ő, hanem az egész nép feje fölött függ szörnyű büntetésként, ez következik az önök tanításából. Mi pedig úgy véljük, hogy mindaz, ami a múltból érkezik hozzánk, korrigálható, sőt ki is kell korrigálni, csak tudni kell, hogyan. Azt pedig, hogy ez megtudható, aligha vonják önök kétségbe!

Az indiaiak megint összenéztek. Egyikük néhány érthetetlen szót mormogott. Girin folytatta az indiai filozófia legfontosabb tételeinek elemzését, feltárta dialektikai lényegüket, és lehámozta róluk a vallási csomagolást.

– Önök, indiaiak sokkal szerencsésebbek voltak, mint az európai keresztények — mondta befejezésül Girin. — Az önök bölcsei elmélkedés céljából hűvös erdőkbe, főként a Himalája csodálatos világába vették be magukat. Az önök bölcsei ott, ahol a magas, jeges hegycsúcsok az eget ostromolják, a kopár sziklák és a ragyogó ég birodalmában, a földi szenvedélyektől megszabadulva, higgadtan és tüzetesen elemezték a világot. Ez tette lehetővé az önök számára, hogy feltárják a világegyetem kétoldalú jellegét; hogy az embert a világegyetem trónjára emeljék, egy szintre állítsák az istennel; hogy létrehozzák a legridegebb — ha szabad azt mondanom — legistentelenebb vallást, amelyet csak a későbbiek során cicomáztak fel szertartásokkal és képekkel a nép számára. Mertazadvaita és a védanta a maga tiszta alakjában túlságosan messze áll az egyszerű ember szívétől, szív nélküli vallás pedig talán csak a hósapkás hegyek magányában lehetséges.

– Önök, indiaiak évezredekkel ezelőtt feltárták az ember tökéletesedéséhez vezető helyes utat, mégpedig testi és lelki erejének gondos fejlesztésével és növelésével. Megtanultak parancsolni izmaiknak és idegeiknek, amelyek nem engedelmeskednek az európaiak akaratának, megtudtak sok mindent a hipnózisról és a magasabb rendű testkultúráról. De vajon ezt a tudásukat felhasználták-e a boldogság és a szépség megsokszorozásához? A társadalmi rendeltetés nélküli egyéni tökéletesedés először is hiányos, másodszor pedig haszontalan. Ez olyan, mintha egy hatalmas erejű gépet készítenénk és bezárnánk egy csűrbe. A cél: tevékenység az emberek közösségében, nem pedig eltávolodás az emberektől! Ne vegyék ezt vádnak, nincs jogom senkit sem elítélni, sem megróni.

Én csupán a tudományos igazságot keresem, és tudom, hogy az igazság a helyi körülményektől meg az időtől függ.

Önök elrejtőztek a világ elől, nyilván azért, mert olyan régen megismerték az ember pszichofiziológiai lehetőségeit, amikor még senki sem gondolt a feudális királyságoknál és rabszolgatartó zsarnokságoknál sokkal tökéletesebb társadalmi alakulat létrehozásának tudományosan helytálló lehetőségére. Amikor a katonai vagy a papi kaszton, vagyis a leghaszontalanabb társadalmi csoporton kívül a többit, az anyagi és szellemi javak igazi megteremtőit mindet kezdték semmibe venni.

A kasztrendszer, amelyet azzal a céllal találtak fel, hogy mint egy különböző társadalmi rendeltetésű emberfajtákat tenyésszenek ki, már ezer évekkel ezelőtt sem vált be, közvetlen célját: az emberek megjavítását tekintve pedig teljesen megbukott. Az indiai páriák, a ceyloni ródiák gyakran szebbek és okosabbak, mint a felsőbb kasztok tagjai. Nehéz életviszonyaiknak köszönhetik ezt, ugyanakkor pedig a brahmanok sok tekintetben elbutultak, begyöpösödtek. Nem vették figyelembe az élet dialektikáját, és India megkapta érte a büntetését.

Önök nem merték megosztani tudásukat az emberekkel, attól félve, hogy a kárukra lesz. Önök azt hitték, hogy a magasabb ismeretek megszerzéséhez szükséges tulajdonságok csak egy maroknyi kiválasztottra jellemzők.

Aztán India legjobb elméinek felfedezéseire olyan vallási babonák, haszontalan rítusok súlya nehezedett, amelyet néha alkalmi szélhámosok használtak ki. Hazájuk nehéz napjaiban, márpedig a sokat szenvedett indiai nép életében sok ilyen volt, ezek az ismeretek egy maroknyi ember birtokában voltak, és nem váltak India javára.

Alighogy a professzor lefordította Girin szavait, egyszerre három indiai állt fel a helyéről, és sietve mondott valamit Vitarkánandának.

— Barátaim azt mondják, hogy ez a kijelentés nem helytálló. India bölcsei, a jógik és a szvámik ugyanúgy harcoltak és elestek a szabadságért, mint a többiek.

– Én nem erről beszéltem. Túlságosan keveset tudok ahhoz, hogy ilyen váddal illessem az indiaiakat, akiket mint népet mélyen tisztelek. Értsék meg, arról van szó, hogy a jógik és a szvámik pszichológiai eredményei sem azelőtt, sem most nem növelték és nem növelik népük erejét a jobb élet felé vezető útján. A jógik kinyilatkoztatásai nem voltak a tudomány hasznára. Erejüket nem a reális gonoszságok, hanem egyéb látszólagos akadályok leküzdésére fordították.

Most már a professzor valamennyi barátja állt, a tehetetlen öregen kívül, aki a szovjet-orosz tudósra szegezte csodálkozó tekintetét. Aztán felemelte kezét, nyugalomra intette a többieket, és gyenge hangján mondott valamit Vitarkánandának.

— Paramátmánanda szvámi szeretné tudni az okát, hogy miért nem tudtunk mi — a tisztelt vendég véleménye szerint — sikert elérni az anyagi világ felfedezésében, amit oly fontosnak tartanak a nyugati tudósok.

— Ennek alighanem az az oka, hogy önök lemondtak a keresés és a harc ősi hagyományáról, azokról a tradíciókról, amelyeknek révén India olyan nagyszerű tudományos és művészeti eredményeket ért el az ókorban. Azokat a felfedezéseket, amelyeket a lelki és a testi erő több ezer éves keresése során tettek, önmaguk céljára, az egyéni boldogság elérésére használták fel, s emiatt maga a természet büntette meg önöket, mert a további kutatások megszakadtak.

Az önök haladása megakadt, és a nagy indiai tudósok és filozófusok egykori tudásra szomjas szellemét közömbösség váltotta fel.

A rádzsa-jógában, minden jógák királynőjében, az egyik legfelsőbb fok, ha nem tévedek, az ötödik, a minden múló jelenség, az öröm és a szenvedés iránti teljes közömbösség állapota.

Önök ezt felszabadulásnak nevezik. Szerintünk pedig ez nagy szerencsétlenség. Az emberiség nagy tragédiáinak ideje alatt a különböző népek fiai iszonyúan közömbösek lettek minden, még önmaguk iránt is. Ez a kikapcsolódás az életharcból a öröklődési mechanizmus sokszori megsérülésének és a pszichikum fogyatékosságának következménye, önök pedig ezt a sérülést szándékosan okozzák saját maguknak. Talán a szenvedéstől való félelemből? Attól tartva, hogy az öröm dialektikus összefüggésben van a szenvedéssel, tehát: hogy elkerüljék a szenvedést, le kell mondani mind a kettőről?

— Eszerint, ön haszontalannak tartja a jógi utat? — kérdezte Vitarkánanda szigorúan.

— Hogy érthették ennyire félre a szavaimat? — csóválta a fejét szemrehányóan Girin. — Az ember fizikai ereje és pszichikai lehetőségei óriásiak. Különösen most kell tudni uralkodni rajtuk, amikor a régi és az új összeütközése hallatlan tragédiákkal fenyegeti a világot. Hiszen önök nevezik korunkat “vaskornak”, kálijugának, Agni korának, a kozmikus tűz korszakának, előre látják korábban ismeretlen betegségek elterjedését, “orvosok képzését” sürgetik. Ugyanakkor az egész jógaideál a személyes “üdvözülésen”: a visszavonuláson és azon alapul, hogy a világ többi része menjen a maga útján. Ez cél? Néhány tucat ember nagymértékben kifejleszti erejét, azzal hízeleg magának, hogy látszólag megszabadul a születés és halál körforgásából. Mi értelme van ennek az önök testvérei, az emberek szempontjából? Rohan a jövő felé, egyre duzzadva, tajtékozva a sok milliárd emberélet áradata, önök pedig ki akarnak ugrani belőle a partra? Büszkén cseng a név: Tirthakara, aki hidat ver a létek áradatán át a többi ember számára. De hiszen ez a tevékenység végső soron elméletileg a halál és a születés megszűnéséhez, vagyis az emberiség pusztulásához vezet. És ez — az élet minden szenvedése után az eszméhez és az akarathoz vezető úton?! Hát ezt tették a bóddhiszatvák, akik lemondtak a nirvánáról? Hát nem ezerszer nemesebb a másik cél, amelyet az egész nép, az én népem tűzött ki maga elé, és amely felé nagy nehézségek leküzdésével halad?! Ez a cél: felvértezni mindenkit tudással, hogy megtisztuljon, hogy megszabaduljon a félelemtől, egyenlő legyen a törvény és a társadalom előtt, hogy mindenki számára elérhetővé váljon az ember és a természet kimeríthetetlen szépsége. Az e célhoz vezető hosszú és nehéz út annál hamarább véget ér, minél nagyszerűbbek és tökéletesebbek lesznek azok, akik munkálkodnak érte. De nagy szükség volna most India felszabadult népének az önökhöz hasonló emberekre!…

Girin megállt, mert észbe kapott, hogy elragadtatta magát, aztán már nyugodtabban folytatta:

— Az önök jógája, vagy — a nyugati tudósok szerint — a pszichofiziológiai tökéletesedés szerintem olyan, mintha az ember pszichikumában a tudatost és a tudatalattit erősen össze fogná valamiféle, a lélek és a test szilárdságát biztosító vascsavar; hatalmas energiatöltés ez, amely képessé teszi az embert a magasröptű szárnyalásra, a súlyos harcra, legyőzhetetlen szívósságra.

Az embernek, aki a paleontológiából ismeri saját történetét, azt a nehéz utat, amely az élőlények értelmetlen szenvedéseitől vezetett sok milliárd éven keresztül a gondolkodó lényig, óriási felelősséget kell éreznie saját sorsa iránt. Milyen jogon teszi kockára magát, hirdeti az önmegsemmisítést, vagy az életről és halálról való lemondást, ahogy a jógik teszik? Csupán az egyéni felemelkedés céljából? Miféle bölcsesség ez, hol itt a mérleg másik serpenyője, amelyre az élő testnek az amőbától az emberig vezető történelmi útján előfordult valamennyi szenvedése kerül?

Girin elhallgatott, esetlenül meghajolt a jelenlevők előtt, és leült. Aztán megtörölte a feszültségtől és izgalomtól verejtékes arcát. Vitarkánanda törte meg a csendet.

– Én azt az embert nevezem brahmannak, aki igaz. épületes dolgokat mond, nem beszél durván és sértőn — kezdte tamil nyelven, aztán megismételte angolul Girin számára. — A tudomány a Nyugat vallása lett, de még sok minden van az emberben, amit ez a tudomány nem ismer, tehát nem tud felelni az emberi lélek valamennyi kérdésére. De jaj a léleknek, ha a tudomány nem váltja be a hozzá fűzött nagy-nagy reményeket, mert akkor az európai eszme erkölcsileg teljesen összeomlik…

Vitarkánanda professzor oldalra hajtotta a fejét, ahogy a madár szokott nézni, majd így folytatta:

— Az önök életformája, amely sokkal jobb módú és technikailag hatalmasabb, mint a mienk, egyelőre nem produkált nagy boldogságot. Én nem ismerem Oroszországot, de azt hiszem, hogy önök, akik a Nyugat és a Kelet között állnak, és új módon alakítják át az életet — mások. De a tudományos kutatásokkal alátámasztott amerikai statisztika szerint egyre jobban terjed a narkománia, az alkoholizmus, ennek megfelelően növekszik a pszichikai megbetegedések száma. Azt mondják, hogy a száznyolcvanmillió amerikai közül huszonnyolcmillió bizonyos mértékben nem teljes értékű lelkileg, illetve fizikailag. A szellemileg visszamaradottak száma az Egyesült Államokban az orvostudományi intézmények számítása szerint túlszárnyalja a rákban, érelmeszesedésben, tébécében, gyermekbénulásban és más súlyos betegségekben szenvedőkét együttvéve. Egy olyan országban, amelyben nagy a jólét, és amely messze elöl jár a technikai civilizáció terén. Hol itt a nyugati tudomány fölénye?

A professzor felállt, és odament a bábos korláthoz, amely a szoba nyitott részét övezte. Girin most vette észre, hogy a ház négyszögletes, alacsony toronyszerű részének lapos tetején vannak. Az éjszakai sötétségben alig észrevehetően feketéllett a park sűrű növényzete, amely a dombról lefelé húzódott — a parti síkságra. A gyér sárga földi fények nem vehették fel a versenyt a végtelen sötét tenger fölött fénylő csillagok miriádjaival.

— A nyugat azt is iszonyúan elposványosítja, amit átvesz tőlünk — folytatta Vitarkánanda. — Áljógik gyors felemelkedést és hatalmat ígérnek, természetesen pénzért, becsapják a hiszékenyeket, akik csodákra várnak, mert képtelenek az igazi jógik hatalmas munkáját elvégezni.

A nyugati emberek maguk kezdtek rájönni, hogy nagy veszélybe sodorják civilizációjukat, ha lemondanak a természetről. Egyre gyakrabban hallatszanak olyan hangok, hogy “az ember, aki a természet része, alapos gonddal pusztítja maga körül a természetet, sivataggá változtatja lakóhelyének környékét, és ideális körülményeket teremt a betegségek számára”.

Mások azt mondják, hogy az ember “sokkal több szépet pusztított el maga körül, mint amennyit a múzeumaiban és a képtáraiban összegyűjtött. De a legförtelmesebb az, hogy megpróbálja a biológia alaptörvényeit alárendelni a piac ideiglenes törvényeinek”.

Ezeket a szavakat két nemrég megjelent amerikai könyvből idéztem. Az egyik: A hallgatag tavasz, a másik: Szintetikus környezetünk. Szerzőik arra a kérdésükre keresnek választ: hogyan alakul majd az ember sorsa a nyugati civilizáció viszonyai között. És bizony igen siralmasnak látják ezt a sorsot.

Önöknél egyre több ember visel sötét szemüveget, amely elrejti azt, ami a legszebb az emberen: a szemét, mert félnek az érzéseket becsületesen visszatükröző igaz tekintettől. Ez, ez a nyugati civilizáció, amely úgy terjed az egész világon, akár a betegség. Mit tehet vele szemben a csupán lelki erejével felfegyverzett jógi?

A professzor elhallgatott, magas turbánt viselő honfitársai pedig helyeslőén bólogattak. Girin tudta, hogy válaszolnia kell, teleszívta hát széles mellkasát.

— Számomra nem titok, hogy Nyugaton, de biztosan itt Keleten is sokan, még a nagyon művelt és a vallástalan emberek is, erkölcstelennek tartják a nyílt ateistát. Egyszerű a dolog: ennek a világnak az erkölcsi elveit a vallás fogalmazta meg és honosítja meg. Következésképpen ezek az emberek azt tartják, hogy az ateista a vallással együtt az erkölcs és etika minden alapelvét elutasítja. Örülnék, ha önök ebből a tökéletlen fogalmazásból is megértenék, hogy a materializmusból a természet alapos megismerésével együtt egy új erkölcs, új etika és esztétika is kisarjad, amely sokkal tökéletesebb, mert elvei az ember és a társadalom fejlődéstörvényeinek tudományos tanulmányozásán, az élet és a pszichikum elkerülhetetlen történelmi változásainak vizsgálatán, a társadalmi kötelesség szükségességének felismerésén nyugosznak; mert a materialistának is látnoki a lelke és a szíve, és tele van aggodalommal, ahogy az önök nagy költője írta. Nemcsak önmagáért aggódik, hanem az egész környező világért, amelytől minden ember elválaszthatatlan, és a világ sorsa az ő sorsa.

Girin is a bábos korláthoz lépett, háttal nekitámaszkodott, és szembenézett az indiaiakkal.

— Ezen a földön kívül — kiáltott fel, és az erkélyről eléjük táruló térségre mutatott —, más föld nincs az ember számára. Az ember még nem nőtt fel odáig, hogy a kozmosz szervezetlen anyagának káoszán keresztül eljusson a többi bolygóra. És egyelőre azt tudjuk biztosan, hogy a Galaktikának ezen a részén csak itt a Földön finomult az anyag gondolattá, és olyan lehetőséggé, hogy a világot a szépség és a jóság törvényei szerint alakítsuk át. Szervezetünk tökéletessége, amelyet Indiában ősidők óta ismernek, nem az istenek adománya. Szenvedések, vér, sok milliárd áldozat árán alakult ki a bolygó állatvilágának történelmi fejlődése során. Hogyan mondhatnánk le a földi életről, hogyan engednénk meg a műveletleneknek és semmirekellőknek, hogy tönkretegyék, kirabolják a gyönyörű természetet, koldusbotra juttassák az eljövendő nemzedéket?

Girin elhallgatott, és a márványkorlát cifra faragásait nézte. Hiába is figyelte volna a beszélgetők szavait, egy szót sem értett volna belőlük.

Az indiaiak halkan beszélgettek. Mindig csak egy beszélt, a többiek nem vágtak a szavába, és nem emelték fel a hangjukat. A szolgák tálcákon, magas poharakban, limonádéhoz hasonló savanykás hűsítő italokat hordoztak körül. Girin élvezettel ürítette ki a poharát. Időnként hol az egyik, hol a másik indiai vetett figyelmes pillantást az orosz orvosra. Girin pedig azon töprengett, sikerült-e neki jól megmagyarázni, mennyire fontos, hogy a hatalmas indiai gondolkodás örökösei és a modern materialista tudomány képviselői megértsék egymást. Hát bizony az előadása nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Nem volt ideje felkészülni… a főbb gondolatokat előre le kellett volna írnia angolul, de hát ki láthat a jövőbe?

Töprengését az öreg Paramátmánanda szakította félbe. Két szomszédja segítségével felállt, meghajolt Girin előtt, és néhány szót mondott.

— Barátaim megköszönik az orosz tudós okos szavait — fordította az öreg szavait a professzor —, végighallgatták egy materialista tömören megfogalmazott álláspontját a filozófiai eszméről és az indiai spekulatív tudomány egyes sajátosságairól. Az, hogy a nézetek szöges ellentétben állnak egymással, nem rémítette el őket: mi régóta ismerjük az élet dialektikáját. Mi több, ez az ellentét azzal a kilátással kecsegtet, hogy jobban megértjük és közösen vizsgáljuk meg majd az egyes kérdéseket: önök a saját szemszögükből, mi pedig a magunkéból.

— Barátaim remélik — folytatta Vitarkánanda rövid szünet után —, hogy ön ismét eljön hozzánk, és szívesen a segítségére lesznek, hogy több dologgal ismerkedhessen meg itt-tartózkodása alatt, akár Madrászban, akár India más városaiban. Örömmel jövünk el ismét, hogy önnel találkozzunk. Most pedig a barátaim kénytelenek megválni tőlünk.

Girin külön-külön elbúcsúzott mindenkitől indiai módra, vagyis meghajtotta fejét és összetette a tenyerét maga — előtt. A házigazda kikísérte vendégeit, Girint pedig megkérte, maradjon még néhány percig. Az orvos járkálni kezdett. Lágy esti szellő lengedezett, úgyhogy Girin idegfeszültsége lassan oldódni kezdett.

Vitarkánanda, aki egy kis csomaggal tért vissza, csatlakozott Girinhez.

— Meg kell mondanom önnek — szólalt meg Vitarkánanda —, hogy eddig még egyetlen európai barátomat sem hallgatták ilyen nagy figyelemmel. Barátaim sokat tapasztalt emberek, és az ön útkeresését elismeréssel és baráti együttérzéssel fogadták.

Mi több utat ismerünk. A hatha-jóga — aki elsajátítja, a lélegzés ura lesz — csupán a legalsó fok, amely életerővel telíti a testet. De van még a sakti-jóga, vagyis az energián való uralkodás, amely a természet erőit gerjeszti, aztán a mantra-jóga: a hangnak, a hangvibrálások erőinek az uralása. A dhjána-jóga, vagy az elmélkedések útja, amely a gondolkodási folyamat erői fölötti uralmat jelenti.

Azt hiszem, hogy önhöz a rádzsa-jóga áll a legközelebb, vagyis a módszer és az elemzés jógája, annak is különösen az a része, amelyet dnyána-jógának neveznek, vagyis a tudás útjának, és ez az értelem erői fölötti uralmat jelenti. Ugyancsak közel áll önhöz a karma-jóga útja, vagyis a cselekvésnek, a társadalmi fegyelemnek és az életjelenségek közötti összefüggések megértésének jógája. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy azok a követelmények, amelyeket az Oroszországban épülő társadalmi rendszer támaszt az emberrel szemben, sok tekintetben hasonlítanak a karma-jógához? De önök nagyon messze állnak a rádzsa-jógának olyan részeitől, mint a kundalini-jóga, és a szamádhi-jóga. Ezek uralmat jelentenek az idegi-pszichikai erők, valamint az eksztázis, a megvilágosodás és a világszellem tengerével való egyesülés erői fölött.

Bármennyire különböznek is egymástól a módszereink, az a nagyszerű cél, amelyet az ember maga elé tűz — a természet és önmaga megismerése — ugyanúgy lelkesít bennünket, akárcsak önöket.

Tisztelettel meghajtjuk fejünket a materialisták titáni erőfeszítései és az anyagi tudomány óriási eredményei előtt. Ezért keltették fel érdeklődésünket annyira az ember szellemi tevékenységével, valamint az ismeretek érintkezési pontjaival kapcsolatos gondolatok, amelyeket ön, a szovjet-oroszországi materialista fejtett ki előttünk.

Barátaim, akiktől távol áll az álbüszkeség, nem tekintették szemrehányásnak az ön elmarasztaló szavait, hogy az indiai filozófusok nem teljesítik a hazájukkal és az emberekkel szemben vállalt kötelességüket. Az elhangzottakon elgondolkodunk, és a következő találkozónkon ön elé tárjuk a mai helyzetet kialakító körülményeket és belső erőket. Búcsúzóul pedig hadd meséljek el önnek egy kis történetet.

Egy festőnk harminc évvel ezelőtt festett egy képet, amely akkoriban érthető okokból nem kapott kellő elismerést. A festménynek ezt a címet adta: Az Asvinok hídja, ami szanszkritul azt jelenti: a lovasok hídja. Ám a Mahábhárata hagyománya szerint a lovasok — az istenek és a gyógyítók, vagyis a pirkadat és az esthajnal.

— No csak- kiáltott fel kíváncsian Girin —, az óorosz mesehagyomány ugyanígy képzeli el a pirkadatot és az esthajnalt, de még két lovassal kiegészíti őket: az éjszakával és a nappallal.

— Ha megengedi, önnek ajándékozom Az Asvinok hídja című képet — folytatta Vitarkánanda, és kibontotta a magával hozott keményített vászontekercset.

Egyhangú, szürkéslila alkony. Háborgó tenger csapkodja a sűrű ködlepelbe burkolt, csipkés sziklás partot. A bal parton az ország belseje felé lépcsőzetesen emelkedő dombokon hatalmas épületek és füstölgő kémények húzódnak, a jobb parton: hósapkás hegyek. Lábuknál keskeny keleti lakóházak és indiai, tibeti meg kínai stílusban épült templomok.

A tenger fölött a két partot összekötve híd ível át, amelyet, mintha fénylő nyilakból fontak volna. Két fegyvertelen, de vértet viselő lovas léptet fel a hídra fekete lovon. A bal oldali kékesszürke, a jobb oldali narancssárga-barna színű. Széles, fesztelen mozdulattal baráti jobbot nyújtanak egymásnak.

Girin hálásan nézett az öregemberre.

– Értem én minden magyarázat nélkül — mondta aztán —, csak a nyilakat nem.

— A jelkép értelme egyszerű — mosolyodott el Vitarkánanda —, a nyilak: a megismerés gondolatai, amelyek összefonódva hidat alkotnak az egyesíthetetlenek között. Mert ennek sokkal mélyebb az értelme, amely fölött könnyen elsiklik az északi ember, aki pedig nyáron saját szemével láthatja az esthajnal és a pirkadat találkozását. A trópusi ember számára ez lehetetlen, mert a nap és az éj egyenlősége időben messze eltávolítja egymástól a kettőt.

Girin Vitarkánanda hosszas, fürkésző pillantására válaszolva olyan mozdulattal nyújtotta kezét az öreg tudósnak, amely egy kissé hasonlított a hídon léptető lovasokéhoz.


EPILÓGUS


A hűvös szél borzolta víz apró hullámai halkan csobogva futottak ki a homokra. A fenyők versenyt zúgtak a tengerrel, és ez a monoton, ritmikus zúgás altatóan hatott, ugyanakkor pihentette a tudatot, mert a gondolatokat elűzte valahová az idő végtelenjébe, és röpke visszhangokat ébresztett a négy érzék emlékezetében.

Girin észrevette, hogy Szima didereg, felállt hát, hogy elvigye erről a néptelen helyről.

— Menjünk a Szigeteken keresztül — ajánlotta az asszonynak.

Az alacsony, de erős fenyőfák rugalmasan dacoltak a széllel, amely özönével rázta le a leveleket a hajlékony, aranysárga nyírfákról. Távolabb két hatalmas lucfenyő kapuként sötétlett. A mögöttük húzódó tisztás arany és bíbor tengere hidegen csillogott. A fűzek ezüstzöld lombja és sötét törzse a barnás, tiszta víz fölé hajolt, a lombjukat veszített juhar- és kőrisfák narancsszínű leveleikkel borították be a világoskék lucfenyők vastag tűlevélhalmát.

Az ősz szépsége, a zord ég, a szél és az alacsony fellegek — borongóssá tették az emberek hangulatát.

Girin és Szima átmentek egy hídon, és máris a tengerparti sugárúton voltak, szemben az egykori buddhista templommal.

Szima elragadtatva állt meg. Masszív terméskő kerítés övezte a kis kertet, amelyben sárgálló vörösfenyők és lombjukat vesztett tölgyfák magasodtak. A tibeti stílusú, érdes szürke gránitból készült masszív épület ablak- és ajtónyílásait fekete labradorit keretezte. Vörös, fehér, zöld és kék csempecsíkok porcelán körök soraival váltakoztak az oromzat párkányán. Az aranyozott harangok, egy kerék és két antilop a tetőn disszonánsnak hatott a formának és a színeknek ebben a szigorú eleganciájában.

— Nézd csak, Ivan, az épület üres — mondta Szima. — Megkaphatnád laboratóriumnak!

— Ugyan. Túl fényűző kezdet volna. Az efféle szándék a legjobb törekvéseket is meghiúsítja. Esetleg, ha egy nagy létszámú intézetet hoznának létre. De akkor is jó időbe telne. Némelyik tudós azt mondja, adjatok nekem egy épületet meg minél több státuszt — és ezt vagy azt a feladatot gyorsan elvégezzük. A valóságban pedig olyan emberekre van szükség, akik hosszú éveken keresztül készülnek erre a feladatra! De nekem van egy ötletem, amelyet közzé akarok tenni a sajtóban.

– És mi az?

— Még egészen friss! Létrehozni egy intézetet, amely a fizikusok kifejezése szerint őrült ötletek: a valószínűség határát súroló új jóslatok, tudományos ábrándok és be nem bizonyított hipotézisek cseréjével foglalkozik. Itt, ebben az intézetben találkoznának, egymástól kapnák az ihletet a különböző tudományágak képviselői és írók — a tudományok népszerűsítői és fantaszták. Na és persze a fiatalok! De nem azok, akik a szenzációs összecsapásokat és a tartalmatlan vitákat kedvelik, mert ezzel akarnak hódolni a divatnak… Elvtársi segítségnyújtás vagy ésszerű bírálat… egyszóval nem a tudományos ellenfelek megsemmisítése, hanem ihletett közös kutatómunka. Egy ilyen intézetnek, klubnak, központnak — nevezd ahogy akarod! — amelynek célja világos, csak ne tévesszék össze semmi mással, megfelel ez a gyönyörű épület. Én harcolni fogok egy ilyen intézet létrehozásáért, mégpedig legalább olyan hévvel, amilyennel a pszichofiziológiáért küzdők.

— Te már sok nehézséggel megbirkóztál, még az indiai idealistákat is legyőzted. Előttem meg titkolózol? Nem szép dolog!

— Mi ez és ki mondta neked?!

— Msztyiszlav, amikor tegnap meglátogattuk.

— Nagyon rossz szolgálatot tesz nekem. Ha elkiabáljuk a nem is létező győzelmet, elveszítjük a leendő ütközeteket, mert lebecsültük az ellenfél erejét. Én azt tartom sikernek, ha meg tudtam magyarázni, hogy egy mai materialista nem a tunya anyag vulgáris rajongója, aminek a század elején tartottak bennünket, hanem olyan ember, aki megpróbálja megismerni, nem pedig leegyszerűsíteni ezt az igen bonyolult világot. Az indiai dialektikusok megértettek engem, márpedig a megértés a legfontosabb az emberi kapcsolatokban. Különösen most, amikor olyan nagy szükség van a világ népeinek összefogására, hogy kiirtsák a régi ideológiák sötét csökevényeit, a fanatikus dogmatizmust, a nacionalista gőgöt és megsemmisítsék a felhalmozott atomfegyvereket. Szima ráemelté immár mosolygó szemét.

— Ha veted vagyok, hiszek abban, hogy most nem történik semmi rossz. De néha eszembe jut a fasizmus, aztán olvasok a világ reakciósainak makacsságáról és gonosztetteiről, és elfog a félelem.

— Nincs okod a félelemre, drágám. Én hiszek a józan észben, mert ismerem a történelmet és próbálom megérteni az emberek pszichológiáját. Természetesen keskeny és nehéz a kommunista társadalomhoz vezető egyetlen biztos út, amelyet a borotva éléhez hasonlíthatunk. Ez az út alapos lelki önnevelést igényel minden embertől…

— Jó érzés fog el, ha rajtad keresztül nézem a világot. Félek a jövőtől, mint jószerint minden nő. Világosan akarjuk látni a jövőt, és ha ez nem sikerül, elfog bennünket a rettegés. Utána pedig a bánat. Engem is el szokott kapni a szomorúság. Emlékszem, Liza mama halála és még más bajok után egy évvel búskomor lettem; nyáron elutaztam egy Moszkva környéki faluba. Rendszerint éjszaka fogott el a szomorúság. Olyankor kimentem a határba. Mentem szembe a csillagokkal, amelyek a fenyves fekete fala fölött hunyorogtak, és egy régi dalt dúdoltam. Az erdő mögül feljött a holdsarló, és csontok gyanánt fehérlettek a kövek a harmatos réten. Alacsonyan és nesztelenül suhantak tova a madarak, de élesen rikoltoztak, balra fölöttem lassan halványulni kezdett a sápadt hajnalpír. Legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy olyan kevés nagyszerű reményem teljesült. Az érzésekre és az élet szép eseményeire gondolok. És egyre jobban aggasztott a jövő.

Leültem egy kőre, amely még mindig őrizte a nap melegét, belélegeztem a harmatos fű illatát és az út porát.

És ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy mindez az enyém, hogy ez orosz-föld. Hogy tekintetünket a jövőbe szegezve és a múltat visszaálmodva ugyanígy ülhettek más lányok, talán tegnap, talán ötszáz évvel ezelőtt.

Nem tudom megmagyarázni miért, de a hangulatom állandóan változott, és megsejtettem a jövőt. A sötét messzeségbe vezető út és az áthatolhatatlan erdő olyan volt számomra, amin túl titkok várnak rám. Csak el kell indulni, sokáig menni a pirkadattól jobbra és a holdtól balra…

Sok minden megváltozott azóta, eltűnt a meseszerű érzés, de egyvalami megmaradt: várom, hogy feltáruljon a titok, széthúzódjanak a hétköznapi élet falai. Még akkor is, ha nem tudom, hogy mi tárul elém, mihez vezet az egész.

Azóta, hogy te megjelentél, ez a várakozás szilárd meggyőződéssé vált. A falak valóban széthúzódnak, és én már látom a változatos, tágas, gyönyörű világot. Eljutok-e oda, eljutunk-e együtt, nem tudom, de megyünk. És én olyan nagyon szeretlek téged, Ivan!

Girin megszorította Szima karját. A beszélgetésbe teljesen belemerülve észre sem vették, hogy túljutottak az útkanyaron, és most előttük terült el váratlanul Lahta. Kékes színű esti köd lebegett a lapos síkság fölött, a kis tavacskák rózsaszínű tükrök gyanánt csillogtak, és az apró fenyők fölött a felhőablakokban kigyulladt néhány csillag. Szélroham zúgott végig a lapályon, meghajlította a megsötétedett füvet, felkapta Szima haját, és gyengéden végigcirógatta vele Girin arcát. Megszaporázták lépteiket, és ráfordultak a városba vezető útra.


notes


2


* A drúza — kívülről befelé növő, oszlopos kristályokkal borított falú réteg


3


* Medvegyev családneve a medvegy — medve szóból ered.


4


* A fiatalság üdesége — A szerk.


5


* Jelentése: kifogástalan, feddhetetlen, hibátlan